egész akadémiában diadalra jutott, midőn Döbrentei lemondása után
1835-ben Toldy titkárrá választását kivívta. Az ellenfél, melyet
legyőzött, nem volt valami egységes párt, hanem különböző elemek
vegyülete. Inkább személyes érdekek forogtak fenn, mint elvek. Nem
kedvelte az Auróra-kört néhány ósdi, kik nyelv és ízlés dolgában
elmaradtak a világtól, egy-két régibb költő, kiket bántott e fiatal
férfiak népszerűsége, néhány kormánypárti, kik a politikai ellenzéket
gyűlölték bennök, egy pár tudós, kiknek rosszul esett, hogy egy
tudományos akadémiában költők és æsthetikusok játszszák a főszerepet, s
végre minden oly író, kit megbántottak a _Kritikai Lapok_. Ez elemeket
Döbrentei alakította párttá, melyhez alkalom szerint oda vont nehány
közönyös tagot is. Leginkább küzdött e két párt a nagy gyűléseken, hol
új tagok választattak s jutalmak ítéltettek el. Mindjárt az első drámai
pályázás összeütközésre adott alkalmat. Vörösmarty _Vérnász_a majdnem
megbukott szemben Horvát Cyrill _Tyrus_ával, mert a Döbrentei pártja
szerint az akadémiához inkább illik oly drámát jutalmazni, mely a
franczia klasszicismus nyomain halad, mint olyat, melyen a franczia
romantika érzik. Az 1833-ki nagy jutalmat szintén a Döbrentei pártja
miatt kellett megosztani Vörösmartynak Kisfaludy Sándorral, sőt
Döbrenteinek még 1836-ban is oly befolyása volt, hogy a Bajza verseit el
tudta ejtetni a nagy jutalomtól. Ez utolsó diadala volt; azután az
Auróra-kör uralkodik az akadémiában, az újabb tagok legnagyobb része
hozzájok csatlakozik, ők intézik a választásokat, tűzik ki a
pályakérdéseket, döntik el a jutalmakat.
A mint szokás minden uralkodó pártot, sok mindennel vádolták az
elégületlen írók az Auróra-kört is, a kiket most már athenæistáknak
neveztek el. Bajos ítélni biztos adatok hiányában. Lehet, hogy irodalmi
ellenfeleiknek az akadémiába beválasztását nem igen segítették elő, mi
egyébiránt természetes; lehet, hogy Döbrenteiről és pártjáról olyat is
elhittek, a mi nem volt való; lehet, hogy a küzdés hevében s a diadal
mámorában követtek el igaztalanságokat is, de annyi bizonyos, hogy
jótékony hatásuk volt az akadémiára. A tehetség, jellem és szabadelvűség
képviselői voltak; megőrizni igyekeztek az akadémiát mind a papi, mind a
kormánypárt befolyásától, bátorítottak s magokhoz csatoltak minden
komolyabb törekvést s előkészítették az akadémia reformját. Ez utóbbiban
Toldynak van kiváló érdeme.
Az akadémia alapszabályai a tudományok meghonosítását és terjesztését
állíták előtérbe a további fejtés helyett, az osztályokat az összes
akadémiába olvasztották fel, minélfogva a szakkérdések fölött nem az
illető osztály döntött; ide járult még, hogy a levelező tagok
kizárattak, az értekezések nem olvastattak föl, csak beadattak s az élő
szóval előadás és tudományos eszmecsere helyét ügyleti értekezlet
bitorolta. Toldy régibb és újabb társaitól támogatva nem egy reformnak
törte meg útját (1836–1848). Ügyrendi módosítások alakjában az
osztály-ülések szerveztettek, a szakkérdések az illető osztályhoz
utasíttattak, a levelező tagok részvéte az ülésekben elnézetett, a
tudományos felolvasások és eszmecsere divatba jöttek, a tudományos
nyomozó irány fölébredt, erősödött s az akadémiai eszme valósítása
előtérbe lépett.
Ez irányt előkészítette s táplálta az _Athenaeum_ és _Figyelmező_ is,
melyeket az 1836-ban megszüntetett _Auróra_ és _Kritikai Lapok_ helyébe
alapított a három társ. E két egymást kiegészítő lap a szépirodalom és
kritika mellett majd minden tudománynak tért nyitott, oly előadási módra
törekedve, hogy a nagyobb közönség is élvezhesse. Az _Athenaeum_ és
_Figyelmező_ nagy hatásúak voltak s maga a kör sem volt soha oly erős,
mint ez években. Sok új barátja akadt, s némely ellensége kibékült.
