költő, _vates_, mint a régiek nevezték a költőt. Mély belátása, lángoló
lelkesedése egész a jóslatig emelkedik. A mit a magyar nagy jövőjéről
jósolt, hitelre talált, lelkesedést keltett, sőt egy egész korszak
jelszavává lőn. _Programmtöredék_e (1847) elhangzott; senki sem hitte
jóslatát, hogy a nemzet örvény szélén áll, a forradalom árjába fog
veszni minden, a mit eddig kivívtunk, bár a következmények igazolták.
Egy nemzet, melyet kétségbeeséséből végre kiemel az önmagába vetett hit,
nem könnyen mond le arról s épen annak a szavára, a ki azt először
lehellte belé. Midőn Széchenyi _Hitel_ében az európai új eszméket
hirdetve s alakító erejöktől várva az alkotmány, nemzetiség és
társadalom újjászületését, nem habozott kimondani, hogy Magyarország nem
volt, hanem lesz, fölindított minden magyar szívet. Volt lelkesülésében
valami szent és szentségtelen, az elragadtatás és gúny bizonyos
vegyülete, mely különbözőkép, de mindenkire hatott, egész a velők
oszlásáig. Széchenyi meggyalázta a múltat, a magyar egyetlen büszkeségét
s oly jövendőt ígért neki, melyről még álmodni sem mert; kigúnyolta a
nemzeti fájdalmat, a magyar egyetlen hű érzését, s vakmerő reményt és
hitet követelt tőle egy ország romjain, melynek omlását megszokta minden
szem, egy nagy elhatározás díjában, melytől elszokott minden szív. A
lelkesülés és gyűlölet rajongása üdvözlé a látnokot, a reformatort, az
izgatót s a nemzet az átalakulás pályájára lépett. A siker elnémítá a
gyűlöletet, az akadály lehangolta a rajongást, de a hit többé nem aludt
ki. A költők épen oly megdöbbenve tekintettek Széchenyire, mint maga a
nemzet. Lyrájok nem volt oly vakmerész és siralomhoz szokott húrjain
remegve zendült meg az öröm. Ők voltak az elsők, kik befogadták a
reményt és hitet, de csak a kétségbeesésből emelkedtek ki, a nemzeti
fájdalomról oly kevéssé mondhattak le, mint szíve mélyén maga a nemzet.
Összeolvasztották a kettőt, a reményt és emléket, a bánatot és örömet, a
hitet és aggodalmat. A múlt dicsősége előttök oly szent volt, mint a
jövendőé, egyik kézzel a múltra, másikkal a jövendőre mutatva,
lelkesítették a jelen küzdelmét. Ez volt a nemzet hangulata is, melyet a
Vörösmarty _Szózat_a fejezett ki legerőteljesben, s emelt tisztább
lelkesüléssé.
A _Szózat_ mindenre hivatkozik, a mi újjászületési küzdelmében csak
lelkesítheti a magyart, s a remény és emlék, a hit és balsejtelem
húrjain játszva, mindenbe az önbizalom és nagyság érzetét vegyíti. Semmi
csüggedés többé, bátran nézhetünk szembe a jövővel. Nagy válság felé
közeledünk, egy jobb kornak kell jőni, vagy ha nem, ha el kell vesznünk,
többé nem veszhetünk nyomorultan. Az bizonyos, hogy _így_ többé nem
élhetünk s ez már magában lélekemelő. Vörösmarty egészen kiemeli a
magyar lyrát eddigi kétségbeeséséből; még nem zengi a jövő dicsőségét,
de elhatározónak érzi a jelent, nem korholja az elfásult nemzetet, az
életre ébredt, de tettre és hazafi hűségre lelkesíti. Emlékezteti a múlt
dicsőségére, előszámlálja epikai és tragikai nagy emlékeit, a
keresztyénségnek és szabadságnak tett szolgálatokat; felhozza az őrködő
isteni gondviselést, mely annyi viszontagságok közt sem engedte megtörni
életerejét, említi a jelen küzdelmeit, az ész, erő, szent akarat
harczát. S nemcsak nemzetéhez fordul, hanem Európához is, melynek
eszméiért küzd nemzete, méltó helyet követel tőle a többi nemzetek
között; a múlt szolgálatai, a jelen törekvései díjában kéri a jövendőt,
részvétet küzdelmei iránt, könnyet sírjára, ha vesznie kell, de nem fog
gyáván veszni: a temetkezés fölött egy ország vérben áll. Mily önérzet s
mennyi fájdalomba merűlve, mennyi hit a balsejtelmek közepett s mennyire
uralkodik mind kettőn az elszántság. Mióta lyránk többé nem olvasztotta
össze a hazafisággal a katholicismus és protestantismus eszméit, megvált
az európai solidaritás érzelmétől. Vörösmarty újra összeköti e két
elemet; midőn Európára, a népek hazájára hivatkozik, a specificus magyar
hazafiság az emberiség érdekeivel egyesül.
