A könyvtárral szemben, mely themámról megirva van, egyfelől
feleslegesnek látszik e munkám. Az-e valóban, – erre csak a magam
szempontjából adhatok feleletet, természetesen tagadót. Mert ha
életbevágó vakmerőségnek tartanám, talán abbahagynám, ha pedig hinném,
hogy felesleges, bizonyosan nem kezdenék bele. Az ok, a mely irni készt,
nem tiszteletlenség ama kitünő és fényes elmék művei iránt, melyek a
kérdéseket a nagy tudás és kiváló szellem fegyvereivel fejtegették. Igen
nagy tisztelettel vagyok eltelve munkáik iránt; de – ha szabad egy
triviális hasonlitással élnem – lakomájok, a melyet asztalukon találtam,
étvágyamat inkább növelte, mintsem csillapitotta. Kielégitést keresni
oda fordultam, a honnan ők szedték gondolataikat: az élethez és a
művészethez, s ott találtam, a mit elmondani nem tartok feleslegesnek,
benyomásaimat. Némi vakmerőség lehet a dologban, de ennek a
következményeit hajlandó vagyok viselni, inkább ezt, mint a
meghasonlást, melybe az eszthetikai tanitások döntöttek, s meghasonlásom
megoldásának nézem e munkámat, semmi egyébnek. Lehetnek sokan, a kik
szintén megnyugvást találnak benne.
Engemet nyugtalanit, hogy kétféle erkölcsi törvény legyen érvényben: egy
az élet, egy poetai utánzásai számára.
Bánt, hogy a mig a való emberek sorsa, üdve egy átlag mérték jogara
alatt tenyészik, addig a képzelet emberei fölé egy egyetemes boszuló
világrendet statuálunk. Bánt, hogy a földi lét egyénének kit isten
teremtett, más mértékkel mérünk és mással, szigoruabbal annak, a kit a
poéta fantáziája varázsolt elénk. Bánt az, hogy a bűn és bünhődés
mértékes arányossága, mely a lét sarkköve, a poezisban megbontassék és
titokzatos önkény álljon a helyébe, nem isten nevében, a mire mindig
szüksége volt a világnak, hanem egy ideális fogalom nevében, a mely egy
isteni hatalom nélkül nem demonstrálható s a mely mégis csak
helyettesiti a régibb tekintélyü istent.
Végre is az igazi költészet embereivel teljesen egyenlők vagyunk.
Olyanok azok ránk nézve, mint köztünk járt, de meghalt valóságos
emberek, kiket személyesen, közelről ismertünk. Azokra nézve nem
léteznek más erkölcsi törvények mint melyek ránk nézve érvényesek.
Azokra nézve ép oly kevéssé bir érvénynyel egy gondolatban megkonstruált
erkölcsi egyetemes világrend mint ránk nézve; vagy megforditva: ha a
poezis embereinek sorsát az határozza meg, hogy vétettek-e és mit egy
egyetemes erkölcsi világrend ellen, akkor ennek érvényesnek kell lenni
az életben is; mert nem utánzása az életnek a költészet, ha a
leglényegesebb pontban más-más törvény áll a kettő felett. A poézis
csakis formailag esik más törvények alá, tartalmilag soha. Az
aeszthetika, a mennyiben törvényeket statuál, a mennyiben törvényhozó,
csak a kompozicziót, a külső és belső formát szabályozza. A tartalomra
nézve csak törvényfejtő: megtalálni s fogalmazni iparkodik a
törvényeket, melyek az életet és megfelelő utánzását, az igazi poezist
regulázzák.
A tragikumról van szó, melyről az a tanitás, hogy meglakolás egy
tragikai vétségért, a melylyel az egyetemest az erkölcsi világrendet egy
ember megsértette. De mi ez az egyetemes? Összes erkölcsi fogalmaink
foglalatja? Vagy e fogalmaknak csak egy része? És akkor melyik része?