Szemere Pál, ki Bajza _Aurórá_ja mellé ellen-_Aurórá_t állított, a
_Kritikai Lapok_kal szemben _Uj-Muzarion_t indított meg, most az
_Athenaeum_hoz csatlakozott, oda Kölcsey is, ki ugyan részt vett a
_Kritikai Lapok_ban is, de Szemere és Kazinczy megtámadása miatt
csakhamar visszavonúlt s általában hibáztatta Bajza kiméletlen modorát.
A fiatal Eötvös és Szalay, kik Szemere és Kölcsey párthívei voltak,
szintén az _Athenaeum_ dolgozótársai lőnek. A szépirodalom és tudomány
majd minden újabb tehetsége az _Athenaeum_ körűl csoportosúlt, sőt
némelyik itt lépett föl először. A kör ereje növekedett azzal is, hogy
1836-ban a Kisfaludy-társaságot alapította és vezette; a színházi
játékrendre már mint akadémiai bizottság befolyt, a Fáy és Bajza
igazgatása alatt pedig épen ő adott irányt. Ennyi összeköttetés,
befolyás, s annyi jeles tehetség támogatása mellett az _Athenaeum_ egész
hatalommá emelkedett. Nem volt nehéz visszavernie a clericalis _Szion_,
a kormánypárti _Hirnök_ s a léha _Honművész_ és _Rajzolatok_ támadásait.
Első lap volt a magyar irodalomban, mely a szigorúbb követeléseket is
kielégítette. Szépirodalmi része az _Aurórá_t folytatta, a kritikai a
_Kritikai Lapok_at, bár enyhébb szellemben; egészen új volt e kör
törekvéseiben a tudományos rész, mely a közönségnek tudomány iránti
hajlamát ébresztgette, a tudományos írókat pedig arra szoktatta, mi a
szépirodalomban már diadalt ült: gondosabb nyelvre és formaérzékre.
Vörösmarty költeményeket és beszélyeket írt az _Athenaeum_ba,
bírálatokat a _Figyelmező_be. Beszélyeivel befejezte beszélyírói
pályáját, a melyet 1829-ben a _Koszorú_ban kezdett s 1834-től fogva az
_Aurórá_ban folytatott. Összesen hat beszélyt írt, leginkább szerkesztői
szorúltságból, mindamellett költészetének ez oldala is figyelemre méltó.
Itt sem járt közönséges úton. A _Holdvilágos éj_ben és _Csiga Márton_ban
a nálunk még szokatlan phantastikus humoros beszélyt kísérlette meg;
_Orlay_a a franczia romantika hatásának első szüleménye
beszélyirodalmunkban; kevésbbé sikerült a _Füredi szívhalászat_, a mely
a jelen életből van véve, de cselekvénye és jellemrajza inkább külső,
mint belső. Leggyöngébb köztök a _Szél úrfi_, mely a népmesei elemet
igen is czélzatos allegoriává sülyeszti s legjelesebb a _Kecskebőr_, e
kitünő genrekép, melyben Vörösmarty népies humora egész eredetiségében
nyilatkozik. A kritikai téren mint színbíráló szerepelt kiválóbban, s a
két első évben majd mind ő írta az _Athenaeum_ színbírálatait. Írt ugyan
a _Figyelmező_be néhány könyvbírálatot is, de itt is szívesebben bírálta
a nyomtatásban megjelent drámákat, mint Szigligeti _Dienes_ét, Tóth
Lőrincz _Olympia_ját és Teleki László _Kegyencz_ét.
A dráma és színpad iránt már első ifjúságától fogva nagy előszeretettel
viseltetett. Mélyen érezte fontosságát mind nemzetiségi, mind művészeti
szempontból. Tanúja volt Pesten Kisfaludy Károly első diadalainak s
meglepte, hogy a drámaíró mily közvetlenül hat a tömegre. Néha
meglátogatta az akkor még virágzó pesti német színházat s elszomorodva
tapasztalta, hogy közönségének virága a magyarság legmíveltebb része.
Visszahódítani e közönséget, megvetni egy központi színház alapját, s ez
úton is terjeszteni a nemzetiséget, a költészet és nyelv újabb
vívmányait, a kor egyik fontosabb kérdésének tartatott. Egy félszázadig
küzdött ezért is az irodalom, mint az akadémiáért.
