Formában, tartalomban a magyar költészetben még el nem ért tökély felé
törekedtek, s elvetve a klasszikai példányokat, a nyugot-európai modern
költészetet akarták összeolvasztani a magyar szellemmel, s nemzetibb
alapon, mint elődeik. Arról beszéltek legtöbbet, azt mívelték leginkább,
a mi hiányzott a magyar költészetben s leginkáb divatozott külföldön. Az
eposz, költői beszély, dráma, novella, ballada, románcz voltak kedvencz
műfajaik. Mindezt leginkább a német költészet közegén vették át s kivált
Bajzán és Kisfaludyn érzik is a német költészet hatása, de a tárgy hazai
volt, az érzés hazafias, a közállapotok s a magyar történelem mintegy
fejlő nemzeti elemként, állandó forrásai voltak a költői lelkesülésnek.
Vörösmarty itt is sokban különbözött társaitól. Leginkább ellent tudott
állani a német költészet befolyásának; a legeredetibb s legnemzetibb
volt köztök. Kisfaludy sokat beszélt a romantikáról, szintén a német
irodalom nyomán. Vörösmarty tőle hallotta először e szót, de már
fölléptekor legromantikusabb volt társai közt s az egész magyar
költészetben. Tasso, Ariosto, Shakespeare, Ossián, Zrínyi olvasása, a
közállapotok és saját geniusza adták meg neki ez irányt. A franczia
romantikáról 1830-ig alig volt tudomása. Nem értett francziául s később
is nem a franczia, hanem az angol nyelvet tanúlta meg. A német és
spanyol romantikával Pesten ismerkedett meg. Zádor azt írja Kazinczynak,
hogy 1824-ben Lord Byron, Scott Walter, Houwald és Müllner voltak
Vörösmarty olvasmányai, 1825-ben pedig Schlegel dramaturgiája és
Calderon. Barátjai ajánlatára ekkor olvasta Klopstock _Messiás_át is, de
a mint maga beszélte, nem végezhette el, mert bele fájult a feje. A
német romantika csak egy pár balladanemű költeményén érzik, minők az
_Éjféli ház, Túri neje_ és a _Kincskeresők_ czímű drámáján. Több nyomot
hagyott rajta a keleti költészet. Nagyon szerette az _Ezeregy éjszaka_
regéit s Kisfaludy egy pár keleti költő német fordításával ajándékozta
meg. A _Tündérvölgy_ szellemére ezek épen úgy befolyhattak, mint
külformájára Zrínyi, sőt _Délsziget_ és félbeszakadt eposzai is ilynemű
befolyást gyaníttatnak, bár Vörösmarty geniusza eredetileg is kedvelte a
phantastikust és szertelent.
Egyébiránt ő foglalkozott társai között legkevesebbet a romantika s a
modern műfajok elméletével s később is csak a drámára fordított
gondosabb tanúlmányt, mintha érezte volna, hogy ez legkevésbbé erős
oldala. Inkább költőkből tanúlt, mint æsthetikusokból, s alkalmasint
azért mondá róla Bajza, hogy nem eléggé tanúlt fej. Bajza ellenkezőleg
mindennek előbb elméletét szerette formulázni, s bár nem könnyen tanúlt,
folyvást olvasta a kitünőbb német kritikusokat. S csodálatos e kör
kritikusaként még sem ő lépett föl, hanem Toldy és Zádor, kik az
_Aurórá_nak mintegy rendes bírálói voltak, a kör széptani és nyelvészeti
nézeteit terjesztették, sőt Toldy Vörösmarty epikai munkáiról egy egész
könyvet írt.[28] Bajza örömest írt mindenről, de barátjairól hallgatott,
egész kedvvel ostromolta e kör ellenségeit, magáról a körről habozott
ítélni, mert félt, hogy ellenkezésbe jő velök, nem az elvre, hanem a
bírálandó művek becsére nézve. Midőn Toldy külföldre utazott, utána
küldték az _Aurórá_t bírálat végett. «Ha időd van, édes barátom – írja
hozzá Bajza 1829 nov. 15-ről – recenseáld az _Aurórá_t, ez nem csak
enyém, hanem az egész kör kívánsága egyszersmind. Én nem akarok bele
avatkozni, mert szabadon nem beszélhetnék, amúgy pedig nem tudok, nem
akarok. Kisfaludy megkért s az egész szövetség, de én nyiltan és nyersen
kimondottam, hogy azt nem teszem. Te, édes barátom, tudod a középútat,
azért tedd meg kérlek.» Toldy még más tekintetben is nevezetes szerepet
játszott. Ő tartotta fenn a kör viszonyát Kazinczyval, sőt Bajzával is,
midőn ez 1825–27-ig a pozsonyi országgyűlésen tartózkodott, mint
Hevesmegye követi irnoka. Mozgékony símulékonysága, nyugtalan természete
épen ellentétben állottak Bajza makacs merevségével, egy tárgyon csüggő
lassúságával, ki csak akkor volt tevékeny s egész az ingerültségig élénk
és heves, ha valamely lap élére állott vagy irodalmi vitákba ragadták a
körűlmények és szenvedélyei.
