A törvények, melyek a művészetben uralkodnak, lényegükben ugyanazok, a
melyek az életben érvénynyel bírnak A művész nem kormányozhatja alakjait
más szabályok szerint, mint a melyeknek az ő alakjaihoz hasonló emberek
engedelmeskednek. Ez olyan természetes, hogy más bizonyitásra nem is
szorul. Bizonyitva van annak felemlitésével, hogy a művészet voltaképen
nem egyéb, mint korlátolt utánzása az életnek. Korlátolva van anyaga és
eszközei által. Mindkettőnek, életnek és művészetnek azonban közös
igazságai vannak, egy azon tartalma van. A különbség köztük az, a mi az
eredeti és az utánzás közt van: amaz való, emez pedig valószinü. Az élet
való, a művészi mása pedig valószinü. A művészet törvényeit tehát ép ugy
kereshetjük az életben, mint az életéit a művészet alkotásaiban:
mindenütt, ha jó nyomon járunk, ugyan azokat az igazságokat fogjuk
megtalálni. Az aeszthetika anyagi része tehát nem egyéb, mint a művészet
erkölcstana. Tételei szedhetők az élet jelenségeiből is, de
szembeszökőbbek, könnyebben megtalálhatók a művész alkotásaiban, a mely
mint okszerü egész, kiindulásával és végső befejezésével kinálkozik oda
vizsgálatunk tárgyának. Az élet tüneményei ellenben rendszerint csak
töredékekben jutnak szemünk elé. Egyszer az elejét, egyszer a derekát,
egyszer pedig csak a katasztrófájat látjuk mint szemtanuk az élet
valamely bonyodalmának: praemisszát konzequenczia, vagy konzequencziát
praemissza nélkül. Ehez járul, hogy a művész feladatához tartozik, hogy
alakjai belső világát is előttünk feltárja. A való élet embereinek belső
világát csak sejtenünk és kitalálnunk lehet. Itéletünk tehát mindig
biztosabb és megbizhatóbb, ha utánzott világot vizsgál, mintha az élet
konkrét jelenségeit tárgyalja, és ennél fogva a művészeti alkotásokból
szedett tanulságok becsesebbek, mint a melyekre az élet tapasztalatai
oktattak bennünket.
E tétel, mely az árnyékot a test fölé látszik emelni becsben, különösnek
látszhatik, de csak is látszik. Vegyük csak a történeti adomák és
jelenetek hosszu sorát, melyek közismeretüek, szájról szájra adatnak és
a hagyomány erejével élnek évszázados, sőt évezredes életet. A mai
történelmi tudomány azonban majd valamennyiről kideriti, hogy a dolog
épenséggel nem ugy esett meg, a hogy mindnyájan tudjuk; de mi van ezzel
bizonyitva? Az, hogy akármilyen volt a valóságos életben az a valóságos
jelenet, egy poéta, több poéta, vagy épenséggel a nép, mely nemzedékről
nemzedékre átörökitette, egyszersmind költőileg át is alakitotta, egy
erkölcsi tartalom, tanulság vagy erény megfelelő hüvelyévé formálta. Igy
tartalmazza a becsesebb tanulságot; a mint megtörtént, mást
tartalmazott, vagy semmit, vagy értéktelent, minden esetre felfogástól
függő bizonytalant. Megszünt többé kevesbé annak lenni, a minek hőse
annak idején cselekedte és lett idővel azzá, a minek nézői nézték. A
történetbuvár hiába helyezi eredeti jogaiba vissza: nem az élet valósága
a becsesebb hanem a művészi átalakitás tartalma, és ehez ragaszkodik a
világ.
Az élet jelenségeit a poézis sokféle formában dolgozza fel. A
tanitókönyvek tele vannak a „műfajok“ osztályozásával. Éposz, regény,
dráma, lyra, ballada és a többi. Természetesnek tartom, hogy tartalmok
szerint mind e műfajok egy azon törvények alatt állanak. Mind emberi
érzést, gondolkozást vagy cselekvést tartalmaznak külön vagy együtt.