Vörösmarty a küzdők első sorában állott, mint drámaíró és kritikus
egyaránt. Egyik legmunkásabb tagja volt az 1833-ban kinevezett akadémiai
színügyi bizottságnak, melyre a játékrenden levő színművek nyelv
tekintetében való kijavítása bízatott, s melynek 1835-ben az is
kötelezettségévé tétetett, hogy minél több eredeti és fordított jó
színművel lássa el a magyar színházak igazgatóságait. Több ízben tagja
volt az akadémiai drámabíráló bizottságnak, valamint a nemzeti
színházénak is egész 1850-ig. Első ifjúságától, 1821-től fogva 1844-ig
nem szűnt meg drámát írni, sőt miután az epikai pályától visszavonúlt,
nagyobb művei csak drámákból állanak. Lyrai költeményt és eposzt
mindössze sem írt annyit, s mint műfordító is csak a drámai téren lépett
föl. Szenvedélyét az aránylag csekély siker sem tudta lehűteni, melyet
drámái a színpadon arattak. Ennyi lelkesülés, ily kitartás valóban
többet érdemelt volna. De nem csodálkozhatni rajta, természetes volt. Az
epikus és lyrikus némely fényoldala hátrányára szolgált a drámaírónak s
árnyoldalai itt jobban kitüntek. Az eposz lassúsága és szélessége
bajosan összeegyeztethető a drámai cselekvény gyorsasága- és
formaszigorával. A szerkezet hibáit mindenütt inkább fedezhetni, mint a
drámában s Vörösmartynak a szerkezet az eposzban sem volt a legerősb
oldala. Továbbá fényes dictiója, lyrai pathosza majdnem ellentétben
állott a drámai nyelvvel, mely bizonyos egyenetlenséget, szaggatottságot
kíván. Volt érzéke a tragikum iránt, mutatja a _Két szomszédvár_, de
nagy a különbség az epikai és drámai feldolgozás között, a mi ott erős
tragikai katasztróf lehet, itt bágyadttá válhatik. S különös, hogy
drámái egyikében sincs oly erőteljes tragikai conceptio, mint e költői
beszélyében. _Salamon_ban és a _Bujdosók_ban nem tud eléggé kifejlődni a
tragikai elem, _Vérnász_ban és _Marót bán_ban pedig a sors játéka főbb
szerepet játszik, mint a szabad akarat tévedése, a szenvedély erőszaka.
Tudott egyéníteni, de nem a dráma nagy és erős vonásaival s épen oly
kevéssé volt képes összpontosítani a jellem, a szenvedély nyilatkozatát,
mint a cselekvény szálait. El-elkapta a lyrai hangulat, a fellengős
leíró modor s olykor maga beszél személyei helyett. Jól mondja drámai
hőseiről egyik önmaga ellen intézett epigrammájában, hogy «tenni nem
érnek rá a szavak árja miatt».
De habár drámái nem mérkőzhetnek is másnemű munkáival, nem voltak
jótékony befolyás nélkül drámairodalmunk fejlődésére. Kisfaludy Károly
megbuktatta a színpad durva nyelvét, de nem emelte valóban költőivé, sőt
jambusaira is csak később fordított nagyobb gondot. Vörösmarty a színpad
nyelvét, ha drámaivá nem is, legalább költőivé tette. Tőle tanúlt
jambust írni minden későbbi drámaíró. E mellett, kivéve Katonát, kit
sokáig nem olvastak, s így hatása sem lehetett, az ő történelmi hátterű
drámáiban találunk elevenebb korrajzot, magasabb felfogást, költőibb
szólamot. Tárgyaival is serkentőleg hatott pályatársaira. Ide is bevitte
a romantikai elemeket, győzelemre segíté a nemzeti irányt és szemben a
színműgyártás gépiességével, fennen hirdette, hogy a színműírónak is
költőnek kell lenni.
Pályája elején két drámát bocsátott közre: _Salamon_t (1827) és a
_Bujdosók_at (1830). Mindkettőn meglátszik Shakspeare olvasása, de
fájdalom csak a hibákban. Történelmi drámát írva, nem Shakspeare
valóságos történelmi drámáit vette mintául, milyenek _Coriolán_ és _III.
