ízben alelnöke s mindig legbefolyásosabb tagja. Személyisége épen
alkalmas volt arra, hogy maga köré gyüjtse Pest íróit és művészeit s
neve díszt adott az elnöki széknek még akkor is, midőn a szerény
társulatocskából egy hatalmas politikai klubb nőtt ki. Nőtlen ember volt
s nem tudta, hol töltse esténként üres óráit. A casino igen
aristocraticus körnek tetszett neki, kártyázni nem szeretett,
estélyekbe, bálokba nem járt, csak a színház volt állandó mulatsága.
Most nem éjjel dolgozott, mint fiatalabb korában, hanem reggeltől délig;
a délutáni órákban az akadémia vagy Kisfaludy-társaság üléseibe ment
vagy olvasott, sétált. Színház után valóságos szüksége lőn, hogy
vacsoráját vidám körben töltse el s hol tölthette volna vidámabban, mint
régibb és ifjabb írótársai s őszinte tisztelői körében? A színészek
tisztelték mint költőt és kritikust, szerették mint embert s a színügy
egyik legbuzgóbb apostolát. Már az föltűnt nekik, hogy Vörösmarty a
budai színelőadásoknak egyik legszorgalmasabb látogatója volt az írók
között s majd minden nap megtekintette az épülőfélben levő pesti
színházat, vajon mennyire haladt. Néha leűlt egy kőre s a színészek
körűle csoportosúltak. Ez időtájt kezdődik bővebb ismeretségök.
Vörösmarty becsűlte őket, mint az írók bajtársait, kik félszázad óta
épen oly elhagyatva és ernyedetlenűl küzdenek a nemzeti míveltség
ügyében; szerette bennök azt a jó kedvű humort, melyet se a sors
mostohasága, se az emberek előítéletei nem tudtak megtörni s örömest
hallgatta tréfáikat s tarka életök rajzait. Nem csekélyebb vonzalommal
viseltetett a tehetségesb ifjú írókhoz, kik valóságos lelkesüléssel
ragaszkodtak hozzá. Őszinte kritikusuk volt, de nem szigorú, inkább
bátorító, csak az önhitteket és tolakodókat riasztotta vissza magától.
Egyszerűségében bizonyos méltóság nyilatkozott, szívességében valami
atyai. A szerény és tartózkodó fiatal Vörösmartyból szelíden komoly
férfiú vált, kit csak a vita tüze kapott ki önmérsékletéből; az eddig
elvonúlt költő inkább vegyűlt emberek közé s örömestebb mulatott.
A _Csiga_-vendéglőben különböző elemek olvadtak össze, melyek kellemessé
tették a társaságot. Némely színész és fiatal író igen is pajzán kedvét
korlátozta az idősbek tekintélye, egy pár igen is komoly író
nehézkességét magával ragadta az általános jó kedv. Lassanként ügyvédek,
orvosok és iparosok is látogatni kezdték a vendéglőt s a társalgás
változatosb lőn. Míg a _Kör_ inkább csak írók és művészek gyűlhelye
volt, nem annyira a politika, mint a művészet és irodalom voltak a
beszéd főtárgyai. Vörösmarty sokat mondott meg vagy fejtett ki itt, mit
bírálataiban elhallgatott vagy alig érintett. Egressyt ő vonta be az
_Athenaeum_ dolgozó társai közé s bátorította írói pályáján. Lendvay
tőle tanúlta meg az ik-es igéket. Az ifjú írók nem egyszer kérték
véleményét egy vagy más tárgyban. Az irodalom napikérdései megvitattak,
s folyamatban levő polemiák ügye eldöntetett. A dramaturgiai és irodalmi
vitákat egy pár adoma váltotta föl Megyeritől, ki valóságos drámai
elbeszélő volt s úgyszólva játszotta az adomákat. Egressy olykor
szavalt, Lendvay egy-egy népdalt énekelt. Vörösmarty is szeretett
adomázni, néha szavalt is még meg nem jelent költeményeiből, sőt ha
rendkívüli jó kedve volt, elénekelte valamelyik kedvencz népdalát:
_Micsoda falu ez, Mikor még nőtelen voltam, Irígylik a bajuszomat_
kezdetűeket. Azonban adomái és népdalainál is többet tartott
szivarjaira, melyeket maga készített. Meg-megkínálta velök
asztaltársait, kik szintén dícsérték s nem merték bevallani, hogy biz’
azok keveset érnek. A pezsgő készítésére is ráadta magát, kivált mióta
szőlőt vett; nagy készülettel fogott hozzá Sallayval, de főfájás lett a
vége, mit mind ő, mind a vendégek őszintén bevallottak.
