lakott s kihez híven elvándoroltak az ifjú írók, hogy bemutassák
tiszteletöket és áldását kérjék. Ő nem azon aggódott, a min Kazinczy, őt
az bosszantotta, hogy igen elszerelmesedett, ellágyult költészetünk. Az
öreg nyaranta, alkony felé, rendesen a budai hídfőnél sétált vagy
üldögélt. Tisztelői tudták szokását s itt látogatták meg. Egy nap
Szalay, a még gyermekifjú, itt tisztelgett az öreg úrnak. Nem sokkal
azután jött Kisfaludy Károly is és beszédbe elegyedett velök. Midőn
Kisfaludy eltávozott, Virág hosszan nézett utána s így szólott
Szalayhoz: «Milyen szép magas ember ez a Kisfaludy, egész heros s mégis
oly lágy szerelmes verseket ír». A Kisfaludy színművei- és beszélyeiben
nyilatkozó realismus is bántotta a régibb írókat. Midőn a _Kérők_ czímű
vígjátéka előadatott, az ügyvédközönség Perföldyben Nagy István kir.
alapítványügyi jogigazgató arczképére ismert s Vitkovics, nagy
tisztelője a vélt megbántottnak, megtámadta Kisfaludyt, vendégeitől is
támogatva, a kik ez aristophanesi szabadságot a magyar színházra és
irodalomra nézve veszélyesnek látták. «No csak bántsatok, sorban
színpadra hozlak benneteket» – mondá indulatosan Kisfaludy. _Stibor
vajdá_ban szintén rossz néven vették tőle az író és nem író táblabírák a
jobbágyság élés rajzát és izgatást éreztek ki belőle a nemesség előjogai
ellen. Nemcsak az életben, hanem az irodalomban is néha épen az a
sajátság teszi kedveltté az embert az ifjak előtt, a miért az öregek
morognak. Kisfaludy Károly az ifjú írók egész bálványa lőn s nemcsak
_Aurórá_jával központosítá az ifjú erőket, hanem személyiségével is.
Úri, gavallér ember volt, a nők kegyencze, ki oly társaságokba is járt,
hova társai be nem juthattak. Sokat élt külföldön, nyelveket beszélt,
festett. Viharos ifjúsága, kalandjai, tapasztalatai, modern míveltsége,
irodalmunkban eddig hallatlan termékenysége, népszerűsége, melyet épen
úgy meg tudott nyerni mint tartani, tekintélyt vívtak neki az öregek
előtt s elbájolták az ifjúságot. A kezdő költő már nem csak Kazinczynak
mutatta be zsengéjét, hanem Kisfaludynak is, sőt némelyik csak egyedűl
Kisfaludynak. Egy egész ifjú irodalom képződött körűle, mely tőle vett
buzdítást, irányt.
Azonban a pesti ifjú írók 1823 körűl magok között is alkottak egy kis
kört, hol kényelmesebben érezték magokat, mint Kisfaludynál, kivel még
nem voltak egyrangúak s ki még akkor inkább pártfogójok volt, mint
társok. E kör feje annyiban Kovacsóczy volt, a mennyiben 1824-ben egy
_Aspasia_ czímű folyóiratot indított meg, mely tért nyitott oly
költeményeknek is, melyeket az _Auróra_ nem vett föl. Akadt pártfogója
is, egy idősb és tekintélyes író, Szemere, ki szertelen nyugtalanságánál
vagy hiúságánál fogva egész pályája végéig folyvást az újabb-újabb írói
nemzedékhez csatlakozott. Kovacsóczy egy nyaláb kéziratot nyert
Szemerétől, melyet ez egy általa szerkesztendő, de abbahagyott folyóirat
számára gyűjtött. Így jelent meg az _Aspasiá_ban néhány költemény a
régibb íróktól s egy pár széptani értekezés Szemerétől, álnév alatt. A
többi író mind az új nemzedékhez tartozott. Bajza (Julius álnévvel),
Fábián, Toldy (Schedel), Zádor (előbb Stettner, írói néven Fenyéry),
Tewrewk, Bárány voltak a rendes dolgozótársak. A vállalat nem sokáig
tartott s hamar semmivé lőn. Kovacsóczy könnyelmű ember volt s bőven
szeretett költeni, ha nem volt is miből. «Kovacsóczy az előfizetési
summákat nagy részt elpazarolta» – írja Zádor Kazinczynak 1825
októberében. A kör felbomlott, jobbjai elfordúltak Kovacsóczytól s
kizáróan Kisfaludyhoz csatlakoztak.
Vörösmarty Pestre jőve, először is e körrel kötött szorosb viszonyt.