Midőn Toldy a Kisfaludy szobájába lépett, hol társait rendesen
megtalálta, majd mindig volt zsebében egy-két levél Bajzától, ki az
országgyűlés folyamáról értesítette barátait s némely irodalmi ügyben
írta meg véleményét, vagy Kazinczytól, kivel folyvást levelezésben
állott, mintegy a kör kiegyenlítő képviselőjeként. Legtöbb külföldi
lapot olvasva, ő figyelmeztette társait egy-egy nevezetesb új munkára.
Általa ismerte meg e kör német fordításban a szerb népköltési
gyűjteményt, melyből Bajza le is fordított egy párt s mely Vörösmartyt
egy-két hasonló modorú költeményre lelkesítette. A régi irodalomban tett
tanúlmányai is hasznára voltak barátjainak. Az általa napfényre hozott
Szendrei Névtelen után írta Vörösmarty _Szilágyi és Hajmási_át, mely
méltán ünnepeltetett mint az új iskola legkitünőbb balladája. Toldy
nemcsak a magyar lapokba írt bírálatokat, hanem a németekbe is,
különösen az _Iris_be s általában azon igyekezett, hogy megismertesse a
magyar irodalmat a német közönséggel, s egész fényökben feltüntesse
Kisfaludyt és Vörösmartyt. Bajza volt legrégibb és legjobb barátja, de
mint költőt Kisfaludyt és Vörösmartyt bámulta leginkább. Ő sarkalta
Paziazzit és Trettert, hogy magyar költeményeket fordítsanak németre
_Handbuch_ja számára s midőn külföldre indúlt, magával vitte _Cserhalom_
fordítását s Berlinben az _Angol ház_ban, hol felolvasást tartott a
magyar nyelvről és irodalomról, föl is olvasta számos hallgatóság előtt.
Vörösmartynak a mily jól esett Toldy e hű ragaszkodása, épen annyira
visszadöbbentették németre fordított művei, kivált _Zalán_ egyik
töredéke, melyet Majláth fordított. Elijedt magától, kétkedni kezdett
tehetségében, s csak nyelve erejében hitt. Ebben mindig oly teljes
önérzete volt, melyet a kétségnek még árnya sem zavart. «Paziazzi tegnap
volt nálam – írja Zádornak 1827 augusztus 23-ról, – mutatta Majláth
levelét s Hajna fordításának töredékét. Nyomorult munka, elijeszt
magamtól. Ha a magyar verseimben kedvet találhat, azt csak a nyelv
okozza, melynek bája valamennyire hatalmamban volt. Így ítéltem
magamról, midőn a fordítást olvastam.»
VII.
Az Auróra-kör kritikai hajlamai. Xeniák. Vörösmarty munkássága a
_Tudományos Gyüjtemény_ben. Nyelvészeti értekezései. Bajok a censorral.
A conversations-lexikoni pör. A _Kritikai Lapok, Jelenkor_ és
_Társalkodó_ terve. Széchenyi hatása az Auróra-körre. Kisfaludy Károly
halála. Vállalatai sorsa. Vörösmarty anyagi helyzete, lakása, külsője és
szokásai. Bártfay és neje. Estélyek. Br. Wesselényi Miklós. Vörösmarty
anyjának halála.
Ilyen volt az Auróra-kör, mely annyira befolyt Vörösmarty fejlődésére.