A _Kör_ törzstagjai ünnep- és vasárnapokon kirándulásokat rendeztek a
budai hegyek közé, Rákosra, Fótra, a melyekből Vörösmarty soha sem
maradt ki. Fóton neki magának is volt szőlője, a melyet gróf Károlyi
Istvántól még akkor vett, a mikor Fáy András és Ferenczy szobrász a
magokét s melyet később a Ferenczyével együtt Fáy váltott magához. A Fáy
fóti szüretjei híresek voltak. A szíves házi gazda egész 1848-ig mindíg
megtartotta a szüreti lakomát. Számos író, művész, publicista rándúlt ki
ide, a kik nagyobbrészt a _Kör_ törzstagjai s egyszersmind Fáynak
részint barátjai, részint tisztelői voltak. Ha Pesten volt, Deák Ferencz
is megjelent. Vörösmarty a fóti szüretek legrégibb vendégei közé
tartozott s alig volt valahol jobb kedve, mint itt. Ebéd alatt és után
egymást érte a sok szellemes toaszt, adoma és tréfa. Néha a költők közűl
valamelyik még eddig meg nem jelent művét szavalta el. Este lobogó tűz
mellett foglalt helyet a társaság. A dal, leginkább népdalok éneklése,
ritkán hiányzott. Vörösmarty ilyenkor el-eldalolta a _Bort ittam én,
boros vagyok_ kezdetű népdalt. Barátjai gyakran mondották, ideje volna
már, hogy ő írjon egy szép bordalt s azt énekelje. Toldy fontoskodva
sajnálkozott, hogy a magyar műköltészet lyrájában még mindíg hiányzik az
úgynevezett «geselliges Lied», a műveltebb víg társaságok dala.
Vörösmarty a jövő szüretre ígért is ily dalt, de egyik év a másik után
múlt s a várt dal még mind nem készűlt el. Azonban 1842-ben csakugyan
megírta az ígért bordalt s örvendett, hogy meglepheti vele barátait.
Először Deák Ferencznek olvasta föl, kivel együtt ment ki a szüretre,
aztán az egész társaságnak, mely a dalt fóti dalnak keresztelte, s
melyhez Thern Károly még azon évben dallamot írt.
Rákosra leginkább galambvadászat kedveért rándultak ki a _Kör_
törzstagjai. Megvettek egy csoport galambot, zsákba kötötték, kivitték
magokkal, elbocsátották és lelövöldözték. Ilyenkor ott is ebédeltek; a
társaság valamelyik ahhoz értő tagja gulyáshúst készített. Ebéd után
irodalmi és politikai dolgokról folyt a társalgás, a melyet néha
szavalás és éneklés váltott fel. Egy ily alkalommal valaki azt
indítványozta, hogy Egressy szavalja el Garay _Kont_ját s az egész
társaság egy néma csoportozatban kísérje arcz- és tagjátékkal az
előadást. Szigligeti volt Zsigmond király, a kit felültettek egy
improsivált trónra, Vörösmartyt pedig megtették kritikusnak és
közönségnek egy személyben. Egressy szavalása alatt előlépett Kont, a
harminczkét nemes élén s arcz- és tagjátékkal kísérte a szót. Midőn a
bakó botjával rendre érinté a nemeseket, mindnyájan a gyepre dűltek,
utoljára maga Kont is. Azonban e soroknál
De a tömegnek ajkain
Kél lázadó moraj
zajongni kezdtek a földre hullott nemesek, felugrottak s kergetni
kezdték Szigligeti ő felségét.
