mint tisztán epikaiból; ez legszebb sorait sugalmazza ugyan, kivált
bevezetései, _Zalán_ban, _Eger_ben, _Széplak_ban, rendkívül szépek, de
az ódai szárnyalás, áradó hév az elbeszélés folyamában meg-megzavarja az
epikai nyugalmat. Nyelvének bája, a ragyogó színezet, a hexameterek
hangzatossága épen úgy elvarázsolják az olvasót, mint magokkal ragadták
a költőt. Lyrai erének e gazdag áradozása el-elborítja az epikai elemek
cselekvénynyé alakúlását. Rajza jellemzetes, a legtöbbször nem maga
beszél személyei ajkával, sőt jellemök szerint beszélteti őket, de
gyakran a helyzet lyrájába vesz a fejlődés, a jellemek nem mindíg
domborodhatnak ki, s erős cselekvény nem alakúlhat. A kerek mesét, az
erős szerkezetet nemcsak _Zalán_ban, hanem _Cserhalom_ban, _Eger_ben sem
találjuk meg. Mi szép Etelka rajza, a kún ifjak szerelmi ömlengése, mi
jellemző Árbocz haragja, Ozul megjelenése, de egyik sem oly mozzanat,
melyből elhatározások, tettek születnének. Az egészből a csatakép
emelkedik ki, a szenvedélyek harcza háttérbe vonúl s csak lyrai
hangulatokban nyilatkozik. _Eger_ben a szikszói gyűlés elragadó jelenet,
drámai elevenségű, segíti a főcselekvényt, sőt kezdete annak, de a
kezdet elevenségével nincs arányban a fő cselekvénynek inkább történeti
rendje, mint költői bonyodalma. Omár és Ida találkozása a legszebb lapok
egyike, melyeket a magyar költészet fölmutathat, de csak episod,
valamint a Leila és Zoltaié is s a főhős Dobó, épen mint Árpád és Szent
László, nem kelt annyi érdeket, kevésbbé költői alak, mint az episodok
egyik vagy másik hőse. De mindezt Vörösmarty takarni, sőt olykor
feledtetni bírja. Legkevésbbé erős alkatú költeménye is tele szépséggel
s oly benyomást tesz reánk, mint az őserdőkben az óriás folyondárokkal
elborított fa, melyet kiszáraszt a gazdag teher s mégis dús lombokat
hajtani, virágozni látszik. Ily benyomást tesz kivált két phantastikus
költeménye: _Tündérvölgy_ és _Délsziget_, melyekben a phantasia czél és
határ nélkűl csapong, de mindenütt szórja költői gazdagságát.
Azonban az ifjú epikus fejlődésében némi forduló pont áll be, mérsékli
ódai tüzét s erősb compositióra törekszik. _Széplak_ szép részletekben
távolról sem oly gazdag, mint _Eger_, de kerekebb. _Rom_ot, e szép
álomképet, szintén ilynemű érdem tűnteti ki. Toldy azt jegyzi meg e
költeményről, hogy benne e tan: mérsékeld vágyaidat, gyönyörűen van
ugyan jelezve, de Romisten helytelenűl tétetik az emberi sors
intézőjévé. E megjegyzésnek nincs elég alapja. Nem annyira vágyaink
mérsékletét tanítja e költemény, mint inkább az emberi vágyak hívságát
rajzolja. A vágyai tárgyát megnyert szív hamar betelik s új vágyban ég,
míglen bele hal. E mű, úgy látszik, egy nagy eposz, _Magyarvár_ önálló
töredéke; a Romisten, hogy mily szerepet játszik ott, nem tudjuk, de itt
e részletben nem intézi az emberek sorsát, csak három álmát teljesíti
egy vándor vitéznek, mit a népmondák és mesék szerint akármely tündér,
sőt varázsló is megtehet. Másfelől Romisten szemben az emberi vágyak
romlandóságával nem épen benső szükségesség nélkül vétetett föl.
_Magyarvár_, mint kezdet töredéke, szintén sokat ígér compositió
tekintetében is.
De mindent felülmúl, mit Vörösmarty az epikai nemben írt, a _Két
szomszédvár_, alapeszmére, szerkezetre, jellemrajzra egyaránt.
