a fölindulás, melyet felköltött, most is él a menyasszony, az özvegy
szívében. «Kapott-e valaha menyasszony szebb nászajándékot?» – mondá
nekem Vörösmartyné elmerengve, midőn a variansok kedveért a kéziratot
összehasonlítottam a nyomtatványnyal. A merengő menyasszonyt a merengő
özvegytől húsz évnél több – egy sír választotta el s leányai, kik
mellette ültek, megindulva tekintettek föl anyjokra. A menyegző 1843
máj. 9-én ment véghez Pesten. Barátjai örvendve siettek üdvözlésére, de
senki sem örült jobban mint Sallay, Vörösmarty e hű árnya, ki midőn
kéziratért jött tisztázás végett, többé nem a régi szállásán s nem
egyedűl találta az ő bálványzott tanulótársát. «Boldog házaséletének
szemlélése – írja jegyzetei közt – ösztönt csepegtetett rideg életembe,
annyira, hogy az év végén magam is, nyomdokát követve, megnősültem.»
Vörösmarty házasságával épen oly szoros kapcsolatban áll szerelmi
lyrája, mint hazafiúi költeményei a politikai viszonyokkal. Azonban
költői pályája második felének nemcsak e kettő fénypontja. Van egy
harmadik is: költői beszélykéi. Ide járul még egy pár kitünő genrekép,
mint a _Szegény asszony könyve_, s egy balladanemű költeménye: a _Hős
sírja_, melyben a hősiség fensége a dicsőség búskomolyságával oly
sajátságos hangban olvad össze. Vörösmarty lemondva az eposzról a költői
beszélykékhez fordult, e lyriko-epikai műfajhoz, mely annyira
megegyezett epikai tehetsége lyrai hajlamaival. Számra nézve mintegy
tizenkettőt írt, melyek nagy változatosságot mutatnak tárgy-, hang- és
formában. _Kemény Simon_ tárgya történelmi, az _Ősz bajnoké_ mondai, az
_Özvegy_ a jelen életből van véve, a _Rabló_ szintén, de idegen égalj
alatt játszik s mind kettőn érzik a franczia romantika hatása. _Csik
Ferke_ és a _Katona_ a magyar népélet rajzai, de mindenik más hang. A
_Hű lovag_ban a német romantikához hajlik, a mennyiben túlnyomó benne az
érzelmesség. _A sors és a magyar ember_ és az _Árvízi hajós_ allegoriák,
amaz humoros, ez ódai fölindulás szüleménye. A _Szent ember_ erkölcs- és
lélektani tanulmány, a _Túlvilági kép_ phantastikus álmok rajza.
Legkitünőbb köztök _Szép Ilonka_, mely épen úgy felülmulja társait, mint
nagyobb költői beszélyeit és kisebb eposzait a _Két szomszédvár_. A
többiek majd mindenikében találhatni fogyatkozást vagy épen hibát.
Példáúl az _Özvegy_ meséje kerek, menete drámai, de lélektani alapja nem
elég erős; _Kemény Simon_ban inkább a részletek szépek, mint az egész;
_Csik Ferke_ második részében a lelkiismeret furdalása művészien van
festve, de első része kissé homályos; a _Túlvilági kép_en talán igen is
érzik a testi láz.
_Szép Ilonka_ ment minden ilyesmitől. Az elbeszélés egyszerű elegiai
bája összhangzik a részek széparányúságával. A költő művészien készíti
elő és emeli ki a lélektani mozzanatokat. Sehol sem kapja feljebb a
hangot, kerüli a fölösleges ragyogást, miből másutt nehezen tud
menekülni. Minden természetes és költői. Mátyás királyt, Peterdit,
Ilonkát néhány találó vonás egészen megeleveníti. Mátyás nem mint
csábító jelen meg, kitől visszariadt volna Ilonka; egy sikeretlen
vadászat unalmában mintegy önkénytelen adja át magát egy kellemes óra
benyomásának, akaratlanúl csábítja el Ilonkát, ki csak így elcsábítható.
