juratussá fölesküvésekor csináltatott. Büszkébb volt, mintsem
barátjainak is elpanaszolja anyagi bajait, kik ideig-óráig alkalmasint
segíthettek volna rajta. Inkább csak Zádornak nyílt meg néha végszükség
esetében, ki örömest megtett érte mindent, a mi keveset tehetett.
Verseiben sem panaszolta nélkülözését, mint annyi újabb magyar lyrikus.
_Magyar költő_ elegiája e szomorú napok szüleménye ugyan, de nem hozza
föl benne állapotja prózai részleteit, távol van minden szenvelgéstől s
azt a mit ő érzett leginkább, általánosítni igyekszik s nemzeti
fájdalomba olvasztja. 1830-tól fogva kényelmesebben élt, bár nem igen
tudott gazdálkodni. Súlyos körűlményei néha adósságba keverték, mely sok
gondot okozott neki, bár mindig pontosan megfizette. Nem pazarolta a
pénzt, de nem tudott takarékoskodni. Ha valamit vett vagy csináltatott,
nem szeretett alkudozni és gyakran megcsalták. Ha szolgáját valamit
vásárolni küldötte, a visszahozott pénzt olvasatlan dugta zsebébe. «Meg
kellene olvasni a pénzt» – mondá neki gyakran Sallay. – «Barátom –
viszonzá Vörösmarty – egy pár garassal több vagy kevesebb, se én nem
leszek szegényebb, se ő gazdagabb, legfeljebb egy meszelylyel többet
ihatik.» Sallay a gazdasági dolgokban egész mentora akart lenni
Vörösmartynak s kifogyhatatlan volt a jó tanácsban, ha szeretett barátja
nagyobb összeget kapott munkáiból. «Ezzel jól helyre állíthatja magát s
meg is takaríthat valamit jövőre» – mondogatá neki. «Igaz – felelt
Vörösmarty mosolyogva – ha a gazdálkodás mesterségét úgy érteném, mint
barátom.»
1828–30-ig a Lipót-utczában a Thuróczy-féle házban lakott, egy elég
rideg szobában, mely búskomoran hatott kedélyére. Innen a Kalap-utczába
költözött, a Jankovich-házba, Fáy András tőszomszédságába, honnan egész
házasságáig ki sem mozdúlt. Csak a legszükségesebb bútorokra
szorítkozott s azok is viseltesek voltak. Az üres konyha egy részét
saját költségén kiadott drámáinak el nem kelt példányai foglalták el, a
másikat szolgájának holmija. Mind két szobájában meglehetős rendetlenség
uralkodott; a bútorokon, pallón könyvek és iratok hevertek szanaszét s
maga a könyvszekrény is csak egyszer volt rendben, mikor a jó Sallay
rendbe szedte és jegyzéket készített rólok. Ez 1836 körűl történt, midőn
egy gróf bútorainak árverésén ugyancsak Sallay, az ő megbízásából,
néhány díszesebb bútort vásárolt számára, a többek közt egy üveges
könyvszekrényt s egy igazi íróasztalt, melyeket Vörösmarty gyermekies
örömmel mutogatott barátjainak. De az igazi íróasztalon is csak úgy
szétszórva hevert a könyv és irat, mint a nem igazin.
A mily keveset tartott Vörösmarty szobájában a rendre, épen oly gondos
volt ruházatjára. Rendesen sötétszínű ruhát viselt, mely tiszta és
tisztességes volt, még szűkös napjaiban is. Haját, szakálát, bajuszát a
legjobb rendben tartotta. Semminemű különcz vagy feltünő móddal nem
kívánta magára vonni az emberek figyelmét, sőt semmitől nem őrízkedett
inkább, mint a nevetségessé válástól. Ezért nagyobb társaságban vagy
idegenek között vigyázott minden szavára, mozdulatára s kissé
elfogúltnak, merevnek tűnt föl. Közép termetű férfiú volt s harmincz
éves korában még elég karcsú, de vállban izmos. Arczán az ifjúkori himlő
nyomokat hagyott, de nem nagyon feltünőket. Vonásain rendesen komoly és
mélázó kifejezés ült, csak ha vidult vagy fölmelegedett, játszott ajkai
körűl egy kedves mosoly. Becsület és jóság sugárzott arczáról, melynek
szépségét a magas homlok s a nagy barna szem alkotta. Erős fény lángolt
e szemben, mely mintegy szikrázni látszott, ha szenvedély hevítette, de
a legtöbbször csak méla ábrándban ragyogott, a magába sülyedt lélek
visszfényeként. Egyenesen és lassan volt szokása járni, inkább földre
szegzett szemmel, de azért fejét le nem görbesztve. Ha egyedűl sétált
vagy valamelyik meghitt barátjával, gyakran suttogott magában, mintha
énekelne. Félig kész vagy készülendő költeménye zsongott lelkében.