Egy szóval Vörösmarty a _Kör_ben pihente a nap fáradalmait. Tisztelői
közűl némely szigorú erkölcsbírák megrótták benne e szokást.
Magyarország első költőjének nem illik egy kis vendéglőben színészek és
írócskák között tölteni napjait, Pest első szalonjaiban volna helye. De
hol voltak Pesten azok a valóban magyar szalonok? Még a leghazafiasb
szellemű előkelő családoknál is a nők kedveért németűl vagy francziáúl
folyt a társalgás, s épen a nők ismerték legkevésbbé a magyar irodalmat.
S mit csinált volna e körökben Vörösmarty, kiben nem volt semmi
világfias? Megjelent koronként Széchenyi István és Batthyány Kázmér
grófok ebédjein és estélyein, de nem kívánt a fensőbb körök állandó
vendége lenni. Tudta, hogy az aristocratia azt becsüli legkevésbbé ki
körébe tolakodik, ismerte saját egyéniségét, mely mindenre alkalmasb,
mint arra, hogy a nagyúri szalonokban szerepet játszszék. Jó helyt volt
ő a _Csiga_-vendéglőben s mulatságos órái is hasznot árasztottak. A
vacsoráló társaság, melyet Vörösmarty tartott össze, egy második kaszinó
lőn, mely közelebbi ismeretségbe hozta a művészt az íróval s mindkettőt
a főváros honoratior és polgárosztályával. A _Nemzeti Kör_ lassanként
központja lőn a főváros középosztályának és sokat tőn az irodalom és
művészet iránti érdekeltség s általában a nemzeti szellem terjesztésére.
1845-ben, midőn tagjai a szállásváltoztatás kérdésében meghasonlottak,
már oly népes volt, hogy egy másik kaszinó is kitelt belőle, mely _Pesti
Kör_ nevet vett föl. 1846-ban Teleki László gróf és Vörösmarty elnöksége
alatt mint _Ellenzéki Kör_ egyesült a két társulat s valóságos politikai
klubb lőn, mely föladatává tette a fővárosban némileg pótolni a sajtó
korlátozottságából eredő hiányokat, s tért nyitni a szabad
gondolatcserének. Bajza megbízatott egy a censura bilincseitől ment s
külföldön kiadandó zsebkönyv szerkesztésével, mely 1847-ben _Ellenőr_
czím alatt meg is jelent, szépirodalmi és politikai tartalommal.
Vörösmarty a _Kör_ben szokta elszavalni a censurától kitörült
költeményeit, melyek aztán az _Ellenőr_ben nyomattak ki. Íme, mivé lőn a
vacsoráló társaság, íme Vörösmarty hatása Pest társadalmi életében.
XI.
Akadémiai jutalmak, megtiszteltetések, írói tiszteletdíjak. Széchenyi
hatása Vörösmartyra. A magyar hazafi lyra jellemzése. A _Szózat_ és más
hazafi ódák. A magyar költészet és az ellenzék. Párhuzam Berzsenyi és
Vörösmarty közt. Újabb lyrai költemények. Csajághy Laura. Költői
beszélykék. _Szép Ilonka_.
