czélját, de más eszközöket használt. Megtartotta mindazt küzdelme
eredményeiből, a mi életrevaló volt, de egyszersmind hozzátett valamit –
a magyar nyelv és saját költői geniuszát. Nyelvújító volt ő is, Kazinczy
tanítványa, de legconservativabb a tanítványok között. Épen úgy gyűlölte
az ósdiakat, mint megvetette az újítók túlságait. Épen oly
előszeretettel fordúlt a megújított nyelv nyereményeihez, mint a régi,
köznapi és népnyelv kincseihez. Kazinczytól eltanúlta a merészséget, de
nem rendszerét. Ő is új vagy átvitt értelmet adott sok szónak, de nem
lőn homályos vagy erőltetett, mi nemcsak Kazinczyn, hanem Berzsenyin is
megtörtént néha. Ő is használta a szókötés költői fordúlatait, merész
alakzatait, egész ornata syntaxist alapított meg, de a régi vagy
népnyelv alapján s ha önmagából merített, akkor is ugyanazt látszott
tenni. Elválasztotta a köznapi nyelvet a költőitől, de ezt csak amaz
virágává fejlesztette s nem oltott belé idegen ágat. Merészsége fínom
nyelvérzékkel párosúlt, ízlése alkotó erővel. Mindaz, mi nyelvében
szokatlan vagy új, mintegy behízelgi magát az olvasó lelkébe, sőt néha a
szokatlan úgy jelen meg, mint szokott, s a szokott mint szokatlan.
Mindazt, a mivel a gondolat és érzés fínom árnyalatait, a rajz
plasticitását, a festőiség színvegyűletét kifejezhetni, nem kereste, nem
küzdött érte, mint nagy részt elődei, hanem megtalálta, sőt oly gazdagon
ontotta, hogy néha visszaélt vele, túlterhelt lőn. Mily mindennapi szók
vagy kifejezések válnak az elhelyezés, kapcsolat, kihagyás, bővítés,
fordúlat vagy átvitt értelem útján az erő, méltóság, szenvedély,
naivitás ezelőtt soha nem hallott hangjaivá. Mily kifogyhatlan a
jellemző és új árnyalatú epithetonokban, mennyire nem szorúl meg soha,
oly gazdagnak látszik kezei között a nyelv, mintha ő teremtené. A mondat
értelme, az érzés hangulatja mily határozottan kiemelik az elavúlt,
közdivatú, új vagy tájszavak árnyalatait. Nincs szükségünk szótárra,
nyelvérzékünk vagy æsthetikai fogékonyságunk önkénytelen megfejt
mindent. Sőt nyelvének ereje néha gondolatjai fogyatkozásait, képei
hibáit is fedezni bírja, legalább hangulatba ringatja lelkünket, s
valami rejtélyes bájjal hat képzeletünkre. S nyelvének szépségeit
mennyire emeli hangzatossága. A nyelv zenéjét senki sem érti jobban
nála. A gondolat nemcsak méltó kifejezését találja meg, hanem hangját,
dallamát is s ezt nemcsak a rhythmus tényezői eszközlik. Valami bűbáj
van nyelvében, melyet lehetetlen analysálni. Vörösmarty genialitása itt
nyilatkozik a legrendkívülibb módon. Arról lehet vitázni, hogy mennyire
múlja felűl őt egy pár magyar költő az epikai és lyrai költészet ez vagy
amaz fajában, de azt gáncsolóinak is kell ismernie, hogy néhány oly
lapja van, melyeknél hangzatosabbat se előtte, se utána nem írt a
magyarban senki.
Egy szóval Vörösmarty megalapította a valóban magyar költői nyelvet s a
tökély magas fokára emelte. Kiegészítette, megjavította, sőt a nemzeti
szellem melegén újjá szűlte Kazinczy törekvéseit. Összeolvasztotta a
régi és új nyelvet, kibékítette a művészit és magyarost. Eldöntötte a
költészetben a nyelvújítási harczot s megadta a jövő irányát.