Csodálatos, e művet legkevésbbé méltányolta a kritika egész az újabb
időig, midőn Erdélyi és Kemény magasztalásokkal üdvözlék.[34] Régebben
_Cserhalm_ot tartották Vörösmarty legkitünőbb művének, sőt Toldy később
is e nézetben volt s a magyar irodalom történelméről írt utolsó
munkájában[35] hibáztatta a _Két szomszédvár_t, részint
szertelenségeért, részint pedig zordon s egy nyájas sugár által sem
enyhített örömtelen tartalmáért. Ha Tihamér elkeseredett jelleme s a
boszú dühében lángoló szenvedélye szertelenség: akkor Homér Achillese is
már a szertelennel érintkezik, a _Nibelungenlied_ Kriemhildje pedig épen
szörny; ha a zordon tartalom, sötét színezet sokat levon a költői művek
becséből: akkor a görög tragédiák egy része, Shakespeare Macbetje,
Richardja csekélyebb méltánylatra számíthatnak, a _Nibelungenlied_
második része pedig az örömtelenségnek épen netovábbja. Ha valamihez,
leginkább a _Nibelungenlied_ második részéhez hasonlíthatni a _Két
szomszédvár_t. A gyűlölet, a boszú költészete ez is, s a gyűlöletben égő
szív, midőn boszúját kielégítette, önmagát teszi semmivé itt is, csak
hogy Kriemhild boszúja befejezése egy nagy eposznak, a Tihaméré pedig
kezdete és egész tartalma egy költői beszélynek. Vörösmarty nem ismerte
a _Nibelungenlied_et, nem innen vette alapeszméjét és sem indokolásban,
sem leleményben, sem előadásmódban nincs rokonság a két mű között, de
rokonok a romanticismus lényegében. Vörösmarty romantikus iránya itt
nyilatkozik a legmerészebben és legművésziebben egyszersmind. A
szenvedélyek egész erejökben, sőt vadságukban tombolnak, de küzdelmökben
mély bensőség, az örök emberi nyilvánúl s a katasztrófon az erkölcsi
eszme fönsége uralkodik. A lyrai elem háttérbe szorúl az epikai elől,
csak kíséri, bele olvad és ritkán csap a szónokiasba; a cselekvény
teljesen kifejezi az alapeszmét, s minden részlet, minden személy az
egész szervezetéből nő ki. Alakjain feltünik a rajz biztossága, a rokon
szenvedélyek egyéni sugarakban törnek meg, s a párbajok egyhangúságát
leleményesség mérsékli. A mű nem lyrai ömlengésen kezdődik, néhány
vonásban egy vihar utáni alkony tájképe tárúl ki előttünk. A
Sámson-családra is vihar csapott le, s az alkony szelíd nyugalma, az
elpusztúlt vár csendje még inkább kiemelik a boszút esküvő fiú félelmes
alakját. Tihamér mindjárt első megjelenésekor nem csak mély részvétet
ébreszt, hanem némi megdöbbenést is kelt; ez utóbbi az elbeszélés
folyamában a mint emelkedik, úgy enyhűl ellenszenvünk a Káldorok iránt,
kiket Tihamér boszúja belsőleg is megront, fiút atya, testvért testvér
ellen lázasztva. Végre Enikő teljes részvétre hangolja szívünket, mely
épen úgy Tihamér ellen fordúl, mint a szerencsétlen leány kísértő
alakja. Mily megrendítő a két ellenséges család végivadékának
találkozása. Tihamérban a gyűlölet önváddá lágyúl, a kielégített boszú
szilaj kéje kétségbeesésbe vesz. Enikő erkölcsi tisztasága,
elhervasztott ifjúsága megtörik a boszú munkájában elvadúlt szívet s a
haldokló végsóhaja Tihamérnak épen oly nemesisévé válik, mint a minő ő
volt a Káldoroknak. Vörösmarty egyetlen művében sincs ily tragikai erős
összeütközés, ily fönséges költői igazságszolgáltatás s a tárgy
szokatlansága, a szenvedélyek merész rajza mellett is ily tiszta benső
forma. Eddig többé-kevésbbé küzdött az általa fölidézett chaotikus
elemekkel s most midőn az ifjú phantasia háborgó napjai múltak s
biztosabb erőt érzett, egyszerre csak elfordúlt és örökre az epikai
nemtől. Az írói körök közvéleménye hatott-e reá, mely felületes
egyoldalúsággal az eposzt korszerűtlennek nyilatkoztatta, vagy a
politikai hangulat, mely csak a jövőn csüngött, s mely Vörösmarty
lyráját is új lelkesülésre éleszté, vagy pedig a fejlődő magyar
színészet, mely a drámához csábította? Bizonyára egyik sem külön, hanem
mindenik összevéve. Vörösmarty, az epikus, elhallgatott, hogy a drámai
téren küzdjön hasztalan s a lyrain szedjen új babérokat.