E költemény az ifjuló Magyarország nemzeti hymnusza lőn, ma is az, a
létele- és jogaiért küzdő Magyarországé. A nemzet 1848-ig a jövendő jobb
kor jóslatát hitte benne s mennél követelőbb, hevesebb lőn vágyaiban,
annál kevésbbé háborította a nagyszerű halál sejtelme. Midőn a
forradalom árja elzúgott, Vörösmarty alig találkozhatott valakivel, ki
azt ne mondotta volna neki: a jóslat teljesűlt, a nagyszerű halál
bekövetkezett. A költő mindíg elkomorúlt ilyenkor, ingerűlten mondá: a
jóslat még nem teljesült, ez még nem halál, nem ily halált értett.
Gyermekeinek ama versszakok hijján kellett megtanúlniok a _Szózat_ot.
Megtört szívvel, de mély hittel nemzete jövőjében, szállott sírjába. Nem
csalatkozott. A magyart ama nagy csapás nem ölte meg, s midőn üdűlni
kezdett, a _Szózat_ zendűlt meg ajkán s az kíséri folyvást minden
ünnepélyesb pillanatát. A _Szózat_ nem egyetlen kitünő szüleménye az
újabb kor hazafi lyrájának s vannak művek, melyek æsthetikai tekintetben
fölülmúlják, de egyetlenegy sem tett ily nagy és tartós hatást, mert a
nemzet legfőbb eszméit, legállandóbb hangulatát fejezte ki. A szabadság
és diadal dithyrambjai, melyeket Petőfi harsogott, elhaltak az ágyúk
utolsó dörgései közt, a nemzeti mély búskomolyság, mely Arany és Tompa
néhány költeményéből sohajt, könnyeket facsart a nemzet szeméből, de
letörölte s visszatért a _Szózat_hoz, mert érezte életerejét, remélt
jövőjében, hitte, hogy még előtte van a jobb kor vagy a nagyszerű halál.
Valóban e költemény mindaddig nemzeti ének marad, míg a nemzeti
küzdelem, melynek szüleménye, czélt nem ér s a magyar létele önmagához
méltón nincs biztosítva.
A _Szózaton_ kívül Vörösmarty még számos hazafiúi költeményt írt. Nagy
változatosság tárul ki előttünk műfajban, eszmében, hangban, de 1831-től
fogva majd mindenikben van valami a _Szózat_ szelleméből. Mintegy
chorust képeznek körűle. Az V-ik Ferdinándhoz írt óda kezdi meg a
chorust. A még atyja életében megkoronázott trónörökös már első
fölléptekor részvéttel fordul a magyar nemzetiséghez. Vörösmarty a jobb
jövő reményében üdvözli e részvétet, a monarchikus és őszinte magyar
szól belőle, ki a hódolat és öröm perczében sem titkolja fájdalmát.
Ugyane hanggal találkozunk tizenhat évvel később István nádort üdvözlő
epigrammáiban. A _Liszt Ferenczhez_ írt ódában a nemzeti fájdalom és
önérzet, emlék és remény olvadnak össze, épen mint a _Szózat_ban.
