melyet régebben írt s újabban átdolgozott, aztán _Kont_ot, melyet
1825-ben bevégzett s több ízben egész 1830-ig a kiadásra javítgatott.
Úgy látszik, hogy részint színművei s más munkái kiadásába, részint
pedig a megalakulandó akadémiába vetette reményét, hol előbb-utóbb
számára is nyílik hely. Elhatározta, hogy a meddig lehet, független
ember és író marad. «Az én kedves Vörösmartym – írja Zádor Kazinczynak
sept. 18. 1826 – augusztus végével mondott le kilencz (helyesebben
nyolcz) évig viselt nevelői tisztéről. A jövő esztendőt egészen
geniuszának s a tudományoknak akarja élni és színjátékait közre
bocsátani. Legelőször _Salamon_ megyen az ide zárt jelentés szerint
sajtó alá, megigazítva, s a mennyire az egésznek fölforgatása nélkül
lehetséges volt, újra átdolgozva s így aztán a többiek.»[22] Vörösmarty
jól érezte magát e szabad, független helyzetben, de úgy látszik, szűkös
állapotban élt. Legalább azt mutatja az a körűlmény, hogy nehány hónapig
ismét nevelősködött egy tolnamegyei birtokosnak Pesten tanuló fia
mellett. «Nem rég tudtam meg – írja hozzá Teslér Szederkényről márczius
12. 1827 – hogy Sauska Egi præfectusa vagy, de azt homályosan hihettem,
minthogy múlt nyári egyik leveledben egészen lemondottál a rég megúnt
pædagogusságról.»[23] Azonban e nevelőségről alkalmasint hamar
lemondott, mert 1827 ápriljában már nagybátyjához, a fehérmegyei Keszibe
rándult, hova többször menekűlt a főváros zaja és drágasága elől.
«_Kont_ot most tisztázom – írja innen Zádornak ápril 30-ról, – nem
tudom, hogy járok vele, de aligha sok bajba nem kerűl, már csak
általesem rajta, aztán visszatérek az eposzi pályához.» Innen nem sokára
visszatért Pestre s még májusban Zádorral a dunántúli megyékbe utazott.
Ez utazást csak látogatás és szórakozás végett tette. Pannonhalmán
Guzmicscsal ismerkedett meg, Kehidáról Deákkal együtt Sümegre rándult,
Kisfaludy Sándor látogatására, kiről mint egyik levele mutatja, azt
tartotta, hogy először öntött lelket költészetünkbe, bár drámáiról
szigorúan ítélt s jól ismerte regéi hibáit, melyeket egyik bírálatában
ki is emel.
Meglátogatta Balaton-Füredet is, hova később a harminczas években
többször kirándult; a mikor aztán Tihanyba is elment, melynek
visszhangját megénekelte s hol a pásztorgyermekekkel örömest
ingerkedett, csak attól vásárolva kagylót, a ki olvasni tudott vagy
kiáltatva velök a visszhangot:
Ázik az, a ki halász
Fázik az, a ki vadász
s gyönyörködve, ha elvétve így kiáltoztak:
Fázik az, a ki halász
Ázik az, a ki vadász.
Az út jól hatott reá, a tájak szépsége táplálta képzelmét, barátai és
tisztelői jó indulata emelően hatott kedélyére. Lekötött alárendelt
helyzetben élvén eddig, most forgott először a világban mint szabad
ember. Azonban rövid ideig tartottak e gond nélküli szabad napok. Otthon
aggodalmak várták. Már juliusban haza érkezett s mind inkább belátta,
hogy vagy ügyvédséget kell kezdenie vagy más hivatal után kell látnia.
Eddig leginkább _Salamon_ drámájából élt, melyre több előfizető gyűlt,
mint _Zalán_ra. De ez csekélység volt az ő helyzetéhez képest, kinek
öreg anyját is segíteni kellett. Az _Aurórá_ban megjelent munkáiért
eleinte nem kapott semmit, később _Eger_ért Kisfaludy száz forinttal
kinálta meg, s ezt mint valami különösséget írja meg Zádornak. «Mit
tegyek – folytatja – el nem fogadnom nem lehet, mert nagyon reám fér.» E
mellett nem igen tudott dolgozni olyast, a mihez kedve nem volt. Nem
tartozott az élelmes írók közé, kik a könyvárusok megrendelésére tüstént
megmozdítják tollokat. Károlyi kiadó és nyomdatulajdonos, ki ipa
Trattner üzletét átvette, egy húsz nyomott ívnyi imádságos könyv
fordításával kínálta meg. «Minek utána – írja Zádornak – majd megbántam,
majd ohajtottam a dolgot, utoljára úgy tettem, hogy majd sokat kérek s
meg nem fogja adni, mert le akarám rázni magamról. Nem lehetett.
