hangulatából is kölcsönzött valamit. Zágony és Jolán mintha nemesített
kiadásai volnának Raupach _Molnár és gyermeké_ből az atyának és
leánynak. A mű sajátkép nem is tragédia, bár a főbb személyek mind
meghalnak benne. Teljesen hiányzik belőle a tragikai fenség mind a
cselekvény, mind jellemrajz tekintetében: annak leleménye szegény s nem
nyújt érdekes mozzanatokat, ebben pedig hiányzik a szenvedély ereje, sőt
még a következetesség is. Zágony az öreg kincsásó, a ki hét év óta
keresi Béla király elrejtett kincsét s a nyolczadikban a jóslat és hite
szerint föl is fogja találni, leányát nőűl kényszeríti Várihoz, egy
gazdag emberhez, a ki titokban haramja. De ha Zágony már a napokban nagy
kincshez remél juthatni, miért kényszeríti leányát a gazdag kérőhöz, a
kit maga sem kedvel s miért veti meg Szilágyot csak azért, mert szegény,
bár leánya él-hal érette? Vári jellemét csak az erős szerelmi szenvedély
tehetné érdekessé, de inkább beszél róla, mint érzi. Szilágyról sokáig
nem tudjuk, hogy babonás s ím a barlangban, midőn Vári elbújva mint
kísértet kezd beszélni hozzá, mindent elhisz s elhozza éjfélkor
kedvesét, a ki a kísértet intése szerint egyedűl veheti föl a kincset.
Ekkor Vári elraboltatja Jolánt és Szilágygyal vívni kezd; Jolán közbe
veti magát és Szilágy kardjától halálra sebesűl. Újra vívnak; Vári
elesik, Szilágy pedig bánatjában megöli magát. Várinak kísértetes
alakoskodása inkább vígjátékba való cselszövény, mint tragédiába. De
nincs is szükség reá. Ha Vári el akarta raboltatni a leányt, azt sokkal
könnyebben és kevesebb veszélylyel teheti vala, ha atyja házától
raboltatja el, mint így, midőn legalább kedvese védheti. Legérdekesebb
az egészben egy pár népjelenet, a mennyiben a magyar szegény legény
művészibb rajzát itt veszszük először.
A _Vérnász_ban a franczia romanticismus is bevegyűl Vörösmarty
költészetébe, Hugo és Dumas drámái nyomán, melyeket a budai magyar és
pesti német színpadokon ez időtájt már játszani kezdettek. A franczia
romanticismus rokonabb volt szellemével, mint a német, azonban úgy
szólva magyar romanticismusa már ekkor annyira megállapodott, hogy
lényegében bár minő erős hatás sem változtathatta meg. A franczia
romanticismus árnyoldalai, minők az ellentét rendszere, a meglepetés
hajhászata, a groteszk és szörny iránti előszeretet, dissonans hangulat
legkevésbbé hatottak reá. Inkább csak drámaibb mozgást, szövevényesb
mesét s némi szerkezetbeli készséget tanúlt az új franczia színművekből,
melyek egyszersmind ösztönt adtak neki új tárgyak felé fordulni. Egész
utolsó művéig nem ír többé történelmi drámát s a történelmi hátterű
regényeshez fordul. Ilyen _Vérnász, Marót bán_, sőt az _Áldozat_ is. Az
elsőben egy férj és atya bűnhödik, ki féltékenységi gyanújában
gyermekeit csecsemő korukban kitétette. A gyermekek fölnevekednek; az
atya nem ismert leányába szeret, a fiú mint martalócz ostromolja szintén
nem ismert atyja várát s később saját atyja parancsára meggyilkolják. A
másodikban a gyermekkorában elveszett testvér nem ismert bátyja nejét
csábítja el. A harmadikban a bátya huga vőlegényét öli meg, boszút állva
rajta kedvese elcsábításáért. Ím e tragédiák tárgyai mennyire
különböznek a régiebbektől; szerkezetök is gondosabb, de mindenik
annyira a múlt befolyása alatt áll, hogy maga a cselekvény inkább csak a
következményeket terjeszti előnkbe. A két elsőben a sors játéka is
föltünő szerepet játszik, bár egyikben nemesisként. Vörösmarty a
tragikai érdeket nem összpontosítja egy vagy két fő személy körűl,
többek közt osztja meg, sőt néha épen a legfőbb személyek, mint Marót és
Szabolcs voltakép nem is tragikai hősök. A jellemek sokban hasonlítanak
egymáshoz. Marót nemesebb kiadása Telegdinek, Szabolcs meg Marótnak. Bod
ugyanaz, a ki Kolta. A nők sem igen különböznek egymástól. Ida és Zenő,
Lenke és Csilár egymás változatai. Ez újabb drámáiban a magán- és
párbeszédek valamivel drámaibbak, de a lyrai és szónoki elem gyakran itt
is túlnyomó, bár élénkebb és szenvedélyesb, mint régebben. Különösen az
_Áldozat_ban találhatni ily szép részletekre.
