példánya; büszke és hajthatatlan börtönében; szavatartó szemben a
hitszegő Haszánnal is; nején eszményi szerelemmel csügg és felbőszűl, ha
Haszán csak ajkára is meri venni nevét. Az expositio e jellemvonásai
azonban a cselekvény folyama alatt részint elhalványulnak, részint más
színt váltanak, s nem annyira fejlődve, mint inkább változva. Midőn
Haszán megtudja, hogy Bod szerelmes Idába, nem fogja őt számára
elrabolni, sőt többé vissza sem jő hozzá, más irányt ad boszújának.
Marót bánt felhivatja börtönéből s haza bocsátja azon föltétel alatt,
hogy hat nap múlva vagy elküldi ötezer arany váltságdíját vagy visszatér
börtönébe. Boszuja így is teljes lesz; a büszke bán otthon egy hűtlen
nőt fog találni, s a csábító saját testvére. Marót hazatérő útjában
találkozik Boddal s megvédi őt Haszán orgyilkosai ellen. Megtudva, hogy
Bod is várába és nejéhez megy, ismeretlenűl társúl szegődik hozzá és
kihallgatja a szerelmeseket. Majd várnagya előtt felfödi magát s
megparancsolja neki, hogy költse holt hírét s rendezzen fényes temetést
számára. Mire tovább is ez alakoskodás és temetési komédia? Ez nem illik
se a bán méltóságához, se a megcsalt férj szenvedélyéhez, de más
tekintetben sincs szükség reá, mert a cselekvényre csak annyiban foly
be, a mennyiben megnyújtja. Marót a temetés után föllép, Bodot
elfogatja, nejét pedig átadja Haszának váltságdíj helyett, a melyet ez,
a vár alá jöve, haddal követel. Bizonyára más boszút vártunk Maróttól. A
szenvedély gyilkos fölindulása természetes bármely nemes lovagnál, de
nem az ily ádázság. Ő megölheti nejét vagy elítélheti a középkori
várurak módja szerint, de nem adhatja át a töröknek, kit mint keresztyén
és magyar leginkább gyűlöl. Ő, a ki oly eszményien szereti nejét, nem
lehet boszújában oly vad és számító, annyival inkább, mert nem gonosz,
hanem csak gyönge asszonyt akar bűntetni. S ím alig telik el néhány
percz, mert Ida gyilkot kér tőle, ellágyúl, vissza akarja vonni szavát,
de Haszán nem enged s elviszi Idát. Marót harczra készűl, hogy
visszavívja nejét s boszút álljon Haszánon. Mindez nem egy
szenvedélyétől elragadt vagy szenvedélyen erőt vett férfiú rajza, hanem
egy gyönge emberé, a ki az ádáz boszú szörnyűségei s az ellágyulás
könnyei között hánykódik. E mellett boszúja, hogy nejét váltságdíj
helyett adja Haszánnak, mert nem tudván fizetni, adott szava szerint,
vissza kellene menni börtönébe, némikép a jó üzlet színét viseli magán.
Azonban mielőtt harczra indúlna, ki akarja végeztetni Bodot, de épen
akkor, a midőn ez vérpadra lép, megtudja Haszán küldöttétől, hogy
testvére. Megkegyelmez neki s együtt indúlnak visszavívni Idát. Bod a
csata bonyodalmai között Haszán sátorába tör s minthogy elveszettnek
hiszi a csatát, megöli Idát, hogy ne lehessen Haszáné, s később maga is
elesik. Marót megnyeri a csatát, felkötteti Haszánt s megesküszik, hogy
a török ellen vívandó harczoknak szenteli egész életét. Ime e sívár
hatású mű, a melyben nincs semmi lélekemelő. A drámai technika
tekintetében jobb Vörösmarty régibb műveinél, de nem a tragikai
művészetre nézve. Csak egyetlen megható jelenet van benne, midőn Marót
Bodban testvérére ismer, de ez csak futó villám, a mely még sötétebbé
teszi a láthatárt.