Otthon lejegyezte a mit így gondolt, de addig, míg kiadta, sokat
javított rajta, mert minden kézirata tele törléssel. Pályája első
felében leginkább éjjel szokott dolgozni, erre czéloz _Zalán futása_
bevezetésében is, később reggel, a délelőtti órákban, kivált midőn az
estéket színház után a vendéglőkben vagy a _Kör_ben töltötte. Viasz és
később stearin gyertyánál dolgozott; ezt a fényűzést nem tagadta meg
magától még akkor sem, midőn szűkös állapotban élt. Az nem zavarta, hogy
egész 1836-ig igazában íróasztala sem volt, ha rossz tollal rossz
papírra kellett írnia, de a faggyúgyertyát vagy olajmécset ki nem
állhatta. Hol egész, hol negyed- vagy nyolczadrét ívre írt, sőt
papírdarabokra is. Eposzai- és drámáinak tervét a főbb pontokban
prózában néha lejegyezte, de kisebb költeményeiét soha. Egy-egy óda-
vagy dalnak legföljebb először eszébe ötlött versszakát írta le olykor,
mely az egész alapeszméjét vagy hangulatját magában foglalta, s mely
aztán hetekig, hónapokig hevert íróasztalán, míg kidolgozta. _Szép
Ilonká_ból a harmadik szakasz vég-versszakának e két sora volt először
készen:
«Hervadása liliom-hullás volt:
Ártatlanság képe s bánaté.»
E sorok sokáig zsongottak Vörösmarty lelkében, a mint maga beszélte
többeknek, míg lassanként az egész költemény kialakúlt. Nem könnyen
dolgozott, mindegyre javított művén a dolgozás alatt és után egyaránt.
Nem szerette, ha gyorsan kellett dolgoznia; a megerőltetés nagyon
izgatón hatott idegeire, s ily esetben megjelent művein is javított
valamit, midőn másodszor kiadta. Olykor a kritika nyilatkozatait is
figyelembe vette. A _Csermelyhez_ czímű költeménye végét a Toldy
megrovása következtében dolgozta újra. Egyébiránt javításai nem annyira
a compositiót illették, mint a kifejezést és rhythmust, s nem is voltak
egyebek, mint az eszme küzdelme a formával, mely, mint a nyiladozó
virág, csak lassanként fejlett ki egész színpompájában.
Ifjabb korában gyakran kirándúlt tanítványaival és Sallayval a
Zugligetbe s ott, a honnan szép kilátás esett a vidékre, örömest és
sokáig andalgott. Néha elragadtatva kiáltott föl, mint Sallay beszéli:
«Beh gyönyörű vagy természet, bár mi emberek volnánk benned jók?»
Máskor: «Barátom, ha a mennyország csak ilyen is, mint e virággal
hímzett mezők, erdőkoszorúzta bérczek, s az az érzés, melyet látásuk
fölkelt, a halál nem lehet félelmes.» Midőn Sallay vagy tanítványai
egy-egy virágot akartak szakítani: «Ne bántsátok – mondá – itt van igazi
helyök a természet anyakeblén.» Később is sokszor meglátogatta a
Zugligetet és Svábhegyet barátjaival, de már kevésbbé érdekelte a
természet; a vidám társalgás, az irodalmi vita, s az adomák, melyeket jó
kedvében örömest beszélt, nem engedték, hogy magába sülyedhessen. Nyári
holdvilágos este szintén nem egyszer sétált Kisfaludyval vagy másokkal a
Duna hajóhídján, mely 1828 körűl kedvencz sétahelye volt a pestieknek.