A _Vérnász_ minden esetre legtragikaibb és legbonyodalmasb drámája
Vörösmartynak. De valódi drámai ér ebben sem lüktet. Már expositiója sem
drámai. Telegdi és várnagya, Gerő, minden ok nélkül, mintha nem volna
egyéb dolguk, elmondják egymásnak, hogy Telegdi mint ifjú házas mily
féltékeny volt; hogy viszonyt gyanított neje és egy ifjú vitéz, Tanár,
között, kit az leánykorában inkább kedvelt Telegdinél; hogy Telegdi
visszatérvén a harczmezőről, hitelt adott a nejéről szárnyaló
mende-mondáknak s épen akkor született ikergyermekeit, a kiket nem hitt
a magáéinak, kitétette. Az anya szíve megszakadt. Gerő vitte ki az
erdőre a csecsemőket s egyszersmind az anyjoktól kapott arany szívet
elosztotta köztök, emlékjel gyanánt. Meghaltak-e a gyemekek vagy élnek,
nem tudhatni, de annyit bizonyosnak mond Gerő, hogy valaki elvitte őket,
mert a midőn lelkiismerettől furdalva ugyanazon órában visszatért
hozzájok, már nem voltak ott és közelben sehol sem látszott vérnyom.
Mindezt szükséges tudnunk, de nem így, hanem erőltetés nélkül, némi
drámaisággal feltárva. Lassanként némi drámai mozgást vesz föl a mű, de
nem tud eléggé fokozatosan emelkedni s a hol épen drámai fordulatok
jelentkeznek, az indokolás gyönge vagy erőltetett. Telegdi másodszor
akar házasodni s bele szeret Lenkébe, a kit egy Dóra nevű öreg asszony
házánál növeltet egy remete, Tanár, Telegdi hajdani vetélytársa. Telegdi
szándéka elébe nem gördűl akadály; Lenke szívesen megy hozzá nőűl, a
remete elutazott, Dóra pedig nem akadályozza, bár az akadályozás, a
melyre Dórának elég oka van, mert Lenke nem leánya, drámaibbá tenné a
cselekvényt s mind Telegdi, mind Lenke jellemét jobban kiemelné. A
drámai összeütközést tulajdonkép Banó indítja meg, egy vándor deák, a ki
Lenkébe szerelmes s kétségbeesésében, hogy férjhez ment, egy szabad
csapatot, a mely Kolta vezérlete alatt az erdőben tanyáz, reá vesz a
Telegdi várának megrohanására. Nem épen természetes, hogy a szabad
csapat vezére oly könnyen beleegyezik Banó tervébe, midőn a
körűlményeket oly kevéssé ismeri s a zsákmány felől sem biztos. Telegdi
vissza is veri őket és Koltát, a vezért, elfogja. Ezalatt Tanár
megérkezik s megtudván Dórától a történteket, a várba siet s titkos úton
el is viszi a várból Lenkét, a kit Telegdi a Gerő felügyeletére bízott,
a míg maga a támadást visszaveri. Hogy Gerő oly könnyeden átengedi
asszonyát Tanárnak, még értjük, mert Tanár bizonyos jeleknél fogva
meggyőzi Gerőt arról, hogy Lenke Telegdi leánya, a kit ő tett volt ki,
de hogy később mind erről nem szól Telegdinek, az bajosabban érthető.