Az _Áldozat_ a jambusok zengzetességére s a szerkezet széparányúságára
nézve felűlmúlja Vörösmarty minden tragédiáját, de bonyodalma kevésbbé
érdekes, mint akár a _Vérnász_é, akár a _Marót bán_é. Nemcsak, hogy a
tragikai elemek nem tudnak benne egy erős cselekvénynyé fejlődni, hanem
maga a fejlődés is sokkal lassúbb és bágyadtabb s nem annyira a jellemek
fejlesztésére szolgál, mint inkább arra, hogy a lyrai ömlengéseknek s a
pathoszos szónoklatnak minél több tért nyisson. A mű hőse Szabolcs, Előd
vezér fia, nem jött ki Álmossal új hazát keresni; visszamaradt az
őshazában, mert szerette Zenőt, a kinek atyja a honmaradó párt élén
állott. Azonban hiában maradt hon, kedvese elszökött Zaránddal az új
hazába. Nem ismeri a csábítót, de annak nyomába jő, hogy az új hazában
élnek. Ő is odahagyja az őshazát, keresésökre indúl, hogy boszút álljon
rajtok. Az új hazában először is hugával, Csilárral, találkozik, a kitől
megtudja szülei halálát, s a kinek aztán elbeszéli szerencsétlen
szerelmét, boszútervét, a melyet míg végre nem hajt, meg nem nyughatik.
Nemsokára Zenő öreg szolgájával is találkozik s megtud mindent: hogy
Zaránd a csábító, a ki már is hűtelen hozzá, megúnta és el akarja
magától taszítani.
Ennyi az első felvonás. Szabolcs már czélnál van s nincs egyéb hátra,
minthogy végrehajtsa boszúját, s mégsem hajtja végre egész a negyedik
felvonásig. Mindaddig csak leselkedik Zaránd után, ijesztgeti őt,
egy-egy nyilat lőve reá. Vajon miért teszi mindezt, mi gátolja boszúja
végrehajtásában? Épen nem derűl ki az egész műből. Szabolcsnak nincs
miért lappangania; e titkos leselkedés épen nem illik hozzá, de
veszélyesb is reá nézve, mint a nyílt föllépés. Mint Előd vezér fia
egész méltóságában fölléphetne, a mint boszúja végrehajtása után föl is
lép s a zúgolódó nép egyetlen szavára lecsöndesűl. E tekintetben a
tragédia nagyon gyönge alapon nyugszik; ha Szabolcs és Zaránd a második
felvonásban találkoznának, hamar vége szakadna az egész bonyodalomnak.
De Vörösmarty nemcsak ez iránt hagy zavarban bennünket. Azt sem értjük,
hogy a midőn Csilár találkozik rég nem látott bátyjával s annyi
mindenről szól neki, miért nem említi, bár egy szóval, hogy férjhez megy
és Zaránd a vőlegénye. Az sem jő ki tisztán, hogy Zenő Zarándnak neje-e
vagy csak kedvese. Az első esetben Csilárnak tudnia kellene erről. Egy
szóval épen nem valószínű, hogy Szabolcs egész az utolsó felvonásig
semmit sem tud arról, hogy huga Zaránd menyasszonya és Csilár sem arról,
hogy Zaránd bátyja kedvesének csábítója. Vörösmarty elejti azt a drámai
erős összeütközést, a mi itt a bátya és húg között kifejlődhetnék. A
helyett az egész drámát Zaránd cselszövénye tölti be, a ki hogy
szabaduljon Zenőtől, el akarja veszteni őt, s erre nem talál más módot,
mint hogy Hadúr papjának lakába csalja szegényt s a szent berek
barlangjában az alvilágnak áldozva megölje. Azonban Szabolcs még az
áldozat előtt meglepi őt; párbajra kelnek s Zaránd elesik. És itt vége
szakadhatna a tragédiának, de még egy felvonás hátra van, a melyben Zenő
megőrül Zaránd halála miatt, Csilár megtudja, hogy bátyja ölte meg
vőlegényét és Szabolcs a nép előtt igazolja boszúját. Tulajdonkép Zaránd
volna a legdrámaibb személy, a mennyiben ő küzd leginkább az általa
fölidézett viszonyokkal, de épen annyira nem tud maga iránt érdeket
gerjeszteni, mint Vörösmarty bármelyik cselszövője. Zenő megőrülése
Zaránd miatt inkább színpadi csíny, mint lélektani fejlemény. Csilár nem
tud mit tenni; inkább beszél, mint érez s épen nem emelkedik helyzete
magaslatára.