Az öreg nemes, ki először királyáért iszik, boszús kifakadása, hogy
Mátyás nem iszik vele, gyöngédsége leánya iránt, kinek nem tesz
szemrehányást, de a kit baljóslatú aggodalommal vezet haza, mind oly
jellemzetes és költői egyszersmind. A költő sokat hagy képzeletünkre, de
mozgásba hozza czélja szerint. Egy pár vonás s már az egész alakot
képzeljük, egy pár szó s már fölleplezve előttünk az egész lélektani
mozzanat. Kiválón sikerűlt a beszélyke második és harmadik szakasza,
mely Ilonka szerelmének fölébredését és elhervadását rajzolja. Az első
szak is nagyon szép, de midőn Ilonka a lepkét kergetve így szól: «Vagy
vezess el merre vagy szállandó, merre a nap nyugodóba száll», nem elég
naiv, kissé mesterkélt. A második és harmadik szakaszban egyetlen szó
sincs, mely ne volna helyén. A poharazó atya és vendég körűl forgolódó
leány, ki meg-megáll, bámulva hallgatja az idegent s merengve kérdi
magában: vaj ki ő és merre van hazája, ki a búcsuzó vendégnek csak
annyit tud mondani: emlékezzél visszatérni, ha meg nem látogatnánk s
azzal megvallja szerelmét, rendkívül bájos jelenet. S mi jellemző, hogy
Ilonka megismerve a királyt, többé nem szól. E mély fájdalomnak csak a
hallgatás lehet igaz kifejezése, s már érezzük az ártatlan szív
hervadását, melyet a költő oly szépen hasonlít a liliomhulláshoz.
Vörösmarty kiválón kedvelte e költeményét. Nagyobbik leányát Ilonkának
keresztelteté, hogy mintegy örökségűl hagyja neki költői dicsősége egyik
sugarát, a legbájosb női eszményképet, melyről valaha álmodozott.
XII.
Vörösmarty anyagi körülményei. Politikai érdekeltsége és pártállása. A
márcziusi napok 1848-ban. Képviselővé választatik. Petőfi támadása.
Viszonya Petőfihez és Aranyhoz. A forradalom és Debreczen. A kegyelmi
szék birájává neveztetik ki. Bujdosása a világosi napok után. Pestre jő;
kegyelmet nyer. Baracskára, majd Nyékre vonúl. _Lear király_t fordítja s
néhány költeményt ír. A _Vén czigány_. Betegeskedése, halála és
temetése.
Házassága után nem írt nagyobb munkát, kivéve, hogy _Czillei és a
Hunyadiak_ czímű régebben kezdett drámáját bevégezte, mely egy
trilogiának lett volna első része. Csak kisebb, leginkább lyrai műveken
dolgozott, melyek költői tehetségének még teljes erejét mutatták. 1843
végén az _Athenaeum_ megszűnvén, a lapszerkesztéstől teljesen
visszavonúlt, s az _Életképek, Honderű_ és _Pesti Divatlap_ czimű
szépirodalmi lapokban bocsátotta közre koronként újabb költeményeit. E
költemények után járó tiszteletdíj tette jövedelme egyik forrását, de
az, bár őt fizették legjobban, alig ment egy pár száz forintra.
Gyermekei szaporodtával háztartása nehezülvén, aggodalmak szállották
meg. 1843-ban Kilián könyvárus által tíz évre megvett összes munkái
tiszteletdíjával, 2600 forinttal, kezdett mint nős ember az élethez, de
az egy pár év alatt már fogyatékán volt. Örömest elfogadta a
helytartótanács megbizását a középtanodák számára készítendő
nyelvtanokra nézve, melyek kidolgozására Czuczorral szövetkezett. Valódi
segély volt körülményei között gróf Batthyány Kázmér jóindulata, ki
midőn a bicskei uradalmához tartozó Mány tagosíttatott, két
maradványtelket ajándékozott neki, melyeket később visszaváltott tőle
évenként egész haláláig fizetendő 500 forint díjában. Vörösmarty buzgott
családját minél több kényelemben részesíteni s ohajtotta, hogy halála
után valamivel többet hagyhasson reá munkáinál. Azon gondolkozott, hogy
János testvére közelében és segélyével, ki igen kitünő gazdatiszt volt,
béreljen ki egy kis birtokot. Remélte, hogy nyáron át falura huzódva,
részint a haszonbér, részint írói tiszteletdíjai jövedelméből félre
tehet évenként egy pár száz forintot, s így tőkét vagy birtokot hagyhat
családjának.
Terve a sok halogatás miatt nem mehetett teljesedésbe. Pesten maradt
anyagi aggodalmak között, de folyvást növekedő tisztelettől környezve.