Hol lehet enumerative megtudni, melyek azok az erkölcsi tételek, a
melyeknek megsértése maga után vonja a tragikai expiácziót? És melyek
azok, a melyek a lázadást megengedik, s a békülés ajtaját nyitva
tartják? Mert, hogy vannak az életben is, a költészetben is egyének, a
kik nagyobb bünök mellett is – meglakolván – boldogulnak és olyanok, a
kik kisebb vétségek által is katasztrófa áldozatai lesznek: az
nyilvánvaló. És nem csak abszolute nagyobb és kisebb, hanem a beszámitás
szempontjából is, relative nagyobb és kisebb Mi igazitson itt el
bennünket az erkölcsi világegyetem titkai körül? Minden tragoedia
boldogtalan hőse csak egy ember, a ki a lét oly föltételei közt él, mint
a többi hozzá hasonlók. És a világon, sőt rend szerint az ő közvetlen
környezetükben is élnek más emberek, a kik az övékhez hasonló
vétségeket, néha nagyobbakat is, elkövetnek, a nélkül, hogy sorsuk
tragikus lenne. Van-e jogunk ezeknek kétféle mértékkel mérni s a nagyobb
csapást, a melylyel gyakran a kisebb vétket sujtjuk, meg is
enyhitettük-e, mikor megaranyoztuk, mondván, hogy ez tragikai büntetés?
Mert ki merné mondani, hogy Claudius dán király nagyobbat nem vétett az
erkölcsi egyetemes rend ellen, mint Hamlet királyfi – és az élet ama
tükördarabja, a melyben ez alakokat egymással küzdeni látjuk, mégsem
Claudius tragoediája, hanem Hamleté. Hamlet nélkül nincsen is meg ez a
tragoedia, Claudius alkalmasint háboritlanul élvezi gazsága gyümölcseit.
Miért, holott a nagyobb vétség megvan Hamlet nélkül is? És elhalaványul
a kisebb vétség mellett!
Én azt hiszem, az aeszthetikát kissé nagyon is a hivatásos filozofusok
csinálták s azért a tanitásaikban, különösen az egyetemes erkölcsi
világrendről, több a filozofia mint az erkölcs és a kontroverzia, a
melylyel szemben állunk, nincs megoldva azzal, ha egy jeles tudós, kinek
könyvét ismételve emlegetjük e lapokon, azt mondja, a tragikai büntetés
nem mathematikai egyenlet – mint természeténél fogva minden büntetés, –
hanem „eszthetikai szükség.“ Minő eszthetika az, melynek az élet
utánzásában szükség az, a mi az életben magában kiáltó méltatlanságnak,
igazságtalanságnak tartatik, hogy a kisebb bűnös nagyobb büntetéssel
sujtassék! Nekem ugy tetszik, valamint a filozofusok fölvettek magoknak
egy végső okot, melyet az egyik egy személyes istennek, a másik
személytelennek, a harmadik istenségnek, a negyedik sok istennek, az
ötödik természeti erőnek nevezett és igy tovább s aztán erre épitettek
filozofiai rendszert: azonképen vétetett fel végső oknak egy ideális
erkölcsi egyetemes világrend, a melynek megsértése statuálja a
tragikumot, s ebből telik ki a rendszer a tragikai vétségről és
lakolásáról. Ez azonban csak egy tanitás, a mely addig jó, a mig az
érdeklődő elméket, az élet eseményeiben s a költés fordulataiban részt
vevő sziveket megnyugtatja. A kiket nem nyugtat meg, azoknak van joguk
másutt keresni az igazságot.
Az élet maga egy dráma: az emberiségé; s az életben külön minden ember
is eljátsza a maga drámáját, ugyanazon belső szabályok szerint, melyek a
poezis müveiben uralkodnak. Hozzá teszem, hogy a tragikai elem megvan az
egyetemes életben és megvan minden egyes ember életében. Az egyetemes
élet – Madách „Ember tragoediája“ – tragikus: az ember véges voltánál és
vágyai végtelenségénél fogva: a lélek, mely véghetetlen, bilincseiben a
testnek, s keretében a természet határt szabó tüneményeinek.