Richárd_, hanem azokat, melyek jobbadán csak történelmi rajzok az angol
nemzet viharos múltjából. Shakspeare e műveiben is gazdag drámai élet
nyilatkozik ugyan, de inkább a részekben; mint egészeket nem lehet a szó
valódi értelmében drámáknak nevezni. Némikép hajlanak az eposz felé, úgy
nevezett historiák, kedvencz darabjai Shakspeare korának, midőn minden
műnem és faj, úgy szólva a drámába olvadt. Vörösmarty epikai hajlamánál
fogva e mintákhoz vonzatva oly örvénybe sodródott, melyet csak nagy
drámaíró lábolhat meg. Aztán akkor még a színpadot sem igen ismerte és
Shakspearet olvasva a Shakspeare színpadja lebegett előtte. A _Salamon_
és a _Bujdosók_ scenirozása valamivel gondosabb ugyan, mint első
kísérletéé, _Zsigmond_é, de itt is gyakori a változás s egy felvonás
három-négy helyt történik. Mind kettőben kész állandó jellemek lépnek
föl, kik nem előttünk alakulnak s küzdelmök bonyodalma alig több, mint a
kezdet ismétlése, elégséges fokozat és bensőbb fejlemény nélkül. Abban
is megegyeznek, hogy mindenik vontatott és episodokkal terhelt. A kor
eleven színezetében, az erőteljes nyelvben, a lyrai hangulatok
szépségében áll becsök s nem a tulajdonképi drámaiságban.
Ez ifjúkori két dráma nagyon jellemzi Vörösmarty drámaírói tehetségét.
Élesen nyilatkozik benne az a sajátsága, a melyet soha sem tudott
egészen legyőzni, tudniillik hogy az események- és jellemekben nyugvó
drámai anyagot nem bírja fejleszteni, alakítani. Előtte van az indok,
kinálkozik az összeütközésekből folyó drámai fejlemény, sőt kezébe is
veszi, de épen ott ejti el, a hol a valódi drámaiság erősb lendületet
vehetne. Salamon király alapjában nemes természet, de sértékeny, könnyen
fellobbanó és hiú, vitéz és bátor, de nem szilárd elhatározásaiban és
szenvedélyes fölindulása könnyen ragadja tettre, sőt bűnre is. Neje és
Vid fölingerlik László és Géza rokonai ellen, a kik az ország
harmadrészét bírják, neje mert egész királyné akar lenni, Vid részint
azért, hogy az ország egységét megőrizze, részint pedig személyes
uralomvágyból. Más részről Salamont anyja és Ernyei igyekeznek
mérsékelni s barátságosb hangulatra bírni László és Géza iránt. E két
irány küzdelmében sok anyaga van a drámai küzdelemnek és fejlődésnek. Az
anyós menyével, a fiú most anyjával, majd nejével áll szemben. De
Vörösmarty mind ebből kevés drámaiságot tud kifejteni. Neste, az öreg és
Sophia, az ifjú királyné, nem is küzdenek egymással. Sophia egyszer
ingerli ugyan férjét, de nem úgy, hogy Salamon szeretve higye magát s
épen a szerelem ragadja tettre. De különben is Sophia csak egy kis
ingerlésnél marad s más úton nem foly be a cselekvény fejlődésére. Vid,
a kiben a gonoszságnak és nagy észnek kellene egyesűlni, csak közönséges
cselszövő, a kiről alig hihetni el, hogy a királyra oly nagy befolyása
legyen. Se elég esze, se elég szenvedélye nincs arra, hogy drámailag
érdekessé váljék. Politikai eszméje, a melynek monarchiai és nemzeti
tekintetben megvan a maga jogosultsága, elmosódik benne s így
környezetére sem hathat ki. Cselszövénye László udvarában kisszerű és
drámaiatlan. Ernyei, a másik politikai irány erényes képviselője, sem
drámai jellem. Tehetetlen agg, pedig az ő s az öreg királyné küzdelme
Viddel és Sophiával drámai jelenetekre adhatna alkalmat. Salamon maga
sem válik igazán drámai hőssé, inkább csak változik, mint fejlődik vagy
jobban mondva ismétli magát fokozat nélkül s egyetlen nagyobbszerű
drámai és tragikai mozzanata sincs. László és Géza nyugvó alakok, s
nincs terök a drámai fejlődésre. Szónok és társai árulása nem eléggé
indokolt s lazán kapcsolódik a főcselekvényhez. Bátor, Jolánka és Csatás
szép epizódja, mint epizód sem illeszkedik be a mű szervezetébe, hogy
bármely csekély mértékben befolyjon a cselekvényre.