Nagybátyjához és testvéréhez vagy másokhoz kirándúlt néha falura
vadászni. Midőn Fehérvárra ment munkái nyomatása, vagy anyja látogatása
végett, vadászva bolyongta be a szomszéd falvakat, gyermekévei
színhelyét.
Általában igen szeretett vadászni s feltünő, hogy vadászképet mégis csak
egy pár költeményében találunk. Álljon itt egy pár vadászkalandja, egy
szerencsés s egy szerencsétlen: amazt Gaál József beszélte, ezt b.
Kemény Zsigmond. Vörösmarty 1838–1840 közt egyszer kirándúlt vadászni
egyik testvéréhez, a ki, mint gazdatiszt, nem messze lakott Pesttől. A
mint egy malom felé közeledik, kacsát lát fölrebbenni, reá lő, eltalálja
és siet fölvenni a zsákmányt. Azonban a molnárné reá támad, pöröl vele,
hogy miért lőtte meg kacsáját. Vad kacsa helyett szelíd kacsát lőtt. Egy
pár huszast adott a molnárnénak kárpótlásúl s kérte, hogy ne szóljon
senkinek. De maga, ha jó kedve volt, el-elbeszélte barátjainak. Zsibón
ellenkezőleg nagy szerencse érte. 1845-ben, midőn Deákkal együtt
meglátogatta Wesselényi Miklóst, egy napon Wesselényi vadászatot adott
vadaskertjében. Vörösmarty egy lövésre két vaddisznót ejtett el, a mi
csaknem hallatlan a vadászati krónikákban.
Ez időtájt leginkább férfitársaságokba járt. Mióta Fáy szomszédságába
költözött, a szíves házi gazda gyakran meghítta vacsorára. E vacsorákon
egy egész akadémiai clubb alakúlt. Vörösmarty és társai itt vitatták és
alapították meg magoktartása tervét az akadémiai ügyekre nézve. Nőkkel
leginkább a Bártfay estélyein találkozott, a melyeknek 1826 óta, a midőn
Bártfay megnősült, az Auróra-kör tagjai rendes vendégei voltak. Kulcsár
meghalt, Vitkovics társasága még halála előtt fölbomlott, Kisfaludy mint
nőtlen ember nem tartott házat s így Bártfay vidám és mívelt házi köre
épen arra való volt, hogy központja legyen a pesti és Pestre utazó
íróknak. Bártfay a gróf Károlyi-család, majd gróf Károlyi György titkára
volt s az Üllői úton levő Károlyi-házban lakott. Bár fiatal korában egy
pár költeményt írt, s egy történelmi nagyobb elbeszélést az _Aurórá_ba,
tulajdonkép nem volt író, de nagy tisztelője Kazinczynak és Kisfaludy
Károlynak, barátja Kölcseynek, s egész lelkesedéssel csüngött a kor
irodalmi és politikai törekvésein. Mívelt lelke és jó szíve vonzotta és
lebilincselte barátait s örömest megbocsátották neki egy kissé
fontoskodó természetét; nem adott nekik irányt, de híven szolgálta őket
s dicsőségöket a magáénak tekintette. Ifjúkori kísérletei után alig írt
valamit, bár sokat olvasott, de a tanúlmány reá nézve csak önmívelés és
pihenés volt. Neje Mauks Josephina, egy szepesmegyei nemesház leánya,
még vonzóbb és szeretetre méltóbb egyéniség volt. Szellem, szív,
irodalmi míveltség a legszebb összhangban egyesűltek benne, s a mi
szellemes nőknél ritka, jósága, gondossága, áldozatkészsége felűlmúlta
kellemeit. Vörösmarty egy hozzá írt epigrammjában különösen szelídségét
és szívbeli jóságát magasztalja.[31] A Kazinczy és gr. Dessewffy József
családjához baráti kötelékkel fűzve, az irodalom és írók iránt
hagyományos tisztelettel viseltetett. Örömest látta házánál a kor
legkitünőbb íróit, barátnőjekké lett, hitveseiket testvéreivé,
gyermekeiket gyermekeivé fogadta. Kisfaludy Károly, Bajza, Vörösmarty
nem egyszer olvasták föl a társaságnak újabb és jobb műveiket. «Bártfay
neje volt – úgy mond Toldy – az az őrszellem, a ki az Auróra-kör érzései
és tevékenysége fölött észrevétlenűl és mindíg nemesítőleg lebegett.