Honszerelemről zeng, mely a jelent ölelve tartja s a múlton csüngve
jövőt teremt. Dalt kér Liszttől, a bánat altatóját, a szív háborgatóját,
minőket maga szokott zengeni. A _Sors és a magyar ember_ humoros
allegoriájában a múlt századbeli magyart rajzolja; a gúny hangja
lassanként a meghatottságig emelkedik, midőn a jelenre tér át. A
megifjúlt magyar nem bízza többé a sors szeszélyére hazáját, szíve
vérével esküszik megváltani: éljen vagy veszszen. A jövendő jobb kor
vagy nagyszerű halál eszméje itt is átvillan. Az _Uri hölgyhöz_ írt
ódában bár erősb a költő felindulása a nemzetiségökből kivetkőzött
magyar hölgyek ellen, mint az _Elhagyott anyá_ban, melynek szintén ez a
tárgya, itt még sem mond le a reményről, mint amabban. A _Gondolatok a
könyvtárban_ bölcselmi óda, mely az emberiség ügyével foglalkozik. A
költő sehol sem talál a világon teljes szabadságot, a nagyobb rész
mindenütt boldogtalan, az ember jogai mindenütt eltapodvák, még
Amerikában is, mely épen úgy a szabadság, mint a rabszolgaság földje.
Kétségbeesett bölcsesége mégis megnyugszik, hisz az újabb szellem
győzelmében, mely az emberiséget megragadta, hisz nemzete küzdelmében,
hogy a sülyedésből kivívja magát.
A _Honszeretet_ és _Honfi_ czímű költeményeiben a rendületlen hazafi
hűséget énekli meg, a _Deák Ferenczhez_ írtban pedig az önzés és
nagyravágyás nélküli hazafi-erényt, melyet Deákban látott leginkább
megtestesítve. _Hymnusz_ában a királyok és nemzetek Istenéhez
fohászkodik s áldást kér küzdő nemzetére. A _Fóti dal_t szintén a
hazafiúi költemények közé sorozhatni. A költő poharazás közben sem
feledkezik meg hazájáról, a haza reményei és aggodalmai elevenednek föl
a jó kedv szeszélyében. Hány magyar táblabíró érzett és gondolkozott így
bor mellett 1848 előtt. E verssor: «A legelső magyar ember a király»
egész közmondássá lett, s «Éjszak rémes árnyai», melyeket egyik versszak
emleget, mi hamar átnyultak a Kárpátokon. A _Jóslat_ refrainje
Kölcseynek e sora: de néked élni kell, o hon! A költő érzi a kedvezőtlen
viszonyokat, de nem csügged. _Mit csinálunk_ czímű költeményében a gúnyt
önbizalom mérsékli s minden versszak serkentésen végződik. De vannak
sötét pillanatai is. A leigázott lengyel nemzet árnya meg-meglepi
képzelődését, többel viseltetik iránta, mint részvéttel; mintha a magyar
jövőjét sejtené a föltámadt és leigázott lengyelben, mintha a nagyszerű
halálról álmodoznék. A _Hontalan_, az _Élő szobor_, az _Elveszett
ország_ mind e hangulat szüleményei. Balsejtelem vonul át lelkén, a
_Szózat_ balsejtelme, mely hol csüggedéssé, hol haraggá válik. Az
_Emberek_ czímű költeménye legsötétebb. Az 1846-ki gallicziai lázadás
hatása alatt írta. A nemesség és nép között kitört vérengzés iszonyú
jelenetei Magyarország szomszédságában baljóslatú merengésbe
sülyesztették. Hiú küzdelmet olvas le a világtörténelem lapjairól. A nép
butasága, az ész és rossz akarat frigye, a testvérgyűlölési átok
szárnyát szegik reményeinek. Az _Országháza_ a kimerűlt türelem haragja.
A _Mi baj_ czímű gúnyba vegyült panasz, mely a nemzet sérelmeit, vágyait
leplezi föl. Mintha Pestmegye 1847-ki követutasítását olvasnók, költői
oldalról felfogva. E két utóbbi költemény egészen az ellenzék hangulata
az 1846–7-ki években.