Valóban Vörösmarty pályája első korszakában kiválóan mint epikus
szerepelt s mint lyrikust se a kritika, se a közönség nem igen sorozta
az első rendűek közé. Annyi igaz, hogy 1833 után jelen meg lyrai teljes
erejében, azonban addig is egyben-másban fölűlmúlta kortársait s ez
oldalról is előkészítette költészetünk átalakúlását. Klasszikai ódái
nagy részt messze maradnak a Berzsenyiétől, de lyrai epigrammái nemcsak
hogy versenyeznek a Kazinczyéival, ki a klasszikai iskola legkitünőbb
epigramma-írója, hanem lyrai mélységre, nyelvbeli bájra nézve felűl is
múlják. A Kazinczyéi formában talán görögösebbek, de inkább az esprit,
mint az érzés szüleményei. Vörösmarty itt lépett ki legkevésbbé a
klasszicismus köréből, de a tisztán nemzeti tartalom és szabadabb
képzelet e műveire is saját bélyeget nyomott. Valódi remekekre
találhatni köztök. Nem csoda, hogy egész haláláig nem szűnt meg
epigrammát írni, midőn más annyi műfajnak örökre búcsút mondott. E
dallamos párversek, a naiv érzelmesség, elegiai borongás s ódai
szárnyalás egy-egy mozzanatának oly találó kifejezései, a kellem, báj és
fönség oly szikráit lövelik, hogy a világirodalom legkitünőbbjeivel
versenyeznek. A római epigrammban már nem ily kitünő, de az a humoros
genreképben, mely annyira ellentéte a klasszicismusnak. A magyar humor
tulajdonkép nála nyilatkozik először és népi alapon. Nincs benne német
íz, mely kortársai kísérletein érzik, sem angol, melyet csak később vett
magába irodalmunk, s mely először is nem költőben nyilatkozott, hanem
egy politikai íróban, Széchenyiben. _Laboda kedve, Gábor diák,
Becskereki_ kitünő művek, kivált a két első. Mint humor, mint genrekép,
egyaránt új dolgok voltak s épen úgy tanúskodtak Vörösmarty
sokoldalúsága, mint eredetisége mellett.
Mi tisztán dalait illeti, Kemény helyesen jegyzi meg, hogy a dalnak az a
faja, melyben az érzések bensőségét nem zavarja semmi idegen elem,
melyben a képzelődés úgy beolvadt a kedélyhangba, hogy attól külön nem
válhatik, s egyetlen hasonlatosság vagy cziráda által sem árulja el
magát, legnehezebben egyezett meg Vörösmarty geniuszával. Mindamellett
már első korszakában írt e fajban egy pár jeles művet. Azonban ekkor
bizonyos lyrai vegyületet kedvelt leginkább, valami közép fajt a dal,
óda és elegia között. Néhol a dal magasabb hangba csap át, vagy
túlterhelt. Másutt megvan az ódai szárnyalás, de az eszme és érzés nincs
eléggé összpontosítva s kelleténél több leíró vagy elbeszélő elem vegyűl
belé. Oly tiszta elegiát alig írt, minő a _Kis gyermek halálára_ czímű;
_Zrínyi_ már vegyűltebb, a _Magyar költő_ épen elbeszélő alakot ölt. Ily
fajta költeményeit nehéz szigorúan osztályozni, de van köztök olyan,
mely élénken érezteti az eszme és forma egységét, azaz, hogy a gondolat
épen ily középformát kívánt. Ilyenek épen most említett költeményei is.