A _Bujdosók_ hőse, Kont, még annyira sem drámai személy, mint Salamon.
Az expositióban itt is oly indokokat találunk, a melyeket a költő később
elejt. Zsigmond gyűlöli Kontot, mert egykor nejéhez, a meghalt Mária
királynéhoz, lovagias tisztelettel viseltetett és mert egyik képviselője
a nyakas ellenzéknek, a mely fellázad erőszakoskodásai ellen. Kont is
gyűlöli Zsigmondot, mert nem méltó férje volt Mária királynénak s
önkényét a törvény fölibe helyezi. Zsigmond boszúból el akarja csábítni
Kont nejét és elveszteni Kontot, a ki országos ügyekben a törvényekre
hivatkozva védi az üldözött elégületleneket, sőt élökre áll. De mind
ebből nem válik cselekvény. Zsigmond, úgy látszik, nem hiszi komolyan,
hogy Kont nejének udvarolt s felhagy azzal a szándékkal, hogy Kont nejét
elcsábítsa. Pedig a személyes és politikai indokok összeolvadása erősbbé
tette volna a szenvedélyeket s a cselekvényt bonyodalmasabbá. Például
Kont nejének szíves modora a király iránt, hogy mérsékelje férje elleni
haragját, Kont féltékenysége, a ki balra magyarázza neje magaviseletét,
hatásos jelenetek magva lehetett volna. Így csak a politikai indok
maradt meg s elég drámaiatlanúl feldolgozva, mert Kont csak bujdosik,
fényes magánbeszédeket tart, ide is oda is bekopogtat, megöli a király
egy-egy hajdúját, de semminemű drámai cselekvénybe bele nem sodródik.
Végre lefejezik, ennyi az egész. Egy méltóságos nyugvó alak, a ki nem
kelthet elég drámai és tragikai részvétet, mert hiányzik benne a fejlődő
szenvedély s a szenvedély szülte tetterő, a mely fokozatos bonyodalmat
indít. Drámai tekintetben sokkal inkább a mű központjává emelkedik
Vajdafi, a ki a király és az elégületlenek között állva, a míg egyfelől
ezeknek akaratlan árulója lesz, addig másfelől a királyhoz való hűségét
leánya boldogságával fizeti. S csodálatos, e drámailag érdekes helyzetet
sem használja föl eléggé Vörösmarty. A mű végén, Kont és társai
kivégzése után, nem a becsületében és atyai érzésében megsértett Vajdafi
áll a lázongó nép és az ingerűlt nagy urak élére, hanem István vajda és
Gara nádor, a kik a cselekvényben nagyon is mellékszemélyek.
_Csongor és Tünde_ 1831-ben jelent meg. Hidegen fogadta a közönség s az
íróknak sem igen tetszett. Valóban e műnek oly hibái vannak, melyeket
csekély tehetségű költő is elkerűlhetett volna, de szépségei olyanok,
melyeket a legnagyobb költő is írigyelhetne. Kölcseynek igaza volt,
midőn így írt Bártfaynak 1831-ben: «_Csongor_t olvasám Pesten; s mivel a
drámai actio nem képzeletem szerint ment, alkalmas hidegséggel. Itthon
elolvasám másodszor magamban s harmadszor ismét sógorasszonyomnak. Ezen
harmadik olvasás megkapott. Ezer oda nem valók és másképen valók mellett
is, _Csongor_ kincs. Hidd el nekem, édes barátom, a mi Vörösmartynk nagy
költő, s ritkán nagyobb, mint _Csongor_ sok helyeiben. Minden
dramaturgiai kritikázás ellenére, akár ki mit mond, én a nemzetnek
_Csongor_ért szerencsét mondok, s a ki engem nem ért, ám lássa: azért
nem ért-e mert nem akar vagy azért, mert nem tud.»[36]
A mű Gergei Albertnek _Historia egy Argirus nevű királyfiról_ czímű
népmeséjén alapszik, mely a magyar népnek századok óta kedvencz
olvasmánya. Vörösmartynak még mint gyermeknek megtetszhetett e népmese,