_Czillei és a Hunyadiak_ utolsó drámai műve Vörösmartynak, melyben újra
visszaesik a történelmi rajzba s erősödni kezdő technikája is megromlik.
E mű egyébiránt egy drámai trilogiának lett volna első része; a második
részt is megkezdette, legalább ezt mutatja egy töredék, a melyet
1851-ben a _Losonczi Phönix_ első kötetében közrebocsátott. Az első rész
Czillei halálával végződik, a második Hunyadi László lefejeztetéseig
terjedt volna, a harmadikat László király végnapja fejezte volna be.
Mind erre már az első rész némely helyeiből következtethetni: Gara
magánbeszédéből, a ki Czillei megöletésekor ennek zsebéből magához veszi
a király által aláírt vesztő parancsot a Hunyadi-fiúk ellen; Ágnes
esküjéből, a ki, mint megcsalt szerető, megígéri Henriknek, hogy László
király halálára tör. Vörösmarty drámai alakban nyújtja a Hunyadi-ház jól
ismert viszontagságait, de nem olvasztja egyszersmind drámaiakká.
Szélesen dolgozott történelmi rajzot veszünk, a mely a kort csak egy pár
éles vonásban jellemzi, minő példáúl Giskrának egy kissé grotesk alakja.
Népjelenetei csak függelékek, a humor frissesége nélkül. A jellemrajz
nem tud lélektanilag érdekessé válni; az erényes személyekben nincs
költőileg vonzó gyöngeség, a romlottakban pedig hiányzik vagy a démoni
erő, vagy a bűnt enyhítő viszonyok nyomása. Vörösmartyt pályája vége
felé meghatotta a Hunyadiak dicső korszaka, épen mint ifjúságában Árpád
nagy alakja. De míg _Zalán futása_ nagy hatással volt költői nyelvünk,
epikai költészetünk, sőt nemzeti fejlődésünkre is, addig e különben is
csonka drámai trilogia úgyszólva elhangzott.
Mint színkritikus 1837-ben lépett föl az _Athenaeum_ban, _Dramaturgiai
töredékei_vel, melyeket színbírálatok követtek a pesti színház
megnyíltától fogva egész 1842-ig. Érezte, hogy költőnek, ha kritikusként
lép föl, először is saját gyöngeségeit szokták szemére lobbantani.
«Mondhatnám – így szól mindjárt a bevezetésben – hogy fungar vice cotis,
de a kérlelhetetlen idő ezt magától ki fogja mondani, ha így áll a dolog
s nem akarok gyanús kényeskedéssel jogaiba vágni, ahhoz látva inkább,
hogy részint mit önbotlásaimon, részint egyéb tapasztalásaimból okúlva
tanúlságot vevék, független töredékekben közöljem, használandót,
kiegészítendőt vagy végre megigazítandót mások szorgalmai által.»
Valóban nem igyekszik drámái védelmére elméletet gyártani, mi annyi
költő kritikus szokása. Ő kritikusaink közt az első, ki a dráma legfőbb
kérdéseit, ha nem is kimerítően, de tüzetesen tárgyalja. Shakspeare felé
is ő fordítja először az írók és közönség figyelmét, s a mi épen oly
nevezetes, útat tör a tragikum eszméjének tisztázására, megtámadva a
tévedés nélküli erény szenvedtetését s a nagy bűnök hőseinek minden
emberi tisztább érzést vagy fényes és megdöbbentő tulajdonokat mellőző
rajzát. Színbírálataiban szintén sok gondot fordít Shakspeare műveinek
magyarázatára, serkenti a színészeket megküzdeni a legnagyobb drámaköltő
alakjaival, s egyszersmind sürgeti főbb művei átültetését. «Nem
tartózkodunk kimondani – kiált föl _Hamlet_ről írt bírálatában – hogy
Shakspeare jó fordítása a leggazdagabb szépliteraturának is fölér
legalább felével.» S hogy jó példával menjen elől, 1839-ben maga
lefordítja _Julius Caesar_t. Egy szóval Shakspeare első magyarázója és
valódi műfordítója irodalmunkban.