Telegdi azt hivén, hogy az ostromlók rabolták el Lenkét, az elfogott
vezért, Koltát, szabadon bocsátja oly föltétel alatt, ha Lenkét
visszahozza, a mit ez megígér. Azonban a sors máskép határozott. Tanár
Lenkét remetelaka felé vezetvén, elmondja neki, hogy a kinek neje akart
lenni, az atyja, a ki őt fiútestvérével együtt kitétette volt az erdőbe;
hogy ő magához vette a csecsemőket, de csak a leányt vihette magával,
mert a fiút egy haramja elvette tőle. Aztán átadja a lesujtott leánynak
a fél arany szívet, anyja ajándékát, a melynek felét fiútestvére bírja,
s azt tanácsolja, hogy vonuljon kolostorba. Lenke beleegyezik, Tanár meg
elmegy a kolostorba, hogy onnan biztos fedezetet hozva, a szerencsétlen
leányt oda szállítsa, addig pedig biztosság végett nem saját lakába
zárja, hanem egy vasrostélyos ajtójú kápolnába, hol az arra járók
könnyen észrevehetik, s így épen annyi veszélynek teszi ki, mintha
magával vinné. Lenke nagy félelmek közt tölti az éjt. Reggel Banó arra
vetődik, reá ismer, kiszabadítja s kérésére már épen a kolostorba
kísérné, midőn Kolta emberei meglepik, majd Kolta is megérkezik s
ígéretéhez híven vissza akarja vinni Lenkét Telegdihez. Lenke Koltát is
kéri, hogy vigye kolostorba s átadja neki a fél arany szívet, hogy
helyette azt vigye mentségűl Telegdinek. Koltánál is hasonló jel lévén,
a két testvér egymásra ismer. Kolta boszút akar állani atyján, de a
kolostorból visszajött Tanár lebeszéli szándékáról s Lenkét Koltára
bízva, maga megy a várba. Ezalatt Telegdi megtudván fegyvernökétől, hogy
Kolta késik, sőt Lenkével úgy bánik, mint kedvesével, megparancsolja,
hogy Koltát gyilkolják meg. Végre Tanár megjelen Telegdi várában.
Telegdi megismeri s egy ingerlő szóra, a mely a múltra emlékezteti,
átdöfi őt. A haldokló Tanár felfödi Telegdi előtt a titkot: hogy Kolta,
a ki várát ostromolta, fia, és Lenke, a kit nőűl vett, leánya. A
megrendült Telegdi rohan az erdőre fegyvernöke után, hogy megakadályozza
Kolta megöletését; késő már minden, épen temetésére érkezik. A
lelkiismeret furdalásai közt fia sírjánál tölti az éjt; Tanár szelleme
megjelen s inti, hogy kövesse. Telegdi követi s a mélységbe zuhan.