Azonban e kör nemcsak szépirodalmi, hanem kritikai közlönyre is
vágyakozott. Nem elégedett meg, hogy önmagát mívelte kritikájával, hatni
akart azzal az irodalomra is. Elégedetlen volt közönséggel és
irodalommal egyaránt: a közönséggel azért, mert nem volt elég ízlése, s
a nagy tömeg némi ellenzést tanúsított az új iskola iránt; az
irodalommal azért, mert nem ellenőrzi kritika, az írók gondatlanok, s a
nyelvújítási nagy harcz után egész nyugalomba kezd visszaesni minden.
Szerették volna æsthetikai nézetöket kifejteni, ostromolni az ósdiak
tartalékseregét, megtámadni a bitorolt tekintélyeket, s pártot alkotva
és támasztva, küzdelmet idézni elő. Kisfaludy rég óta beszélte, mily
szükség van kritikai közlönyre. Toldy 1826-ban egy egész tervvel állott
elő. De a kör tagjai közűl senki sem merte elvállalni a szerkesztést,
ezért Bajzát szólították fel, ki akkor Pozsonyban tartózkodott. Bajza
visszautasította az ajánlatot, leginkább azért, mert mint minden pálya
nélküli embernek szüksége volt az emberek kedvezésére, s még akkor nem
szánván magát teljesen az irodalomra, félt, hogy el fogja temetni
szerencséjét s úgy jár mint Kölcsey, ki kritikái miatt majdnem
közmegvetésben részesűlt s csak a politikai pályán rehabilitálhatta
magát. Egy kritikai lap megindítása valódi merénynek tetszett s a terv
dugába dűlt. Azonban nem hagytak föl vele s addig is Schiller és Goethe
példájára, egy csoport xeniát írtak, kivált Kisfaludy és Vörösmarty,
melyek egy része később a _Kritikai Lapok_ban _Pályalombok_ czíme alatt,
meg is jelent.
Vörösmarty kiadott xeniái közűl csak kettőt vett föl költeményei
gyüjteményébe: a _Hazafiak_ és _Buksi_ (Döbrentei) czíműeket, a többit
mellőzte, valamint a kiadatlanokat is, melyek csak 1885-ben jelentek meg
összes műveinek harmadik teljes kiadásában.[29] Az irodalmi polemiák és
xeniák ritkán őrzik meg teljes érdekességöket a későbbi nemzedékekre
nézve, sőt a bennök nyilvánuló szenvedélyes hang és kegyetlen gúny némi
visszatetszést is kelt föl. Nem élhetjük bele magunkat annyira a korba,
hogy szenvedélyeiben osztozhatnánk s nem ismerhetvén eléggé a
körűlményeket, némely czélzatok és részletek homályosaknak, majdnem
érthetetleneknek tűnnek föl. Néha még hírét sem hallottuk azon írónak, a
ki a polemia vagy xenia tárgya, nem hogy munkáit vagy pályája részleteit
ismernők. Így Vörösmarty némely xeniájában is feltünő a szenvedélyes
hang és kegyetlen gúny, melyet itt-ott személyes ellenszenv is sugal.
