inkább Vörösmarty szavazata, kiről azt hitte, hogy legalább e kérdésben
nem fog a kormánynyal tartani. Mindjárt első felindulásában megírta
Vörösmartyhoz intézett költeményét, aztán elment hozzá vitatkozni, de
nem tudták fölvilágosítani egymást. Barátjai, kiknek felolvasta
költeményét, ellenezték kiadását. Petőfi nem hallgatott reájok,
szerkesztőtársa Jókai ellenére is kiadta azt az _Életképek_ben, sőt
midőn ez a következő számban tiltakozni mert, összetűzött vele s megvált
a lap szerkesztésétől. A költemény szép, maga Vörösmarty is megvallotta,
azonban nem illett a körülményekhez, alapja nem igazság. Még az ellenzék
szempontjából sem tett Vörösmarty olyast, hogy azt lehetett volna róla
mondani, hogy megtagadta múltját és _Szózata_ már érthetetlen.
Vörösmartyra nagyon kedvetlenűl hatott az egész. Sértve érezte hazafi
becsületét, melyet többre becsült költői koszorúinál. Tudta, hogy
mozgalmas időkben, ha egyszer megindúl, bőven tenyész a gyanúsítás.
Fájt, hogy épen Petőfi lép föl ellene, kit mindíg pártolt és szeretett.
Hitte, hogy Petőfit némi rosszakarat is vezette s kereste a támadás
alkalmát. Száraz prózában felelt neki, fölfejtve, hogy ő semminemű elvet
nem sértett meg s a vita sarka általában nem elv, hanem az elvnek csak
alkalmazása körűl forgott. Azonban felindúlását nem palástolhatta.
Czikke végén megjegyezte, hogy Petőfi kitette magát a higgadt emberek
itéletének. «Nem fogják-e méltóan mondani – folytatja – hogy Petőfi
Vörösmartyról, kivel barátságos viszonyban van, mindeddig egy jó szót
sem szólt, honnan van az, hogy oly mohón ragadta meg az alkalmat róla
kárhoztatását kimondani. Tisztelet-e, szerénység-e, midőn valakiről
minden komolyabb vizsgálat nélkül így szólunk: én elitélem őt. Kicsoda?
Petőfi. Kit? Vörösmartyt. S miért? Elvekért, melyeket Vörösmarty meg nem
tagadott. Ez legalább is igen nagy elbizakodásra és könnyelműségre
mutat.» S végre, hogy ő is mondjon verset, egy epigrammát csatol
czikkéhez, jó tanácskép, melyben inti Petőfit, hogy legyen buzgó, de
szerény, birónak még kicsiny, küzdjön, munkáljon s várja el
itéletét.[45]
Vörösmartynak a vita főpontjában igaza volt, de felindulásában feledte,
hogy Petőfi többször szólt róla s oly tisztelettel és szeretettel, mint
senkiről. «Debreczenből utaztam Pestre 1844-ben februárban – írja Petőfi
1847-ben Kerényihez intézett _Úti levelei_ben, melyek a _Hazánk_ban
jelentek meg – kopott ruhában egy pár huszassal s egy kötet verssel… A
végső ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg s elmentem
Magyarország egyik legnagyobb emberéhez oly érzéssel, mint a kártyás, ki
utolsó pénzét teszi föl, hogy élet vagy halál. A nagy férfi átolvasta
verseimet, lelkes ajánlására kiadta a _Kör_ s lett pénzem és nevem. E
férfiú, kinek én életemet köszönöm s kinek köszönheti a haza, ha neki
valamit használtam vagy használni fogok, e férfiú: Vörösmarty.» Mint
költőt is nem egyszer emlegette tisztelettel, sőt Shakespeare III.