Formai eltérésöket meghatározza az a mód, a mely szerint forgalomba
hozatnak s rendeltetésöket szolgálják. A drámát a szinpad viszonyai és
törvényei formálják; a regény szabályai és szabálytalanságai erednek
abból a körülményből, hogy könyvből, időhöz és helyhez nem kötve
olvassuk; a rövidebb versek véghetetlen határvillongásainak az a
forrása, hogy egy azon módja van élvezésöknek: felolvastatnak,
szavaltatnak vagy énekeltetnek. Az emberi természetnek két
ellenállhatatlan iránya van, mely itt is nagy szerepet játszik:
szétbontja, határok közé szoritja, a mi össze van van keverve és viszont
összezavarja, összeházasitja, egymásba oltja a mi külön van válva. A
tudósok kategóriákat csinálnak, műfajokat határoznak meg, törvényeiket
statuálják, ellenben a gyakorló költők összezavarják a szabályokat s a
műfajokat és ugyanazzal a változatossággal hozzák létre műveiket, mint
az anyatermészet a magáéit. Tele vannak átmeneti vegyes fajokkal, nagy
boszuságára a törvények tanitóinak, az akademiáknak; de egyszersmind
nagy szerencséjére az emberiségnek. Meg is volna akadva a tudományos
akadémia nagyon, ha egy pomologiai akademia kihirdetné, hogy csak egy
almafaj, egy körtefaj, egy szőlőfaj, csak egy faja a szilvának,
baraczknak, cseresnyének a hiteles és a jó; azonképen a bornak,
szesznek, kávénak és egyebeknek. Az alma, a mely borízü, az rossz és
kárhozatos. Az almának legyen almaize, a bornak borize. És ki látta,
hogy forma szerint almának nézzen az ember valamit s mikor beleharap,
akkor süljön ki, hogy a látszólagos alma a legfinomabb körtefajból való
példány. Ehez hasonló szakrilegium, a mikor valaki drámai alakban
nyujtja költői egyéniségének tartalmát, noha természete tulnyomóan lyrai
vagy regényes. A helyett, hogy hálásak lennénk iránta, szidjuk a –
törvények nevében, mintha nem a poéta tanitaná a tudóst, hanem a tudós a
poétát. Nem hiszed el nyájas olvasó? Avagy azt véled, hogy a törvény
megelőzte a poézist? És nem a poétai termékekből vonattak le a poézis
szabályai?
Én azt hiszem, hogy Szofokles nélkül nincsen Arisztotelesz.
Arisztotelesz nem azt irta meg, a mi a priori a fejében volt, hanem azt,
a mit a posteriori megtalált egyszer az életben, egyszer Szofoklesben. Ő
neki csak az a tehetsége volt meg, hogy a dolgok lényegét képes volt
meglátni és szabatosan körül irni. Az aeszthetika tudománya nem a költők
tanitására való. Az épen ugy mint a költői alkotások, mindenki számára
készül, hogy izlését művelje, itéletét élesitse, megtanulja
öntudatosabban élvezni az irodalom értékesebb részét. Alkotni, a kinek
ez az isteni tehetség meg nem adatott, aeszthetikai törvénykönyvekből
meg nem tanul. A kinek pedig megadatott, az alkot a tudósok számára s
okulására, a kik az ő alkotásából tanulják tudományukat, szedik
törvényeiket.
De senki se higye rólam, hogy én ezekben a korcsalkotások szószólója
vagyok. Szabálytalanságok és korcsalkotás még igen messze vannak
egymástól. Az akademiák kötelessége őrizni a kodexeket; ellenben az élő
irodalom joga, tehetségével szabadon élni. Utmutatója ebben a természet
s az élet korlátlansága. A természet nem tenyészt hóban virágot, nem
hullat kánikulában havat: fái nem nőnek gyökérrel az égnek, koronájukkal
a földbe; ezer változást enged meg magának a természet,
természettelenséget nem követ el; változásai föltételekhez vannak kötve,
nem önkényesek. Az emberek milliói tökéletlenségek és tökéletességek
elosztásában különböznek egymástól. Külső és belső tulajdonságok
változatos birtoka teszi őket egy véghetetlen skála billentyüivé. Sem a
legszebb, sem a legjobb nem a legtökéletesebb, vagy a legkivánatosabb,
valamint nem a legrutabb vagy a leggonoszabb a legtökéletlenebb vagy a
legkevesbé kivánatos embertársára nézve. Az a tökéletesség, melyet a
századok művészet dolgában alkottak, az életben elő alig fordul; a minőt
a művész képzelni tud, az nem lehetetlen ugyan, de nem létezik, sőt
létezvén, ugy föl nem ismerhető az életben mint a művészetben, a hol az
ember ki van emelve mindennapi szükségeinek, apró bajainak és
nyomoruságainak, tehát mindnyájunk által ismert, mindnyájunkéival közös
és állandó tökéletlenségeinek a keretéből. De a művészt nem mindig a
tökéletesség érdekli, valamint minket sem. Érdekel bennünket minden, a
mi emberi és a mi embert érdekel s mind ez a természetben mutatkozó
véghetetlen változások szerint méltó tárgya a művésznek; s ismét maga a
művész méltó tárgya a mi érdeklődésünknek, ugy is mint ember, ugy is