Meghódította mindazokat, kik féltették a magyar nyelv eredetiségét,
valamint azokat is, kik azt az ízléstelenségből minden áron ki akarták
emelni. Ezóta a nemzeti elem kerekedett felűl a költői nyelvünkben s
Petőfi és Arany, kik utána jöttek, ez irányt fejlesztették tovább vagy
más oldalról, költészetök tartalmához képest újabb forrásokat nyitva,
újabb szépségeket emelve ki. Fájdalom, prózánk nem találta meg
Vörösmartyát, nincs Petőfie, annál kevésbbé Aranyja. Itt többé-kevésbbé
folyvást tart a művészi és magyaros közti küzdelem. Kitünő jelenségeket
látunk ugyan, de a két elem még nem olvadt össze oly fokon, hogy a szó
valódi értelmében klasszikai prózáról lehetne szó, mely versenyezhetne
költői nyelvünkkel. Vörösmarty prózáját sem lehet egy sorba tenni költői
nyelvével. Nem emelkedik felűl kora színvonalán, sőt művészi szempontból
sokkal hátrább áll a Kazinczyénál és Kölcseyénél. Nem rossz próza, de
bája csekély, s magyarossága is inkább csak tagadólagos, a mennyiben
kerűli az idegenszerűséget. Elbeszélő prózája egy pár humoros
beszélyében nyilatkozik több bájjal, értekezései és kritikái e
tekintetben csekélyebb becsűek. Nem nagy baj oly íróban, ki munkái
háromnegyed részét versben írta. Elég, hogy költői nyelvünk dicsősége
örökre nevéhez van forrva.
Vörösmarty nyelvének e fejlődését nagyban elősegítette költészete.
Többé-kevésbbé itt is hasonló átalakúlást indított meg vagy hajtott
végre. A művészi és nemzeti elemet itt is magasb fokon egyesíti
elődeinél. Segítségére van a kor irodalmi és politikai fejleménye és
főleg saját tehetsége, mely eredetibb és gazdagabb, mint elődei- vagy
kortársaié, s nem fér meg az akkor divatozott költői iskolákban.
A magyar költészet új életre ébredését az úgynevezett franczia iskola
kezdte meg, de az tulajdonkép nem egyéb, mint a régi folytatása, a
franczia bölcselmi költők hatása alatt. Míg a hagyományos nemzeti
rhythmus zengett, a franczia iskola sem lépett ki köréből s újítása alig
ment többre, mint hogy az alexandrint, melyet majdnem kizáróan használt,
négy rímről kettőre szállította le. Azok, kik Gyöngyösi és Balassa
nyomain jártak s a nemzeti elemet jól-rosszúl inkább csak föntartották
mint fejlesztették, s azok, kik a franczia költészetből kölcsönözték
lelkesülésöket, igen jól megfértek egymás mellett, annyira, hogy néha
össze is olvadtak. A klasszikai iskola, mely a francziát nyomban
követte, szakít mindkettővel. A nemzeti versformák helyét a klasszikaiak
foglalják el, s eszmében és stilben leginkább a latin költők utánzása
divatos, még akkor is, midőn a költő realis viszonyokat tárgyal és
hazafi-érzéseket zeng. Ez iskola Berzsenyiben leli legköltőibb
kifejezését, kinek néhány költeménye oly rendkívüli ódai erőt tanúsít,
melyhez hasonlót később sem mutat föl a magyar költészet. Berzsenyi e
holt formákba annyi életet öntött, Horatius hatása alatt oly eredeti,
sőt nemzeti tudott maradni, hogy valóban bámulatos. De a klasszikai
iskola már áthajlik a némethez, még pedig két irányban, melyek
mindenikének Kazinczy legkiválóbb képviselője. Már Daykában látszik e
vegyűlet, maga Berzsenyi a Salis és Mathisson befolyása alatt kezd írni,
sőt Kazinczy is pályája elején a német dalformát és sonettet ülteti át
költészetünkbe, de csakhamar átcsap ama német-görög klasszikai irányba,
melyet Schiller és Goethe alapítottak meg fejlődésök egyik stadiumában.