Richardja bírálatában (1847) nagyobb lyrikusnak itéli Hugo
Victornál.[46] Összes költeményeit is neki ajánlotta tisztelete és
szeretete jeléűl. Magán az ellene írt költeményen is megérzik a
tisztelet s épen nem látszik szenvelgésnek, midőn a hozzá csatolt
jegyzetben azt mondja, hogy Vörösmarty elitélése neki nagy áldozat,
melyet szíve tesz elveiért. Vörösmarty rossz szándékot vélt ott, hol
csak politikai lázas pártszenvedély nyilatkozott s nem vette észre, hogy
Petőfiben egész a rajongásig kifejlődött meggyőződéseinek cultusa,
melyeknek magát és másokat egyaránt kész volt feláldozni.
Petőfi is válaszolt Vörösmarty fölszólalására. Többé nem vitatta
Vörösmarty hazafi- vagy hazafiatlanságát, de élesen torolta vissza
mindazt, mit Vörösmarty válaszában lenézésnek vagy épen megvetésnek
hitt. Ő is épen oly hibásan fogta föl egy pontban Vörösmarty feleletét,
mint ez az ő költeményei indokát. Petőfi azt hitte, hogy Vörösmarty e
kérdésével: kicsoda mondja: én elitéllek? Petőfi, kit? Vörösmartyt?
valamint epigrammájával lenézi őt mint költőt és embert egyaránt, holott
Vörösmarty csak arra czélzott, hogy egy fiatal ember merészkedik őt oly
könnyedén elitélni, őt, ki huszonöt év óta szolgálja hazáját s a
nemzetiség és alkotmány nagy elveinek áldozta egész életét. A
hazafi-önérzet kiömlése volt ez, melyet Petőfi annyival könnyebben
megérthetett volna, mert tudhatta, hogy e pontban Vörösmarty mily
érzékeny és más felől nem egyszer tapasztalhatta, hogy Vörösmarty nem
hogy lenézné, de igen nagyra becsüli az ő költői tehetségét.
Felindulásukban mindketten félreértették egymást s épen abban a pontban,
mely leginkább fájt szívöknek.
E polemia ama zajos időben is figyelmet gerjesztett, de sokan nem láttak
benne egyebet, mint azt, hogy Petőfi irigyli Vörösmarty koszorúját,
Vörösmarty pedig keveset tart mind Petőfiről, mind költészetéről. S ezt
némelyek maig is hiszik, holott e véleményt nem támogatja se polemiájok,
se másnemű adat. Hogy Petőfi mennyire tisztelte Vörösmartyt, mint
költőt, _Vegyes munkái_nak több helye mutatja, sőt maga az ellene írt
költemény sem bizonyít e tekintetben ellenkezőt, mert Petőfi mintegy ezt
vallja be: én nem tudtam elhomályosítani dicsőségedet, magad
homályosítod el. Petőfi e polemia után is azzal a tisztelettel és
ragaszkodással viseltetett Vörösmartyhoz, mint azelőtt. Látszik, nem
akart sérteni, nem rossz szándékból lépett föl ellene s annyira bízott
jó indulatában, hogy midőn honvédnek állott s a csatatérre indult, azon
esetre, ha elesnék, Vörösmartyt kérte föl születendő gyermeke gyámjáúl.
Vörösmarty is mind végig a régi maradt hozzá, s hogy mennyire becsülte
költészetét, szavai és tettei mutatják. Midőn Petőfi az _Athenaeum_ban
föllépett, ő figyelmeztette társait e rendkívűli tehetségre; 1844-ben
Petőfi versei első gyüjteményének kiadását ő eszközölte ki a _Kör_ben;
_János Vitéz_nek, még megjelenése előtt, az irodalmi körökben ő
alapította meg jó hírét. Petőfi néhány év alatt meghódította a
közönséget s mint lyrikus Vörösmarty versenytársává emelkedett, sőt
némelyek azt tartották, hogy felül is multa. Petőfi ellenségei azt
terjesztették, hogy ezt ő maga mondotta volna, mi Vörösmartyné fülébe
jutván, elpanaszolta férjének. «Hadd muljon felül mielőbb – jegyzé meg
Vörösmarty – nem szeretnék úgy meghalni, mint Magyarország első
költője.» Nagyobb lelkű volt, mintsem írigy lehessen. Elismerte Petőfi
genialitását, s bár ez új lyra az övével némely pontban ellentétben
állott, mégis örömmel üdvözölte, mert érezte, hogy az nem egyéb, mint
fejlődési stádiuma a mindinkább nemzetivé váló magyar költészetnek,
melynek ő vetette meg alapját.