A jellem, a szenvedély nem elég biztos rajza meg-megbénítja a tragikai
és drámai hatást, a mely a mű anyagában rejlik. Lenke szerelmében kevés
a szenvedély; úgy látszik csak azért megy férjhez, mert ingerli hiúságát
Telegdi rangja és gazdagsága. Telegdi szenvedélye is meglehetős lanyha,
pedig ha mindketten szenvedélyesen szeretnék egymást, az fokozná a titok
leleplezésének tragikai hatását. Tanár jelleme sem eléggé világos. A
boldogtalan szerelmes lemondott a világról, remete lett és Lenke
növelésének s elhúnyt kedvese emlékének áldozza életét. S a mű végén
mint boszúálló lép föl Telegdi előtt, hogy a fölleplezett titokkal
lesujtsa és ingerelje őt. De ennél még kevésbbé érthető az, hogy Telegdi
mindent elhisz neki. Az olvasó tudja, hogy Tanár igazat mond, hogy Lenke
és Kolta testvérek, ismeri az egész történet folyamát s a két fél arany
szív mindent kimagyaráz. De Telegdi minderről keveset tud, s épen nincs
oka arra, hogy oly könnyen higyen Tanárnak, a ki neki régi ellensége, s
azért jött, hogy rajta boszút álljon. Épen azért nem valószínű Telegdi
kétségbeesése s visiója sincs eléggé indokolva. Ide járul még, hogy azok
a drámai fordulatok, a melyek a katasztrófot rejtik méhökben,
erőszakoltak. Dóra magaviselete, a ki a remete híre nélkül adja férjhez
Lenkét, Gerő titkolódzása, a mód, a melylyel Tanár elrejti Lenkét a
kolostorba vitel előtt, mind oly jelenetek, a melyek nem lelik
igazolásukat se a körűlményekben, se a személyek jellemében. A mű
conceptiója tragikai és drámai, de compositiója nem az.
A _Fátyol titkai_ czímű vígjátéka drámai tekintetben épen oly hibás,
mint _Csongor és Tünde_, de nyelvés másnemű költői szépségre nézve
majdnem oly kitünő. Vörösmarty e művében a fensőbb vígjáték felé
törekedett. _Dramaturgiai töredékei_ben panaszolja, hogy az újabb
vígjátékban kevés a költészet s aggódik: nem fog-e a vígjáték
lassanként, ha nem is a prózába, legalább a didaktikai vagy satirai
költészet virágtalan szakába vándorolni. E megjegyzés tisztán mutatja,
hogy mire akart példát adni, s csakugyan, ha egyebet nem valósított is,
a jelen élet társalgási hangját költőivé emelte. Ma sincs egyetlen
vígjátékunk is, melyben szebb nyelven és mégis természetesen, több
emelkedettséggel, mégis oly könnyeden, elmésebben s mégis annyi érzelmes
fínomsággal társalognának, mint e mű főszemélyei: Hangai és Vilma. De ez
még magában nem vígjáték. Tulajdonkép a cselekvény és jellemrajz
erejétől függ a valódi komikai hatás, ez pedig meglehetősen hiányzik e
műben. Toldy abban keresi legfőbb fogyatkozását, hogy Vörösmarty egy
középfajú dráma alapeszméjéből nem drámát, hanem vígjátékot szőtt ki.
«Az alapeszme – úgy mond – a szép lelkek szerelmének dicsőítése a
köznapi fölött, komolynak marad, bár a költő azt a szerelem különböző
nemeinek ellentéte s ezek komikai megvilágítása által víggá kívánja
tenni. Hogy mégis a darab az legyen, a mit az új széptan érzékeny
játéknak nevez, a komikumnak nem vala szabad uralkodni a darabon.»[37]
Ez ellenvetés nem alapos. A mű nem tárgyalja a szép lelkű szerelem
dicsőítését, de különben is az alapeszme bizonyos komolysága jól illik a
fensőbb vígjátékhoz. Vörösmartyt megbájolták Shakspeare vígjátékainak
némely szépen írt jelenetei, emelkedett hangulatba ringatta Moreto vidám
és nemes szelleme s mintegy önkénytelen megáradt benne a pathosz és
humor, az érzelmesség és játszi kedv vegyületének édes bájú rhythmusa, a
mely költői tehetségének egyik fő jellemvonása. De a hangulat csak
ragadta, mint csónakot a megáradt folyó, a nélkül, hogy tudná, hova. A
vígjáték úgy kezdődik, mintha a költő oly nemű feladatot tűzött volna ki
magának, mint Moreto a _Közönyt közönynyel_ czímű vígjátékban, mely
_Donna Dianna_ czím alatt kedvencze volt a régi magyar színpadnak is.