Úgy látszik maga is megsokalta, s talán azért nem adta ki ily fajta
xeniái jó részét. De másfelől saját és társai műveit sem kimélvén,
látszik, hogy komolyan vette föladatát. Mintegy négy csoportra oszthatók
xeniái. Az első csoportot a nemzetiség hő szeretete sugalja. Megtámadja
mindazokat, a kik hűtelenek a magyar nemzetiséghez: Pyrkert, a ki magyar
létére híres német költő; Rumyt és Csaplovicsot, a kik folyvást német
könyveket adnak ki és német lapokba írnak, s olykor még gúnyolódni is
mernek a magyar törekvésekkel; Szepesi Ignácz pécsi püspököt, a ki
1830-ban a főrendi házban ellenezte a magyar nyelvű izenetváltást a
rendekkel. A második csoport az Auróra-kör ellenségeit gúnyolja:
Czinkét, a magyar nyelv és irodalom tanárát a pesti egyetemen, a ki
Révait váltotta fel a tanszéken és Révai ellen tanított; Udvardyt, a ki
ellensége volt a nyelvi purismusnak; Balogh Pált, a ki a
conversations-lexiconi pörben az Auróra-kör ellen fordult; Döbrenteit, a
ki elvi és személyes ellensége volt az Auróra-körnek; Szemere Pált, a ki
többször meghasonlott az Auróra-körrel s különczségével mintegy kihívta
a gúnyt; Fáyt, a ki mindig ingadozott az irodalmi pártok között s épen
nem volt nagy barátja a kritikának. A harmadik csoport néhány
tehetségtelen írót dorongol le, a kiknek munkái rég feledségbe
sülyedtek; Kovacsóczyt, Bors Sámuelt, Vásárhelyi Jánost, Harsányi Pált,
Náray Józsefet, Pap Ignáczot, Holéczy Mihályt, Kalmár Józsefet, Gödör
Józsefet, Kis Sámuelt stb. De legkegyetlenebben bánik Ponori Thewrewk
Józseffel, egy sok mindenbe fogó s csekély tehetségű íróval, a kinél
senki sem gyűlölte jobban az Auróra-kört s a ki röpirataiban nemcsak
maga támadta meg Bajzát és Vörösmartyt, hanem mindent fölvett, vagy
lenyomatott, a mit ellenök írtak. A negyedik csoport magával az
Auróra-körrel kötekedik: megcsipkedi Fábián Gábort, a ki Lafontaine egy
rossz regényét fordította le; Helmeczyt, a legtúlságosabb neologust, a
ki nagy szócsonkító; Bajzát, a ki versek helyett értekezést ír a
versekről. Toldyt és Fenyéryt, a kik _Handbuch_jok kiadásával nagyra
voltak, s végre saját eposzait és drámáit, melyeknek árnyoldalait jól
ismerte.
Vörösmarty átvévén a _Tudományos Gyüjtemény_ szerkesztését, némi tér
nyílt a kör kritikai munkásságának, de nem ínye szerinti. A kiadó nem
engedhette, hogy folyóirata túlnyomóan kritikai legyen, de másfelől
Vörösmartynak sem volt kedve hozzá. Csendes természete nem kedvelte az
erős polemiai küzdelmet, szívesen segítette későbben a _Kritikai_
_Lapok_at, de nem kívánt élére állani. Általában őrízkedett maga ellen
kihívni a szenvedélyeket, mert bár a bírálatot nyugodtan tűrte, de az
iránt érzékeny volt, ha gúnyolták s nevetségessé igyekezték tenni. Az ő
szerkesztése alatt javult a _Tudományos Gyüjtemény_, mert sok új
dolgozótársat nyert meg, jobban megválogatta a munkákat, mint Thaisz, de
æsthetikai tekintetben csak félig változtathatta át az Auróra-kör
közlönyévé. Csak annyit tett, hogy a folyóirat irodalmi részének némi
határozottabb színt kölcsönzött. Toldy és Zádor híven segítették, maga
is írt bele bírálatokat, de rövideket és nem nevezetes művekről. A
külirodalmi rovatba nagyobb kedvvel dolgozott s a német irodalom nyomán
a keleti és franczia költészetet valódi előszeretettel ismertette. A
költészeten kívül leginkább a nyelvészet foglalkoztatta. Mihelyt átvette
a _Tudományos Gyüjteményt_, értekezést írt bele a magyar nyelv
eredetéről; ez volt második nyelvészeti értekezése; az elsőt még
1826-ban írta ugyane folyóiratba, Révai mellett lépve föl a Verseghy
életrajzi írója, Sághy ellen. Különösen a göcsei és palócz tájszólás
érdekelte, mely a régi nyelvből legtöbbet tartott fenn; amazzal 1827-ben
ismerkedett meg a dunán-túli megyékbe rándulásakor, emezzel 1829-ben.
«Vörösmarty – írja Bajza Toldynak 1830. szept. 6-ról – a múlt héten ment
útazni Bugáttal Heves-, Borsod- és Gömörmegyékbe. A palóczok igen
interessalják. Három hétig fog künn maradni, addig a _Tud. Gyüjt._
redactióját én viszem.» Zádor szintén osztozott vele a szerkesztőségi
gondokban, sőt egy darab ideig barátságból szerkesztősegédje volt.