Nem-tudva jobbak lettünk általa, ítéleteink méltányosabbak, kifejezésünk
melegebb, a költők alakjai mindinkább közelítők az erkölcsi eszmény
felé. A Bártfay-estélyek fűszere, sőt nemcsak fűszere, hanem komoly
tanácskozások tárgyai, költőink művei voltak úgy, mint a külföld nagy
szellemeinek alkotásai, melyek olvastattak, melyek fölött eszmecsere
folytattatott. Nemcsak: hanem irodalmi actióink és polémiáink is itt
határoztattak el, itt bíráltattak meg, mielőtt a közönség elé léptünk
velök; de ha philippikáinkban a pezsgő vér, Bajza vitatkozási művészete
a férfiak javalását többnyire kivívta: a női szépérzék és biztos ösztön
igénytelenűl ellenőrízte a túlságokat, s ez volt mindíg a helyes, s
midőn mégis a makacsság és szeszély nem engedett, megjött többnyire a
nap, a mely őt igazolta.»[32]
Bártfayné gyermektelen lévén, mindíg volt a háznál egy pár felnőtt vagy
növendék leány rokona, kik örömest hallgatták a szép verseket. A női báj
és gyöngédség varázsa, a költészet, hazafiság és barátság szelleme
olvadt össze ez estélyeken, melyek valódi ünnepélyekké váltak, ha
Kazinczy vagy Kölcsey feljöttek a vidékről. Rendesen Bártfayhoz
szállottak s ilyenkor nemcsak a rendes vendégek gyűltek össze, hanem
majd minden nevezetesb író. Kölcsey egy pár Pesten mulató szónokot is
oda vonzott. Wesselényi Miklós báró szintén megjelent itt egy párszor.
Vörösmarty itt ismerkedett meg vele, kinek hazafisága, lovagias, majdnem
hősies jelleme mély benyomást tettek reá. Nemcsak az _Árvízi hajós_ban
énekelte meg őt, az 1838-ki árvíz hősét, hanem _Árpád ébredésé_ben is;
reá czéloz, mint a ki a jobbágyság felszabadítása érdekében mondott
beszédeért fogságban szenvedett, midőn a költővel ezt mondatja Árpádnak:
Köztünk is fenn van még Prometheusz,
Kinek szivét az üldöző kajánság
Kányái marják, mert szelid vala
Embernek nézni embertársait,
S ő óriási fájdalmában is
Oly törhetetlen most, mint valaha.
Egyetlen pesti szalon sem tudott fölmutatni annyi irodalmi és politikai
nevezetességet, mint gr. Károlyi György titkárának szerény laka.
Vörösmarty itt rendkívül jól találta magát. Nemcsak az estélyekben vett
részt, hanem majd minden héten egy párszor ott is ebédelt vagy
vacsorált.[33] Örömest társalgott a derék háziasszonynyal, kit igen
tisztelt, örömest tréfált, enyelgett a lyánkákkal, kik közűl a még
gyermek Klobusitzky Matildot, később Sztáray grófnét, leginkább
kedvelte. Költeményt is írt számára, egy kedves naiv dalt, melyet
_Matild dalá_nak czímezett. E derék család körében, e kedves lyánkák
között megenyhűlt kedélye, melyben szerelem, családi érzelmek mintegy
elfojtva, eltemetve nyugodtak. Első szerelmének szomorú emléke, anyagi
helyzete visszariasztották minden komolyabb viszonytól. A házasságra nem
is gondolt. Egyhangúan folytak napjai, de a dolgok és emberek annál
nagyobb benyomást tettek reá, mennél zajtalanabb életet élt. A nagy
világ örömei nem tehették blazirttá, képzelme ifjú erőben lángolt s
kedélye megtartotta egész fogékonyságát.