Vörösmarty életében 1831-től egész házasságáig (1843) kevés változás
történt. Harminczadik évében az akadémiában elérte mindazt, a mit
elérhetni: osztályában első rendes tagnak választatott; háromszor nyerte
meg az akadémia nagy jutalmát: munkái első gyűjteményével (1834), _Marót
bán_nal (1838), újabb munkái gyüjteményével (1842), a két első esetben
megosztatott a kétszáz arany közte és Kisfaludy Sándor, majd Balázsházy
János között, az utolsóban megosztatlanúl adatott ki; egyszer a drámai
pályadíjt nyert _Vérnász_szal (1833).[42] Negyven éves koráig kivívta a
legfőbbet, mit költő nemzetétől kivívhat: irodalom és közönség
elismerte, hogy első költője Magyarországnak, nemcsak az élők között,
hanem általában. Néhány megye táblabírájává választotta, sőt részesült
fáklyás zenében is, a magyar dicsőség ez elmaradhatatlan füstjében:
először 1839-ben Losonczon, egyik vidéki kirándulása alkalmával;
másodszor 1841-ben Pesten, nevenapján; harmadszor 1845-ben Kolozsvártt
és Debreczenben, midőn Deákkal együtt Wesselényi látogatásából tért
haza. Pesten egyéb iránt nevenapjának előestéjén nem egyszer gyülekeztek
a juratusok ablaka alá egy harsány éljent kiáltani. Dicsőségének anyagi
oldala nem igen volt arányban a szellemivel. Mióta a _Tudományos
Gyüjtemény_ szerkesztéséről lemondott, csak az akadémiai 500 forint volt
biztos jövedelme, melyhez mint rendkívüli bevételek járultak a jutalmak,
az _Auróra_ és _Athenaeum_ tiszta jövedelmének osztaléka, s az a
csip-csup befolyó s aránylag csekély összeg, melyet újabb munkáinak
1840-ben önmaga által kiadott gyüjteményéből kapott. Ez években
egyre-másra fölmehetett évi jövedelme 800–900 pengő forintra.
A mint 1833–1843-ig lakását nem változtatta, oly kevéssé változtak külső
viszonyai is, de bensőkép egészen átélte a magyar politikai élet
fejlődését, melynek minden küzdelme, reménye, aggodalma, öröme, kínja
szívébe olvadt. Már első ifjúságában jól ismerte hazája történelmét,
közjogát; 1823-ban még mint juratus majdnem lázas részvéttel kísérte a
megtámadt alkotmány védelmét s költői lelkesülésének legfőbb tárgya az
egykor dicső s most hanyatló és meggyalázott hazája volt. _Zalán futása_
költői kifejezése volt az 1825-iki országgyűlés hangulatának s
költőjénél senki sem ragaszkodott hívebben a megindúlt nemzeti
mozgalomhoz. Azonban akkor még nem foglalkozott tüzetesebben politikával
s inkább írói, mint politikai körökben élt. Széchenyi munkái s az 1830
iki franczia forradalom vonták be a szorosan vett politika körébe s
adtak szellemének új irányt, mely költészetére is lényegesen befolyt. Ez
idő óta az európai eseményeket is nagyobb figyelemmel kísérte,
szorgalmas olvasója lőn egy pár külföldi német lapnak s kedvencz
olvasmányai közé tartoztak a történelmi munkák és politikai röpiratok.
De semmi sem hatott reá oly mélyen, mint Széchenyi munkái, melyeket épen
oly rendkívüli érdekkel olvasott, mint Széchenyi az ő költeményeit.
Az a reformmozgalom, melyet Széchenyi, mind a társadalmi, mind a
politikai téren felköltött, új lelkesüléssel töltötte el Vörösmartyt.