Nyolczvan forintot kértem azaz 80 forintot és megígérték. Aztán kéri
Zádort fordítsa le ő, legyen övé a tiszteletdíj, a benne előforduló
verseket lefordítja maga minden díj nélkül, csak szabaduljon
kötelezettsége alól. Így most sem lehet megélni az irodalomból, hát még
akkor. Vörösmarty elhatározta, hogy Fehérvárra telepedik le, ügyvédkedni
fog s édes anyját magához veszi. Ez elhatározásában még inkább
megerősíté anyja állapota, kinek ez év novemberében látogatására ment, s
kit a legnyomasztóbb körülmények közt talált. «Ide érkeztemkor – írja
Zádornak 1827 nov. 19-ről – anyámat betegen találtam, elhagyatva
szegényt mindenektől, csak azoktól nem, kik rajta keveset vagy épen nem
segíthetnek, azon kívül pusztán mindent, mindent veszendőben. De ebből
elég ennyi is.» Hogy Vörösmarty Székes-Fehérvárra akart telepedni, több
levél bizonyítja. Csató Greczből 1827 auguszt. 5-én így ír hozzá: «Azt
írták nekem, hogy barátom több vármegyén keresztül tett útjából ismét
Pestre tért vissza, s hogy, de nem tudják mikor, ugyancsak barátom uram
Fehérvárra szándékszik megtelepedni.»[24] Zádor ez időtájt sajnálva írja
Kazinczynak Pestről, hogy «Vörösmarty minden kérések ellenére
Székes-Fehérvárra szándékszik az ügyvédi pálya végett».
Székes-Fehérvárott inkább várhatta ügyvédi szerencséjét, mint Pesten s a
mellett ott inkább remélte ápolhatni szegény öreg anyját is. Azonban egy
véletlen eset máskép határozott. Károlyi, a _Tudományos Gyüjtemény_
kiadója, látván, hogy Thaisz alatt e folyóirat mind inkább sülyed, új
szerkesztő után nézett s többek tanácsára Vörösmartyra esett választása.
Vörösmarty Pestre jővén, elfogadta a szerkesztést. A szerkesztői
tiszteletdíj ugyan csekély volt, 800 váltóforint, de mégis több, mint a
mennyit az első években az ügyvédségből remélhetett. Ide járult még
barátjai biztatása is, kik közreműködésöket megígérték, s a kiadó
ajánlata, ki más munkáról is biztosította s nem sokára megkínálta az
_Ezer egy éjszaka_ fordításával tiszteletdíj mellett. Vörösmarty már
1828 januárjában hozzá fogott a _Tudományos Gyüjtemény_ szerkesztéséhez,
melyet egész 1832 végéig folytatott, mikor aztán Horvát István lőn
utóda.
E tíz év, 1823–1833, a nevelői és szerkesztői gondok között is
legtermékenyebb korszaka volt költői munkásságának. Alig végezte be
_Zalán futásá_t, már kész volt _Cserhalom_mal (1825); két tündérregéje
_Tündérvölgy_ és _Délsziget_ csaknem egyszerre születtek (1826); Egerbe
1827 augusztusában kezdett, midőn útjából visszatért s már kész volt
vele novemberben; _Széplak_ot (1828), _Magyarvár_ (1828) és a _Rom_
(1830) töredékek, és a _Két szomszédvár_ (1830) követték. A drámában is
élénk munkásságot fejtett ki. Alig végezte be _Zsigmond_ot, már kész
volt a _Bujdosók_kal s a _Hábador_ czímű drámai költeményt írta (1826).