Moretónál egy leány megveti a szerelmet és soha sem akar férjhez menni:
Vörösmartynál egy férfi gyűlöli a szerelmet és szintén soha sem akar
nősűlni. Ott Diannát meghódítja Carlos közönyt tettetve, itt Hangait
Vilma, ki őt egyszersmind büntetni is akarja. Azonban míg Moreto a
leglélektanibb alapon, újabb meg újabb fordulattal, egy kerek
bonyodalmat alkot és a legtermészetesebben old meg, Vörösmarty csakhamar
letér az útról, újabb meg újabb csapásba téved s bonyodalma se elég
természetessé, se elég érdekessé nem tud válni. Hangai és Vilma mindjárt
az első találkozás után megszeretik egymást s csakhamar elpárolog az a
komikai érdek, a mi fokonkénti átalakulásukból fejlődhetnék. Hangai nem
küzd a szerelem ellen, Vilma többé nem büntetni akarja, hanem
megpróbálni: vajon igazán szereti-e őt. Ezért két alakot ölt: a
fátyoltalan és a fátyolos Vilma alakját, amabban otthon fogadja Hangait,
emebben az utczán és a városligetben, hol Vilma barátnőjének adja ki
magát s mély érdeklődést tanúsít Hangai iránt, a ki szereti a
fátyoltalan Vilma szép arczát, de haragszik reá hidegségeért, a fátyolos
Vilma iránt is nagy rokonszenvvel viseltetik, kedveli szép lelkét, de
ohajtaná arczát is látni. A fátyoltalan Vilma kezd szívesebb lenni
iránta, a fátyolos Vilma is örömest megmutatná arczát, de elébb azt
kívánja tőle, hogy esküdjék neki hű szerelmet. Hangai cseltől tartva
maga is cselre készűl; letérdel ugyan és esküdni kezd, azonban a mint
Vilma fölfedi arczát, Hangai így végzi be esküjét:
Az üdvre esküszöm, hogy esküvésem
Csak tréfa volt.
Hangai egy kissé rossz néven veszi a tréfát, Vilma elérzékenyűl,
kibékülnek és egymáséi lesznek.
Ime az egész bonyodalom mily kevéssé természetes s inkább bohózatba,
mint fensőbb vígjátékba illő. A fátyol nem tehet annyira ismeretlenné
egy nőt, hogy termetéről, mozdulatairól, különösen hangjáról reá ne
ismerhessen egy szerelmes, pedig ezen fordúl meg az egész bonyodalom.
Hangainak a két nő közti ingadozásában rejlenék tulajdonkép a komikai
érdek, de nincs kellő fejlődése, fordulata s egy kissé egyhangú és
homályos. A megoldás pedig, a mi magában jó gondolat volna, tudniillik,
hogy mindketten felsülnek: az egyik kedvese megpróbálásában, a másik
ingadozása miatt, nincs elég drámai erővel és lélektani világossággal
kidolgozva. Ide járul még az a körűlmény is, hogy a műnek kettős
cselekvénye van, a melyeket csak Vilma személye kapcsol össze; a
főcselekvényt mintegy háttérbe szorítja a mellék, nemcsak azért, mert
sokkal szélesebben van dolgozva, hanem azért is, mert sokkal több
komikai ér nyilatkozik benne. Valóban a három vidéki ifjú kalandjai, a
kik Vilma kezét akarják elnyerni, leleményesek, világos és élénk
fordulatúak. Vilma és komornája elmésen játszszák ki a falusi
gavallérokat, a kik mennél inkább csalódnak, annál inkább hisznek, mert
a női cselszövény folyvást újabb oldalra fordúl, s így nem keltheti föl
gyanújokat. Kár, hogy ez ifjak jellemrajzában nincs változatosság; oly
kevés bennök az egyéni, sőt typikai vonás is, hogy alig lehet őket
megkülönböztetni. Általában a jellemzés nem erős oldala e vígjátéknak s
e bajt még növeli az a körűlmény, hogy az egész mű úgy van írva, mintha
tárgya a képzelet vagy népmese világából volna merítve s nem a jelen
társadalmi életéből. A költő szárnya szabadjában röpked, nem tekintve se
szokásra, se convenientiára. Némi figyelmetlenség is árt a mű hatásának.