Nemcsak az _Aurórá_nál, hanem itt is sok bajok volt Drescherrel, a
censorral. Ha lehetett, kikaptak rajta s a mit Drescher Pesten
betiltott, Kassára küldötték, hol a censura engedékenyebb volt. Az
_Aurórából_ kitörült _Mikes búja_ így jött ki más czím alatt a kassai
_Minervá_ban. Vörösmartyt néha elhagyta türelme szemben censorával. Rumy
egy magyarellenes czikket írván a _Spiegel_be a tótokról, Vörösmarty
felelt reá, de a censor kitörűlte. «Cseh, orosz, lengyel, tót
nyelvharczra az ő nyelvökön kell felelni. Nem tudjátok, mit beszéltek.
Miserere Domine! Non admittitur.» Máskor Vörösmarty egy régi
nyelvemléket küldött hozzá, melyet Zádor Kresznericstől kapott közlés
végett a _Tudományos Gyüjtemény_ben: «Ezt nem tartom oly régiségnek –
írta reá Drescher – hogy méltó legyen közleni, talán más czélból akarja
a közlő kiadatni. Non admittitur. «Ha ez velem történik – írja Bajza
Toldynak – vagy a consiliumnak feladtam volna, hogy reá rezzentsék, mert
elégtételt úgy sem nyer az ember, vagy pedig saját házánál úgy kiszidtam
volna, hogy egy maroknyi becsület sem maradt volna rajta.»
Bajza kritikaibb, polemikusabb irányra is izgatta Vörösmartyt, melybe
maga mind inkább belé sodródott. Az epigramma elméletét írva a
_Tudományos Gyüjtemény_be s megbírálván a magyar epigrammaírókat, oly
gyűlöltséget vett magára, hogy elég erősnek érezte szívét még több
elhordozására is; most már egészen az irodalmi pályára adván magát, nem
volt többé szüksége világi előmenetelre, az emberek kedvezésére.
Sürgetni kezdte a _Kritikai Lapok_ megindítását, melyet siettetett az a
körűlmény is, hogy az akadémia alakuló félben volt s Döbrentei, mint
Széchenyinek a magyar irodalomba bevezetője s az úri körökben kedvelt
ember, nagy befolyást kezdett gyakorolni az ügyekre, mi az Auróra-körnek
nem tetszett, részint irodalmi, részint személyes indokokból. Gyöngíteni
e befolyást, nyomást gyakorolni az akadémiára, vezetni a közvéleményt
lett volna egyik feladata a _Kritikai Lapok_nak. Azonban a Döbrentei
elleni harcz előbb kiütött, mintsem a _Kritikai Lapok_ megindúlhattak
volna. Döbrentei egy magyar _Conversations-Lexikon_ kiadására bírta reá
Wigand könyvárust, melynek előfizetési fölszólítása mellett
mutatvány-íve is megjelenvén, az Auróra-körnek alkalmat szolgáltatott,
hogy mind a vállalat tervének s mutatványszámának hibáit kimutassa, mind
pedig a védelmökre kelő Döbrenteit megtámadja. Vörösmarty megengedte
Zádornak és Bugátnak, hogy a _Tudományos Gyüjtemény_ben bírálat alá
vegyék a _Conversations-Lexikon_ tervét és mutatvány-ívét. A harczot
Bajza folytatta tovább, mind Döbrentei, mind gr. Dessewffy ellen, hol
Kassán, hol Székes-Fehérvárott, a hol a censura engedékenyebb volt. A
harcz mind zajosabbá vált s mindkét részről mintegy hét író küzdött.
Vörösmarty csak annyiban vett részt benne, hogy kezdetének megnyitotta a
_Tudományos Gyüjtemény_t s Kisfaludyval segítette Bugátot Balogh elleni
polemiájában. Bugát ugyan mint orvos jól értette a vita tárgyát, az
agyvelő kérdését, mihez az Auróra-kör keveset értett, de nem tudott
eléggé ügyesen polemizálni, miben költő barátjai segítségére szorúlt. E
polemiáknak leginkább Vörösmarty adta meg az árát, ki legkevesebb részt
vett benne, a mennyiben később Döbrentei bosszúból oda dolgozott, hogy
Vörösmartynak mind _Vérnász_át, mind munkái első gyüjteményét elejtse az
akadémiai jutalomtól.