E mellett jó egészségnek örvendett s éveken át csak egy pár napig volt
beteg. Ezt leginkább mértékletes életmódjának köszönhette, bár ő a
homeopathiának tulajdonította, melynek később annyira híve lőn, hogy egy
kis gyógyszertárt szerezve, másokat is gyógyítgatott. Nagyobb csapás sem
érte, kivéve anyja halálát, mely 1834 szept. 15-én történt. A hű fiú nem
búcsúzhatott el tőle, nem foghatta be szemét, mert szobrász Ferenczy
barátjával az alföldön utazott, de bánatba sülyeszté e szomorú hír s
anyja szenvedésteljes élete megújult emlékében. Epigrammái egyik
legszebbikében siratta meg. Jellemző, hogy Vörösmarty, valahányszor
anyjáról ír, mindíg megrezdűl vallásos érzése, melyet más költeményében
alig érezhetni. Anyjáról írt két költeményén kívül csak egy van olyan,
melyben a fájdalom a szíve mélyén nyugvó vallásos érzelemig hat, bár
dúló kézzel, mintha ki akarná tépni hitét. Ezt 1849-ben írta, midőn
második anyját, a hazát hitte halottnak, s üldözött vadként bolyongott
Szathmármegyében. A legmélyebb érzelmek Istenhez emelik az emberi szívet
s a hit olykor még akkor is, midőn a kétségbeesés rohamában megrendűlni
látszik, csak mélyebb gyökeret ver.
VIII.
Vörösmarty munkái első gyüjteménye 1833. Költészetének irodalomtörténeti
jelentősége. Költői nyelve; a különbség közte és Kazinczy közt. A
Vörösmarty előtti költői irányok és iskolák. A franczia, népies és
klasszikai iskola. Német befolyás. Kazinczy német-görög klasszikai
iránya. Kölcsey, Kisfaludy Sándor és Csokonai. Kisfaludy Károly; a
nemzeti irány; Vörösmarty, mint ez irány legkiválóbb képviselője. A
történeti, mondai és népies elem; a nemzeti és művészeti irány
összeolvadása. Eposzai bírálata; _Zalán futása, Cserhalom, Eger,
Széplak, Rom, Két szomszédvár._ Lyrai költeményei 1833-ig.
Vörösmarty munkáinak első gyüjteménye, mely ifjúkori kísérleteit s külön
kiadásban megjelent drámáit kivéve, mindent magában foglal, a mit 1832
végéig írt, költői pályájának csak első felét teszi ugyan, de mégis majd
mindent magában foglal, a mi költészetének lényege s hatásában
korszakos. Pályája második felében emelkedni látjuk őt, sőt újabb
oldalról is ragyogni, de szellemének az a hatása, mely költészetünk
átalakúlását annyira előmozdította, már akkor teljes erejében
nyilatkozott.
Nemcsak az államférfiak, hanem a költők megítélésében is mindíg
igazságtalanság a történelmi szempont mellőzése. Vörösmartyra nézve
kétszeresen igazságtalanság volna. Termékenysége a költészet mind a
három főnemére kiterjedt, az eposzra, drámára, lyrára egyaránt. Nincs
költő, ki mind e három főnemben egyenlő erejű lett volna. Vörösmartyban
az epikus előtt elhalványúl a dramatikus, s az epikuson gyakran erőt
vesz a lyrikus. Ugyanegy nemben írt főművei sem egyenlő értékűek. A
mélyebb analysis tetemes fogyatkozásokat fedezhet föl bennök, bár
kénytelen bevallani, hogy a hiányokat gyakran szépségek takarják.
Azonban, ha szemügyre veszszük, mi volt előtte a magyar költészet, mivé
lőn általa és utána, érezni fogjuk, hogy Vörösmarty sokkal nagyobb, mint
a minőnek tisztán csak az æsthetikai szempont mutatja.