_Salamon_ s a _Bujdosók_ javításába fogott s mindkettőt kiadta
(1827–1830); s nem sokkal azután ismét két drámát írt: _Csongor és
Tündét_ (1830), _Kincskeresők_et (1832). Ezen kívül számos lyrai
költeménynyel, epigrammával, balladával gazdagította az _Aurorá_t és
_Koszorú_t, a _Tudományos Gyüjtemény_ mellékletét. A szerelem és
hazafiság ifjú tüze lelkesítette, a dicsőség szomja nem hagyta nyugodni
s Pest irodalmi körei nemcsak buzdították, hanem tárgyat is kölcsönöztek
költészetének.
Harmincz év óta az irodalmi viszonyok sokat változtak. Kazinczy és
társai úgyszólva egymásnak írtak, egymás buzdítása pótolta a közönség
koszorúját, levelezésök a hírlapokat. Most már volt közönség, bár
csekély, de folyvást növekedő s mi több, a nemzet hallgatni kezdett
íróira. Kölcsey megvallotta magáról, hogy nem előre föltett szándékból
lett író, hanem mert barátokat keresett s az ifjúság romlott seregében
nem találhatta föl egyébütt, csak az írók közt. E korszak íróinak
némelyike nem is hitt a jövőben, csak hazafi kötelességét teljesítette.
Virasztott a haldokló fölött, de nem remélte gyógyúlását. «Én azok közűl
való vagyok – mond Kölcsey 1814-ben Döbrenteihez írt egyik levelében –
kiknek reményök nyelvünk virágzására nézve nem nagy. Hijába nézek előre,
semmi szélesebb, szebb pálya nem nyílik föl s literaturánk studiuma
privatstudium marad mind végig,» s minden, a mivel Döbrenteit
vigasztalni tudta, csak ennyi: «Nem vigasztalhatjuk, hevíthetjük-e a
köztünk hanyatlót azzal, a mit Apollon a trójai hősöknek mondott; Nem
tudnátok-e oly férfiak lenni, hogy a sorsnak ellenére is győzelmet
vegyetek.»[25] E szavak egészen kifejezik a Kazinczy korabeli írók
helyzetét. Vörösmarty fölléptekor e tekintetben is változás történt. Az
irodalom többé nem volt magántanúlmány, hatni kezdett a nemzetre is. A
győzelem csaknem bizonyosnak látszott s a diadal előérzete fokozta a
küzdelem erejét. Az író társadalmi állása, anyagi helyzete keveset
javult ugyan, de már nemzetről, dicsőségről álmodozhatott s hihetett a
jövőben. A jövő kárpótolta a múltat és jelent. A tavasz ébresztő fuvalma
érzett, a nyugtalan ifjú kedély álmai derengtek irodalomban és
politikában egyaránt. Az alkotmány győzelme, Széchenyi föllépte, az
akadémia alakulása felvillanyozta Pest irodalmi köreit, melyeknek
Vörösmarty nemcsak vendége volt már, hanem ünnepelt tagja is.
E körökben töltötte munkától szabad óráit s úgy szólva egész társasága
írókból állott. Írókkal járt kávéházba, vendéglőbe, velök a német
színházba is, ha Shakespeare-művet adtak; de ez ritkán történt, mert nem
igen volt pénze. Kulcsárnál, kihez sokszor járt ebédre, leginkább a
régibb írókkal találkozott. Az öreg úr különös szívességgel viseltetett
iránta s mind azon törte fejét, hogy kegyeltjének gond nélküli állást
szerezzen. Nem szerezhetett, de azért oly pártfogást játszott irányában,
mintha csakugyan valamire segítette volna. Vörösmarty tisztelte
Kulcsárt, de néha bántotta modora s egész fölindulással mondá egyszer
Szalaynak, Kulcsárra czélozva: «Hálát kívánnak az emberek, azt értem, de
kutyahálát, azt nem értem s nem is fogom soha.» Szemerénél is többször
megfordult s nála ismerkedett meg Kölcseyvel, de ismeretségök nem
erősödött barátsággá. Kölcsey Szathmárban lakott s ritkán jött Pestre,
Szemere pedig okkal és ok nélkül többször meghasonlott az Auróra-körrel,
melyhez Vörösmarty mind végig hű maradt. Szemere 1826–29 az _Élet és
Literaturá_t szerkesztette. A folyóirat kitünő volt, de szerkesztésénél
alig lehetett valami különczebb. Se rovatai nem voltak, se
tartalomjegyzéke. A legtöbb czikknek czíme is hiányzott. Nyitva állott
mindenféle véleménynek s néha igen furcsa vélemények ellensúlyozás
nélkül maradtak. A folyóirat azzal nyílt meg, a mit más lapok jót és
rosszat mondottak felőle, aztán következett egy széptani vagy
nyelvészeti értekezés, majd költemény és dráma s nyomban reá a bírálat.