Nemzeti mély érzelme, lángoló hazafisága az európai eszmék cultusával
vegyűlt, a múlt dicsőségén borongó költő a jelenhez fordúlt s hinni
kezdett a jövőben. A küzdelem czélja immár nemcsak az alkotmány védelme
volt, több kifejtésénél is, egy nemzet regeneratiója. Vörösmarty nem
lépett a politikai szónokok közé, se becsvágya, se tehetsége nem volt
hozzá, de foglalkozott minden szőnyegen levő kérdéssel s barátai vagy jó
ismerősei voltak a legkitünőbb politikai nevezetességek. Mint politikai
író sem kívánt szerepelni, de lyrája folyvást hol előharczosa, hol
kísérője volt ama nemzeti nagy küzdelemnek, mely 1848-ban lelte
befejezését. Lelkesülést nyerve tőle s árasztva vissza reá, a magyar
hazafiságnak költő elődeitől lényegesen különböző kifejezést adott.
_Szózat_a milliók szívében szendergő sejtelmet érlelt hő vágygyá, erős
törekvéssé.
A magyar lyra rövidben a nemzet történelme. A legrégibb időktől fogva
egész jelenkorig néhány költemény olykor hívebben kifejezi a nemzet
hangulatát, a hazafiság eszméit, mint akár államiratok, akár
országgyűlési beszédek. Egy európai nemzet lyráján sem rezdűlt meg
annyiszor a hazafiság húrja, mint a magyarén. Nem ok nélkűl. Egyetlen
európai nemzet sem küzdött annyit lételéért s a nemzeti fájdalomnak
lehetett-e táplálóbb forrása, mint a mi viszontagságos nemzeti életünk?
De másfelől a nemzeti szellemnek mind a nép- mind a műköltészetünkben
eleitől fogva a lyra volt kedvencz, néha kizárólagos formája. A lyrában
kellett hát nyilatkozni mindannak, mit a költő nemzetével együtt
legmélyebben érzett. A hazafiság élénk érzése, mondhatni szenvedélye,
kiváló jellemvonása a magyar költészetnek. Ereje és gyöngesége
egyszersmind: innen fakadnak legszebb ódáink, innen árad ki szónokias
hangulatunk, mely annyiszor erőt vesz a költőin.
Legrégibb lyrai költeményeinkben, melyek alkalmasint még régibb idők
viszhangjai, a katholicismus és királyság fejezik ki a magyar hazafiság
eszméit. Szűz Mária, Magyarország védasszonya, vallásos és hazafi cultus
tárgya egyszersmind. Képe leng a magyar zászlókon s a hazafi, mint a
Peer-codex egyik költeménye bizonyítja, úgy sóhajt föl hozzá, mint a ki
a halottak föltámasztója, az ellenség megnyomoritója, a királyok jó
tanácsadója, magyarok megoltalmazója. Szent István és László nemzeti
védszentek, a keresztyén hit és nemzeti dicsőség hősei. Szent István
jobb keze, mely a keresztyénséget és monarchiát megalapította hazánkban,
vallásos és nemzeti ereklye, melyet szent ének magasztal. Szent Lászlót
a _Peer-codex_ éneke mint szentet és hőst dicsőíti, a szent háromság
szolgáját, szűz Mária választott vitézét, mint deli termetű és
oroszlánszívű lovagot, kegyes királyt, ki két országban tündöklik,
Magyar- és mennyországban. E két országért lelkesűl a magyar hazafi,
Isten választott népének hiszi nemzetét s a magyar korona mint az isteni
pártfogás, királyi jog és nemzeti szabadság jelképe, földi és mennyei
hazájának összekötő kapcsa.
A XVI. században a protestantismus megrontja mind a hit, mind a
hazafiság egységét. Idegenek tolulnak be keletről, nyugotról s a magyar
birodalom darabokra szakad. A katholikus a német, a protestáns a török
párt, de szíve mélyén mindenik magyar s mindkettőt vallásos és hazafiúi
indokok vezérlik. Mindenik siratja az ország romlását, Isten
büntetésének tartja, melyet a nemzet bűnei idéztek elő, de a főbűn
értelmezésében lényegesen különböznek egymástól. A katholikus szerint a
régi hittől elszakadás vonta magára Isten haragját, a protestáns szerint
pedig a régi tévelygés uralma. Csak a hitbeli és erkölcsi javulás
adhatja vissza a magyar földi hatalmát és mennyei boldogságát. A XVI.
