A szorosabb értelemben vett dráma, az ugynevezett középfaju dráma ugy
viszonylik a tragoediához, mint egy per a biróság előtt egy perhez az
isten előtt, vagy hogy korlátozzam az utóbbit: mint egy komoly
duellumhoz. Amaz megoldható, ez megoldhatatlan, csak válsággal
elintézhető összeütközéseket vesz tárgyul. Az ó testamentom erkölcsi
világrendjének főtanitása vala: szemet szemért, fogat fogért. Az uj
testamentomé: a ki téged kővel dobál, kenyérrel dobáld vissza.
Fölvehetjük, hogy e két czivilizácziót megelőzte egy természeti korszak:
az erősebb joga. De a társadalom elemei megalakulván, az egyesülés
föltételei kifejlődtek s megalkották az első erkölcstant, mely az ó
testamentoméhoz hasonló, ha nem ugyanaz. Kétséget nem szenved azonban,
hogy sem ezt régibb, sem az uj testamentombelit az uj törvényhozások nem
vették épen betü szerint. Mindössze amazok a régit szigoritották, emezek
az ujat emberségesebbé tették. Az emberek magok lényeges
tulajdonságaikban ugyanazok voltak minden törvényhozások alatt s nem is
fognak megváltozni, mert erkölcsi mivoltuk föltételezve van anyagi
mivoltuk és lételük föltételei által, a melyek lényegükben mindig
azonosak voltak is, lesznek is. Az emberek táplálják testüket-lelküket,
élnek közösségben és meghalnak ezerféle módon egy azon bizonytalan
halálban. A művelődés sokat könnyebbé, sokat nehezebbé, sokat
fölöslegessé, sokat szükségessé tett; de Ádámot ki nem irtotta az
emberből, az ember őslénye hamisitatlanul él az emberekben maig is és
élni fog idők idejéig és az emberi törvényhozás mindörökké e két véglet
között fog mozogni: a fogat fogért és a kőért kenyérrel való
visszadobálás két véglete közt. Egyes emberek pedig voltak a régi
kegyetlenebb törvények alatt is olyanok, a kik kegyesen bántak
bántalmazóikkal és vannak ma is, a humánusabb időkben is viszont
egyesek, a kik egy fogért inkább kettő elvételével állanak boszut, mint
egyével se. Az ember tele van erénynyel és hibával, s e keverék átlaga
egy különös jó, a mely rendesen mindig uralkodik az emberek felett.
Nevezzük erkölcsi rendnek, foglalatja ez mind ama törvényeknek és
szokásoknak, a melyek az embereknek társadalmi együttéletét szabályozzák
s ezzel lehetővé teszik. Ez nem csak a törvényekből és szokásokból áll,
hanem erkölcsökből, fogalmakból, társadalmi hallgatag megállapodásokból,
illendőségekből és hasonlókból, melyekkel a társadalom minden tagja
korához, állásához, műveltségéhez mérten tisztában van; melyeknek
megtartását minden embertársától követeli, meg nem tartását mindenha
gáncsolja, esetleg meg is torolja, a nélkül, hogy magával szemben
hasonló szigoruságot gyakorolna. Ez a legemberibb tulajdonságok közül
való. Egy-egy kor erkölcstana jóformán igazságszolgáltatásában, büntető
törvényeiben van kodifikálva. De ne tévedjünk meg: csak a koré, a művelt
emberek többségeé, nem általában az emberé. Ez mindig ugyanaz volt, a mi
az ó testamentomban megirva van: fogért fogat. Alig van ember a világon,
a legjámborabb is, a kinek ne lett volna egy-egy pillanata, a melyben
elementáris erővel tört ki belőle az öreg Ádám: fogért fogat!
Akármiképen intézkedik a filozofikusan művelt vagy elfajzott törvényhozó
elme: akár szigoruan tul megy az ó testamentomon is, akár
humanisztikusan Krisztus tanához közeledik halomra hordott tapasztalati,
bölcseleti, erkölcstani és egyéb okai alapján: az ember, az egyes,
mindig serpenyővel méri a bünt és a büntetést. Erkölcsi szükség neki az,
hogy a kettő egyensulyos legyen, egyik a másikat fedezze: a kisebb bünt
kisebb büntetés sujtsa, a nagyobbat nagyobb és ne megforditva.
Mindnyájan naponta vétkezünk, mindnyájan naponta biró elé kerülhetünk: a
vétkesben, a ki igazságtalan biróra talált, a magunk közvetlen
veszedelmét látjuk. Ha vétkéhez mérten szigoru volt a rámért büntetés:
elejbénk lépett az igazságtalan büntetés veszedelme, mely minket is
érhet bünösökül; ha enyhén itéltetett meg s nem lett oly vesztes
büntetése által, mint a mennyit nyert büne által: föl van bátoritva
tovább vétkezni embertársai kárára. Mikor Spangát és társait halálra
itélték, hallottam egy cselédsorbeli asszony méltatlankodó felkiáltását:
egyért hármat, ez nem igazság! Nem azt nézte, hogy a társadalomra nézve
egy Majláth értéke hány száz Spangáéval ér fel, hanem azt, hogy egy
megölt emberért három embert öl meg az igazságszolgáltatás. A halállal
szemben mind egyenlők lévén, ez nem volt neki igazság. Az ember semmiben
sem oly kényes és semmiben sem érzi magát annyira érdekelt félnek, mint
a bün és büntetés összemérésében. És semmi sem hasonlit a megnyugvás
amaz érzetéhez, melylyel eltölt bennünket egy igazságosnak talált
itélet. Szigoruan itélvén meg másokat, enyhén magunkat, azzal áltatjuk
magunkat, hogy igazságból élünk, s megis élünk ha igazsággal bánnak
velünk, noha tizannyi könyörületet és százannyi elnézést költünk el,
mint igazságot. Mégis ez az ember örökös csatakiáltása s ez alatt nem
ért mást mint a bün megfelelő büntetését, az érdem megfelelő jutalmát.