Államférfiak, tudósok és írók egyaránt keresték ismeretségét,
barátságát. Az ifjú költők mint pártfogóhoz folyamodtak hozzá s
bekopogtatott ajtaján a vándor szinész Petőfi is, a kihez egész
részvéttel fordúlt. A Pesten átutazó lelkesb ifjak híven fölkeresték,
hogy láthassák a legnagyobb magyar költőt s a társaságokban nők és
férfiak ostromolták, hogy írjon egy pár verssort emlékkönyvökbe. Néha
hónapokig elhevert nála az emléklap, de azért szívesen írt, ha volt mit
és kinek. Nem ritkán boszankodott is némely tisztelőjére. Egy ily
tisztelőjétől legjobb barátja Deák Ferencz mentette meg, midőn 1845-ben
vele báró Wesselényi látogatására, Erdélybe utazott. Útközben
Szabolcsban betértek Bónis Samu barátjokhoz s ott töltöttek egy pár
napot s Vörösmarty szalonkákra vadászott. Egyik délután az egész
társaság a falu határába ment sétálni. Jövet a helybeli helvét hitű pap
is hozzájok csatlakozott s midőn a paplak előtt mentek el, kérte az
egész társaságot, hogy legyen szerencséje egy pár perczre, míg
megnyugosznak. Bementek s ott ültek mintegy negyedóráig. Haza
indulásukkor előáll a tiszteletes úr s kéri Deákot és Vörösmartyt, hogy
emlékül írjanak neki egy pár sort. Vörösmarty elkedvetlenedett, tehát
neki ma egy pár distichont kell írni. «Szívesen» – mondá Deák egészen jó
kedvvel; leült és írt a mint következik: «Alulírt, több vármegyék
táblabirája, bizonyítom, hogy Vörösmarty Mihály ekkor s ekkor itt járván
vadászott s egy lövésre hét szalonkát ejtett el.» Ezzel átnyujtotta a
tollat Vörösmartynak, a ki azt vontatva vette át s ült le az
íróasztalhoz. Azonban olvasva Deák sorait, felvidult s egészen
megkönnyűlve ezt írta alája: «A fennebbieket én alulírt is bizonyítom,
azon különbséggel, hogy nem egy lövésre ejtettem el hét szalonkát, hanem
hét lövésre egyet.» A jó tiszteletes, a ki Deáktól valamely politikai
bölcs mondást, Vörösmartytól pedig egy szép epigrammot várt, kissé
megütődve vette át az emléklapot, de azért nyájasan köszönte meg
vendégei szívességét. Azonban ha a tiszteletes nem nyerhetett epigrammot
Vörösmartytól, nyert ám Bónis. Midőn a szíves házi gazda mindjárt
megérkezésök után asztalhoz ültette vendégeit, némi kérkedéssel
emlegette, hogy Szabolcsban is terem jó bor s Vörösmarty elébe tétetett
egy palaczkot saját terméséből. «No, kóstold meg» – biztatá. Vörösmarty
megkóstolta és egész komoly arczczal ezt mondta reá: «Víznek zavaros,
bornak gyönge.»
Mint házas alig egy párszor rándult ki barátaihoz. Boldogabb napokat élt
neje és gyermekei körében. Gyöngéd férj és atya volt. Nőtlen korában
csak dolgozni és hálni járt haza, most örömest ült otthon és rendesen
csak a _Kör_ben töltött naponként egy pár órát, hogy hírlapokat olvasson
és a napi politikáról halljon valamit. Az élénkülő politikai élet
mindinkább magával ragadta. Most már aránylag csekély részt vett az
irodalmi és akadémiai pártok küzdelmében, de annál nagyobb figyelemmel
kisérte a politikai pártokét. E nagy érdekeltséget mutatja az is, hogy
1841-ben az _Athenaeum_ba bírálatot írt Széchenyi _Kelet Népé_ről, bele
vegyűlt a nagy vitába, mely a nemzetet annyira foglalkoztatta. Álnév
alatt írta, szerkesztőtársai jól megőrizték a titkot, de jól esett neki,
hogy czikke figyelmet ébreszt.
E czikk jellemzi őt mint politikust és embert egyaránt. Nem találunk
benne olynemű analysist, mely politikai mélyebb tanulmányról vagy
belátásról tenne bizonyságot, de igen sok helyes észrevételt, nemes
érzelmet, szerény tartózkodást s mindenek felett hazafiságot, melybe nem
vegyűl se hiúság, se pártszenvedély. Széchenyinek Kossuth ellen emelt
vádját, hogy forradalomra készíti elő a nemzetet, ő sem találta
alaposnak, mint Magyarország majd minden politikai tekintélye, de
tiszteletreméltónak tartja aggodalmát, s korszakosnak nevezi könyvét.