Valóban genialitása nemcsak legkitünőbb műveiben rejlik. Összes hatása
képezi legfőbb dicsőségét, melyet aligha megközelíthet többé magyar
költő. Ő szabadította föl költészetünket részint a klasszikai, részint a
német költészet járma alól s a nemzeti szellemnek erőteljesb és költőibb
kifejezést adván, egyszersmind szentesítette a képzelet szabadságát.
Nemzeti szellemet és önérzetet lehelt költészetünkbe; hatása alatt mind
nemzetibbé vált az s merni tanúlva, eredetibb és gazdagabb lőn. Petőfi
és Arany költészete sokban különbözik a Vörösmartyétól, de mindenik az
erősödő nemzeti szellemben gyökerezik s a fejlődésnek mintegy stádiumait
jelöli. Ugyanegy korszak ez, melyet nagy elhajlásai mellett is épen oly
bajos elválasztani egymástól a költészet, mint a nemzeti élet
történelmében. A magyar költészet 1823–48-ig a legszorosb kapcsolatban
van a kor politikai küzdelmeivel, melyek közvetve és közvetlenűl oly
mélyen befolytak a nemzeti szellem fejlődésére. Kazinczy fejlődésbe
indította a nemzetiségi eszmét s nyelvújításával felköltötte a reform
vágyait. A politikai téren ugyanaz a harcz ismétlődött, mely az
irodalomban alig végződött be. A politikai átalakulás küszöbén
állottunk, mely egy nyomon haladt a költészetével. Mindkettő
megújhodott, átalakúlt. Egymásból táplálkoztak; az irodalmi küzdelmek
politikaiakká váltak és viszont. Az idegen befolyás elleni küzdelem s az
alkotmány reformja együtt indúlt és fejlődött Vörösmarty
romanticismusával, mely szintén idegen befolyás ellen küzdött s a
klasszicismus romjain egy új világ felé nyitott útat. Mihelyt a
politikai és társadalmi téren nagyobb arányokban kezdett fejlődni a
nemzeti szellem s a democratia felé hajlott, megzendűlt Petőfi és Arany
lantja. Ez irodalmi és politikai átalakulásnak megvoltak magokban a
tényezői, de lényegileg egymást idézték elő s forrongó fejlődésökben
mindazt magokba szívták az európai életből és irodalomból, a mi
irányukkal rokon volt. Alig harmincz évi küzdelem s a nemzeti szellem
teljes győzelmét ülte irodalomban, politikai és társadalmi életben
egyaránt. Vörösmarty döntőleg folyt be ez irodalmi átalakulásra, mely
tulajdonkép vele kezdődik; Kisfaludy Károly már előhírnöke volt ugyan,
de Vörösmarty emelte nagyobbszerű mozgalommá. Költészetének diadala a
nemzeti szellem és költői szabadság diadala volt. Ez lángelméjének
legdicsőbb emléke, melyet se az ízlés változása, se a jövendő remekművei
nem boríthatnak homályba, a míg csak nemzeti szellem lelkesíti a
magyart.
Először is nyelve mutatja azt a nagy változást, melyet előidézett.
Kazinczyt tartják a magyar újabb költői nyelv megalapítójának s ez igaz
is, ha általános szempontból ítélünk, de tisztán nemzetiből Vörösmartyt
illeti a dicsőség. Nem tagadhatni, hogy Kazinczy nélkül bajosan
állhatott volna elő Vörösmarty, de az még bizonyosabb, hogy Kazinczy
iránya a mily jótékonyan hatott egy ideig, épen oly kártékonyan hatott
volna később, ha Vörösmarty a jól-rosszúl művészivé emelt költői nyelvet
át nem változtatja egyszersmind magyarrá is, azaz nemzetileg művészivé.
Kazinczy zagyva ellapúlt prózánkat, köznapi és emelkedés nélküli költői
nyelvünket igyekezett kiemelni sülyedtségéből. A nyelv æsthetikai
oldalát mívelte, annyira, hogy nyelvújítása is innen indúlt ki s a
nyelvtani szempontot minden habozás nélkül feláldozta az æsthetikainak.