_Szilágyi és Hajmási_t kivéve, a tiszta balladai formát sem sajátíthatta
el. A lyrai, epikai és drámai elemek közűl, melyeknek a ballada csodás
bájú összeolvadása, Vörösmartynál majd mindíg előtérbe lép a két első
valamelyike s az utolsó elpárolog. Kiváló példa az elsőre az _Éjféli
ház_, melyben csak lyrai hangulatok váltakoznak, a másodikra _Toldi_,
mely epikai szélességre tör. Szorosan véve _Salamon_ sem ballada, de
becses költői mű. Két ellentétes lelki állapot mily szépen olvad össze s
békűl ki itt egy képben. Átkot hallunk, mely áldássá válik, büszke
királyt látunk, ki ájtatos remete lesz. Az átalakulás fejlődését igen
helyesen nem részletezi a költő, de annál művésziebben rajzolja egy pár
vonásban a sors sújtó kezét, az idő enyhítő folyamát, a természet
nyugalmas csendjét s veti lelkünkbe mintegy olvasztó hangulatkép, mely
sejtetve mindent kimagyaráz. _Hedvig_ben a legendát honosítja meg, s
nemcsak kortársait múlja felűl, hanem utódait is. Egy pár műfajban már
ekkor a legkitünőbb helyet foglalja el, de vagy a klasszikai lyra
befolyásával küzd vagy az új elemeken nem tud teljesen uralkodni.
Pályája második korszakában, mint lyrai költőnek nemcsak látköre tágúl,
nemcsak eszmékben gazdagodik, hanem tiszta műformákban is. Dalai
egyszerűebbekké válnak, a lyrai középnemből mint modern ódaköltő
emelkedik ki, a balladát elhagyja s a szellemével rokonabb költői
beszélykét míveli, szebbnél szebbeket ír s köztök egy valódi remekművet:
_Szép Ilonká_t.
IX.
Irodalmi triumviratus. Bajza és a _Kritikai Lapok_. Vörösmarty mint
nyelvész; összezördűlése Széchenyivel. Toldy és az akadémia. Az
_Athenaeum_ és _Figyelmező_. Vörösmarty beszélyei és drámái. _Salamon,
Bujdosók, Csongor és Tünde._
Vörösmarty munkásságát 1833–1843 közt nemcsak a költészet vette igénybe,
hanem az időszaki sajtó, akadémia és nemzeti színház is, épen mint
azelőtt a tanítás s a _Tudományos Gyüjtemény_ szerkesztése. Egyik alól
sem vonhatta ki magát, de nem is akarta. Nemcsak kötelességérzetből tett
a mit tett, hanem egyszersmind benső részvétből. Az 1831-ben megnyílt
akadémiában az irodalom félszázados ohajtása teljesült; az alakuló
nemzeti színház nemcsak művészeti kérdés volt, hanem egyszersmind
nemzetiségi is; az irodalom újabb törekvései közlönyre vártak, melynek
támogatásától legkevésbbé Vörösmarty vonulhatott félre, kinek költészete
az új kor legerőteljesb kifejezése volt. De másfelől a barátság, az
_Auróra_ szövetsége is magokkal ragadták. Kisfaludy halálával a vezér
helyét triumviratus foglalta el, a Vörösmarty, Bajza és Toldy
triumviratusa. Körűlök csoportosult majd minden nevezetesb tehetség s
tovább egy évtizednél a szó teljes értelmében uralkodtak a magyar
irodalmon.