Mindíg kegyeletes tisztelettel, néha valódi lelkesüléssel szól
Széchenyiről, mi annál feltünőbb, mert igen is aristokraticus modora és
sarcasmusai miatt nem igen rokonszenvezhetett egyéniségével. Czikkében a
tisztelet és lelkesedés csak ott apad, midőn Széchenyi e következő
szavaira tesz megjegyzést: «Nincs szegény kis Ferenczynknek kenyere s
megesik sok szív». Ferenczy szobrász barátja volt s maga is némi
szerepet játszott a Kölcsey- és Mátyás-szobrok indítványozásában, melyre
Széchenyi czéloz. E gúny rosszúl esett neki, nem csak azért, mert
közelről érdekelte, hanem mert, a mint mondja, egy leverő szó Széchenyi
ajkáról képes a különben sem igen tartós részvétet megsemmisíteni. Nem
védi e szobrok ügyében elkövetett ballépéseket, de azt kérdi a magyar
aristokratiától, hogy hol vannak pesti palotáiban oly szobrok, melyeket
Ferenczynél kitünőbb szobrászok faragtak s nem kell-e kimennünk
Magyarországból, ha a magyar urak képtárait meg akarjuk tekinteni?
Kossuthot védi ugyan Széchenyi fővádja ellen, de azért nem föltétlen
híve; Széchenyinek sokban igazat ad, hanem azt hiszi, hogy Kossuth lapja
mindinkább javúl, hibái, fogyatkozásai az ifjúság hibái voltak, melyeket
már kezd levetkőzni s ezt főleg a _Kelet Népé_nek köszönhetni.
Megnyugvással végzi bírálatát azon hitben, hogy mind Széchenyi, mind
Kossuth munkássága egyaránt áldást áraszt a nemzetre. E bírálat jellemzi
egész politikai pályáját. Híve volt az ellenzéknek, lelkesült eszméiért,
de mindíg az általános elvek álláspontján maradt. A mily erősek voltak
itt meggyőződései, épen úgy ingadozott a részletekben, az alkalmazásban.
A Széchenyi és Kossuth politikáját meg tudta egyeztetni, mert általános
elvekben nem sokat különböztek egymástól; Wesselényi hevessége és Deák
mérsékeltsége egyaránt rokonszenvével találkozott, mert mindkettő egy
ügyet szolgált; az 1848-ki országgyülésen mint képviselő a miniszteri
párttal szavazott, de Perczel Mór, az új ellenzék egyik vezére, néha
teljes mértékben bírta hajlamát, mert épen úgy aggódott a veszélyben
forgó hazáért, mint habozott megmentése eszközeinek megválasztásában.
Hajlott a demokratiához a nélkül, hogy egészen demokrata lett volna, nem
ijedt vissza a forradalomtól, de soha sem tudott valóságos forradalmi
emberré válni. Költő volt, kit lelkesítenek a politikai mozgalmak, de
nem kiván vezérök lenni, hazafi, ki remél, aggódik, kétségbeesik, de nem
lép ki szerény visszavonultságából s nincs elég becsvágya, hogy hazája
szerencséje- vagy szerencsétlenségének felelősségét magára vegye.