Bajzát polemiáinak sikere a _Kritikai Lapok_ megindítására ösztönözte,
melynek kiadására Kisfaludy 100 forintnyi kölcsönt szerzett Forgó és
Rudics barátjaitól. Az egész kör támogatását ígérte s Vörösmarty már egy
pár czikket is írt a vállalat számára. Azonban Kisfaludyt most nem
érdekelte annyira e vállalat, mint régebben. Politikai becsvágy ébredt
benne, mint journalista kívánt szerepelni s engedélyt kért egy irodalmi
melléklappal összekötött politikai lapra, a _Jelenkor-_ és
_Társalkodó_ra. Maga a kör is kezdett hajlani a politika felé.
Vörösmartynak a megindulandó _Jelenkor_ szerkesztésében jelentékeny
szerep volt szánva, mire ő hajlott is, mert a _Tudományos Gyüjtemény_
kiadójával nem egyszer volt surlódása s már kétszer le akart mondani
szerkesztéséről. «Az oppositió és reform zászlóját tűzzük ki – mondá
Kisfaludy halálos ágyán az őt meglátogató Szalaynak – minden ifjú írónak
velünk kell tartani.» Sokat tett erre nézve Széchenyi _Hitele_, mely az
Auróra-kört lelkesülésre ragadta, s maga Széchenyi is Pestre telepedve,
Kisfaludyt gyakran látogatta, s a megindulandó lapot közlönyének
szemelte ki. Pillanatra ugyan meg-meg hasonlottak egymással, mert
Széchenyi hasztalanúl igyekezett őt és társait kibékíteni Döbrenteivel,
kit aztán meg is választatott akadémiai titkárnak, holott az
Auróra-körnek Toldy volt a jelöltje. Azonban a jó viszony hamar
helyreállott köztök. Széchenyi egyénisége, hazafiúsága ellenállhatlan
varázst gyakorlott reájok s ők voltak az országban az elsők, kik
határozottan politikai eszméihez csatlakoztak.
E közben 1830 nov. 21-én Kisfaludy meghalt, épen akkor, midőn lapját meg
akarta indítani. A hű társak könnyezve állták körűl szeretett barátjok
és vezérök ravatalát, de egyszersmind fogadást tettek, hogy ezután is
együtt tartanak s az elhúnyt vállalatait nem engedik elenyészni. Először
is munkái kiadásával bízták meg Toldyt, aztán síremlékére pénzt
gyüjtöttek s végre 1836-ban alapították a Kisfaludy-társaságot, mely az
Auróra-kör folytatása vagy legalább is szellemi emléke lőn. Az _Auróra_
szerkesztését Bajza vette át, a _Jelenkor_ra nézve pedig abban
állapodtak meg, hogy Vörösmarty szerkeszsze, de minthogy a lap technikai
része oly ügyességet kíván, mely benne hiányzik, társul adták melléje
Helmeczyt s rá bízták, hogy újíttassa meg e lap engedélyét a maga
nevére, minthogy két névre nem lehet engedélyt kérni s neki több
ismeretsége van a helytartótanácsnál. Helmeczy megnyervén az engedélyt,
úgy kezdte viselni magát, mintha kívüle senkinek nem volna hozzá szólása
a laphoz. Vörösmarty már az előfizetési fölhívások szétküldésekor
visszavonúlt a laptól, melyből mintegy kijátszatott. Nem volt
haragtartó, se bosszúálló természetű, de ezt nem tudta feledni és soha
sem bocsátott meg Helmeczynek. A lovagiatlan eljáráson kívül az is
bántotta, hogy e lap jövedelme kiemelte volna kedvezőtlen anyagi
helyzetéből. Mindez igaz, de mégis az irodalomra nézve szerencse volt az
ügy ily fordulata. Ha ő szerkeszti a _Jelenkor_t, meglehetősen eltemeti
magát mint költő, mert mi sem szokta inkább megrontani a költőket, mint
a szerkesztés, kivált politikai lapé. Helmeczynek a _Jelenkor_ szépen
jövedelmezett; egész 1840-ig egyetlen nagyobb lap volt, s mint
félig-meddig Széchenyi közlönye, népszerűségnek örvendett. Vörösmarty
elesett e jövedelemtől, de az irodalom, a nemzet visszanyerte benne a
költőt.