Szemért szemet, fogért fogat. Igy lévén ez az életben, természetesen igy
kell lenni az élet művészi utánzásában a költészetben is. Annak sem
lehet más erkölcstana, mint a mely – nem a törvényekben áll, hanem az
emberekben él. Tárgya se más mint az ember, és élete igazságai és
igazságtalanságai. Peripecziái tehát ismét ugyanazon módja alá esnek a
megitélésnek mint az élet jelenségei. Ha az életben az első és utolsó
itélet mindig az, hogy Péter vagy Pál „megérdemelte sorsát“, vagy nem
érdemelte meg, – ugy a művészi utánzás alakjai felett is a legelső és
legáltalánosabb itélet ez: megérdemelte büntetését, vagy nem érdemelte
meg. Természetesen, a ki igy itél, az nem a tudós, hanem a közönség, a
melynek számára voltaképen az iró is, a művész is dolgozik. Ha valamely
hős hibái vagy vétségei mértékéig van büntetve, akkor a naiv közönség,
vagyis az egész világ jónak fogja találni a művészi alkotást, a melynek
tárgya e hős sorsa; ha ellenben nem, ha a művész mértéke hamis volt az
igazságszolgáltatásban, akkor a világ annál igazságosabban iparkodik
mérni a művésznek s kimondja, hogy ily büntetést a hős nem édemelt meg,
a mű hibás, vagy épen rossz is.
Ez állitások szerint azonban ugy látszik, mintha nem léteznék az, a mit
„költői“ igazságszolgáltatásnak nevezünk? Én azt hiszem, hogy mint
különös, kiváltságos intézmény valóban nem is létezik. A költői
igazságszolgáltatás különbözik ugyan a fenyitő törvényszékek
igazságszolgáltatásától, ellenben igenis rokon az esküdtszékek itélő
módjával. A költői igazságszolgáltatás nem egyéb, mint gyakorlása egy
szellem által a közszellem itéletének. A költő egy maga kitalálja az
emberiség érzületét (azért költő) és a szerint intézkedik művében. Ez a
költői igazságszolgáltatás. Voltaképen csak annyiban
„igazságszolgáltatás“, a mennyiben embereket mivoltukért, szándékaikért
és cselekedeteikért megillető, megérdemelt sorsukhoz juttat, bárha
minden törvényszéki eljárás nélkül. A mit költői igazságszolgáltatásnak
mondunk, az helyesebben nem egyéb, mint fölidézett összeütközések és
bonyodalmak helyes, igazságos vagy méltányos megoldása a művészi
utánzásban. Tehát egyszerüen helyes megoldás és nem épen
igazságszolgáltatás.
Nagy tömege a drámai műveknek van ugy megoldva, részint a hősök
boldogulásával, részint halálukkal, részint enyhébb lakolással, hogy a
bün és büntetés mérlege gyönyörü egyensulyban van. Sorsát e művekben
kiki megérdemelte, a közönség erkölcse sértetlen marad, élvezete teljes.
Mindenki a legnaivabb néző is, ha csak nem együgyü, még számot is tud
adni magának arról, a mit látott és a mit érezett. Hiszen nem történt
más, mint hogy kiki erénye jutalmához és vétke büntetéséhez jutott. Ez
közértetü dolog, ehez megérett elme, közönséges elme, közönséges érzések
kellenek, semmi egyéb. Se tudomány, még csak különösebb műveltség,
nagyobb megfigyelő képesség és iskolázottabb itélet se. Ellenben vannak
művek, melyeknél a számvetés nem megy ilyen könnyen. Lát az ember
darabokat a szinpadon, a hol kisebb hibákért, jelentéktelenebb
vétkekért, mint minőkért más jó darabok hősei semmi nagyobb büntetést
nem szenvedtek, – itt a hősök végzetes sorsra, kinos halálra
ragadtatnak; lát viszont más darabokat, a hol egy-egy alak rémtetteket
halmoz egymásra és ezért még sem éri külömb büntetés, mint azt, a kit a
kicsiny hiba sodort az örvénybe. A bün és büntetés mérlege itt
bizonytalanul ingadozik, végre teljesen kiesik megrettent kezünkből a
serpenyő, itélő tehetségünk cserben hagy bennünket, már mint a bünök és
büntetésök mérlegelése dolgában; az ügy az összeütközés fölébe emelkedik
birói látókörünknek, az érdeklődés egy uj neme foglalja el keblünket,
mely bilincsel és bájol, félelmet és gyönyört elegyesen kelt szivünkben,
előbbi birói szerepünk helyett a lelkes hivők szerepe jut részünkül, s a
végső itélet, a költői „igazságszolgáltatás“ helyett egy katasztrófa
fejezi be a művet, egy költői megoldás, melyet a néző már nem képes okok
szerint méltatni, melynek igazát, vagy tán jobb, ha azt mondom,
tartalmát már inkább csak érzi és kevesbé érti. Az ily művek a
tragoediák, a poétai utánzás csucsai; a másik csoport, tekintet nélkül
arra, hogy halállal végződnek-e egyes esetekben vagy boldogabb
fordulattal, a drámák e szó szűkebb értelemben. Komoly drámák tehát ama
szinpadi művek, a melyeknek összeütközései a vétkesség mérvei szerinti
büntetések és jutalmazások által a közérzés kielégitésével megoldhatók;
tragoediák ellenben ama szinpadi termékek, a melyek összeütközéseinek
megoldására e mérték nem elégséges.