mert már huszonegyéves korában feldolgozásán gondolkozott. Legalább
Sallay azt mondja, hogy 1821-ben megbízást kapott tőle e ponyvairodalmi
nyomtatvány megszerzésére és Börzsönybe küldésére. Mind Gergei
népmeséjének, mind Vörösmarty drámájának egy az alapeszméje, a tiszta hű
szerelem győzelme minden akadályon és cselszövényen. Csongor is, mint
Argirus, megy elveszett kedvese után, ki nélkül nem élhet s boldogság
lesz jutalma. Azonban Vörösmarty nemcsak gátokat vet elébe, hanem
kísértést is, az érzékiséget Ledér, s a képzelődés káprázatát egy légi
leány alakjában. Ez mind helyes, csak az a baj, hogy egyik sem fejezi ki
azt, a mit a költő czélozni látszik. Ledérnek nincs is jelenete
Csongorral, csak szolgájával, a légi leány megjelenése nincs eléggé
kapcsolatban Csongor kedélyállapotával, holott e jelenetnek nemcsak
Mirigy ármányát, hanem egyszersmind Csongor gondolatbeli megtántorodását
is ki kellene fejezni, midőn a szív kimerűltség és reménytelenség
közepett szakítani akar múltjával s legalább pillanatra a könnyelmű
érzelmek és kósza vágyak uralma alá esik. Általában a fő személyek
kedélyállapotának rajza változatosb s a cselekvény drámaibb szövésű
lehetne.
Vörösmarty felhasználta, sőt kiképezte a népmese leleményeit: a
tündérfát, a tündérleány hajának levágatását, a pörlekedő manókat, a vén
asszonyt, ki elválasztja a szerelmeseket, s gátolja találkozásukat.
Némely helyt jobb a dráma, másutt a népmese. Vörösmarty a mesebeli két
vénasszonyt egygyé olvasztja, Mirigy boszorkánynyá, a mi mind a
cselekvényt egységesebbé teszi, mind a drámai érdeket élénkíti, azonban
a mese abban jobb a drámánál, hogy ott a vén asszony azért gátolja a két
szerelmes boldogságát, mert leányát el akarja vétetni a királyfival.
Mirigynek is van ugyan leánya, sőt épen érte vágja le Tünde haját, hogy
földíszíthesse vele őt Csongor elcsábítása végett, de a leány meg sem
jelen a drámában, mert míg boszorkány anyja oda volt, mint rókát
megették a manók. Az expositio is jobb a mesében, egyszerű és világos,
ellenben a drámában nem vagyunk mindennel tisztában, magával a két
főszemélylyel sem, azon meg utoljára sem tudunk eligazodni, hogy miért
üldözi Mirigy a szerelmeseket. Egyszer azt mondja, hogy leánya kedvéért
és uralkodása biztosításáért, máskor hogy Csongor dölyfét megalázza,
utoljára pedig a tündérfa gyümölcséért, melytől ifjulását várja. Ez
indokok összeolvadhatnának ugyan, de nem olvadnak össze s a
bizonytalanság homályában mosódnak el. A mesében csak Csongornak van
szolgája, s Tündének nincs szolgálója. Ez egészen Vörösmarty szerencsés
leleménye. Ilma és Balga rendkívül jól rajzolt alakok, a realismus
humoros képviselői, szemben Csongor és Tünde idealismusával, mint a
spanyol színművekben a graciosók.
A dráma befejezése is különbözik a mesétől. A mesében Argirus hosszas
bujdosás után végre behatol Tündérországba, megtalálja kedvesét és nőűl
veszi. A drámában Tünde ki van zárva Tündérországból, mert Csongor
szerelme a földre vonzotta; bujdosik s minthogy Mirigy csalfa jóslatai,
varázslatai kétkedővé tették Csongor szerelmében, visszatér még egyszer
a tündérfához, Csongoré lenni, ha az hű maradt, s karjai közt feledni
tündérhazáját, ha pedig hűtelen, elhervadni a tündérfával együtt.