Valóban Vörösmarty az ellentétek mellett is mind külsőleg, mind belsőleg
szoros kapcsolatban van Petőfi és Arany költészetével. Ő törte meg
költészetünkben az idegen szellem jármát, mely lehetővé tette a
nemzetiesb fejlődést; pártfogója, támasza volt Petőfinek, Arany
fejlődésére pedig néhány szavával elhatározó befolyást gyakorolt. Arany
1845-ben az _Elveszett alkotmány_ (előbb _Rák Bende_) czímű komikai
eposzával pályázott a Kisfaludy-társaság költői díjára, mint teljesen
ismeretlen ember. A mű nem sokat ér, de legjobb volt társai közt s
megnyerte a jutalmat, azonban a jutalmazott költőt nagyon lehangolta
Vörösmartynak, mint egyik pályabírónak, következő ítélete: «A beküldött
komikai költeményekben több a satira és didaxis, mint a komikum s a
nyelv és verselés oly nemű, mintha irodalmunk vaskorát élnők; eszmékben
gazdag s nem költőietlen a _Rák Bende_ czímű, melyet, mint a többi közt
legtűrhetőbbet, jutalomra ajánlok.»[47] Arany érezte, hogy Vörösmartynak
igaza van, de érezte tehetségét is; Vörösmarty szavai fölébresztették
szúnyadó becsvágyát, meg akarta mutatni, hogy nem vaskori költő s
megírta _Toldi_át, mely megalapította hírét. Így növelte Vörösmarty
versenytársait, Petőfit, a lyrikust, Aranyt, az epikust, hogy mintegy
átadja nekik a magyar költészet e két birodalmát, melyekben huszonöt
éven át egyedül uralkodott.
Azonban az idők mindinkább nehezűltek. Vörösmartyt kerűlte a múzsa,
többé nem gondolt az irodalommal, hazafiúi aggodalmainak élt. A
forradalom kikerűlhetetlennek látszott. A kik féltek tőle és kikerűlni
igyekezték, a kik gyűlölték és el akarták nyomni, épen úgy munkáltak
előidézésén, mint a kik ohajtották és előkészítették. A bele sodrott
nemzetnek nem volt más választása, mint küzdeni vagy föltétlenűl megadni
magát. Vörösmarty nem vált meg nemzetétől; 1848 végnapjaiban minden
habozás nélkül követte az országgyűlést Debreczenbe s magával vitte
családját is. A vesztett és nyert csaták zajában élte napjait és
_Szózat_ának reményei és balsejtelmei viszhangoztak lelkén. A huszonöt
éves ifjú az elhanyatlott ősi dicsőségről álmodozott s a puhaság
fertőjébe sülyedt nemzetét siratta, hazafi-erényről zengett, melynek
csak emléke élt már: s ime a negyvennyolcz éves férfiú betelni látta
ifjú álmait. A régi magyar vitézség és hazafi-föláldozás nagy tettei
mintegy újjá születtek a forradalom viharában. Vörösmarty szilaj örömmel
szemlélte mindezt, de az erények mellett látta a bűnöket is, és
elfordúlt tőlök. Nemes kedélye gyakran szenvedett. Ide járúlt még a sok
nyomor és szerencsétlenség, melyekkel együtt jár a háború, s még inkább
a forradalom. Életével keveset gondolt, de az a gondolat, hogy
családjára szomorú sors várhat, gyakran elkomorította. Nem volt képes se
a közügyeknek, se családjának, se a költészetnek élni. Költői kedélye
egész izgatottságával szemlélte az eseményeket. Néha könyveibe merűlt,
máskor vidámabb barátjai társaságában keresett szórakozást. Föl-följárt
az országgyűlésre, de nem beszélt; visszavonúlt családjába, de a kormány
egy-egy újabb rendszabálya vagy egy fontos hír a csatatérről az
országgyűlési klubbok lármáiba ragadták.