Vörösmarty az ellenzékhez tartozott, mint Magyarország valamennyi
költője. A kormánypárt egyetlen költőt sem tudott felmutatni. E
különösnek látszó jelenségnél semmi sem volt természetesebb. A magyar
ellenzék nem egészen az volt, mi másutt, a nemzet egy töredéke, bár
többségre jutott töredéke, mely némely kérdésben eltér a kormánytól vagy
új kormányrendszert sürget. A magyar ellenzék maga volt a nemzet, mely
lételeért küzd. A magyar kormánynak szintén ily sajátságos helyzete
volt. Csak névben volt független és nemzeti, de tényleg idegen befolyás
eszköze vagy mérséklője, hazafisága szerint. A valódi vagyis a birodalmi
kormány, az ellenzék vagyis a nemzet között állott, egyiket sem tudta
kielégíteni s a viszonyok kényszerűségénél fogva gyönge volt mindkettő
irányában. A legjobb esetben nem volt más hivatása, mint a két elem
közvetlen összeütközését föltartóztatni s rendszere alig lehetett több,
mint küzdelem két különböző nemű követelés kielégíthetlenségével, eszmék
és rendszabályok keveréke, mely nem költhetett rokonszenvet, még
kevésbbé lelkesülést. Az ellenzék mindent egyesített magában, mi nemzeti
és költői lelkesülés forrása. Épen úgy ragaszkodott a dynastiához, mint
az alkotmányhoz. A sérelmek és reformok mezején mozogva, egyszerre volt
legitim és szabadelvű, conservativ és reformer, s mindenek fölött s
mindenben nemzeti, a veszély örvényéből kiragadott nemzetiség őre,
kifejtője. A tényleges állapot nagy részt ellenkezvén a törvényessel, ez
utóbbi mellett küzdött; a tespedésből ki akarván emelni nemzetét, a
reform zászlaját lobogtatta: szóval a jelen nyomorát érezve, éreztetve
és megtámadva, a múlt dicsőségének, a jövő reményeinek egyedűli
képviselőjévé vált.
Ime az okok, melyeknél fogva a magyar költőnek az ellenzékhez kellett
tartoznia, akár a múlt hagyományain csüngött, akár az európai új eszmék
győzelmébe vetette reményét, akár csak a nemzetiséghez ragaszkodott.
Épen azért ellenzékisége nem hozta szükségeskép magával, hogy politikai
vagy épen pártköltő legyen, megmaradhatott nemzeti álláspontján, nem
látszhattak meg rajta a pártok önző szenvedélyei s a napi politika sara.
A nemzet létele s jövője forgott kérdésben, az ellenzék legfőbb eszméi
oly természetűek voltak, melyek más szerencsésebb országokban nem
lehetnek pártkérdések. Vörösmartynak, mert nemzeti költő volt, az
ellenzék költőjének kellett lennie, fölléptétől fogva egész végig. Mint
költő úgy szólva együtt született az ellenzékkel, benne élt, együtt
némultak el a forradalom zajában. Az ősi alkotmány védelme szülte _Zalán
futásá_t, a Széchenyi által megindított reform-mozgalom a _Szózat_ot, a
_Honszeretet_et mintha Deák sugalmazta volna, az _Országházá_n Kossuth
heves szelleme érzik. Vörösmarty költészete huszonöt év alatt átélte az
ellenzék minden phasisát, s e korszaknak úgyszólva költői
megtestesülése. 1848-ban épen úgy elnémúl, mint a régi ellenzék. A
politikában a forradalom hullámai emelkednek, a költészetben Petőfi
szilaj múzsája uralkodik.
Vörösmarty hazafi lyrája nemcsak eszmékben különbözött elődeitől, hanem
formában is. A múlt század végétől kezdve a klasszikai óda divatozott a
magyar költészetben, melyet Berzsenyi a tökély magas fokára emelt. Már
Kölcsey megkezdi ugyan a modern ódát, de Vörösmarty emeli uralkodóvá, ki
ennek épen úgy képviselőjévé válik, mint Berzsenyi a klasszikainak.