Kazinczy ez irányt tűzi ki a magyar költészet eszményének s az
irodalomban annál nagyobb fogékonyságra talál, mert az írók nagy részt a
német irodalom és æsthetika befolyása alatt állanak.
Azonban néhány év alatt már magában az iskolában mutatkoznak a fölbomlás
jelenségei. Berzsenyi néhány oly költeményt ír, melyeken sem klasszikai,
sem német íz. Kölcsey inkább csak elvben, kiválóan eszményi irányánál
fogva tartozott a német-görög iskolához. Borongó kedélye, önkínzó
fájdalma nem fért össze a klasszikai nyugalommal és derűltséggel. A
görögöket és Goethét kedvelte leginkább, s egyik sem hagyott nyomot
rajta; kiválóan az érzelmi lyrának lőn képviselője, bizonyos klasszikai
külsőségek kíséretében, melyeket lassanként elvetett. Nem találván föl
eszményeit se a magán se a közéletben, sóvárgásba, fájdalomba veszett
kedélye, meghasonlása néha erősb, sőt humoros hangokat is hallat, bár
általában véve a szelid érzelmek és borongó ellágyulás költője.
Leginkább a Kazinczy formáiban írta költeményeit, de midőn Bürger nyomán
a balladát először megkísérlette a magyar költészetben, egészen kilépett
a klasszicismus köréből s az újabb fejlődés útját egyengette. Kisfaludy
Sándor és Csokonai nem tartoztak se a klasszikai, se a német iskolához.
Önállóbbak voltak mindeniknél, hatott reájok ugyan az olasz, német és
angol költészet is, sőt Csokonai részben a klasszicismus befolyását sem
kerűlhette el, de eredetiségöket táplálta és kiemelte bizonyos nemzeti
szellem, nemcsak érzésben és eszmében, mert ez többé-kevésbbé majd
mindenik iskolával közös volt, hanem a módban is. A lenézett nemzeti
rhythmust újra megzendítették, kivált Kisfaludy Sándor, ki mind a
klasszikai, mind az európai modern versformákat megvetette. Azonban
tehetségökkel nem volt arányban ízlésök s a művészi és nemzeti elem
összeolvadását nem eszközölhették oly magas fokon, hogy mélyebbre ható
mozgalmat indíthattak volna meg.
Az irányok e vegyületét és küzdelmét mutatja a magyar költészet e század
két első tizedében, s jellemző, hogy e költők mindenike nem annyira az
egész nemzetnek ír, mint inkább a nemzet valamelyik osztályához fordúl.
A klasszikai iskola, élén Berzsenyivel, a nemzet latin míveltségű
osztályához szólott, Kazinczyt és társait leginkább a német míveltségűek
ünnepelték. Kisfaludy Sándor a nemesség költője volt, Csokonai
félig-meddig a népé is. E különböző irányok érintették ugyan egymás
körét, sőt egymásba is játszottak, de nem tudtak összeolvadni egy
nemzetibb irányba. Ez majdnem lehetetlen is volt. A szunyadó nemzeti
élet nem nyújtott elég táplálékot, a költők idegen eszményi világba
menekűltek, de másfelől szükség volt az elhanyatlott magyar költészetnek
átmenni e különböző iskolákon, hogy megnyerve az ízlést, műérzéket,
annál biztosabban fejlődhessék saját erején. Majd minden műköltészet
utánzáson kezdődik s kivált a klasszicismus az európai népek
művészetében úgy jelen meg, mint termékenyítő elem. A keresztyén
művészet a renaissance után vesz magasabb lendületet. Igaz, a
klasszicismus bizonyos fokon túl egy darabig mindenütt elnyomta a
keresztyén és nemzeti elemet, sőt egész betegségi korszakokat is jelöl,
de egészben véve hatása jótékonyságát mindenütt kimutathatni. Az angol
nemzeti dráma érintésétől virúl föl, s majd minden nemzet műköltészete
járta iskoláját, bár szenvedte jármát is, melyet aztán szét kellett
törnie, hogy kifejthesse nemzeti jellemét.