Debreczenben is, mint Pesten, nem egy kérdésben a mérsékeltebb párthoz
tartozott, kiket magyar girondiaknak nevezgettek, de azért fentartotta
régi viszonyát mind Perczellel, mind Petőfivel, kik egész atyjoknak
nézték. Petőfi családja abban a házban lakott, melyben Vörösmarty,
valamint a Perczel testvéreé is, mintegy a Vörösmarty gondjai alatt.
Perczel és Petőfi először is Vörösmartyt látogatták meg, ha Debreczenbe
jöttek. Perczel nyert csatáiról beszélt s Magyarország nagy jövőjéről,
Petőfi Bemről, az erdélyi hadjáratról, újabb költeményeit olvasta föl és
sarkalta Vörösmartyt, hogy ő is írjon. Vörösmarty gyönyörködött ifjú
barátjai lelkesedésén, de hallgatag és tétlen maradt. Már mutatkoztak
rajta némi jelei a búskomoly és tétlen hangulatnak, melynek később
martalékáúl esett. De erőt vett magán s a forradalom izgalmai, melyek
fárasztották, egyszersmind nem engedték, hogy sötétedő kedélye önmagába
sülyedjen.
Az 1849 ápril 14-ki végzés után, mely az uralkodóházat trónjától
megfosztotta s kimondotta Magyarország teljes függetlenségét, a
kormányban változás történt. Magyarország élére egy kormányzó
állíttatott, nagy hatalommal ugyan, de a felfüggesztett fölségi jogok
közül mindannak gyakorlata, mire múlhatatlan szükség volt, némikép
korlátoztatott. Így a kegyelmi jogot nem a kormányzó gyakorolta, hanem
egy kegyelmi szék, melyre csak annyiban volt befolyása, hogy bíráit az
igazságügyminiszter előterjesztésére, ő nevezte ki. Vörösmarty is
kineveztetett e kegyelmi szék egyik bírájának. «Hivatalosan értesítem
önt – írja neki Vukovics Sebő, az igazságügyi miniszter, Pesten jun. 15.
1849 – hogy előterjesztésemre az országkormányzó által a kegyelmi
székhez közbíróul neveztetett ki, rendszeres 4000 pfrt. fizetése f. évi
jun. 15-én veszi kezdetét, miről a pénzügyi miniszterium értesíttetett.»
«Tehát mégis van egy hivatal – mondá Vörösmarty nejének – melyet el
lehet és el kell fogadnom.» Elfogadta mint oly hivatalt, mely nem
annyira szakismeretet kiván, mint becsületet és lelkiismeretességet.
Aztán úgy hitte, hogy el kell fogadnia hazafi és emberi kötelességből,
mert talán igaztalanságokat akadályozhat meg, s minden esetre
korlátozhatja a pártdüh kicsapongásait, s enyhítheti a kivételes
törvények szigorát. Buzgóságában nem gondolt arra, hogy e hivatal
egyaránt veszélyt hozhat reá, akár győz a forradalom, akár nem. Az első
esetben a pártok szenvedélye támadhat ellene, mert igen mérsékelt, a
másodikban a győzők fogják üldözni, mint tagját egy oly törvényszéknek,
mely fölségi jogot mert gyakorolni. Hivataloskodása nem sokáig tartott.
A kegyelmi széknek csak egyetlen ülése volt s Vörösmarty – mint mondják
– ebben is kegyelemre szavazott.
Az egyesült osztrák és orosz seregek előnyomulása juliusban Pest
elhagyására kényszeríté a kormányt és országgyűlést. Vörösmarty követte
őket. Úgy vált meg családjától, melyet Pesten hagyott, mintha soha sem
térne vissza. Szegedre, Aradra együtt utazott Bajzával, a világosi
katasztrófa után vele menekült Nagy-Váradra s onnan Szathmármegyébe. A
két költő négy hónapig bújdosott és rejtőzött e távol eső megyében.