Berzsenyi specificusabb ódaköltő, mint Vörösmarty, de a különbség köztök
mégis nem annyira tehetségökben, mint szellemökben rejlik. Mind kettőben
megvan a tűz, erő és méltóság, de Berzsenyi köre szűkebb, mint általában
a klasszicismusé. Vörösmarty romantikus szelleme gazdagabb, többet ölel
fel, sokhoz hozzá nyúl, mitől Berzsenyi visszariadt volna. Berzsenyi a
maga szűk körében összpontosítani bírja egész erejét s a klasszikai óda
egyszerű tiszta formájában emelkedik föl. Tárgyai eszményiek, hangja a
trombita összeszorított hangja. Egyszerűség és erő olvad össze nála;
kevés szóval sokat fejez ki, sőt néha többet akar, mint a mennyire
képes. Vörösmarty lelkesülése omlik, mint a hegyi patak árja szikláról
sziklára s zúgása betölti a levegőt. Egyenetlen és csapongó, mint a
szenvedély s olykor majdnem a szertelenig duzzad. Ódáiban egy
vadregényes tájkép fönsége tűkröződik, melyben az ellentétek vegyülete
és phantastikus alakzatok kiválón hatnak képzeletünkre. Mind ebből majd
semmi sincs Berzsenyiben, e mellett egyhangúbb, míg Vörösmarty
változatos. Vörösmarty inkább tárgyától veszi lelkesedését, Berzsenyi
inkább önmagából árasztja tárgyára. Berzsenyiben több a benső hév,
Vörösmartyban a jellemzetes fölfogás. A _Liszt Ferenczhez_ írt ódában
van valami Liszt viharos zongorajátékából, az _Élő szobor_ban az
elfojtott kín lázas kitörése épen megilleti Lengyelországot. Berzsenyi
képein a plasticitás uralkodóbb, a Vörösmartyéin a ragyogó színezet.
Mint erényeikben úgy hibáikban is különböznek egymástól. Berzsenyiben
van valami merevség, midőn elhagyja ereje, Vörösmarty átcsap a
szónokiasba. Berzsenyi néha igen is egyszerű, Vörösmarty túlterhelt,
Berzsenyi részint mert küzd a nyelvvel, részint mert kevéssel sokat akar
mondani, itt-ott homályossá, feszessé válik. Vörösmarty mindig uralkodik
a nyelven, de képei nem mindig szabatosak. Például az _Országháza_ czímű
költemény első sora: «A hazának nincsen háza», a hazáról úgy szól, mint
személyről s már a második sor: «Mert fiainak nem hazája» mint tárgyat
emlegeti. Nem sokkal alább e sorokban: «Vaseszével, jégszivével fölmerűl
a külfaj árja, a meleg vért általjárja, és a nemzet áll fagyottan»
értjük mit akar mondani a költő, de az össze nem illő elemek zavarttá
teszik képes kifejezését.
Vörösmarty mint ódaíró Virág és Berzsenyi hatása alatt lépett föl s
néhány év alatt a modern óda megalapítója lett költészetünkben.
Általában lyrája pályájának második felében mind eredetibb és folyvást
emelkedőben. Egész 1833-ig humora csak egy pár népies genreképben
nyilatkozik, azon túl megtaláljuk hazafiúi és szerelmi költeményeiben
is. _Mit csinálunk, Sors és a magyar ember, Hűség, Holdhoz, Unalomhoz,
Pipiske_ a humornak mind új hangjai a magyar költészetben az enyelgés,
gúny, szeszély hol erősb, hol gyöngébb árnyalatával. Legkitünőbb e fajta
költeményei között a _Tót deák dala_. Ez egy kis remekmű. Az éhező deák
nyomora és kimeríthetetlen jó kedve, eszményies bölcsesége s igen is
gyakorlati vágyakozása jellemző humorrá olvadnak. A folyvást változatos
emelkedést változatos refrain kíséri, míg végre a bezáró versszak
mindent elmond, a mit még mondani lehet. A _Fóti dal_ szintén nevezetes
mozzanat lyránkban. Addig a valódi bordal hangját igazában senki sem
találta el. Vörösmarty új húrt pendített meg s mintegy fölbátorította
Petőfit, hogy a magyar bordalok legszebbjeit merje költeni. Csokonai
bordalaiban sok a mámor, Bajza híres _Borének_ében nagy józanság s némi
feszesség uralkodik. A _Fóti dal_ban eltün a fesz, a mámor szeszélye
ömlik el rajta, de emelkedett gondolatok s nemes érzések olvadnak belé.
Igen kitünő részletek vannak benne, kár hogy kelletén túl hosszabbra
nyúlik, s hol sorok, hol egész versszakok zavarják az egész hangulatának
összhangját. Vörösmarty költészetének phantastikus hajlama, melyet már
eposzaiban észrevehetni, mely _Csongor és Tündé_jében annyi bájjal jelen
meg, most már lyrájában is több nyomot hagy. A _Madárhangok_, _Mese a
rózsabimbórul_ maig is majdnem versenytárs nélkül állanak
költészetünkben. Szerelmi dalaiban is változást és emelkedést vehetni
észre. A dalhang túlnyomóbb bennök, mint a régiebbekben s köztök a _Kis
leány baja_ a legszebb naiv dal, mely Vörösmarty lyráján valaha
megzendűlt.