Csongor is visszatér a hármas úthoz, honnan elindúlt; találkozik a
szintén hazatérő fejedelemmel, kalmárral és tudóssal, kik nevettek volt
rajta, midőn kedvese után indúlt s nem követve őket, a szerelmet följebb
becsülte a hatalom, gazdagság és tudomány ígéreteinél. Most mind a három
szerencsétlen: a fejedelem megalázva, a kalmár elszegényedve, a tudós a
kétség örvényei közt, közel az őrüléshez. És Csongor? Őt is elhagyta a
remény, a hít. Ez ellenkezik a dráma alapeszméjével. Csongornak
sikertelen küzdelmei után sem kellene egészen elveszteni hitét s
fájdalmában is nemesülnie szemben a fejedelem, kalmár és tudós dölyfös
szenvedélyével. E személyeket különben is csak ez ellentét igazolhatná,
mert a cselekvény fejlődésére nincs befolyások. Az is hiba, hogy Tünde,
midőn Mirigyet kihallgatja s meggyőződik Csongor hűségéről, kiküldi a
manókat, hogy, ha Csongor arra felé jő, fogják meg s kötözzék a
tündérfához, mert talán újra elveszthetné. Vajon nem jobb lesz vala-e,
ha Csongor egyszerűen visszatér a fához, kipihenni fáradalmait,
megáldani azt a helyet, hol kedvesével először találkozott, erőt
meríteni a múlt emlékéből? A kétség és remény hullámzásai közt
szúnyadhatna el, a manók helyett Tünde kötözhetné arany fonállal a
tündérfához. Mindez nem rontaná, sőt emelné az ébredés jelenetét.
Azonban e hibákat mintegy elmossa a kimeríthetetlen költői bájnak omló
árja, mely az egész költeményen elömlik. Vörösmarty költői tehetsége
majd minden oldalról nyilatkozik itt. Pathosz s naivság, népies humor s
a leggyöngédebb lyra, mély reflexio és játszi szeszély olvadnak itt
össze valóságos varázszsá, mely épen úgy elbűvöli az olvasót, mint
Csongort Tünde szerelme. Mintegy varázsütésre épül föl e mű, mint benne
a tündérpalota, oly könnyen, oly szabadon mozognak alakjai, mint egy
álom tündérlátomásai s a nyelvnek oly bűbájos zenéje ringatja lelkünket,
mintha Vörösmarty meg akarta volna mutatni, hogy mire képes a lenézett s
a nagy urak palotáiból száműzött magyar nyelv. Az angol kritikusok
büszkén emlegetik Shakspeare _Szentivánéji álmá_t, mint oly művet, mely
az angol nyelv hangzatosságának egyik legkitünőbb diadala. A magyar
kritikus e tekintetben bátran szembe teheti vele _Csongor és Tündé_t,
mely amannál, bár, úgy látszik, hatása alatt keletkezett, csak a drámai
compositióra nézve áll alantabb. Midőn Titania Zuboly udvarlására készti
tündéreit, nem szól szebben, mint Vörösmarty művében a kútból felhangzó
szózat, mely Csongort csábítja. Balga néha Puckkal, néha Zubolylyal
vetekszik. Az altató dalokban és tündéri bohóságokban szintén hasonló
szépségekre találhatni, sőt van egy jelenet, mely a maga nemében majdnem
páratlan. Ez a nemtők jelenete az ötödik felvonásban. Valami gyermekileg
kecses, szelletileg gyöngéd, van enyelgésökben. Mintha rózsabimbók
hullanának, pillangók játszanának, madárkák csevegnének. Kergetőznek,
faggatóznak, csókolják egymást s egyik, mint a hogy’ a gyermekek
szokása, sírva fakad, míg végre Mirigy közelgése elriasztja őket. E
jelenet mintegy oda van lehelve s oly rendkívül kedves, hogy Vörösmarty
benne önmagát multa fölűl.
X.
Drámaírói pályájának folytatása: _Kincskeresők, Vérnász, Fátyol titkai,
Árpád ébredése, Marót bán, Áldozat, Czilley és a Hunyadiak_. Vörösmarty
mint színkritikus: dramaturgiai töredékei, színbírálatai, polémiái. A
_Csiga_ vendéglő vacsoráló társasága. A _Nemzeti kör_.
_Csongor és Tündé_t az 1833-ki _Aurórá_ban a _Kincskeresők_ czímű
drámája követte. _Vérnász_a 1834-ben akadémiai pályadíjt nyert. Az
1835-iki Aurórában egy vígjátékkal lépett föl: a _Fátyol titkai_val;
_Árpád ébredése_ drámai költeményét 1837-ben a pesti magyar szinház
megnyitása ünnepélyére írta, míg végre _Marót bán_ (1838), _Áldozat_
(1840), _Czillei és Hunyadiak_ (1844) czímű drámáival befejezte
drámaírói pályáját.