A magyar költészetben a klasszikai és német iskola egyaránt a kor
kifejezése volt s a nemzetiség fölébredt eszméjének első nyilvánulása.
Az írók érezték a nemzet sülyedését, veszendőben látszott minden, csak a
nyelv maradt meg egyetlen nemzeti kincsként. Míveléséhez láttak s
minthogy a latin és német míveltség nyomta a nemzetiséget, ezt
igyekeztek legalább nyelvben magyarrá változtatni. Ily körűlmények
között mi vala természetesb, mint hogy a költők a latin és német
költészetet szólaltatták meg magyarúl, melynek, nemzetökkel együtt,
magok is hatása alatt állottak. De ez uralkodó irány mellett a nemzeti
elem lüktetését is lehetett érezni, mely Kisfaludy Károly fölléptével
erősödést nyert. Neki nem volt klasszikai míveltsége és sokat hányódott
az életben. Néhány színművel lépett föl, melyeknek æsthetikai értéke
csekély ugyan, de annál nagyobb irodalom-történelmi fontossága.
Tiltakozás volt ez a klasszicismus és abstract eszményiség ellen.
Egyfelől a történelmi, másfelől a realis élet rajzai követelték jogukat
a magyar költészetben. E pillanat óta megingott a klasszicismus, de a
német költészet uralma még tartott, sőt magán Kisfaludyn is érzik a
német költők befolyása, bár olyanoké, kik szakítottak a
klasszicismussal. Az ifjú naturalistát drámai rögtönzései híres emberré
tették, ekkor tanúlmányra adta magát, művészibb igyekezett lenni s az
_Aurórá_t alapította meg, mint a nemzetiesb művészi irány közlönyét.
Vörösmarty járta ez iskolákat, a klasszikait, a németet s az _Aurórá_hoz
csatlakozva, az új iránynak csakhamar legkiválóbb képviselőjévé
emelkedett. Első kísérletei, melyekből alig adott ki valamit, a
klasszikai iskola befolyása, különösen Virág és Berzsenyi hatása alatt
születtek, de már különbözik tőlök, nem szedi a mythologiából képeit,
kerűli a klasszikai reminiscentiákat és czélzatokat. A klasszikai iskola
versformái, kivált a hexameter, megigézték; pályája első felében nem tud
szabadúlni varázsok alól, de a klasszikai szellemtől eleitől fogva
idegenkedett. Epikai költeményeit legnagyobb részt hexameterben írta.
Senki sem írt szebb hexametert, nemcsak magyarúl, hanem más európai
nyelven sem. Oly szép az, hogy kiállja a versenyt a göröggel és
latinnal. Vörösmarty a klasszikai iskolát saját versformája pánczélában
verte meg. A legromantikusabb költő szólal meg klasszikai versformában.
_Zalán futása_, kisebb eposzai és költői beszélyei egészen lerombolták a
klasszicismust, melyet Kisfaludy Károly csak megingatott. A klasszikai
külső valamennyire enyhítette e forradalmi lépést, mégis Kazinczy, a
klasszikai iskola feje, nem üdvözölte az ifjú költőt oly melegen, mint
szokása volt, Berzsenyi pedig, ez iskola legnagyobb költője, iszonyodva
fordúlt el a _Két szomszédvár_tól. Azonban a nemzeti szellem
fuvallatának nem állhatott ellent se a közönség, se az irodalom, s
lassanként követte a költőt, a látnokot, ki új hazafiúi és æsthetikai
evangeliumot hirdet.