Nem kevésbbé jellemző oldala színbírálatainak az is, hogy mint ellenzék
lép föl a német dráma irányában, melynek zsarnoki uralma alatt nyögött
színpadunk s pártfogása alá veszi a franczia új drámát, melyet a német
kritika annyira üldözött. Vörösmarty hol ösztönszerűleg, hol öntudatosan
mind végig küzdeni látszik a német költészet és kritika szertelen
befolyása ellen. Költői és politikai hajlama egyaránt erre ösztönözték;
ohajtotta, hogy önállóbban fejlődjünk s ne csak német szomszédaink,
hanem egész Európa irodalmára fordítsuk figyelmünket. A német dráma
különben is nagy hanyatlásnak indúlt s a pesti közönség német ízlésének,
mely a Nestroy-féle bohózatokhoz is oly édes-örömest hajlott, ideje volt
más irányt adni. A franczia romantikai iskola épen akkor lépett
legvirágzóbb korszakába. Az _Athenaeum_ nagy előszeretettel fordúlt
hozzá s a mit 1837-ben Vörösmarty kezdett, Bajza még nagyobb erélylyel
folytatta. Az ellenhatás nem maradt el, kivált midőn a franczia
színművek színpadunkon nagyon is divatosak lőnek. Garay _Regélő_jében
különösen Henszlmann támadta meg a franczia új drámát, s vele együtt az
_Athenaeum_ot. Annyi igaz, hogy Vörösmarty túlbecsülte Hugót és Dumast,
hogy Bajza a védelemben épen oly hibákat követett el, mint Henszlmann a
támadásban, de azt csak az elfogúlt tagadhatja, hogy a franczia dráma
hatása fejlődési fokot képez drámairodalmunkban s ezt némikép az
_Athenaeum_nak is köszönhetni. A drámai forma élénkebb érzéke ekkor
ébredt föl drámaíróinkban s oly technikai készséget tanúltak a franczia
drámákból, melyet máshonnan aligha szerezhettek volna meg. Az eddig
elhanyagolt színpadra figyelem fordíttatott, gyorsabb cselekvény és
szerkezetbeli gond váltották föl a német nehézkességet és
hosszadalmasságot.
Mindez nyereség volt dramaturgiai viszonyaink közt; e törekvést a
kritikának bátorítani kellett. Hogy aztán az úgynevezett színpadi hatás
karjai közé vetették magokat drámaíróink s a technika valódi bálvány
lőn, annak legkevésbbé Vörösmarty volt az oka, ki mint drámaíró oly
kevéssé bírta a színpadi hatás titkát, mint kritikus pedig először
izgatott Shakspeare meghonosítása ügyében. Színbírálataival nemcsak
drámairodalmunk fejlődésére hatott, hanem a színészetére is. A helyes
kiejtést, a nyelvtani szabatosságot, a magyaros szavalást először
sürgette nyomósabban, szemben azzal a modorossággal, melyet a német
színészet utánzása oly divatossá tőn régibb színészetünkben. A magyar
színészet keletkezésekor egészen a németnek levén tanítványa, azt is
átvette tőle, a mi tisztán csak nyelvi sajátság volt. Némely kezdő és
végszótagok elnyelése, a középszótagok hangsúlyos kiemelése, a
magánhangzók széles ejtése, s olykor diphtongizálás igen megszokott volt
régibb színészetünkben s a művészi szavalás egyik titkának tartatott.
Ide járúlt még bizonyos éneklő modor az érzelmes és patheticus helyeken,
a mely, úgyszólva, összeforrott a magyartalan hangsúlyozással. Mindez
ellen küzdött Vörösmarty s diadalra segítette az ifjabb színészek
irányát, kik az üres pathosz, az affectált hang és arczjáték helyett
természetesb és jellemzőbb ábrázolásra törekedtek. Ez mind helyes volt,
hanem azzal, hogy sokkal több erélyt tanúsított az álpathosz
üldözésében, mint a valódi támogatásában, némikép ő is előkészítette azt
a nem épen örvendetes fordulatot, mely színészetünket a nagy stil
helyett mindinkább ragadta a genre felé.