Mindenütt vendégszerető menhelyre találtak; egyik birtokos a másikhoz
küldötte őket, míg végre az üldözők nyomaikat vesztették. Háltak a
szabad ég alatt is, egy párszor erdészkunyhókba kellett rejtőzniök s
talán még most is láthatni valamelyiknek ajtaján Virgilius e szavait:
«_Nos patriam fugimus_», melyeket Vörösmarty irónnal karczolt emlékűl
reá. Gebén, Csanády Jánosnál, mintegy három hétig mulattak; itt írta
Vörösmarty _Emlékkönyvbe_ czímű költeményét, mely oly híven kifejezi
kétségbeesett hangulatát. Hazafiúi mély bánatát családi csapások
tetézték. Az első tudósítás, melyet családjáról vett, egyik kis
leányának halála volt. Nemcsak lélekben lőn beteg, hanem testben is.
Vérkeringési zavarokban szenvedett, melyeket a hányódás és rendetlen
élet idéztek elő. Midőn 1850 elején Fegyvernekre jött nejével
találkozni, már majdnem egészen ősz volt és gyengélkedő. Neje és
barátjai tanácsára elhatározta, hogy Pestre megy és följelenti magát a
katonai törvényszéknél, melynek szigora valamennyire már enyhülni
kezdett. Kikérdezték és elítéltetéséig szabadon bocsátották. 1850 nyarán
pöre felfüggesztetett, s ugyanakkor Haynautól, Magyarország teljhatalmú
helytartójától, több képviselőtársával együtt kegyelmet nyert.
Ez örömhír már Baracskán találta a családot. Vörösmarty itt még 1850
tavaszán egy házat, egy pár hold földet és Kajászó-Szent-Péter határában
egy szőlőt vett haszonbérbe. Egész 1853 tavaszáig lakott itt, mikor
aztán szülőföldjére, Nyékre, költözött, szintén mint bérlő. Életének ez
öt éve csak lassú haldoklás volt. Sok csapás sulyosúlt reá szellemi és
anyagi, testi és lelki, de a legnagyobb az volt, hogy elhagyta lelkének
ereje. Búskomolyságba és tétlenségbe sülyedt s lelki és testi betegsége
egymást táplálták. Költségkimélésből költözött falura s úgy hitte nincs
többé mit keresnie Pesten. Akadémiai fizetése volt egyetlen biztos
jövedelme, melyhez később a Batthyány Kázmér lefoglalt javain fekvő 500
forintnyi évpénze járult, melyet a kormány folyóvá tőn. Mindez csekély
összeg volt arra nézve, hogy megrongált pénzviszonyait rendbe hozza,
gyermekeit növeltethesse, családját némi kényelemben részesítse. Neje és
gyermekei, kiket úgy szeretett s kik annyira boldogították, élő vádként
tüntek föl előtte. Nem tehet értök semmit, nem hagyhat reájok semmit.
Férji és atyai gyöngéd szeretetének aggodalmai megkeserítették családi
élete örömét is, az egyetlent, mely még megmaradt számára. Dolgozni,
írni akart, de nem volt reá képes. Csak a nemzet siralmát, Magyarország
jajkiáltását tudta volna zengeni, a mit nem lehetett, s egyebet semmit.
Senki sem érezte mélyebben hazája szenvedését. Kedélye föl volt dúlva,
mint a haza földje, mint az alkotmány, mint a nemzetiség: rom volt, mint
Magyarország. Együtt nőtt fel egy jobb kor reményeivel, bajnoka, költője
volt ama nagy küzdelemnek, mely fejlődésbe indította az alkotmányt,
nemzetiséget és újjá szülte a magyart, s ime mindez összedűlve,
letiporva. A Bach-kormány minden rendszabálya, mely a nemzeti lét
gyökerét támadta meg, megannyi tőrszúrás volt szivének s bár hazafiúi
kétségbeesése első rohamaiból kiocsúdva, nem tekintette örökre
elveszettnek hazáját s bízott jövőjében, de a maga életét eljátszottnak
hitte s e szomorú idők egész gyásza kedélyére nehezült.