A két utolsó kiadásban Vörösmarty némi változtatást tett a személyek
elnevezésében. Vilmát, a ki Ligeti huga volt, leányává tette; Katiczát,
a kit csak agg szűznek nevezett, Ligeti testvérévé változtatta, azonban
megfeledkezett a szövegnek a megváltozott személyekhez való
alkalmazásáról. Ligeti a későbbi kiadásokban is hugának nevezi Vilmát, a
ki itt már leánya. Katicza barátnéjának Vilmát és szomszéd uramnak
Ligetit. De a változtatás nemcsak egyes kifejezésekkel van
ellenkezésben, hanem némikép más árnyalatot ad Vilma jellemének is, a
mennyiben az első kiadás szerint egy idegen szószátyár, hiú és szenvelgő
vén leányból űz bolondot, itt pedig nagynénjéből, a ki neki semmit sem
vétett, s kire a fenforgó viszonyok között is tekintettel kellene
lennie.
_Árpád ébredése_ alkalmi művecske, a mely a pesti, később nemzeti
színház megnyitásának ünnepélyére íratott. A mostani nemzedék előtt
kissé különösnek tetszhetik, hogy Vörösmarty egy színház megnyitásának
ünnepélyére Árpádot ébreszti föl sírjából. De nem kell felednünk, hogy
az akadémia, s egy központi magyar színház megalapítása, egy félszázad
óta, a hazafiak legforróbb ohajtásai közé tartozott. Országos ügy volt
mindkettő, s a nemzetiség fejlődésének, a melyet politikai intézmények
nem támogattak, úgy szólva biztosítékai a vagy a mint a költő mondja
Árpádnak e műben
– Kis valóság nagy remény után,
Virágbokor virágos kert helyett,
Zálog jövendő fénylőbb birtokért.
Vörösmarty még emelni akarta a hangulatot Árpád fölébresztésével, a kit
egy költő vezet a fölépült színház elébe. A színésznőt, a kit az
írigység, részvétlenség, megvetés, rágalom, csáb, kajánság és éhhalál
üldöznek, Árpád védi meg. Vörösmarty a nagy honalapító ægise alá helyezi
a nemzeti színészet ügyét, épen mint Kölcsey, a ki azt a _Játékszínről_
szóló beszédében az államférfiak figyelmébe ajánlja. A kor élénk
kifejezése e mű, a mely egyszersmind néhány rövid jelenetben a színház
látogatására buzdítja a fővárosi közönséget s megörökíti azt a derék
napszámost, a ki két álló hétig ingyen dolgozott a színház építésekor.
Legkevésbbé sikerűlt benne az első jelenet, midőn a sírszellem hálából
ébreszti föl sírjából Árpádot, mert csatáin sok ezernyi lelket küldött
birtokába s azt úgy remélte legjobban leróni, ha sírjából újra népe
körébe hozza. Mi szükség ily indokolásra, a mely komolynak kissé furcsa
és semmi esetre nem illik e mű hangulatába és más költőibbel lehetett
volna pótolni.
_Marót bán_ czíme eredetileg _Erdődi bán_ volt, azonban a censura reá
parancsolt a költőre, hogy művének más czímet adjon. Okát alig tudja az
ember elképzelni, ha csak azt nem, hogy az _Erdődi_ bán név egynek
látszott a gróf Erdődy nemzetségével s a dráma színhelye Horvátország
levén, hol e nemzetség birtokos, a censura kötelességének tartotta az
Erdődyek jó hírét megőrízni.
E tragédiát épen mint _Vérnász_t a franczia romantikai dráma hatása
alatt írta Vörösmarty. Nem hiányzik benne a tragikai elem, de a
cselekvény igen mesterkélt s nincs elég összhangban a jellemekkel.
