Az erkölcsi világrend nagy szerepet játszik a drámai művek
megitélésében. Az erkölcsi világrend megsértését tragikai vétségnek,
vagy bünnek mondják a műbirák, melyet a tragikai bukás követ
bünhődésképen. De mi vajjon az az erkölcsi világrend? Egy képzelt,
ideális forum-e, foglalatja minden erkölcsi szabálynak, mely sérelmet
szenved az által, a mit az emberek rosszat cselekesznek és erőben
gyarapszik minden jó cselekedet által? Avagy talán csak mint egy
kommasszácziója a jók lelkiismeretének, mely kárhoztat minden vétséget
és botlást, a mely törvényeivel daczol, vagy érdekeit sérti? Azt hiszem,
sem nem az egyik, sem nem a másik. Erkölcsi világrend alatt sem egy
elvont fogalmat, sem egy képzeleti intézményt, sem egy ideális fensőbb
forumot nem lehet értenünk. A mi nem létezik se mint személy, se mint
testület, se mint intézmény, se mint világos érzés, a minek nincsen
foruma, képviselője, hatalma, még csak tiszta képzete is az emberekben,
az egyáltalán nem létezik az emberekre nézve. Ha tehát van egy erkölcsi
világrend, azt a létező dolgok sorában és nem ideálista tudósok
gondolatvilágában kell keresnünk. Az erkölcsi világrendet valóban meg is
találjuk itt; már Szokratesz meghatározta e fogalmat akkor, a mikor
kimondotta, hogy az igazságos az, a mi – törvényes. Az erkölcsi
világrend rendeltetése szerint nem lehet más, mint igazságos. Ha tehát
az igazságos az, a mi törvényes, akkor a mi törvényes, az az erkölcsi
világrend. E fogalom alatt értenünk kell tehát az isten által teremtett
és egy erkölcsös élet folytathatása végett társadalmakká alakult világ
létezésének anyagi és erkölcsi föltételeit, mindennemü törvényeit. A ki
ezek szerint él, igazságosan él, az erkölcsi világrend értelmében él. A
ki e törvények ellen él, nem él igazságosan, az erkölcsi világrend
sérelmével él. Krisztus ugyanezt tanitotta, a mikor mondá: add meg
istennek, a mi istené, s a császárnak, a mi a császáré.
Ebből azonban az következik, hogy a törvény oly tekintély, a melynek
szót kell fogadni akkor is, a mikor meggyőződésünk szerint rosszat
rendel. Az erkölcsi világrend szerint élünk, ha a törvény szavát
követjük, nem ha a meggyőződésünkét, mely a törvényével esetleg
ellenkezik. És a dolog valóban igy is van. Az erkölcsi világrend a mi
erkölcsi és anyagi jólétünk őre és biztositéka, a végett van, hogy az
legyen s engedelmességet méltán követel tőlünk. Hogy ez az erkölcsi
világrend igen sokszor – egyes időkön át – minden inkább mint az, a mit
rendnek vagy erkölcsösnek szoktunk tartani: azt bőven tudjuk a
történelemből. Ez azonban nem jogosit fel bennünket az ellene való
feltámadásra. Az ember romlékony és minden romlékony a kezében, az
erkölcsi világrend is, mely időközönként igen nagy elfajzásokra jut. Az
államok, az egyház intézményei, minden átalakul, romlik és fejlődik,
reformácziók által megujhodik, irányt, elveket cserél. Az erkölcsi
világrend tehát nem mindig ugyanaz, változik az emberekkel, változik
államok, országok, világrészek szerint, változik a helylyel, az idővel.
Változik erkölcsi becse rövid időközönként is. Ha a társadalmi, egyházi
vagy állami hatalmak gonosz kezekbe jutnak, az erkölcsi világrend gonosz
czéloknak jármába kerül. De értékével nem változik egyszersmind
jelentősége is az emberek összeségére nézve, és szükséges, hogy
tekintélye mindenkor megvédelmeztessék. Az erkölcsi világrend intézménye
a társadalmak érdekeinek, szellemi, erkölcsi és anyagi érdekeinek,
melyek prédává lesznek e világrend általános felbomlásánál ép ugy, a
hogy ez érdekek soknemü sérelmével jár az erkölcsi közrendnek bárminemü
jelentékenyebb megromlása is, akár politikai korrupczióban, akár a
lelkek elvadulásában vallásos életük elernyedése folytán; akár
társadalmi elerkölcstelenesedésben, akár hasonló egyebekben legyen
beteggé. De mind ez csak részleges veszedelmévé lesz a társadalmak
érdekeinek. Maga a társadalom indul bomlásnak ott, a hol a rend maga, az
erkölcsi világrend, a társadalmi élet viszonyait szabályozó erkölcsi
hatalmak ellen lázad maga a társadalom. Mi emberek tehát minden
vágyainkat korlátozni tartozunk az erkölcsi világrend lehetőségeire, és
semmire sem szabad törekednünk, a mi ezek szerint elérhetetlen. A mi az
erkölcsi világrend föltételei szerint nem lehetséges, az egyáltalán
lehetetlen. E világrenden kivül, minthogy nála nélkül nincs társadalom,
lehetetlen maga az ember is, a kit az állattól nem annyira nagyobb
intelligencziája különböztet meg, hanem abbeli társas természete, hogy
öntudatos része a maga köztársaságának, eltökélés szerint és saját
választásából teljesit benne hivatást. Ehez nem lehet a méh, a hangya s
más társas állatok köztársaságát hasonlitani, melyben mint falanszterben
teljesiti minden individuum a munkát, melynek teljesitésére a tojásból
kikelt, s melyet nem cserélhet fel más állással. Az anyaméh –
királynénak nevezve – megtermékenyűl, benépesiti a sejteket és meghal, a
nélkül, hogy uralkodott volna. Más a herék, más a dolgos méhek munkája.
És a here soha sem lesz dolgos, a dolgos soha sem lesz here. Az emberek
társadalma évezredek óta átalakulásokon megy át, a munkás erők munkát és
helyet, az osztályok szerepet cseréltek és az individuumok ily cseréje
állandó.
Ezek szerint azonban ugy látszik nincsen különbség erkölcsi világrend és
társadalmi rend közt. Valóban ugy gondolom nincsen is, csak a
kifejezésben. Egyet és ugyanazt kell a kettő alatt értenünk: foglalatját
mindannak, a mi a társadalmi életet, mint az emberiség erkölcsös
czéljának szolgálót fentartja, védi és biztositja. A hol tehát erkölcsi
világrendről, társadalmi rendről, közrendről szó lesz: mindig ezt értem
alatta. Más rendet nem tudok, a mely által akár isten, akár földi
hatalmasság létét éreztetné az emberrel, befolyását reá gyakorolná,
vágyait, czéljait szolgálná vagy korlátozná. Csak ezt a rendet tudom,
csak ezzel is számolhatok tehát az életben is, a művészetben is.