Az irodalom helyett a kertészet- és szőlészetnek élt; dinnyét és dohányt
termesztett, kivált Baracskán, de Nyéken már abba is beleunt. Kerűlte a
társaságot, de a magány is terhére vált. Néha dolgai miatt vagy
szórakozásból berándult Pestre, de még komorabban tért vissza. Barátjai
nagy része bujdosott vagy börtönben szenvedett, Bajzát megőrülve
találta, az akadémia csak eltűrve, mintegy elbújva tartotta üléseit, az
irodalom kegyetlen önkény alatt nyögött, a nemzeti nyelv kiszoríttatott
mind a közigazgatásból, mind az iskolákból s a fővárost az idegen
hivatalnokok egész özöne borította el. Falun legalább nem láthatott
ilyesmit s Nyéken gyermeksége édes emlékei vették körűl. Ablakából oda
látott arra a telekre, hol egykor atyja rozzant laka állott, hol
született, hol gyermeksége napjait töltötte. E mosolygó emlékek is
elborultak; azóta negyven év tölt el s a tíz éves gyermek mint megtört
férfiú tért vissza bölcsőjéhez haldoklani. Elsötétedett kedélye ritkán
derűlt fel. Néha vendég köszöntött be hozzá, egy párszor Deák Ferencz is
meglátogatta; legkedvesebb barátja látására fölelevenedni látszott régi
kedve, de nem sokáig tartott, ismét visszasülyedt búskomolyságába. Végre
írni kezdett. Elővette _Lear király_t, melynek fordításába még 1847-ben
bele fogott. Inkább kényszerűségből dolgozott, mint kedvből. A _Nemzeti
Könyvtár_ kiadói Shakspeare egy pár drámája fordításával bízták meg,
tiszteletdíját is előlegezték, mit leróni igyekezett. _Lear király_t be
is végezte, de ez nem oly sikerűlt fordítás, mint _Julius Caesar_,
melyet szintén Shakspeareből jobb napjaiban dolgozott. _Romeo és
Juliá_ba is belekezdett, de csak egy pár jelenetét fordíthatta le.
Mindinkább kezdett betegeskedni. Vértolulások támadták meg mellét és
agyát, minek következtében kábultságban és nehéz lélekzésben szenvedett.
Ezért gyakran járt be Pestre orvosához, Kovács Sebestyén Endréhez;
elhagyva a homeopathiát, az allopathiához fordult. Ilyenkor több napot
mulatott a fővárosban. Benézett a színházba, meg-meglátogatta régibb s
újabb barátjait és ismerőseit. Nem egyszer lehetett látni Keménynél és
Csengerynél, de legtöbbször Tomorynál, kinél 1854 – 55-ben sokszor
összegyűltek a fiatal írók. Maga keveset beszélt, inkább hallgatta a
mások beszédét, az irodalom most már nem igen érdekelte, a politika
inkább s néha a szenvedély egész gyűlöletével és fájdalmával bírálta a
Bach-kormány rendszabályait, s az európai politika fordulatait. De hamar
kifáradt s elaludt székében. Testi és lelki hanyatlása meglátszott
öltözetén is, melyet elhanyagolt. Valódi képviselője volt hazájának, a
szenvedő, szegény és megalázott Magyarországnak.
Betegsége 1853 őszén vett komolyabb fordulatot s lassanként
tüdővizenyővé fejlődött ki (œdæma pulmonum). Azonban voltak enyhébb
hónapjai is s még egyszer és utoljára föllobbant költői lelkesülése is.