Azonban 1833–1841-ig se szivében, se költészetében nem lángol a szerelem
valódi szenvedélye. Első szerelmének szomorú emléke egy pár bús dalra
hangolja, mint az _Elhaló szerelem, Késő vágy_, de ritkán szól a maga
nevében. A _Kis leány baja_, a _Jegyes sírja_, a _Megcsalt leány_, a női
sziv ömledezései, nem a költőéi. A szerelemtől elzárkózott költő sehol
sem adja át magát erősb szenvedélynek; vagy képzelődése ringatja, mint
az _Idához_ és _Ő_ czímű költeményeiben, vagy egy-egy kedves benyomás
vagy futó elragadtatás ébreszti dalra. A _Szép hajadon, M. szemei,
Magyartalan hölgyhöz, Gyász és remény mind_ ilynemű élmények
szüleményei. A _Melyik jobb, Búcsu, F. E._ _emlékkönyvébe_ csak a
részvét vagy enyelgés hangjai. 1841-en kezdve érezzük újra lyráján a
valódi szerelem lüktetéseit. Most ábránddal vegyül, majd szomjú vágyban
ég, néha enyelgésre hajlik, máskor érzelmes meghatottsággá csendesűl, de
mindig eleven és benső. E költemények mindenikét egy fiatal leányhoz,
Csajághy Laurához írta, kit nemsokára nőűl vett. Nem mindenik fölibe
írta oda kedvese nevét, de mindenikben hozzá szól. Férfiú korában szive,
költészete épen úgy a Lauráé, mint ifjú korában az Etelkáé volt.
Vörösmarty már betöltötte negyvenedik évét, midőn Laurával
megismerkedett. Nem volt fiatal, de a szív és vágya a boldogságra ifjabb
marad az emberben, mint bármi. Első szerencsétlen szerelme óvakodóvá és
zárkozottá tette. Tudta tapasztalásból hova viszi az embert az ábránd, a
szenvedély, ha első csírájában el nem fojtja. Kedvezőtlen anyagi
körülményei visszariasztották a házasságnak még gondolatától is.
Lemondott róla, de a lemondás kérge alatt e gyöngéd és nemes szív
föl-földobogott a boldogság nehány napjáért, mielőtt az élet
elhanyatlanék. A szerelem és családéletből mintegy kitagadva, a
barátságnak és hazának áldozta kedélye minden kincsét, de az a hű
ragaszkodás, melylyel néhány kitünő férfiú csüngött rajta, a dicsőség,
mely homlokát övezte, ki nem pótolta egy szerető női szív hiányát.
Uralkodott magán, elnyomta szíve jogát, de a szerelem csak aludt
szivében s nem aludt ki. _Késő vágy_ czímű költeménye e hangulat
kifejezése. Nehéznek tartja a reményt a kor alkonyában s úgy hiszi, az
ész megtiltotta neki, hogy többé szeressen. De érzik az egész
költeményen a szerelem eltitkolt, elnyomott vágya. Nyugodtan élte
napjait, a mint maga mondja, az őszi szép napokat, melyeket a sors és
ész adott, de egy soha be nem töltött űr érzetével szívében. Nem várta,
nem kereste a szerelmet, de több volt, mint valószinű, hogy ha a
körűlmények kedvezése vagy a véletlen szeszélye föllobbantja szívében,
elhatározó lesz egész életére nézve. Csakugyan úgy történt. Vörösmarty
utolsó szerelme épen oly kevéssé gazdag regényes részletekben, mint az
első, de épen oly igaz és megható. Egy szenvedett és sokáig elzárkozott
sziv megnyílása az, mely boldogságért eseng, mindenét fölajánlja, mit
bírhat s elfogadva vagy visszautasítva többé nem tartja magáénak.