A szerkesztői jegyzés jogát hol egyik, hol másik író gyakorolta saját
neve alatt, de soha sem maga a szerkesztő. Írók magánleveleit is kiadta
e folyóirat s ennek alapján egy egész nyílt levél-polemiát hozott
divatba. Szemere mindig valami különösen törte fejét, így ötlött eszébe
az is, hogy Pfeffelnek egyik regéje tárgyát különböző írók által
különböző műfajban földolgoztassa folyóirata számára. Kazinczyn kezdve
egész a szerkesztő feleségeig (Képlaki Vilma) mintegy hét író
versenyzett. Szemere Vörösmartyt is bele vonta a versenybe s így készült
_Széplak_ czímű költői beszélye, mely jóval fölül multa társait. E
verseny közelebbi viszonyba hozta őket s midőn Vörösmarty átvette a
_Tudományos gyüjtemény_ szerkesztését, Szemere örömmel segítette őt
kézirattal, s átadta neki Kazinczy önéletrajzának egy részét, melynek
közlésébe aztán Kazinczy is bele egyezett. Vörösmarty Szemerével
leginkább nyelvészeti dolgokról szeretett beszélni, örömest fogadta el
jó új szavait, mert Szemere a legszerencsésebb szóalkotó volt,
Vörösmarty pedig egész életében alig alkotott egy pár új szót, de annál
jobban értette, hogyan kell régi és új szóknak költői színt és
jelentőséget kölcsönözni. Vitkovics vacsoráin is megjelent olykor s hogy
mennyire tisztelte a derék házi gazdát, mutatja az az elegiája, melyet
halálakor a _Tudományos Gyüjtemény_ben közzé tett. Azonban mind
Vitkovics, mind Kulcsár lakomáin leginkább érdekelte őt Horvát István,
kinek egyénisége épen oly nagy hatást tett reá, mint történelmi
kutatásai.
Horvát István érdemeit a mai kor hajlandó észre nem venni, mert csak
őstörténelmi nyomozásaira gondol, melyeket a történelmi kritika oly nagy
tévedéseknek ítél, minőkre alig mutat példát az irodalomtörténet. Jól
emlékszünk azon állításaira, hogy a magyar nemzet története Ábrahám
előtt néhány századdal kezdődik, hogy Karthagó és Jeruzsalem magyar
városok, a trójai és pún háborúkat magyarok vívták, de azt feledjük,
hogy korábbi munkáiban ő tűzte ki legelébb a nemzetiesb irányt s az
eredeti kútfőből dolgozást történetirodalmunkban, s a társadalom és
irodalom terén legelszántabb előharczosa volt a nemzetiségnek. Kazinczy
hozzá képest, legalább érzésben, lanyha magyar volt, s jól mondá valaki
Horvát halálakor, most temetjük az utolsó ázsiai magyart. Horvát oly
büszke volt magyarságára, mintha Árpád egyenes unokája lett volna s a
múlt nagyságából annyi hitet merített a jövőre, melynek fele is elég
lesz vala. Hazaszeretetét gyűlölete tette szenvedélyesen erélyessé.
Gyűlölte az idegeneket, kik kisebbítik a magyar történelmet s ellenségei
a nemzetiség fejlődésének. Modora, polemiája heves, majdnem dölyfös
volt. A hol más ohajtott, remélt, kért, ő hitt, követelt és tett.
Élesztette a nemzetiségi tüzet s az írók félénk hazafiságába bátorságot
lehelt. A mint Toldy mondja, az ő történeti előzményekre és jogokra
hivatkozva követelő és kizárólagos nézete mindinkább elgyökerezett s
határozottabb és nyomósabb munkálkodásra gerjesztett. Se házi körében,
se társaságban nem volt vonzó egyéniség, nem türt ellenmondást,
parancsolni szeretett, de ha a magyar történelem-, nyelv- és
nemzetiségről beszélt, oly ékesszóló, magával ragadó lőn, mint senki
társai közt. Egyetlen tanár sem tett a pesti egyetemen oly nagy hatást,
mint ő. Igaz, mind tanítványai, mind az írói körök bizonyos hamis
módszert s egy csoport tévedést örököltek tőle, de örököltek
egyszersmind nemzeti önérzetet, lángoló hazafiságot, szóval mindazt, a
mi akkor annyira hiányzott a magyar életben.