1854-ben nehány költeményt írt s küldött be Csengery Antalhoz, a _Magyar
nép könyve_ szerkesztőjéhez, Eötvös által, ki Velenczén jártában
meglátogatta. Az _Ember élete, Száműzött, Emléksorok egy sírkőre, Vén
czigány_ e költemények czímei. A három elsőt Batthyány Kázmér gróf
emlékére írta, ki 1854-ben mint száműzött halt meg Párisban. Rokonszenv
és hála csatolták hozzá; barátja és pártfogója volt, kinek halála
számtalan veszteségei között is mélyen hatott reá. A _Vén czigány_t az
orosz-török háború kiütésekor írta, mely európaivá gyuladott s melyről
azt hitte, hogy befolyással lesz Magyarország sorsára. Költői szelleme,
melyet honszeretet táplált, s hazafibánat emésztett, még egyszer
erőteljesen nyilatkozik. Nemzetéhez többé nem szólhatva, önmagát
szólítja meg, ő a vén czigány, a vénülő költő. Lelkén a _Szózat_
viszhangzik, melynek balsejtelme szilaj fájdalommá vált, de a melynek
reményét, hitét még őrzi megtört szívében is. «Lesz még egyszer ünnep a
világon» – kiált föl – remél az európai szabadság ünnepében, s hiszi
Magyarország sorsának jobbra fordulását.
Ugyanez időtájt munkái újabb kiadásáról is gondolkozott, mert a Kilián
könyvárússal kikötött tíz év már eltelt. Most Heckenasthoz fordult s
alkudozásba bocsátkozott vele Tóth Lőrincz által. Nyomasztó
pénzviszonyain akart segíteni, melyeket betegsége még nyomasztóbbakká
tett. «Adósság, tehetetlenség, sánta remény, hidd el alig nevezhető
életnek; – írja Tóth Lőrincznek 1854 aug. 4-ről – itt a lelki erő
oszlop, melyről elpusztult a híd.» Az alku nem sikerűlt. Vörösmarty mind
nyomasztóbb helyzetbe jutott. Betegsége nem enyhűlt, hiában használta
1855-ben a balatoni fürdőt. 1855 október vége felé a legaggasztóbb
jelenségek mutatkoztak; erős rohamok jöttek reá s két hétig feküdt. Azt
hitte, hogy többé föl nem kel; könnyező nejének, mintha örökre búcsuznék
tőle, tanácsokat adott s még egyszer ismétlé: «Nem tudom mi lesz
belőletek, de bármi sors érne, forduljatok Deák Ferenczhez, ő nem fog
elhagyni». Azonban fellábadt s neje rávette, hogy költözzenek be Pestre,
hol folyvást orvosi felügyelet alatt lehet. Az egész család beköltözött
s az _Arany sas_ba szállott, míg szállást fogadhat. Vörösmarty
valamennyire jobban érezte magát; gyakran látogató barátjai s köztök
Deák Ferencz társaságában egy kissé fölvidulni látszott. Nov. 17-én
költöztek át a váczi-utczai 5-ik számú Kappel-házba. Épen azon az
emeleten volt szállásuk, hol azelőtt huszonöt évvel Kisfaludy Károly
lakott és meghalt. Vörösmarty gyalog ment nejével; megismerte a házat,
hol kedves barátja meghalt, de nem gondolt arra, hogy ő is oly közel van
a halálhoz. Alig indúlt föl a lépcsőkön, egyszerre csak összerogyott.
Hirtelen meghűtés következtében agyszélhüdés (apoplexia serosa cerebri)
érte. Ölbe fogva vitték föl, s lefektették; egész haláláig nem volt
eszméletnél. Neje s egy fiatal orvos, Kovács József, virrasztottak
mellette. A mellékszobák barátjaival teltek meg, a házmestert és
cselédeket a hogyléte felől tudakozók csoportjai ostromolták. 19-én
reggel Bezerédj István papot hozott, ki feladta a halotti szentséget.
Déli egy óra után Deák Ferencz és Kemény Zsigmond léptek a haldokló
szobájába. Alig távoztak el, Vörösmarty nem volt többé, délután két
órakor már hidegűlt tetemére borultak síró neje és gyermekei.