Az 1848 ki nagy változást lelkesüléssel fogadta. Az átalakított
alkotmányban végre diadalra jutott mindaz, a miért a nemzet oly régóta
küzd s a mit a költők között ő szolgált legrégebb- és leghívebben. A
márcziusi napokban majdnem egész nap a _Kör_ben lehetett látni azon
férfiak oldalánál, kik a mozgalmat hol bátorítani, hol mérsékelni
igyekeztek. Egy szép költeménynyel üdvözölte a felszabadúlt sajtót, s
túláradó felindulásban élte át a jóhiszemű remények és naiv örömök e
boldog napjait. Azonban hazafiúi örömét családi csapás zavarta. Áprilban
kisebbik fia, Mihály, meghalt. Mélyen hatott reá e veszteség. Erőt vett
magán, neje előtt titkolta fájdalmát, de midőn Czuczor beszentelte a
halottat, s búcsuztatóul el kezdte szavalni a _Kis gyermek halálára_
czímű költeményét, reá borult a koporsóra és keservesen sírt. «A
különben erős férfiú szemei könyözönben úsztak – úgy mond Czuczor – s
vigasztalásomat nyakamba borúlva fogadta.» Garay és Petőfi szintén jelen
voltak; ők kisérték ki egy bérkocsin a bánatos atyát s temették el a kis
fiú tetemét a Kisfaludy sirja mellé. Mindkettőt annyira meghatotta
Vörösmarty fájdalma, hogy másnap fia emlékére írt költeményekkel
igyekeztek őt enyhíteni. Mindamellett Vörösmarty búskomorsága nem sokáig
tartott, a mozgalmas idők erős benyomásai hamar kiragadták belőle s
visszaadták a közügyek iránti érdekeltségnek. Midőn Wesselényi Miklós
báró a _Kör_ben a horvát és szerb mozgalmak veszélyességéről tartott
beszédet s a haza védelme végett önkénytes zászlóaljak alakítására
szólította föl a miniszteriumot és nemzetét, addig is, míg az
országgyülés megnyilhatnék, Vörösmarty ott ült régi barátja mellett s
osztozott aggodalmában és lelkesülésében. Egy pár hónap mulva a _Pesti
Hirlap_ban egy költemény jelent meg tőle, melynek tárgya ugyanaz, a mi
Wesselényi beszédeé s refrainje harczi riadó:
A síkra magyarok,
Fegyvert ragadjatok!
Hazánkat újra meg kell váltani.
E drága föld szinét
Borítsák szerte-szét
A pártütőknek véres csontjai!
Néhány politikai czikket is írt a _Pesti Hirlap_ba s a _Pesti
Divatlap_ban szót emelt a zsidók mellett, kiket a pesti és pozsonyi
német polgárság egy része annyira üldözött. E czikkek is csak
általánosságok s nem vágnak a sajátképi politika körébe. A politikai
nagy mozgalom, mely már a forradalom csiráit hordotta méhében, egészen
kiragadta a szépirodalom köréből, bár nem tette se politikai íróvá, se
szónokká. Fölhagyott _Lear király_ fordításával, melybe 1847 végén
kezdett, midőn Petőfivel és Aranynyal szövetségre lépett Shakespeare
nevezetesb drámái lefordítására, fel a költészettel is, legalább 1848
márcziusától egész 1849 végeig a fennemlített két költeményen kívűl nem
írt többet. Azok is hazafiúi költemények, a mozgalmas idők szüleményei.
A nemzet lázas aggodalmai és reményei annyira lelkébe olvadtak, hogy nem
is tudott volna mást költeni, mint hazafiúi vagy épen politikai
költeményeket, de tartózkodott akár az aggodalmak, akár a remények
költészetének átadni magát; amaz csak félénkséget, kishitűséget
terjesztett volna, emez pedig fokozta volna a különben is merész
vágyakat. A néma költő magában emésztődött mintegy hánykodva Deák
aggodalmas hallgatagsága s Perczel Mór forradalmias önbizalma között.
Amaz legjobb barátja volt, ez legkedvesebb tanítványa; amaz miniszter,
ez ellenzéki szónok, majd tábornok; amaz a törvényesség, ez a forradalom
megtestesülése. E két ellentét különböző fokain szállott vagy emelkedett
Vörösmarty politikai hangulata a kedvező és kedvezőtlen körülmények
szerint, még a pesti országgyülés megnyitása előtt s még inkább folyama
alatt. Néha titkos rokonszenvvel kisérte az ellenzék magatartását;
ingerült kedélye, lángoló képzelődése a merészebb rendszabályok felé
ragadták, de nyiltan, véleményével, szavazatával folyvást, egész
fennállásáig, a Batthyányi-miniszteriumot támogatta, mert
lelkiismeretessége visszariadt mindentől, mi a koczkáztatás bélyegét
hordotta magán. A miniszterek részint tisztelői, részint barátai voltak;
rokonszenv és megszokott pártfegyelem csatolta a régi ellenzékhez, mely
most a kormányon ült.
A kormány szívesen látta pártján a _Szózat_ költőjét, örömest adott
volna neki hivatalt is, de ő nem fogadott el semmit, sőt a magyar nyelv
és irodalom egyetemi tanszékét is visszautasította, melylyel Eötvös
báró, a cultusminiszter, megkinálta. Maga helyett Garayt ajánlá, ki
aztán ki is neveztetett. Képviselővé választatni volt egyetlen vágya.