századbeli katholikus és protestáns énekekben ez eszméket találjuk. A
katholikus Zrínyi innen vette eposza alapeszméjéhez az Isten haragját,
mely az új hit és erkölcsi elfajúlás miatt bünteti a magyart. Farkas
András, a protestáns költő (1538), a _Zsidó és magyar nemzetről_ czímű
költeményében összehasonlítja Isten e két választott népét. Egyiket
Babylonból, másikat Scythiából hozta ki Isten; gazdag földdel,
szerencsével, bölcs királyokkal, nagy hősökkel áldotta meg, de amazt
elvesztette, mert nem ismerte el a Messiást, emezt törökkel és némettel
sújtja, mert üldözi Krisztus igaz vallását. Mindkét részen
önszenvedéséből s az ó testamentomból meríti lelkesülését a magyar
hazafiság. Forrása mély fájdalom, de egyszersmind mély hit. Mózes átkát,
a babyloni fogság panaszait, Jeremiás siralmát zengi lyránk, mely
folyvást összeolvasztja a vallásos és hazafi érzelmeket.
A XVII. század végén és a XVIII. elején a hazafiság megválik a szorosan
vett vallásos eszméktől, többé nem katholikus, sem protestáns, csak
magyar. Legalább a Rákóczi-forradalom előtt és alatt keletkezett dalok
inkább csak az idegen elnyomás ellen intézvék.[43] Megzendűl ugyan néha
bennök az üldözött protestáns siralma, de a legnagyobb rész az elnyomott
hazán kesereg, boszút szomjúzik, gúnyt és gyűlöletet lehel, s mintegy
állandó refrainje:
Ne higy, magyar, a németnek,
Akármivel hitegetnek.
S maga a híres Rákóczi-nóta sem egyéb mint a nemzeti szenvedés
rhapsodiája. Alkalmasint a Rákóczi-forradalom bukása után keletkezett,
mert csak kétségbeesést fejez ki. Ez elkeseredett panasz egyhangúságát
nem szakítja meg a múlt dicsőségének egyetlen büszke emléke, a jövő
reményének egyetlen halvány sugara sem. Nincs benne sem erély, sem
elszántság. Mintha a magyar többé nem bíznék magában s csak Isten
kegyelmétől várna mindent.
Igazában nem annyira maga a költemény, mint inkább dallama vált nemzeti
énekké, melyet különböző változatokban egész maig megőrzött a nép. Egy
költő sem volt képes annyi erővel kifejezni a nemzet viharos
lelkesülését, büszke kétségbeesését, harczias siralmát, mint e dallam,
melyet, mint egy őskori eposzt, egy egész nemzet teremtett s mely végre
megtalálta Homérját is, a művészi kezet. A nép kunyhójában, a nagy úr
kastélyában egyaránt zengett e nóta, s mert, a mint a zenészek mondják,
Magyarország különböző nemzetiségei zenéjéből rokon elemeket olvasztott
magába, megértette és érzette a szláv és oláh, mint érzette az
elnyomást, mely ellen a magyarral együtt küzdött.
A XVIII. század első tizedeiben lassankint elhomályosúl a kurucz világ
emléke és költészete. Alig hangzik többé a tárogató síp is, melyhez oly
jól illettek a harczias és kesergő dalok. A forradalom főbbjei
kibujdosnak vagy a szathmári béke után meghódolnak. A sereg szétoszlik,
s a fájdalom néha gúnyban vagy humorban enyhűl.
Jaj már minékünk, magyar nemzetnek,
Kik feltámadtunk, rebeliseknek,
Nagy pipáju,
Kevés dohányu magyar nemzetnek.