Vörösmartynak a viszonyokhoz képest elég szigorú színbírálatai miatt
kevés baja volt a színészekkel és drámaírókkal. Ismerték feddhetetlen
jellemét, tisztelet- és szeretettel viseltettek iránta s ritkán vették
rossz néven tőle még azt is, a mit talán igazságtalan ítéletnek hittek.
Inkább csak egy pár színésznő haragudott reája: Déryné és Komlóssyné; ez
utóbbival polemiája is volt, mely alkalmasint legszebben írt polemiája.
Dumas _Caligulá_ja első adatásakor 1838-ban Vörösmarty azt jegyezte meg
e színésznőről, hogy folyvást nagy szerepekben játszik, pedig kín
magának, kín a nézőknek s hogy az a kácsahang, melylyel szerepének
indulatosb helyeit elsápogatja, nem a pesti színpadra való. Komlóssyné
nem hagyta szó nélkül e megjegyzést s épen nem a jámbor kácsa hangján
felelt. Elmondotta, hogy midőn még se az akadémia, se az _Athenaeum_, se
a pesti színház nem létezett, ő ifjú éveinek feláldozásával már
fáradozott a magyar színészet parlag mezején, hogy a magyar nyelvet
sokkal inkább terjesztette, mint _Zalán futása_, melyet csak a
legmíveltebbek olvastak, és _Salamon király_, melyet soha sem adtak elő;
hogy ő nem tolja magát a közönségre, de szerződésénél fogva kénytelen
eljátszani minden neki osztott szerepet, hogy nem szükségből,
kenyérkeresetért jött a pesti színházhoz, hanem hogy két
növendék-leányát színésznőnek nevelhesse; hogy leányai sírva csüngenek
nyakán s így szólanak: «Menjünk anyám innen, hisz nem szorultál reá,
hogy magadat kigúnyoltasd, hadd veszszen a theatrum minden kritikusával,
hol egy oly jó anyát, mint te, kigúnyolnak, ki érettünk fáradságos
keresményedet feláldozod, csakhogy a színészi pályára szükséges
muzsikára, nyelvekre megtaníttass.» E valóságos színésznői szenvelgéssel
írt czikkre Vörösmarty épen annyi őszinteséggel, mint humorral felelt.
«Való – kiált föl a többek között – _Salamon_ és _Zalán futása_ mindazt
nem tették! Vajha ne így volna, vajha ezek épen annyi tökélylyel
dicsekedhetnének, mint hibáik vannak. Vajha méltók volnának népszerűkké
lenni, vérré válni a nemzet minden ereiben, hírre kapni a külvilág előtt
s becsülettel és díszszel térni meg a magyar hazába. De mit használ
mindez a sok vajha? Hova lettek a szegény költőnek büszke álmai? Mi lett
belőled szép remény? Egy pár kötet vers, melyet már csak nevéről
ismernek, melyet mindenki megdícsér inkább, mint elolvasson. Keserű
jutalom! És mégis így kell lenni. A sok ezer mű közűl kevés éli túl
írója életét, sőt csak fiatalságát is; de ha korában megtevé hatását, ha
morzsa volt a nemzeti dísz nagy épületéhez, ha alapja lőn szebb
jövendőnek: író és nem-író, színész és nem színész elégedjünk meg vele;
ne vegyük meg kétszer az adósságot; az idő kifizetett bennünket a
múltért. A mi ezen túl van, az új számvetést kíván. S ennek az utóbbival
csak az emlékezet útján van összeköttetése. Sovány vígasztalás talán, de
jobb az öncsalásnál, mely édes, de épen oly émelygős is, mint a méz, s
mi mindennél rosszabb, utóíze méregkeserű.» Ezután Komlóssyné leánya,
Ida, felé fordúl, a ki a pesti színpadon már egy pár kísérletet tőn.
«Hol találunk paizst – folytatja – ily szelíd s mégis sújtó harag ellen?