Vörösmartyra nem csekély hatást tőn Horvát, már akkor is, midőn még nem
ismerte. Az 1822-iki _Aurórá_ban egy _Árpád Pannonhegyen_ czímű költőies
történelmi rajza jelent meg rézmetszet kíséretében. Vörösmarty _Zalán
Futásá_ba átvett egyet-mást e rajzból, sőt a párz dualismust, Zoroaster
Ormuzdját és Arimanját is, melyet itt Horvát, Cornides nyomán, a
magyarok ősvallásával kapcsolatba hozott, szintén innen kölcsönözte,
Ormuzdot Székely Hadúrjával helyettesítvén. Horvát történelmi munkáit is
szorgalommal olvasta. «Horvát rendkívüli ember, munkái is azok – írja
Zádornak 1825 decz. 1-én. Nem vagy hát finnus és a nagyszájú Schlözerek,
Schwarthnerek hallgathatnak.» Nemcsak Horvát tudománya, hanem egyénisége
is hatott reá. Kedvelte benne azt a nemzeti szilaj önérzetet, magyaros
módot, mely Horvát egész lényén elömlött, egész addig, hogy gyermekeit
is ősmagyar nevekre kereszteltette. Horvátnak kedvencz könyve volt
_Zalán futása_ s belőle vett jeligét _Rajzolatok_ czímű munkájához. A
költő iránti rokonszenvet átvitte az emberre is és mindig kitünő
szívességgel fogadta házánál Vörösmartyt. Későn szokott fölkelni s
ágyában reggelizett. Ilyenkor jött Vörösmarty legtöbbször hozzá. Szokása
szerint elfeledte leültetni, de annál nagyobb lelkesüléssel beszélt neki
a régi magyar nyelv emlékeiről s az őstörténelemről. Vörösmartyban
Horvát munkái és beszédei epikai terveket ébresztettek. E történelmi
álmodozásokból átvett és alakított minden olyast, mi képzelmére hatott s
egy nagy eposz tervét érlelte elméjében, melynek tárgya az ősi haza lett
volna. Már 1827-ben azt írja Zádornak: «Szeretnék egy nagyobb eposzba
fogni s már nagyon forrnak gondolatjaim». 1828-ban megjelent belőle egy
töredék _Magyarvár_ czím alatt a _Koszorú_ban. Ezt az 1830-ki
_Aurórá_ban a _Rom_ követte, mely szintén a leendő eposz egyik részét
tette volna, de az egész örökre abban maradt. Lehet, hogy a monda, az
anyag hiánya miatt hagyta félbe, de a közszellem változása 1830 körül
alkalmasint szintén befolyt a leendő eposz sorsára. Megindúltak a
reformmozgalmak s a múlt halványodni kezdett a képzelt jövő előtt. Az
irodalomban is többször szóba jött, hogy az eposz nem korszerű. A
megalakúlt akadémia is drámára tűzött jutalmat. Bármi okból maradt félbe
e mű, irodalmunkra nézve veszteség. Talán tárgya nem hatott volna
annyira a közönségre, mint _Zalán_ban a honalapítás nagy tette, de ha
szabad töredékekből ítélni, úgy látszik, a költő inkább törekedett egy
kerek mesére, mint másik nagy művében. E mellett itt egyszerűbb,
epikusabb a mennyiben jobban tudja mérsékelni alanyiságát. Ez eposz
félbeszakadtával lassanként félbeszakadt Horváttal is minden viszonya.
Sok minden választá el őket, az Aurora-kör, a _Kritikai Lapok_, az
akadémia, melynek tagsági oklevelét Horvát kétszer is visszautasította.
Horvát ez idő óta különben is mindinkább magába zárkozott s csak azoknak
nyílt meg, kik rögeszméiben nem zavarták. Vörösmarty nem látogatta többé
egykori pártfogóját és barátját, csak 1846-ban lépte át újra küszöbét,
midőn Horvát a koporsóban feküdt s az akadémia, Toldy indítványára,
félbeszakítva ülését temetésre sietett egy oly írónak, ki nem tartozott
ugyan tagjai közé, de a kinek egykor hatása alatt állott minden régibb
tagja.