mint művész, az az rendkivüli adományokkal biró ember. Kérdés, jogos-e,
hogy egy ujabb és ujabb művész szabadsága megköttessék más törvényekkel
is, mint melyekkel kötve voltak művész elődei? Példának okáért azokkal,
a melyek ez elődök műveiből vonattak el? Sőt nem ellenkezőleg azt kell-e
mondanunk, hogy ugyanazt a szabadságot adjuk minden művésznek, a
melylyel elődei birtak s ezek közt az, a ki első volt sorban valamennyi
előtt. De vajjon ezt minő szabályok kötötték? Seminők. Aeszthetikai
törvénykönyvek nem lévén, kötve volt saját izlése, itélete és szelleme
által, mit az a tudat kormányozott, hogy embertársainak tetszeni, nekik
szolgálni akar, midőn az életet utánzásban másolja. Törvénye tehát az
volt, hogy tartalmilag igazat, formailag pedig valószinüt alkosson. Ezt
ám tehesse ma is mindenki a saját belátása és tehetsége szerint, ne
pedig – mások belátása és tehetsége szerint. Egy régibb művész, a kinek
alkotásaiból szabályok vonattak le, vagy nagyobb, vagy kisebb annál az
ujabb művésznél, a kinek mai munkássága igényli méltatásunkat. Ha
kisebb, akkor a róla szabott mértékkel az uj ember nem mérhető meg
helyesen; ha pedig nagyobb, akkor nem mérhető meg igazságosan. A mit én
is e lapokon irni fogok, nem azért irom, hogy ujabb tehetségek
működésének értéke az itt foglaltató szabályok szerint határoztassák
meg, hanem egyszerüen azért, hogy ama művek és a hozzájok hasonlók,
melyekből tanulságaimat elvonom, olvasóim előtt mivoltukban feltünjenek,
tartalmuk világosabb legyen, hatásukról magának mindenki számot
adhasson. E hatást nem én csinálom, azzal nálam nélkül is birnak ama
művek, korábbi művészek remek alkotásai; én csak az olvasó előtt e hatás
tényezőit, titkait és erkölcsét tárom fel. Nem tukmálok a művekre
semmit, legkevésbé valamely filozofiai rendszerbeli zubbonyt; nem
bizonyitok velök semmit, a mi nem bennök volna. Én csak magokból a
munkákból mutogatom a munkákat.
Az érzéseknek, hangulatoknak, a lélekállapotoknak ezer változatai és
megannyi okai vannak az emberekben. A mely iró magának valamely
történetben alakokat választ és állit fel, hogy a lélek helyzetének, az
érzések játékának jelenségeit feltüntesse, s ezt – ha nem is mutat vagy
tüntet fel teljes embert – vonzón, érdekesen, tanulságosan, illuziót
keltve és érdeklődést gerjesztve tudja tenni, az az iró művész, az költő
a szó legszebb értelmében és alkotásai, ha a meglevő kategoriák és
műfajok keretébe egyáltalán bele sem is illenek, poetikus alkotások,
melyekben a poetai remekművekéivel rokon vagy azonos törvények
uralkodnak, mint ahogy az életben minden a mi él és van, egy azon
erkölcsi és anyagi törvények szerint van és él. Nincsen külön
nehézkedési törvény az ember és a kő számára; a mozgás törvénye minden
testre nézve ugyanaz; a lélegzés ugyanazon elemben azonos vagy rokon
szervek által történik és igy tovább. És valamint benne van az alkotó
lángesze a legkomplikáltabb szervezetben, nem kevésbé csodás e lángész a
legegyszerübben is. A legnagyobbszerü tragoedia csak olyan tökéletesség,
mint Petőfi versecskéje: „Falu végin kurtakorcsma,“ nem különb. És a
végtelen soron, mely a remekek ily kimagasló csucsai közt elterül, végig
vonul az alkotó lehellete, s az alkotásokban élnek törvényei. Érzi-e
valaki a szükségét, hogy oly álláspontot találjunk, a melyről biztos
kitekintést nyerhetünk a művészet termékeinek e tömegére? Érzi-e
szükségét annak, hogy oly meghatározások birtokába jussunk, melyek az
egész mezőre tájékoztató világosságot vetnek? Kell-e tétel, a mely mint
bűvös kulcs, egy zárral egy tündérkastély összes termeit megnyitja
előttünk? Egy determináczió, melybe, mint kiindulóba az utvesztő összes
utjai összefutnak?
Ha érzitek ennek szükségét, gyertek, keressétek velem. Meg fogjuk
találni azon a ponton, a hol a müvészet érintkezik az élettel, a hol a
kettőnek egy igazsága van: az eredetinek és művészi másának is. Meg
fogjuk találni a müvészet anyagában, s nem a formájában; állandó és nem
esetleges részében. S megtaláltuk, azt reméllem, abban a pillanatban, a
melyben megfejtettük a legnagyobbat, a mit emberi elme alkotott: a
tragoediákat. Ha megmondottuk, mi a tragoedia s mi nem az, akkor az
összes poétai jelenségeket két főrészre osztottuk erkölcsi alapon.
Széptani törvényeik nem oszthatók két felé. Azok egyformán uralkodnak
minden poétai műben. A tragikum kérdése tehát nem aeszthetikai, hanem
ethikai kérdés. A tanitás róla, ismétlem, a művészet erkölcstana.