Katasztrófákról katasztrófákra rohan a széttagolt emberiség s a
katasztrófák kis és nagy nemzeteket, egész világrészeket nyeltek már el.
A romokból uj elemek fölvételével uj nemzetek támadnak s ujra vivják a
harczot, mely véghetetlen, be nem fejezhető az egyetlen ok miatt, mert
az egyént – valamennyit legyőzi ugyan a halál, de az „ember“ győz a
halálon az életadás tehetségével, mely faját utódokban szakadatlanul
tovább tenyészti, megujult harczaira az ember tragoediájának. E harcznak
vége ott szakad, a hol a föld meg fogja tagadni az élet föltételeit, a
hol az utolsó ember meghal. Akkor lesz befejezve az „ember tragoediája.“
Mikor a föld sarkainak fagya el hat az egyenlitőig, a nap melege iránt
érzéketlen lesz a föld, a tenyészet örök halálba merül.
Az egyén az emberiségéhez hasonló harczot folytat, csakhogy e harcz nem
végtelen, ez minden egyes alanyra nézve egyszer véget ér. Az is, a kit
elkerült az, a mit müvészi értelemben tragikus sorsnak nevezünk, egyszer
szembe kerül végső következményével annak, hogy született: az
enyészettel. A halál, az minden egyes embernek elmaradhatatlan tragikus
momentuma. Tragikai vétségét elkövette – Ádám a paradicsomban. Ezért
kell meghalnia. Szép legenda és ér legalább is annyit, mint a
filozofikus széptani iskolák tanitása a – tragikai vétségről. A vallás
azonban, mely e legendát tanitja, adott hozzá Megváltót is és
öröküdvösséget. A kérlelhetetlen halál meg van enyhitve, a jámborokra, a
hivőkre nézve meg van fosztva fulánkjától. Cserébe megy a dolog: a muló
lét az örökkévalóságért, a földi baj a mennyei üdvösségért. Mégis nem
borzalmas-e a halál? Nem dobban-e meg a legjámborabb sziv is, küszöbére
érvén „az ismeretlen tartománynak!“ Nem rázkódik-e meg a leghitetlenebb
is? Nem fogja-e el görcsös kétségbeesés a gyengét? Nem-e az emberiség
megszámlálhatatlan többségére nézve kétségekkel tetézett kin és borzalom
a halál? Az életért való fizetség ez, fizetség azért a tragikai
vétségért, hogy születtünk. A milyennek születtünk és fejlődtünk: az
csak nehezebben vagy könnyebben elviselhetővé teszi a rémes pillanatot.
És hány és hányféle tényező hozza létre e pillanat mivoltát
eredményképen: szegénység, gazdagság, beteg test, egészséges szervezet,
a lélek és szellem változó tehetségei, az erkölcsi erő vagy gyengeség, a
tudás, aczélos akarat: mind egy-egy nagy csoport, hosszu skálával. A kit
boldogságtól foszt meg a halál, a kit boldogtalanság, testi vagy lelki
szenvedés érlel meg reá, a ki vigyázatlanságból sodortatik el, a kit
mások gonoszsága dönt belé; a kit ágyban, a kit uton, a kit imádság
közben, a kit tivornyában talál, a ki magára emeli kezét vagy mások
gyilkos fegyvere alatt esik el, a kit ifjan, a kit öregen talál: –
minden van mit siratni, minden van megdöbbentő s mind rémülettel néz
csontos vendége szemébe. Hogy meg kell halni s mikor el is érkezett a
végső pillanat: az a tragikai kehely, mely mindenki számára meg van
töltve s melyet, órája eljövén, mindenki kénytelen kiüriteni. Az ember
élete nem egyéb, mint küzdelem a halál, tehát egy bizonyos lehetetlenség
ellen. Ezért védi magát a tél hidege, a nap melege, az állatvilág foga
és embertársai szivtelensége ellen; ezért táplálkozik, ezért társul,
ezért köt békét és ezért visel háborut.