Bármily jól találta magát Vörösmarty ez írói körökben, mégis Kisfaludy
Károlynál volt leginkább otthon. Kisfaludyhoz sokan jártak ifjú és idős
írók, de az úgy nevezett Auróra-kört csak Vörösmarty, Bajza, Toldy,
Zádor és Helmeczy alkották. Volt e körnek két németje is, mint Bajza
megjegyzé tréfásan, Paziazzi Mihály és Tretter György (később Járy),
amaz egy oláhországi ifjú nemes, ki Magyarországba telepedett, egy pár
bécsi és pesti német lap dolgozótársa, emez egy pesti születésű szintén
fiatal német író. Mindketten nagyon tisztelték Kisfaludyt s örömest
foglalkoztak a magyar szebb költemények német fordításával. Ez ifjú írók
sokszor gyűltek össze Kisfaludy szállásán. A szíves házigazda, a pipadal
költője, először is pipával kínálta meg őket, azután szünet nélkül folyt
a beszéd, leginkább irodalmi dolgokról. Kisfaludy volt a legidősb
köztök, kivéve a vele egyívású Helmeczyt. Az ifjabbak közűl senki sem
tegezte Kisfaludyt, sőt egymást sem mindenik. Vörösmarty Toldyval és
Bajzával csak 1830 körűl kezdett tegeződni. Kisfaludy mint híresb író,
tapasztaltabb ember, nagy tekintélyben állott előttök. Egész életében
egyetlen kritikát sem írt ugyan, bár folyvást készűlt hozzá, de barátai
körében szeretett elmélkedni Goetheről, és Shakespeareről, a
romantikáról s hallatta ítéletét mindenről, a mi a magyar irodalomban
megjelent.
E kis kör, egymásra hatva, fokozta saját hatását az irodalomra. Az
_Auróra_ dolgozni kényszeríté őket, a közönség tapsai ösztönözték,
barátságuk egymást mívelte. Kisfaludy sarkalta barátait, hogy az
_Aurórá_ba kisebb műveik legjavát adják. De midőn a szerkesztési idő
közeledett, senki sem volt készen, maga a szerkesztő legkevésbbé, ki
örömestebb festett, olvasott vagy nagyobb műveinek terveibe mélyedt,
mintsem zsebkönyve számára kisebb műveket dolgozzék. Ekkor aztán
összeszedte magát az egész kör s megírta a mi eddig csak eszmében élt
lelkében vagy töredékben hevert íróasztalán. Ily kényszerűségben írta
Vörösmarty _Eger_t Teleki József gróf történelmi rajza után, a mely
mellé még oda adta neki Kisfaludy Fessler munkáit. Így írt néhány
költeményt az _Auróra_ képeihez, melyek rajzát Kisfaludy készítette.
Lyrai költemény, eposz, dráma mindig csak kikerűlt valahogy, de
beszélyek dolgában néha annyira megszorultak, hogy Paziazzinak vagy
Tretternek kellett írni német beszélyt, melyet aztán lefordítva mint
magyar eredetit adtak ki. Tárgyakat szolgáltattak egymásnak, sőt
ugyanegy tárgyról írt költeménynyel is versenyeztek egymással. Így írta
Vörösmarty _Cserhalmát_ Kisfaludy figyelmeztetésére, így versenyeztek
egymással a _Bánkodó férj_ben, így írtak ketten Ilosvai Toldiáról két
különböző fajú költeményt. Felolvasták egymásnak műveiket és
megbírálták. Vörösmarty _Salamon király_át Kisfaludy bírálata nyomán
dolgozta újra, a mikor, a mint Toldy írja, Kisfaludy egy egész
értekezést tartott nekik a történelmi drámáról.[26] Azonban Kisfaludy
műveiről vele szemben tartózkodva mertek szólani, mert a mint Bajza írja
egyik levelében Toldynak, az ócsárlás hamar kedvét szegte. A bíráló
megjegyzésekből vita keletkezett, melyben nagy szerepet játszott a
nyelv, verselés, a különböző, kivált a modern műfajok elmélete, a
nemzeti és romantikai elem.