Vörösmarty még egyszer megifjúlt, mintha visszatértek volna elveszett
évei, mintha elfojtott érzései megtartották volna egész hevöket, de oly
élmények által mérsékelve, melyek észrevétlen mélyebben érzeni tanítják
az embert s képesebbé teszik boldoggá lenni és boldogítani.
Először 1841-ben látta Laurát, ki testvére Bajzáné látogatására jött
Pestre Komárommegyéből. Vörösmarty egy házban lakott Bajzával s nála
kosztozott. Úgy szólva a család tagja volt, kit nem köteleznek a szigorú
illemszabályok. Rendesen viseltes kabátjában jött le ebédelni, melyben
otthon szokott dolgozni. Egy nap, nem tudva semmit Laura megérkezéséről,
szintén így jelent meg. A mint belépett, egy ifjú leányt látott a
háziakkal beszélgetni, kit nem ismert és vendégnek gondolt. Gyorsan
visszavonult, szobájába sietett s fekete attiláját vette föl. A leány
megzavarodott, restelte, szégyelte, hogy Magyarország első költőjének,
kit a távolból annyira tisztelt, alkalmatlanságot okozott. Egész ebéd
alatt elfogult volt s alig mert Vörösmartyra tekinteni, kit már ez első
órában elbájolt. Vörösmarty érezte, hogy minden találkozás növeli
hajlamát, mely már-már szenvedélylyé vált. Laurának érdekes arcza volt,
szép szeme, hollófekete haja, könnyed, karcsú termete. Bájait
öltözetbeli jó ízlés emelte. De legfőbb bája mégis vidám szellemében
nyilatkozott. Elméjének természetes fínomsága, kedélye könnyed, játszi
hullámzása, mely épen oly távol volt a kaczérságtól és szeszélytől, mint
a keresettségtől és szenvelgéstől, különösen jól hatottak Vörösmartyra,
s érzelmes derültségre hangolták, valahányszor körébe lépett. Szívén és
lantján egyszerre rezdült meg a szerelem húrja.
Laura erről sokáig semmit sem tudott, oly kegyeletes tisztelettel
viseltetett iránta, hogy nem is képzelte szerelmét. Vörösmarty maga is,
bár akaratlan, megerősítette e tévedését. Nem mint udvarló közeledett
hozzája, hanem mint szerelmes, ki rejti titkát. Laura csak annyit vett
észre, hogy megkülönbözteti, részvéttel van iránta, de ezt csak nemes
szíve jó indulatának tulajdonította, melyről annyit hallott a családban.
Vörösmarty érezte ezt, visszadöbbent, de 1842-ben történetesen megnyílt
Bajzának, kitől aztán Laura megtudta, hogy szerettetik. Szegény leánynak
oly különösnek tetszett, Vörösmartyt látni lábainál, kit költői
dicsőségében oly magasan képzelt maga fölött. A tisztelet erős alapja a
szerelemnek, de nem változhatik egyszerre azzá s legkevésbbé egy oly
fiatal leánynál, kinek csapongó képzelete határozatlan és regényes
vágyakat táplál. Laura kétkedett magában, vajon képes-e boldogítani
Vörösmartyt, nem mondott se igent, se nemet, de elhagyta vidám kedve,
merengőbb lőn, mit Vörösmarty kétség és remény között szemlélt s a
_Merengőhöz_ czímű híres költeményét írta hozzá, mely épen úgy
fölleplezi mély kedélyét, mint világot vet az egész viszonyra.
Vörösmarty, mintegy kimélve érzelmeit, nem a szerelem dithyrambját
intézi hozzá, hanem a boldogság bölcseletét fejti meg neki. Mint
testvér, barát szólal meg, csak mintegy elrejtve érezteti szerelme
fájdalmát, mely a költemény végén lágy esengéssé válik. Viszonyuk
egymáshoz mind bensőbb lőn, s Laura mindinkább érezte kedélyén
Vörösmarty szelleme uralmát. _Ist Gehorsam im Gemüthe, wird die Liebe
nicht fern sein_ – mondja Goethe. Vörösmarty nyilatkozott, Laura
menyasszonya lőn. A költő nem adhatott gazdag nászajándékot
menyasszonyának; a _Merengőhöz_ czimű még ki nem adott és senkinek nem
mutatott költeményét írta le számára, midőn 1843-ik márcziusában Csepen
Komárommegyében meglátogatta.