E három férfiú sokban különbözött egymástól, de néhány főpontban
egyeztek, egymás hiányát pótolták s a barátság kiegyenlített köztök
minden ellentétet. Vörösmartynak mind ragyogóbban sugárzó költői
dicsősége fényt vetett a körre. Bajza a mellett, hogy népszerű költő
volt, mint kritikus csakhamar félelmessé vált, s valóságos tekintélylyé
emelkedett. Toldy nem csak kritikával és irodalomtörténettel
foglalkozott, sokoldalú míveltség tüntette ki, mely társai
egyoldalúságát mintegy kiegészítette. Vörösmarty határozott pártember
volt, de nem eléggé tevékeny; Bajza lassan mozdúlt, de ha egyszer bele
fogott valamibe, erélye nem ismert határt s inkább megtört, mintsem
visszavonuljon. Toldy mozgékonysága nem hagyta nyugodni társait, de
símulékonysága közvetítőül szolgált mind magában a körben, mind azon
kívül. Vörösmarty és Bajza a politikában az ellenzékkel tartottak, Toldy
a kormánypárthoz is hajlott, ha a nemzetiség és irodalom iránt némi
kedvezését tapasztalta. Mindenik kilépett a klasszicismus köréből, de a
határozottabb nemzeti iránynak Vörösmarty volt a képviselője. Mint
nyelvújítók is különböztek egymástól: Toldy bár gyógyulgatott ifjúkori
túlságaiból, a szélső baloldalt foglalta el, Vörösmarty a jobbot, Bajza
kettőjök között állott. De abban mindnyájan megegyeztek, hogy diadalra
kell emelni s folyvást fejtve az irodalom, akadémia és színház útján
terjeszteni Révai nyelvtani rendszerét, Kazinczy nyelvújítását s küzdeni
a kritikai téren mind a mellett, minek az _Auróra_ mintegy gyakorlati
iskolája, s mindenek fölött hozzászoktatni a közönséget és irodalmat a
kritikához.
Addig jelszó volt buzdítani a munkásságot, hogy minél több író legyen,
Kazinczy a puszta jóakarattól sem vonta meg részvétét: az Auróra-kör
szükségesnek tartotta visszariasztani a tehetségteleneket s a
tehetségtől is többet kívánni műkedvelőségnél. Addig a folyóiratoknak
nem volt határozott színök, csak munkák gyüjteményei akartak lenni, nem
foglaltak el pártállást, annyira, hogy még a nyelvújításnak sem volt
közlönye, egy pár munka előszavában, röpiratokban s a _Tudományos
Gyüjtemény_ közönyös hasábjain vívta csatáját: az Auróra-kör egy
fegyelmezett párt alakulására törekedett, mely közlönyét egész erővel
támogassa, egy pár főeszméhez makacsul ragaszkodjék s ha kell, szünet
nélkül ostromolja az ellenfélt. Addig a kritika nem volt állandó, az író
híre vagy társadalmi magasb állása oly tiszteletben részesűlt, hogy a
vitatkozás szabadságát is korlátozta, a gúny pasquilnak tartatott.
Kölcsey egy pár szigorúbb bírálata alig jelenhetett meg s a közvélemény
nyomása csakhamar hallgatásra kényszeríté: az Auróra-kör a kritikát
állandóvá akarta tenni s minden jogát gyakorolva, legalább az irodalmi
téren, a censura bilincsei között is, kivívni a sajtó jelentőségét.
A _Kritikai Lapokkal_ (1830–1836) kezdődik az Auróra-kör e hatása s az
_Athenaeum_mal végződik (1837–1843). Amaz az _Aurórá_nak mintegy
társvállalata volt, emebbe mindkettő bele olvadt. Vörösmarty mint költő
játszott főszerepet mind az _Auróra_ mind az _Athenaeum_ban, a
szerkesztésnek és kritikának Bajza volt a lelke. Bajza nagy befolyást
gyakorolt a magyar időszaki sajtó fejlődésére, ő volt az első valódi