De az erdőkön és pusztákon még sokáig tanyáznak bujdosó kuruczok, s a
mint idővel szegény legényekké válnak, úgy fajulnak el ajkukon a hazafi
dalok is. Egy szóval elnémúl a nemzet és költészete egyaránt s midőn
éledni kezd, félénk és habozó. Nincs sem lelkesülése, sem őszintesége.
Az a néhány harczi dal, melyek a hét éves s az utolsó török háborúk
idejében születtek, csak a hagyományos vitézség és dynastikus hűség
viszhangjai s mintegy meg akarnak válni a szintén hagyományos szabadság
szeretetétől. A nemzeti mélyebb érzés inkább csak hideg gúnyban
nyilatkozik az idegen nyelv és erkölcsök terjedése ellen. Ezt találjuk
Gvadányiban, Ányosban, Baróti Szabóban s másokban, sőt némely népdalban
is. II. József szabadelvű, de alkotmánytalan és németesítő kormánya már
élénk nemzeti érzést költ fel. Ányos _Kalapos király_ czímű
költeménye[44] egész erélylyel fejezi ki a nemesi, papi, de egyszersmind
nemzeti visszahatást.
Az 1790-iki országgyűlés szelleme megtermékenyíti a magyar lyrát. Az
alkotmányos és nemzetiségi küzdelem zajában megpendűl az örök emberi
jogok eszméje is. Bessenyei, a ki a nemzeti irodalom fölélesztése
mellett a franczia encyclopædisták tanait is hirdette, követőkre talál.
Néhány fiatal költő nemcsak az alkotmány visszaállításán lelkesűl, hanem
a század eszméi- és ábrándjaiért is, melyek mint távol vihar moraja a
Szajna partjáról egész a Tiszáéig hatottak. Bacsányi egy merész
költeményben üdvözli a franczia forradalmat s üldözést szenved. A fiatal
költők lelkesebbjei, mint a Martinovics-mozgalom részesei, börtönbe
vettetnek. Csokonain már érzik a visszahatás, melyet a franczia
forradalom szörnyűségei a kedélyekben előidéztek; harczi dalokat
harsogtat a franczia köztársaság ellen. II. József halála után a nemzeti
érzés, az alkotmány visszaállításának öröme egészen áthatja a magyar
lyrát, de nem igen emelkedik költőivé. Kazinczy szárnyaló prózája,
melyet 1790 tavaszán, mint előszót írt _Hamlet_ fordításához, a magyar
korona őrszobájában, többet ér sok akkori költeménynél. Kazinczy e napok
emléke alatt írta _Szabad Erdély s Tisztulás ünnepe_ czímű költeményeit
is, de később s csak a múlt leple alatt szólott a jelenhez. A költőt
mérsékli vagy elnémítja a censura szigora, melytől csak az országgyűlési
vagy megyei szónok ment. Azonban az 1790–1811-iki országgyűléseken
szereplő hazafiak s általában a hazafiúi erények dicsőítését folyvást
zengi a Csokonai, Kazinczy, Virág és Berzsenyi lyrája. A római hazafiság
eszménye lebeg előttök s a római klasszikusokból kölcsönzik ódáik
hangját. De már a két utóbbinál fájdalomba merűl az önérzet és remény. A
nemesi fölkelés kudarcza széttépi a magyar vitézség hitét. A nemzetiség
oltárán fölgyúlt szent tűz alvófélben. A visszaállított alkotmányt nem
tudta megvédeni a nemzet, annál kevésbbé kifejteni s erkölcsi sülyedését
tehetetlensége még szégyenletesebbé tette.