A nyelvészeti vitákban Helmeczy vitte a főszerepet. Ő volt a
legtermékenyebb s legmerészebb szócsináló, kitől Kisfaludy nemcsak
nyelvtani ismereteit kölcsönözte, hanem alkalmasint nem egy affektált,
erőltetett kifejezését is. Folyvást csinálta az új szót, arra is, a mire
nem volt szükség, reá tolni igyekezett társaira, sőt néha tudtok nélkül
be is erőszakolta műveikbe. Vörösmarty e magas termetű barátját nem is
tudta máskép képzelni, mint kezében bárddal: «vajjon hány szónak szegte
ma bárdja nyakát». Őrizkedett tőle. «Helmeczy már egyszer _Cserhalom_ra
tette fatalis kezét – írja Zádornak 1825 aug. 2-ról – de ártatlanúl,
_megtépve_ helyett _tepdelvé_t írván.» Néha összegyűltek oly új szók
alkotására, melyekre nagy szükség volt s egyszersmind kötelezték
magokat, hogy a megalapítottakat közösen fogják használni. Kisfaludy
volt köztök a legkevésbbé képzett nyelvész. Vörösmarty, Toldy, Bajza,
Zádor sokat foglalkoztak Révaival, sőt Toldy mióta _Handbuch_jába
fogott, búvárlani kezdé a régi irodalmat is. Ez ülésekből kerűltek a
_bitor, zsarnok, tömör, tömeg_ szavak. Ez utóbbit Vörösmarty alkotta.
Egyébiránt ő volt köztök a legconservativebb, sőt mint költő zajtalan
visszahatást igyekezett felkölteni a neologismus túlságai ellen. A mi a
verselést illeti, tisztább rímű és mértékű versekre törekedtek, mint a
hogy eddig a magyar költészetben divatozott s egyszersmind át kívánták
ültetni a nyugot-európai versformák legtöbbjét.
Vörösmarty mint mindenben, úgy itt is, egy pár pontban eltért társaitól.
Magyar füle inkább kedvelte, szükség esetében, a jó magyar assonánczot,
mint a mesterkélt vagy nem elég hangzatos tiszta rímet; leginkább ő
kezdé irodalmunkban azt, mit a nép századok óta használ s mit Arany
egész rendszerbe foglalt. Az Auróra-kör a nyugot-európai formák mellett
a magyar dalformák iránt sem volt érzéketlen. A népdal nálok jelent meg
először költészetünkben, mint művészi gond és tanúlmány tárgya. Mint
Bajzának Toldyhoz írt egyik levele mutatja, Toldy és Zádor folyvást
sarkalták Kisfaludyt, hogy próbáljon népdalokat írni. Kisfaludy írt,
mire Vörösmarty is kedvet kapott, sőt ő annyiban még tovább ment, hogy
népies genreképeket is kezdett írni, mint _Gábor diák, Becskereki,
Laboda_. Bajza örvendett e jelenségnek s a művészi népdalnak egész
elméletét írta meg fönnemlített levelében. A mit ő művészi népdalnak
nevez, az tulajdonkép a specifikus magyar dal akar lenni, mint Goethe
némely dalai specifikus német dalok. Bajza arról gondolkozott
elméletben, mit Petőfi később gyakorlatban oly sikerülten megoldott.
Elmélete nagyjában helyes is, de az csodálatos, hogy Kölcsey _Hervadj,
hervadj_ s _Bú kél velem_ kezdetű dalait tartja ily művészi népdaloknak,
melyek sem népdalok, sem specifikus magyar dalok. Bajza azt is sürgette,
hogy mind Kisfaludy, mind Vörösmarty jambus- vagy trochæusban írják
népdalaikat, de azok elégnek tartották a sormetszetet s némi numerust. A
magyar nemzeti rhythmus titkáról még senki sem gondolkozott mélyebbre
hatón.
Azonban mindez így is nevezetes mozzanat volt. A népi elem megkezdte
fejlődését s másként, mint Gvadányi és Horvát Ádám idejében, s Bajza,
mintegy öntudatlan sejtve a jövőt, így írt: «Az igen kedves dolog nekem,
hogy elsőrendű költőink a népdalokra fordítanak figyelmet, annak igen
sok haszna lesz poezisunkban. Goethe azt mondja valahol a _Diván_hoz írt
magyarázatában, hogy minél elevenebb, minél természetesebb a naiv költés
valamely nemzet poezisében, annál szerencsésebben fognak kifejlődni az
utóbb következő epochák.»[27]