Vörösmarty eposzai nagy átalakúlást indítottak meg, melyeket drámai és
lyrai költeményei szintén elősegítettek. Mind a klasszikai, mind a német
iskola csak a lyrai téren mozgott s itt is szűk körben. Vörösmarty egy
nagy epopœiával lépett föl, melyet nyomban követtek epikai kisebb művei.
Új tárgy és gondolat, költői új nem és törekvés jellemzi első föllépését
is. A nemzet valamelyik osztálya helyett, az egész nemzethez szólott.
Költészete nemcsak nyelvben, hanem más tekintetben is összeolvasztotta
az eddigi törekvések vívmányait s a nemzeti elemet művészibbé s a
művészit nemzetibbé igyekezett átvarázsolni. Eddigi költőink vagy az
idegen költők egyoldalú befolyása alatt állottak vagy pedig a nemzeti
elemnek nem elég ízléssel s inkább csak az alantabb körben voltak
képviselői. Vörösmartyn nem igen érzett se a klasszikai, se az európai
újabb költészet utánzása, pedig többé-kevésbbé az eredeti nyelven vagy
fordításban mindkettőt ismerte, sőt keleti költőket is olvasott. A
hatást, melyet tőlök vőn, eredetibben dolgozta föl mint elődei és
kortársai. Eredetiségét táplálta a nemzeti szellem, mely a korban
erősben kezdett nyilatkozni. A mondához és történelemhez fordúlt, mint a
nemzeti költészet egyik főforrásához. Előtte már három kitünő költő tett
kísérletet e téren. Kisfaludy Sándor szintén a múltba menekűlt a jelen
elől, de _Regéi_ben csak a háttér történelmi; nem annyira a nemzeti,
mint a nemesi családélet rajzait veszszük, melyek egész lyrában olvadnak
föl s mint elbeszélő költemények csekély becsűek. Katona _Bánk bán_ja
maig is legkitünőbb magyar történelmi tragédia, de megelőzte a kort, s
csak Vörösmarty diadalai után tehette meg hatását. Kisfaludy Károly
történelmi drámái már megjelenésökkor hatottak, de inkább csak
külsőségeiben fogják föl a történelmet s nagy részt alig egyebek, mint
magyar ruhába öltöztetett német melodrámák és vitézi játékok s általában
Kisfaludy Károly nem a múltból, hanem a jelenből vett beszélyei és
vígjátékai által tett nagyobb szolgálatot a fejlődő nemzeti
költészetnek. Vörösmartynál úgy a mondai mint a történelmi elem
korszakos hatással jelen meg mind az irodalomra, mind a közéletre nézve.
Nála a múlt a nagy dolgoknak nemcsak emléke, hanem sejtelme is
egyszersmind, s kivált epikai költeményei egyaránt jelölik a magyar
közélet és költészet fordulópontját. A fölébredt hazafisággal, a fejlődő
nemzetiséggel majdnem egyszerre változik át a költészet levegője egészen
hazaivá s emelkedik a klasszicismus romjain a romanticismus, s az
abstract eszményiségén a jellemzetességre való törekvés. Mint a
közéletben, úgy vegyűlnek itt is a régi és új eszmék, formák egymással
küzdve, minden átalakulóban. Klasszikai formák romantikus és nemzeti
tartalommal, hexameterek, melyek semmit sem tudnak Olymp isteneiről s
Hadúrról zengenek; klasszikai műgond jellemzetes vagy phantastikus
alakokkal; nyugot-európai lovagiság keleti ragyogásban; a múlt dicsősége
a jelen fájdalmát éreztetve s a jövőre lelkesítve.