E szégyent, e fájdalmat senki sem érezte mélyebben, mint három költő,
kik a nemzeti kétségbeesés hattyúdalát kezdették zengedezni. Kisfaludy
Sándor, Berzsenyi és Kölcsey a nemzeti fájdalom költői. Mind a három
ugyanazon eszmekörben mozog, csak egyéniségök különböző s hangjok nem
ugyanaz. Mindenik a romlásnak indúlt magyart siratja, ki csak névben él
már. Mindenik szembe állítja dicső múltját nyomorú jelenével s egyik sem
hisz jövőjében. Néha van egy-egy derűltebb pillanatjok, de a
reménytelenség lyrájok igazi hangja. Kisfaludy Sándor fájdalma még
legelégiaibb; ha nincs is benne vigasztaló, van valami enyhítő. A
törzsökös, a durván hív magyar érzéseit zengi, melyek eltűntek mind a
magán, mind a közéletből, de jól esik neki, hogy ő még érezheti s néhány
rokonkebelre találhat. Berzsenyi rettentő ódája, _A magyarokhoz_, a
szilaj kétségbeesés hangja, prófétai harag, mely egy philosoph
megnyugvásával végződik, de e megnyugvás csak rettentőbbé teszi. A
magyarnak el kell veszni, mert megromlott; minden így jár az ég alatt,
forgó viszontagság járma alatt nyögünk, ez a történelem rendes folyama,
hatalmasabb nemzetek is így vesztek el: a nemes Ilion, a büszke
Karthágó, a nagy Róma, az erős Babylon. Kölcsey hazafi fájdalmában van
valami szent, a tragikum szentsége, a görög tragédiák chorusának hangja,
mely megzendűl koronként a nemesis csapásai alatt haldokló hős fölött.
_Zrínyi első éneké_ben keresi Árpád nemzetét, a győzelmek honját, a
küzdő népet s csak árnyát találja. _Zrínyi második éneké_ben kéri a
sorsot, hogy szánja meg szenvedő hazáját, de a sors kérlelhetetlen, a
haza őrcsillagzatja szülöttei bűnein leszállt, a magyar eljátszotta
szerepét s a négy folyam mentében más nemzet fogja betölteni a
tehetetlen Magyarország hivatását. Ez a legkétségbeejtőbb hang nem csak
Kölcseyben, hanem az egész magyar lyrában. _Hymnusz_ában, melyet
1823-ban írt, megbűnhödte a magyar a múltat s jövendőt és áldást vár.
_Zrínyi második éneké_ben jövendőjével bűnhödik múltja- és jelenéért.
E kétségbeesett fájdalom uralkodik a magyar lyrában majdnem egész
1835-ig. Mintegy hagyományossá vált, egyik költő átvette a másiktól s
minthogy nem nyilatkozhatott szabadon, sokszor a múlt idők viszhangjának
hazudta magát, mintha a török világról szólna. Kisfaludy Károly _Rákosi
szántó_ja, Bajza _Sohajtás_a mind e régi hangulat új változatai. Eleinte
maga Vörösmarty is ily hangokat hallat, sőt _Zalán futásá_ban is az
elégiai felindulás az uralkodó, bár a jövő nevében látszik dicsőíteni a
múltat és siratni a jelent. E műben a nemzeti fájdalommal némi önérzet
párosúl, mintha a múlt nagyságának képe kétség és remény közt
hullámoztatná a kedélyt, de nem ébreszt hitet a jövőbe. A magyar
költészet annyira bele élte megát a nemzeti fájdalomba, a politikai és
társadalmi életnek folyvást oly benyomásaiból táplálkozott, hogy se oka,
se ereje nem volt a hitig emelkedni. Azonban a költők panasza, haragja,
siralma mind szélesebb körben költötte fel a hazafi érzést, s hova el
nem hatott, elhatottak az 1823-ki kormányrendeletek, melyek nyiltan
megtámadták a nemzeti önállóság végső maradványait is. A nemzet érezte
sülyedését, vívott jogaiért, de épen úgy nem volt mély hite jövőjében,
mint költőinek. Hogy a magyarnak jövője van, nem költői mű hirdette
először, hanem egy politikai röpirat, Széchenyi _Hitel_e (1830).