S ha a kedves Ida, kinek fiatal hangja lelkünkben egy régen elhangzott
tavasznak dalait újra felidézi, kinek könnyű sugár termetkéje úgy áll a
színpadon, mint egy megtestesűlt remény, kit még hibáiban is tűrünk, sőt
szeretünk, mert azokban tehetséget vélünk lappangani: ez a bájos gyermek
is halált mondott reánk? Hogy soha nagyobb bűne ne legyen életében.
Igen, Ida, önnek szeretni kell anyját, részt venni annak minden bajában,
sőt szabad boszankodni is kritikusaira; de midőn ártatlan haragja
elmúlt, hallgatni kell az ész szavára is.» S itt egész atyai érzéssel
tanácsokat osztogat Vörösmarty Idának, melyeket ma is haszonnal
olvashatnak fiatal színésznőink.[38]
Sokkal több baja volt a színbíráló Vörösmartynak a _Honművész,
Rajzolatok_ és _Hírnök_ czímű lapokkal, a melyek az _Athenaeum_nak
mintegy ellenzékei voltak. Azonban nem igen bocsátkozott velök hosszasb
polemiába, megelégedett néhány felvilágosító, czáfoló vagy visszatorló
megjegyzéssel, melyeket alkalomszerűen színbírálataiba szőtt. A lap
censorával, továbbá a színházi igazgató-bizottság elnökével, Földváry
Gáborral, nem egyszer jöttek összeütközésbe mind ő, mind társai.
Földváry híres első-alispánja volt Pestmegyének, tevékeny, erélyes, egy
kissé erőszakos ember s az írókat nem épen sokra becsülő táblabíró.
Mióta a budai magyar színészeket Pestmegye vette pártfogása alá, az
igazgató-bizottságban nála senki sem tett többet arra, hogy Pesten
állandó magyar színház emelkedjék. Széchenyi ellenére, a ki országos
költségen a Dunaparton akart egy nagyobbszerű színházat emelni,
fölépíttette a kerepesi-út melletti színházat s 1837-ben megnyittatta.
Az ő befolyása neveztette ki a színház igazgatóit is. Bajza 1838
júniusában lemondván ez állásról, sűrűen változtak az igazgatók: Bajzát
Ilkey, ezt csakhamar Szentkirályi váltotta fel, 1839 elején egy kevés
ideig gróf Ráday igazgatott, ki után Nyáry Pál következett. Az
_Athenaeum_ meglehetős súrlódásba jött nem annyira az igazgatókkal, mint
az igazgató-bizottsággal, mely nehezen tűrte a gáncsot. E súrlódásokra
leginkább az adott alkalmat, hogy a dráma ügye kezdett hanyatlani az
opera kedvéért s az első énekesnő, Schodelné, mindenhatósága a színházi
fegyelmet majdnem felbomlással fenyegette. Nyáry bizottsági tag, majd
igazgató, udvarolt Schodelnének és szerződésileg kivétette őt a színházi
törvények alól. Az _Athenaeum_ többször megtámadta ez irányt, bár
általában elég mérséklettel. A lap censora a maga fejétől-e vagy a
színházi bizottság sugalmazásából, nem tudhatni, kezdte kihúzogatni az
ily czikkeket. E miatt nemcsak Vörösmarty tette le a színbíráló tollat,
hanem maga az _Athenaeum_ sem közölt többé színbírálatot, 1839 ápril
28-tól 1841 január 1-ig; mikor a pesti színház országossá emelkedvén, a
megyei bizottságot országos váltotta fel.[39]
Ide járúlt még egy sajtópör is, melyet a bizottsági elnök Földváry
Gábor, kezdett az _Athenaeum_ szerkesztői ellen. A szabadelvű Pestmegye
oly kevéssé tűrte a hírlapok véleményét, mint a nem szabadelvű
helytartótanács s a radicalis Nyáry Pál nem restelte, hogy semmiségért
oly férfiakat üldöztessen, mint Vörösmarty, Bajza és Toldy. Talán ez
levén a censura idejében az első sajtópör, nem fölösleges legfőbb
részleteivel megismerkednünk. Az 1839-iki _Athenaeum_ első félévi 7-ik
számában Bajza, Vörösmarty vagy más tollából _Változások a pesti magyar
színháznál_ czím alatt egy névtelen rövid közlemény jelent meg, mely
szerint gróf Ráday Gedeon lemondott a színház igazgatásáról s azt Nyáry
Pál vette át teljes hatalommal; megemlíti az igazgatók gyakori
változásának káros voltát s jelenti, hogy a főbb színészek közűl
némelyek, mint Megyeri, Egressy, Szerdahelyi, a kiket igen bajos lesz
pótolni, elhagyni készülnek a színházat. Lehet, hogy e tények még akkor
nem voltak valók, bár később megvalósúltak s az _Athenaeum_ csak
szállongó híreket közölt, nem a legjobb szándékkal az új igazgató iránt.