Vörösmarty epikai költeményeinek e főbb vonásait megtalálhatni drámai és
lyrai költeményeiben is. _Salamon_ és a _Bujdosók_ történelmünk egyik
legháborgóbb korszakából emelkednek ki. _Csongor és Tündé_ben egy
népmese mer betolakodni a nagyon is józan s minden naivság nélküli
magyar költészetbe. Balladáiban hol a történelemből, hol pedig a régi
magyar költészet hagyományaiból szedi tárgyait s egy-egy sovány
adatkából avagy csak névből egész mondát igyekszik kiszőni. Lyrai
epigrammái nemcsak nemzeti tartalmúak, hanem történelmünk majd minden
nevezetesb eseményére írt emléksorok. Más nemű lyrai költeményeiben is a
besülyedt múlt emlékét támasztja föl. Azonban mint lyrikus kevésbbé
használja a klasszikai versformákat, a német iskola által meghonosított
nyugot-európaiakhoz fordúl, kivált balladáiban és szerelmi
költeményeiben. Mindamellett itt is sokat különbözik a német iskolától.
Kerűli a német érzelmességet, férfiasb erélyben vagy phantastikus
álmodozásban nyilatkoznak érzelmei, sőt annyira fél az érzelmesség
örvényétől, hogy néha szívesebben merűl az ábránd alaktalan ködképeibe
vagy válik szónokiasan ragyogóvá. Az érzelmes nála, ha mélyebben érzett,
már hajlik a szenvedélyesség, a pathosz felé, de nem egyszer naivan
meghatott vagy humorosan dévaj. Több húr rezdűl meg lantján és szívén,
mint kortársainál s örömest fordúl a népköltészethez is.
Vörösmartynál a népi elem már úgy kezd megjelenni, mint a nemzeti
költészet ifjító forrása. A klasszikai és német iskola lenézte,
megvetette ezt, s ha hébe-korba hozzá fordúlt, csak curiosumkép
tárgyalta, legföljebb gúnyra használta föl az ósdiak és ízléstelenek
ellen írt satiráiban. Magánál Csokonainál is leginkább az alsó vagy naiv
komikumban nyilatkozik erőteljesebben. Vitkovics néha eltalálja a
hangot, de nincs sem elég kedélye, sem elég phantasiája. Kisfaludy
Károlynál többé kevésbbé a német érzelmesség öltözik magyar
népdalformába vagy ha nem, naivsága ritkán önkéntes. E mellett mindkettő
inkább csak népdalokat írt. Vörösmarty is írt népdalokat, de a népi
elemet egyszersmind fejleszteni is törekedett. Balladáit, románczait nem
innen fejlesztette ugyan, de innen humoros genreképeit s néhány lyrai
költeményét, mint _Párja nincs_, _Váró ifjú_, melyek többek egyszerű
népdaloknál s a magyar és művészi lyra felé törnek útat. Később nem ír
népdalt, de használja formáit s kivált szerelmi és humoros lyrája nem
egyszer táplálkozik a népköltészetből. Epikai költeményeire sem volt
hatás nélkül ez elem. Már a monda és hagyomány iránti előszeretetében
nyilatkozik némi népies szellem s csakhamar a monda édes testvérét, a
népmesét is felöleli. Nemcsak _Csongor és Tünde_ alapszik népmesén,
hanem a _Tündérvölgy_ is, melyben a népi- és régies mintegy összeolvad.
Mióta az idegen iskolák válaszfalat emeltek a régi és újabb magyar
költészet közé, Vörösmarty volt az első, kit a régibb költészet, kivált
Zrínyi, lelkesíteni bírt; mióta a klasszikai eszményiség uralomra
vergődött, szintén ő oltotta be először költészetünkbe a népi elemet,
nemcsak mint feldolgozandó anyagot, hanem mint fejlesztő eszmét. A
magyar költészet újra érintkezik mindazzal, a mitől elszakadott, de
művészi vívmányok kíséretében, nemzetivé válva, lerázza a klasszikai és
német költészet jármát, de megnyílik az európai összes költészet
behatásainak. Önállóságra jutva, szabadságot hirdet, a költői gondolat
szabadságát s inkább megérti az európai nagy szellemeket, kik ily úton
lettek nagygyá. A nemzeti és európai szellem egymást áthatva kezd
összeolvadni itt is, mint a közéletben.