Nem szerepelni kivánt, de polgártársai bizalmát úgy tekintette, mint
hazafi lyrája koszorúját, s azt hitte, hogy egy becsületes hazafi
szavazata az izgalmas időkben többet ér, mint bármikor. Csakugyan meg is
választották s ott, hol csak híréből ismerték, Bács-Bodrogmegye almási
kerületében. Itt előbb Kossuth Lajos választatott meg, azonban ő Pest
városa részéről is megválasztatván, ez utóbbit fogadta el s Almáson új
választás hirdettetett ki. «A junius 19-én 9 órakor megnyilt gyülésben –
mond a választási jegyzőkönyv – a választási elnök (Kovácsics Antal) az
összegyült számos választókat mindenek előtt az isméti választás okáról
értesítvén, ugyanazokat összesen és egyenként képviselő ajánlására
nyilvánosan felszólította, mely felszólításra a jelenlevők egyhangúlag
Vörösmarty Mihály nevét hangoztatván, miután isméti felszólításra, ha
vajon nincs-e valakinek észrevétele a hangoztatott név ellen, mindnyájan
a kikiáltott iránti akaratukat s bizodalmukat kijelentették: ekként
Vörösmarty Mihály úr ezen almási kerület törvényes képviselőjének
egyhangúlag megválasztatott, s a törvények értelmében ezen megbízó levél
gyanánt szolgálandó jegyzőkönyv egyik példánya a választási jegyző által
(Szevics Döme) személyesen kezébe juttatni rendeltetett.»
Vörösmarty a képviselőház leghallgatagabb tagja volt, épen mint Newton
az angol parlamentnek. Egyetlenegyszer sem szólott, sem Pesten, sem
Debreczenben, sem Szegeden. Nem volt szónok s csak a _Kör_ben és
akadémiában tartott néha beszédet. Nagyobb és szokatlan gyülekezetekben
irtózott szólani. Losonczon és Kolozsvárott, midőn fáklyás zenével
tisztelték meg, csak egy pár szóval fejezte ki köszönetét. Még az
annyira megszokott akadémiai gyülésekben is némi zavar fogta el, ha
hosszabb beszédet mondott. Ismerve természetét az egész országgyülés
alatt csak az egyszerű szavazatra szorítkozott. Mindamellett szerény
elvonultságában sem kerülhette ki az új ellenzék támadását.
Petőfi támadta meg egy versben, melynek refrainje ez: «Nem én tépem le
homlokodról, magad tépted le a babért». E támadásra alkalmat a
hadügyminiszter törvényjavaslata adott, mely szerint a kiegészítendő
régi ezredek, mihelyt a körülmények engedik, magyar lábra állíttatnak
ugyan, de addig maradnak régi állapotjokban, a régi tisztek és német
vezényszó alatt s csak az ujonnan felállítandó honvédezredek állíttatnak
egészen magyar lábra. Az ellenzék hevesen megtámadta e
törvényjavaslatot, magyar vezényszót követelt, nem bízott a régi
tisztekben, a szerbek ellen folytatott harcz sikertelenségét is nekik
tulajdonította s a hadsereg teljes átalakítását sürgette. A miniszterium
kivihetetlennek tartotta e követelést a háború folyama alatt s nem
vállalt érte felelősséget. A törvényjavaslatot aug. 21-én elfogadta az
országgyülés; Vörösmarty is a többséggel szavazott, bár, a mint maga
mondja, nem minden habozás nélkül. Petőfi az új ellenzékhez szított. Nem
volt képviselő, sem hírlapíró, de dalaival nagy befolyást gyakorolt a
közszellemre, s erélye a mozgalmakkal növekedett. Már 1846-ban
forradalomról álmodozott s 1848-tól egész haláláig a legszélsőbb
demokratia híve volt, bár szorosan véve egy párthoz sem tartozott s
Kossuth iránt épen nem viseltetett rokonszenvvel. Mint a politikában a
régi ellenzéket és reformpártot lassanként a forradalom pártja váltotta
föl: úgy vált a hazafiúi költészet egészen forradalmivá. E költészetnek
Petőfi volt képviselője. Dalai kisérték és megelőzték az eseményeket s
átzúgtak a gyülések zaján s az ágyúk dörgésein. Ugyanaz választotta el
egymástól a költőket, a mi az államférfiakat.