Azonban minthogy semminemű becsületsértés nem forgott fenn, a
bizottságnak be kellett volna érni e hírek czáfolatával, melyet az
_Athenaeum_ szívesen kiadott volna. A helyett a bizottsági elnök,
Földváry Gábor, vallató parancsot eszközölt ki a megyétől a káros, hamis
és rágalmazó czikk írója nevének kikutatására. A szerkesztők egyike sem
akart vallani, de mint szerkesztőség mindenik felelősnek nyilvánította
magát a kérdéses czikkért s ezt nemcsak a vallató parancscsal hozzájok
küldött törvényes személynek jelentették ki, hanem lapjokban is, hol
röviden érintve az ügyet, a sajtóügy körűli zavaros fogalmakat tisztázni
igyekeztek.[40] A megyei törvényszék mind hármokat, mint a vallató
parancsnak nem engedelmeskedőket, beperelte, későbbre hagyva föl az
érdemleges rágalmi pert. Az _Athenaeum_ szerkesztőinek Érdy volt az
ügyvéde, a jeles régiségbúvár, ki igen kemény és gúnyos replikákban
ostromolta az ellenfelet; legfőbb erőssége az volt, hogy a másod
alispán, Simoncsics János, tagja levén a színházi részvényes
társaságnak, érdeklett fél s így nem lehet bíró. Mind hiában, az
_Athenaeum_ szerkesztői, mint vallani nem akarók, harminczkét forint
bírságban elmarasztaltattak, de Érdy megsemmisítő parancsot eszközölvén
ki a királyi táblától ez ítélet ellen, a pör deponáltatott s a
felpörösnek nem volt kedve azt más alapon újra megindítani.[41] E pörre
s a censurai önkényre czéloz Vörösmarty, midőn 1841 elején újra fölveszi
bíráló tollát s a színházi ügyek másfél év alatti képét rajzolja. Ez
időponttól fogva ismét számos bírálatot írt, bár nem annyit, mint
azelőtt; nagy részt Bajza pótolta helyét; 1842-ben egészen visszavonúlt
s csak az eredeti színművek díjazása kérdéséről írt egyetlen czikket,
mikor aztán a színbírálat terhe egész az _Athenaeum_ megszűntéig Bajza
vállaira nehezűlt.
Vörösmartyt színkritikái közelebbi viszonyba hozták a színészekkel és
drámaírókkal, kik játék után örömest siettek abba a vendéglőbe, hol
kritikusuk szokott vacsorálni. Vörösmarty egy pár régibb barátja, s
néhány fiatal költő: Gaal, Vachott Sándor, Tóth Lőrincz, Erdélyi, kik az
_Athenaeum_ba dolgoztak, szintén megjelentek itt. A színészek közűl
Megyeri, Egressy, Lendvay, Szentpétery ritkán maradtak ki. 1838 elejétől
fogva a Sebestyéntéren levő _Csiga_ vendéglő volt tanyája ez írói és
művészi körnek. Később – mert az irodalom és művészet minden barátja
szívesen láttatott – annyira megszaporodtak tagjai, hogy kibérelték a
vendéglő első emeletét s egy részvényekre alapított társulatot
alakítottak, mely «Egyesült, hogy egyesítsen» jelige alatt, először mint
_Nemzeti_, majd mint _Ellenzéki kör_ emlékezetes szerepet játszott Pest
társadalmi és politikai életében.