szerkesztő, igazi journalista. Ez érdeme inkább képezi pályája
dicsőségét, mint szorosan vett kritikai munkássága. Alig írt egy pár
széptani értekezést, kitünő művek bonczolatával sem igen bajlódott, a
tehetetlenség és nyegleség megalázására, az ízléstelenek és ósdiak
üldözésére, a bitorolt tekintélyek megtámadására, az irodalmi és
közintézeti visszaélések ostromlására fordította főerejét. Látköre nem
igen volt széles, szelleme sem gazdag és mély, de világos, logikus fej
és szilárd jellem. Nem tisztázott nagy kérdéseket, de éles dialektikával
védte a nyelv és költészet újabb vívmányait s a diadal biztos
önérzetében törte össze a kritika elleni balítéleteket s természete,
köre és jogai körűli balfogalmakat. A szerkesztési gond és polemia
foglalták el legtöbb idejét. Minden, a mit szerkesztett, több ízlést,
szigort s határozottabb irányt jelöl, mint a minő eddig a magyar
irodalomban divatozott. Polemiái legnagyobb részének tárgya, tekintve a
terjedelmet és szenvedélyességet, most csekélynek látszik. Valóban a
conversations-lexiconi pör nem érdemelte meg ezt a hosszú vitát s
kevesebb zajjal, több eszmével el lehetett volna végezni, de első
szigorúbb kikelés volt a gondatlan szerkesztés ellen s Dessewffy József
gróf legyőzése első nyílt megtámadása a születési aristocratiának az
irodalom köztársaságában. Az Auróra-pör most szintén érdektelen, de az
írói tulajdonjogot először hozta szőnyegre. A Kazinczy-Pyrker-féle
vitában, melyet Toldy kezdett s Bajza oly kiméletlenül folytatott,
Kazinczynak legalább is volt annyi igaza, mint ellenfeleinek, de az a
nemzetiségi hév, mely a haza fiaitól a hazai irodalom mívelését
követelte s megbélyegezte a magyarból németté lett írókat, szükséges és
jótékony hatású volt. A Csató elleni polemiáknak nincs tudományos
becsök, de a kormánypárti tárczaíró elleni küzdelemben a politikai
ellenzék szellemének bevegyülése s a politikai és írói jellemtelenség
leleplezése egy különben jeles íróban, erős benyomást tett a közönségre,
s elősegítette a közvélemény szilárdulását. Bajza a kritikát az irodalmi
és politikai szabadelműség színében tüntette föl, segítette a Széchenyi
röpiratai hatását s előkészítette a politikai journalistikát. A közönség
kezdé megszokni a szemben álló irányok és személyek tusáját s valamivel
többet várt a folyóiratokból, mint pusztán csak czikkek gyüjteményét. Ez
érdekeltséget elősegíté Bajza világos és élénk előadása, melynek még
árnyoldala is tetszett, bizonyos ügyvédi modor, mert volt benne valami
megyei és törvényszéki termeink szelleméből.
Vörösmarty mindvégig hű társa maradt Bajzának, azonban a _Kritikai
Lapok_at nem segíthette többel három bírálatnál s nehány xeniánál. E
bírálatok annyiban elütnek a későbbiektől, melyeket az _Athenaeum_ba
írt, a mennyiben sokkal gúnyosabbak, egészen a _Kritikai Lapok_
szellemét lehelik. Egy tehetségtelen meseírót, egy barbár fordítót
dorongol le s végre Horvát István egy pár nyelvtani különczségét támadja
meg. Többre nem igen ért reá. Ekkortájt leginkább az akadémia foglalta
el, melynek nyelvtudományi osztályában egész vezérszerepet játszott.
Fenn említett bírálatai közt is a Horvát István ellen írott a
legnevezetesebb, melyben egyszersmind az akadémia helyesirási és
szóragozási szabályait védi.