Egyetlen szenvedély, jellem sincs úgy rajzolva, hogy hihessünk
természetességében. Haszán bég nem élő alak, inkább csak abstract
kifejezése egy boszúálló cselszövő töröknek, a ki hitványabb, mintsem
akár eszével, akár szenvedélyével érdeket bírna gerjeszteni. Marót bán
Haszán bég atyját s három testvérét megölte a csatán, elfogott hugát
pedig egy szolgához adta nőűl. Ezért a bég boszút esküdött ellene, s
elfogva Marótnak még gyermek öcscsét, azt Bod név alatt hölgyrablóvá
növeltette föl, majd Marótot, a ki az elrablott testvért ki akarta
váltani, hitszegően lesbe csalta, elfogatta, s a tragédia kezdetekor az
a czélja, hogy Bod által Marót nejét elcsábíttassa vagy elraboltassa,
háremébe vigye, Marótot lefejeztesse s egyszersmind a halál előtt néhány
perczczel megismertesse vele elaljasúlt öcscsét. Ez egy kissé mesterkélt
boszú úgy nyerhetne némi valószínűséget, ha legalább Haszán jellemrajza
indokolná. De a szörnyű embernek csak eszméi és tettei szörnyűek, maga
nem az; vérmérséke nyugodt, nem látszik rajta, hogy szenvedély
emésztené, szóval: tettei mintegy ellenkezni látszanak természete
lényegével.
Bod jellemrajzában a franczia romantika egyik ismert eszközét használta
Vörösmarty. Itt is mint Hugonál nem egyszer, egy romlott szív kezd
átalakúlni egy nemes szenvedély hatása alatt. A féltörök és hölgyrabló
Bod két módon igyekszik felkölteni részvétünket, de egyik mód nem igen
valószínű, a másik meg bágyadtabban van rajzolva, mintsem magával
ragadhatná a szívet. Bod gyűlöli Haszánt s már régóta oda hagyta volna,
de ez azzal ijeszti, hogy megöleti öreg atyját, ellenben ha engedelmes,
majd visszaadja őket egymásnak és boldogokká teszi. Bod elhiszi e mesét
s rajong öreg atyjáért. De vajon e rajongó érzésnek van-e elég alapja
egy oly ifjúban, a ki soha sem ismerte atyját s hihet-e oly könnyen
Haszánnak, a kit hitszegő- és kegyetlennek ismer? S vajon később, a
midőn Marót neje miatt elhagyja Haszánt, küzd-e szenvedélyével e
rajongva szeretett atya iránti kötelesség? Teljességgel nem. Bod
szerelme, a mely megnemesíti őt és meghiusítja Haszán szándékát, már
jobban van gondolva, de nincs elég jól rajzolva. Bodban nem lángol forró
szenvedély, a mely megolvasztja s újjá szűli a lelket. Szerelme csak egy
közönséges udvarló csábítása, de nem egy szilaj szív gyöngédsége, egy
tévedt lélek küzdelme és fölemelkedése. Ide járúl még, hogy nem tudjuk,
nem értjük, hogy Bod, a kóbor vitéz és Ida, a feddhetetlen bánné, hogyan
szeretnek egymásba. A szerelmet nem kell indokolni, mondják sokan. Jól
van, de minden esetre megfoghatóvá kell tenni. A hol természetes,
könnyen megértjük, mint _Romeo és Juliá_ban, de a hol nem látszik
természetesnek, mint _Othello_ban, a költő némi indokolással igyekszik
megfoghatóvá tenni. Vörösmarty elmulasztja ezt; Ida szerelme talány
marad előttünk. De különben is az oly lanyha, hogy nem valószínűek
érette hozott áldozatai. A kötelesség és szenvedély közti küzdelem, a
mely annyi drámai anyagot rejt magában, e nőben csak mint szenvedőleges
állapot nyilatkozik, minden báj, érdek és drámaiság nélkül.