Íme az átalakúlás, melyet Vörösmarty részint végrehajtott, részint
előkészített. E küzdelem költészetének fő dicsősége, de a fényt
árnyoldalok kísérik. A nagy mozgalmat inkább megindítja, mint uralkodik
rajta s a fölidézett új eszmék és elemeknek nem mindenike fejlődik ki
teljesen vagy találja meg benső formáját. Költői ere kifogyhatatlan,
nemes ízlése megőrzi a kicsapongástól, lelkesülése nem lankad, de
alakító ereje nincs arányban szelleme gazdagságával. Mindíg és mindenütt
költő, árad belőle a költészet, mint izzó érczfolyam, de olykor nem
találja meg formáját, vagy széttöri s inkább a részekben bámúljuk a
művészt, mint az egészben. Epikai költeményeiben a nyelv tökélyétől nagy
részt hátra marad a tartalom.
_Zalán futásá_nak majd mindenik része kitünőbb, mint az egész.
Vörösmarty ifjú lelkesülését megragadta a honalapítás nagy eszméje,
Árpád dicső emléke szemben a sűlyedő jelennel, de az anyag eszmei
nagyszerűségét nem táplálta a mondák és hagyományok költői gazdagsága,
mi nélkül alig állhat elő valódi epopœia. Az Árpád mondaköre, épen oly
szegény, mint gazdag aránylag az Attiláé; emezt összeköthetni a germán,
sőt román mondákkal is, amazt csak egy pár történelmi sovány adat
támogatja. A mondák és történelem Attilája egyéni vonásokban emelkedik
ki, az Árpád alakja ködbe vész s egy nagy hős abstract eszméjévé válik.
Ide járúlt még a mythosz hiánya. Cornides és Horvát István parsismusa és
Székely Sándor Hadúrja volt minden, a mit talált; se mythologiai
behatóbb vizsgálódások, se népköltési hagyományok gyüjteményei nem
támogatták. Phantasiájából volt kénytelen megteremteni mindazt, minek
századok művének kell vala lenni. Nagy lépést tőn a nemzeti epopœia felé
s nemcsak rajta múlt, hogy nem koronázta teljes siker fáradozásait.
Visszavezette a magyar eposzt a mondához, de az nem nyújtott elég
anyagot, allegoria helyett a mythoszhoz fordúlt, de anyag helyett még
csak neveket is alig talált. Egy mondával vegyülő történelmi nagy tény
állott előtte, melyben a költői lelkesülésnek sok eleme rejlett, de a mi
fő, az hiányzott belőle, egy kerek mesének bár elmosódott váza. Már az
anyag magával hozta a mű egy pár fő hiányát. Vörösmarty költői szelleme
mindent összeolvaszt: eget, földet, mondát, történelmet, phantastikust
és valót, hősiest és idyllit, egyénit és eszményit; a hangok és színek
egész új világát nyitja meg a magyar költészetben; megzendíti a
legkülönbözőbb szenvedélyek húrjait; hősei az őskor levegőjében tűnnek
föl s meglátszanak rajtok a nemzeti és egyéni vonások: de mindez nem egy
erős szervezetből nő ki, hanem inkább egymáshoz tapad, rakodik. Az
események nem emelkednek kerek cselekvénynyé, mi megbénítja a jellemek
fejlődését, a fő hős nem kelt elég költői érdeket, mi gátolja a fő
cselekvény szilárd megalakúlását. Nem az a baj, mint állítják, hogy
episodokkal terhelt, hanem hogy fő cselekvénye nincs megalkotva. Az sem
alapos vád, hogy mythologiai leleményeiben nincs elég rendszer; a mi
van, elég volna, ha maga a cselekvény tevékenyebb és plastikaibb alakban
emelné ki Hadúrt és Ármányt. Egy szóval, _Zalán futása_ genialis, de
elhibázott mű, megvannak benne egy nemzeti epopœia elemei, sőt részletei
is, de mint egész nem válhatott azzá.