Az akadémia első évtizedében a nyelvtudományi osztály fejtett ki
legélénkebb munkásságot. Először is a helyesirás, nyelvtani rendszer és
a nyelvújítás kérdései foglalkoztatták. Kezdetben nemcsak az
akadémiában, hanem magában a nyelvtudományi osztályban is nagy ziláltság
uralkodott nyelvtani dolgokban és szabadelvűségnek tartatott nem fogadni
el semminemű rendszert. Egyik Verseghy, másik a debreczeni grammatica,
harmadik Révai szerint írt, a legtöbb semminemű rendszert nem követett s
majd mindeniknek volt valami különczsége. Vörösmarty bátor fölléptének
lehetett köszönni, hogy a nyelvtudományi osztály s az egész akadémia
elfogadta Révai rendszerét s e szellemben alapította meg helyesírási
szabályait, melyeket aztán az egész irodalom magáévá tett. Költői
nyelvének genialitása s egy pár nyelvtani jeles értekezése tekintélyt
szereztek neki, hallgatott reá még Kisfaludy Sándor is, ki különben
minden nyelvészt és nyelvtant megvetett. Az öreg úrral sok baja volt
Vörösmartynak a bizottsági ülésekben. Valahányszor egy-egy nyelvtani
szabályt formulázott, Kisfaludy türelmetlenűl kiáltá közbe: «Példát
előbb öcsém uram, minél többet, én csak abból értek». Az osztály majd
minden bizottságába kinevezték; vállalkozója és társszerkesztője volt az
akadémiai német-magyar és magyar-német _Zsebszótár_nak, társszerzője a
_Helyesírási, szóragozási és szókötési szabályoknak_, a _Magyar nyelv
rendszeré_nek, sőt 1846-ban Czuczorral együtt ő dolgozta a
helytartótanács által a középtanodák számára kiadott nyelvtanokat is. Az
akadémiai zsebszótárt leginkább Széchenyi sürgette, hogy a magyarul
tanúlni kívánó németeknek legyen valahára egy oly jó szótárjok, a mely a
megújított nyelv szókincsét is magába foglalja. Vörösmarty szintén a
Széchenyi nógatására vett részt a szótár szerkesztésében s ekkor zördült
össze vele először és utolszor életében. Midőn ugyanis ő, Toldy és
mások, a kik a szótár szerkesztését elvállalták, az írói tiszteletdíj
költségvetését Széchenyi, mint az akadémia másodelnöke, elébe
terjesztették, ez azt szerfölött túlságosnak találta s Shylockoknak
nevezte őket. A többiek hallgattak, de Vörösmarty fölszólalt, őszintén
és férfiasan visszautasította Széchenyi gúnyját s megmagyarázta, hogy ez
ugyan nem fejtörő, de igen terhes munka, eltarthat 5–6 évig s őket sok
oly munkálattól elvonja, melyekhez kedvök is több s csekély
jövedelemforrásukra is előnyösb. Széchenyit meglepte e fölszólalás,
annyival inkább, mert Vörösmarty tartózkodó és kevés szavú ember volt.
De érthető volt Vörösmarty felindulása. Más ily nemű megjegyzését talán
szóra sem méltatta volna, de hogy Magyarország legnagyobb férfiától, az
általa annyira becsült Széchenyitől, halljon Shylock-féle czélzatokat s
épen ő, a ki egész életét nemzetének áldozta küzdés és nélkülözés
között, ezt nem tudta elviselni. Széchenyi megértette a megbántott
költőt, lecsillapult, az ügy kiegyenlíttetett s bár modora egy darabig
hidegebb lőn szemben Vörösmartyval, de tiszteletet feltünően nagyobbat
tanúsított iránta. A két kötet szótár szerkesztése csakugyan hat évig
tartott s úgy Vörösmartynak, mint társainak hetenkint öt félnapját vette
el.
Bár mily élénk részt vett Vörösmarty a nyelvészeti mozgalmakban,
mindamellett nem tekintette magát oly nyelvésznek, ki egészen reá adja
magát e tudományra, új irányt indít meg vagy a meglevő kifejtésén egész
erejéből dolgozik. Nyomós ismeretei voltak ugyan e szakban, de inkább
csak annyiban nyelvészkedett, a mennyiben mint író alaposan akarta
ismerni nemzete nyelvét. A régi irodalmat és népnyelvet is főkép költői
szempontból vizsgálta, hogy, a mint egyik értekezésében kifejezi,
használhassa a nyelv minden virágát, mielőtt hervadásra jutnának.
Jótékonyan hatott az akadémiára nemcsak azzal, hogy a Révai rendszere
elfogadását kivívta, hanem azzal is, hogy a régi nyelvemlékek és
tájszavak összegyüjtése mellett buzgott, s a neologismust mérsékelni
igyekezett. Mint költő munkáiban jó példával ment elől s mint kritikus
irtogatta a kinövéseket. Elfogadott minden helyesen alkotott új szót, de
apró czikkekben egész csatározást kezdett a szükségtelen és rosszul
alkotott új szavak ellen, és soha sem állhatta ki az oly írót:
Ki mindig uj szót, fúr, farag,
S a leghelyesbet száz felé csigázza.