Mindamellett Vörösmarty anyagi helyzete ez időtájt sokat javult. Az
akadémia 1830 nov. 17-én tartott alakító gyűlésén második rendes taggá
választotta s néhány nappal utóbb, az elhúnyt Kisfaludy Károly helyébe,
elsővé, 500 p. forint fizetéssel. 1832-ben munkái első gyüjteményét adta
el Károlyi kiadónak 1100 forinton; 1833-ban _Vérnász_át az akadémia 100
aranynyal jutalmazta; 1834-ben az akadémiai nagy jutalom (200 arany)
megosztatott közte és Kisfaludy Sándor közt; ugyanekkor a
Marczibányi-intézettől _Zalán_jáért 400 v. forint pályadíjt nyert.
Mindez oly állapotba helyezte, hogy segíthetett valamit mind magán, mind
édes anyján. Ez ideig olykor a mindennapi szükséggel küzdött. A
Mázsa-utczában egy kis szobában lakott, melyet nem volt módjában mindíg
befűthetni. Néha nem is dolgozott otthon, hanem Zádor mészáros-utczai
szállásán, legalább _Eger_ nagy részét ott írta. Toldy 1827-ben egy
hideg őszi napon meglátogatván őt, egy vörösgallérú fehér katonaköpenybe
burkolózva találta, a mint pipafüstfellegben _Eger_ utolsó énekén
dolgozott. Ugyanez évben, mely legküzdelmesebb éve volt, egy délután
Sallay, az ő hű embere, jött hozzá, hogy kéziratot kérjen tőle tisztázás
végett. «Nincs – volt a válasz – s nem is lesz mostanság.» Sallay kérte,
hogy írjon minél többet, ő mindíg kész a tisztázásra, még akkor is, ha
Isten consiliariusságig vinné föl dolgát. Vörösmarty sóhajtva mondá,
hogy mikor az ember holnapja miatt is aggódni kénytelen, nem igen van
kedve verselgetni. Egy Fábiánhoz 1827 febr. 15-én írt levelében ezt
olvassuk: «Már csak azt gondoltam, hogy a nagy Zrínyitől kölcsön vett
Pegazusomat elcsalod alólam s vele a regék szabad tündérvilágában fogsz
repdesni; de csakhamar elűzte e félelmemet azon magasztalás, a melyet
reám halmozsz úgy annyira, hogy ha gyenge inú volnék, lebuknám alatta.
Jól teszed, hogy dícsérsz, az is valamennyire felejteti velem, hogy rab
vagyok, vagy inkább azt, hogy rabnak kell lennem. Megengedj azonban,
hogy elragadtatásodat nem viszonozhatom. Oh az én muzsácskám nem igen
pengeti a lantot, meghúzza magát a kályha megett téli bundájában a drága
időt vagy elkáromkodja vagy ásitoz, mint a nyárban legyet fogó kutya. Ki
szeressen egy ily kölletlen teremtést. De még is szeretnem kell őtet;
mert mikor a mészáros leüti a marhát, azt mondja mentségül: mért nem
lett püspökké! S mit mond a sors, a mikor engem inségekkel pofoz?
Félfüllel hallottam, de tudom, hogy kapát emlegetett, talán csak a
mellett kellett volna maradnom. Mit gondolsz Gábor, micsoda paraszt
ember lett volna belőlem! Ha a helyett, hogy a földön is angyal után
jártam, a legközelebbi kék kötényhez szegődtem volna; a helyett, hogy
fejemet rövid s hosszú szótagokon törtem, a fonóban minden főtörés
nélkül mesélgettem, vagy csáli hajszot ordítoztam volna, talán most is a
Duna mellett csibéket árulnék s jó sorra vervén részeg fővel szurtos
feleségemet, még a szentet is leütném lábáról, ha előmbe jőne. De ez
magam előtt is igen sanyarú kép; jobb így mint van, csak az esik
sajnosan, hogy mikor kedves, felhőntúli világomban örömest repdesnék,
megkordúl a gyomor s ily nyomos kérdést tesz boldogtalan előlátással:
mit eszünk esztendőre Marti? Akkor nincs az a tag, a mi merőn állna
bennem, noha különben elég férfiú vagyok. Azonban elég ezen a húron,
most más nótára kezdjünk. Meglehet, hogy holnap egészen mást írtam
volna, de tudod, mit mondott Pilatus, én sem változtatok.»[30]