Tudta, hogy a költői nyelv nem a köznapi beszédnek rímbe vagy mértékbe
szedése, hogy minden költői nemnek, fajnak megvan a maga stilje s a báj
nagy része a szók és kifejezések árnyalati gazdagságától s a szókötés
egy csoport fordulata- és alakzatától függ, melyek épen úgy befolynak a
költői gondolat kiemelésére, mint a rhythmus hangzatosságára. Ide járúlt
még, hogy költészetünkben a klasszikai s európai modern versformák
kezdettek míveltetni. E versformák, kivált a trochæus és jambus nem igen
tűrték meg hosszú szavainkat, melyek nemzeti rhythmusunk choriambusi
lejtésével nem állottak ellentétben, a művésziebb rímelést pedig nagyon
nehezítették nyelvünk ragos természete, kiveszett gyökeink, s
megnyúlósodott származékaink. Kazinczy egész erejét költői nyelvünk kül-
és belformájának emelésére szentelte, eszmévé, elvvé, rendszerré emelvén
mindazt, a mi eddig e tekintetben homályos ösztönből vagy tartózkodó
kísérletkép történt. Gyökig vagdalta hosszú szavainkat, részint a
mérték, részint a rím kedvéért, új szókat alkotott, régieket elevenített
föl, tájszókat általánosított hasonló okból vagy azért, hogy költőibbel
váltsa föl a kevésbbé költőit vagy épen idegent. Ismert szóknak új
árnyalatokat kölcsönzött s a szókötés költői fordúlatait és alakzatait
törekedett megalapítani. Költői nyelvünk művészi lőn, de egy s más
részben idegenné vált; csín, választékos fordulatosság szállott belé, de
az eredetiség és magyarság sokat szenvedett s annál inkább, mennél
bátrabban haladt Kazinczy a maga választott útján s mennél több
tanítványa akadt, kik irányát a legnagyobb túlságokig fejlesztették.
S ez nem lehetett máskép. Kazinczy nem annyira a magyar nyelv
természetéből igyekezett kifejteni költői nyelvünket, mint inkább idegen
nyelvek kifejtett költői szépségeit ültette át a magyarba. Úgy óhajtott
szólni magyarúl, mint a régi és újabb klasszikusok s ez helyes volt, de
abban tévedt, midőn azt hitte, hogy ezt latinismus és germanismus által
is eszközölhetni. Valóban nála az idegen nyelvek költői fordúlatai,
alakzatai nagyban szerepelnek s a hol a magyar nyelvből indúl is ki,
olykor nagyobb a merészsége, mint a sikere. Archaismusait és
soloecismusait ritkán tudja költőivé varázslani, sőt kevésbbé merész
szólásmódjait sem mindíg. Keresettséget vagy erőltetést érzünk vagy
legalább a szenvelgés némi árnyalatát. E mellett a válogatás és
fínomítás fáradalmai meg-megbénítják önkéntességét. A művészi törekvést
mindíg látjuk, de az a baj, hogy néha igen is látjuk. Kazinczy ízlést és
formai érzéket költött föl költőinkben, de mesterkedést is;
elválasztotta a költői nyelvet a köznapitól, de nem egy tekintetben a
művészit is a magyarostól. Költői nyelvének e jellemző vonásait
többé-kevésbbé megtaláljuk majd mindenik magyar költőben, kire nagyobb
hatása volt. A magyarosság és idegenszerűség, a természetes és művészi
küzdésben vannak egymással s nem tudnak egészen kibékűlni. A kik nyelv
tekintetében magyarosb költők, mint Kisfaludy Sándor, sok tekintetben
nem eléggé művésziek, a kik művésziebbek, mint Szemere, Kölcsey,
Kisfaludy Károly, érzik rajtok némi idegenszerűség vagy erőltetés, vagy
legalább is küzdés a nyelvvel, ha föntebb hangon akarnak szólani, s ezt
észreveszszük még Berzsenyin is, kinek nyelve eredetibb mindeniknél s
kire Kazinczynak csak félbefolyása volt.