A halál tehát az emberek köztragikuma. De az emberek nem egyformák, sem
életökben sem halálukban. Vannak nagyok, kicsinyek, szépek, rutak, jók
és gonoszak. Vannak kiváló alakjai a fajnak s a legkiválóbbakban a
tragikum is egész fényében, félelmes fenségében nyilatkozik meg
előttünk. Nem kiváltságul, nem jutalmul vagy büntetésül rájok mért és
csak nekik osztott különös ajándék (már akar istené akar Danausé) az a
tragikum, hanem mindnyájunk tulajdona, a mely azonban bennök egyéni
nagyságuk fényével ég.
Az általános tragikum a halál, a különös sem lehet más, csak a halál.
Halál nélkül tehát nincsen tragikum. Tragikus természetü lehet valamely
bonyodalom, valamely helyzet, valamely fordulat; de a halál pecsétje
nélkül a tragikum nem eszményi tartalma, csak egyik jellemző
tulajdonsága lesz. Nem lénye, csak szine. A tragikum, a mely a
müvészetben szerepel, vagyis a kiváló lények tragikuma mindig különös
is, azaz egyéni is: kizárólag azé az illetőé, annak testi, lelki vagy
szellemi képességeivel szoros kapcsolatban, jellemével egyező. E
tragikum értelme ez: Az egyén védelmére a halál elleni küzdelmében
alakult társadalom törvényei annyiszor a mennyiszer vagy lehetővé
tesznek oly helyzetet, a mely egy bizonyos egyén akaratának s vágyainak
utját állja; vagy tiltanak oly helyzetet, a melyet az az egyén a maga
boldogulására nélkülözhetetlennek lát. E helyzet az illető egyénre nézve
lehetetlenné teszi az életet, a mely pedig nem egyéb, mint harcz ismét a
lehetetlen (a halál) ellen. Az egyén lemond tehát harczáról a halál
ellen és az élet ellen forditja fegyverét: egymás ellen sorompóba
állitja az egymás mellett két lehetetlent: az életet és halált, kivel
békét kötött, kinek kötést irt vérével, hogy a türhetetlen élet ellen
szövetségese legyen. Erkölcsileg lehetetlen levén élnie az adott
helyzetben, ezzel megküzd, legyőzi és szövetségese: a halál karjaiba
hull. Az ő küzdelme alatt ő rá nézve s mindarra, a mi akarata, hatalma,
vágya, ambicziója és kötelessége büvös körébe tartozott, fel volt
függesztve a közrend, mely nekünk bástya a halál ellen. S midőn a
harczot győzelmesen kivivta s győzelmeért meghal: a mi számunkra
győzött, a rendet tette jobbá, erősebbé, erkölcsösebbé, türhetőbbé, egy
szóval a mi további harczunk föltételeit a lehetetlen ellen tette
kedvezőbbekké. Egy adag a megváltóból van minden tragikus alakban. Nem
vétség avatja föl lényét, hanem természete határozza meg, s abból
folynak cselekedetei, melyek közül, hogy néha egyet, néha többet
generalizálva a tudósok tragikai vétségnek qualifikálnak: az a kérdést
állandó alapjairól az esetlegesre helyezi át s a jelenséget
jelentőségétől, egyetemességétől és fensége egy részétől fosztja meg a
nélkül, hogy ezért cserébe akármit tudna neki adni, ha csak nagyobb
világosságot, vagy egyszerüséget is.
Ezekből nyilvánvaló az is, hogy a művészet, mikor tragikus eseményeket
utánoz, tehát a tragoedia nem nélkülözheti helyesen befejezésében a
halált, a valóságos fizikai halált, a hős fizikai életének is
megsemmisülését.