Temetése nov. 21-én ment véghez, Kisfaludy Károly halála napján és
órájában, délután három órakor. Pest emberi emlékezet óta nem látott ily
népes temetést. Húszezer embernél több követte a koporsót s a fogatok
számlálhatatlan sora lepte el az utczákat. Az életét nemzetének áldozott
férfiú halálával is a nemzeti érzelem nyilvánulására adott alkalmat. A
főváros népe, midőn a hazafiság és nemzetiség nagy költőjének ily fényes
végtiszteletet adott, egyszersmind ki akarta mutatni hazafiúi érzelmeit,
hogy «megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán». Öt sanyarú év
nyomása után e temetésen lélekzett föl először szabadabban. A kormány
érezte, hogy ez néma tiltakozás s a hírlapokon boszúlta meg magát,
melyek gyászszegélyben mertek megjelenni. Azonban a nemzet részvéte
nemcsak a temetésen nyilatkozott s kész volt anyagi áldozatokra is.
Vörösmartynak özvegye s három gyermeke maradt: Béla, Ilonka és Erzsébet,
kiknek nem hagyhatott más vagyont, mint munkáit és költői dicsőségét.
Gyámatyjok, Deák Ferencz, magánúton adakozásra szólította föl a tehetősb
hazafiakat. Néhány hónap alatt százhárom ezer pfrt gyűlt be. A nemzet
súlyos körűlményei közt is önmagához s a költő nevéhez méltó dotatióval
kívánta megtisztelni az elhunytat családjában. Tetemei ott nyugosznak a
kerepesi-út melletti temetőben, síremlékét neje emeltette; szülőföldje,
Fehérmegye, érczszoborral tisztelte meg, mely Székes-Fehérvár egyik
főterén 1866-ban nagy ünnepélyességgel lepleztetett le. Örök emléke
munkái s neve együtt fog említtetni Magyarország újjá születési
korszakának legnagyobb embereivel. E korszaknak küzdelme, dicsősége,
gyásza egyszersmind az övé.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Vörösmarty Jánosnak 1865-ben hozzám írt kiadatlan levelei.
Vörösmarty gyermekkora, valamint szülői rajzát leginkább e levelekből
merítettem.]
[Footnote 2: Vörösmaty autobiographiai jegyzetei, melyeket Zádor
kérésére 1824-ben írt. _Vörösmarty minden munkái_, Pest, 1864. XII. k.
537. l. _Összes munkái_, teljes kiadás. 1885. VIII. k. 384. l.]
[Footnote 3: _Zádor György levelezése Kazinczyval 1813–1831_. Közli
Zádor Gyula, Buda-Pest. 1886. 77. l. Zádor György, előbb Stettner, írói
néven Fenyéry Gyula, Vörösmarty egyik legrégibb barátja; meghalt
1866-ban.]
[Footnote 4: Sallay jegyzeteit már e munka első kiadásakor használtam. A
kézirat Toldy kézirat-gyűjteményével az akadémia birtokába kerűlt.]
[Footnote 5: Teslér valamint Klivényi levelei is kiadatlanok. Vörösmarty
fia, Béla, birtokában.]
[Footnote 6: _Vörösmarty minden munkái_. Pest, 1864. XII. k. 543. l.
_Összes munkái_. Buda-Pest, 1885. VIII. k. 388. l.]
[Footnote 7: _Vasárnapi Ujság_ 1868. 1. szám. _Perczel Mór
emlékirataiból_.]
[Footnote 8: _Vörösmarty minden munkái_. XII. k. Pest, 1864. 545. l.
_Összes munkái_. Buda-Pest, 1885. VIII. k. 390. l.]
[Footnote 9: _Vasárnapi Ujság_. 1868, 1. sz. _Perczel Mór
emlékirataiból_.]
[Footnote 10: Vörösmarty kiadatlan levelei Zádor Györgyhöz, a
Zádor-család birtokában.]
[Footnote 11: Vörösmarty levele Zádorhoz. _Vörösmarty minden munkái_.
Pest 1864. III. k. 279. l. _Összes munkái_. Buda-Pest 1884. II. k. 465.
l.]