Meglátogatta ugyan egy párszor Kisfaludyt is, ki az 1824-iki _Aurórá_ba
fölvette két költeményét, de akkor ismeretségöknek még csak küszöbén
állottak. Hamarább megbarátkozott az _Aspasia_ dolgozótársaival, kik,
mint ő, feltörekvő s hír nélküli írók voltak. Két költeményt adott az
_Aspasiá_ba s egy episódot _Zalán futása_ első énekéből. Fábián és Toldy
el voltak ragadtatva a mutatványtól s csakhamar barátjai lettek az ifjú
költőnek. Bajza még nem lakott állandóan Pesten s csak 1827-ben
ismerkedett meg Vörösmartyval. Fábián épen Hafizt fordította, Tegnèr és
Ossian tanúlmányával foglalkozott, s úgy látszik, a keleti és éjszaki
költészet felé fordította ifjú barátja figyelmét. Toldy még csak
verseket írt, s egy pár hírlapi czikket és Schiller _Haramjái_t
fordította, tele germanismussal s a neologismus minden túlságával, de
már feltünő jártassága volt mind a magyar, mind a külföldi irodalmakban
s örömest szolgált az új társnak utasítással és könyvvel. Vörösmarty
többször olvasott föl barátjainak töredékeket készülő eposzából, kik
némely észrevételeket tettek reá, különösen Fábián arra ösztönözte, hogy
mindjárt a cselekvényen kezdődő eposz elébe írjon egy kis bevezetést,
mely mintegy előkészítse az olvasó hangulatát. Vörösmarty megfogadta a
tanácsot s így készült _Zalán futása_ bevezetése az első sortól a
harminczadikig.[11]
A jó barátok dícsérgetése s az _Aspasiá_ban közlött töredék várakozást
keltett az írói körökben. A töredék tetszett ugyan, de kevesen bíztak a
sikerben, maga Kisfaludy Károly is úgy nyilatkozott, hogy ily hosszú
lélekzetű költemény nagyon megpróbálja az embert s féltette az ifjú
költőt. Fábián nem kétkedett, hogy az eposz nagy hatást fog tenni s azt
írta Zádornak, hogy egy rendkívüli költőnk állott elő. Zádor Vasból csak
azért utazott le, hogy megismerkedhessék az új társsal. Ő is e körhöz
tartozott s egy pár költeménynyel lépett föl az _Aspasiá_ban és
_Aurórá_ban. Csakhamar szenvedélyes tisztelője, barátja lőn
Vörösmartynak. Az ifjú költő pesti barátjai közt senkivel sem állott
szorosb baráti viszonyban, mint Zádorral. A többi még akkor csak
irodalmi barátság volt. A mint viszonyuk erősödött, Zádor előtt nem
titkolt semmit, még szerelmét sem. Zádor hasonló érzülettel viszonozta e
ragaszkodást. Dicsekedő örömmel nevezi barátjának, Kazinczyhoz írt
leveleiben, e ritka szívű embert és szabad szellemű költőt, ki független
és nemzeti modorban kezdi pályáját. De néha tüzesen vitatkoztak szóval
és levélben, inkább nyelvészeti, mint æsthetikai dolgokon. «Ez így van
jól – írja egyszer Zádornak – az etymologia, szokás, s az én akaratom
szerént.» Akaratját, költői ízlését épen oly nyomós oknak tartja a nyelv
dolgában, mint az etymologiát és szokást. Érzi, hogy a magyar nyelv
geniusza souverain hatalommal ruházta föl s uralkodni van hivatva a
magyar költői nyelven.
Zádor megismertette Fáyval s elvitte hozzá a 21 éves Deák Ferenczet, ki
1824-ben valami pörös dologban több ideig mulatott Pesten. Vörösmarty a
Kishid-utczában a _Vadászkürt_ 10. számú szobáiban lakott növendékeivel.
Itt találkozott először a két férfiú, kikre oly nagy szerep várt a
megifjuló Magyarország történetében. A költő olvasott _Zalán_jából a
leendő államférfiúnak, kit épen úgy meghatott a csodás bájú nyelv, mint
a nemzeti fenkölt érzés. Az ősi dicsőség költője s az ősi jog védője a
rokonszenv dobbanását érezték szívökben, mely később oly nemes és ritka
barátsággá fejlődött. Nemcsak tehetségök és hírök varázsa vonzotta
egymáshoz e két férfiút, hanem jellemök és kedélyök összhangzata is több
pontban. Mind kettőben ugyanazon erkölcsi és nemzeti mély érzés,
ugyanazon erős, de titkolt vagy elnyomott szenvedélyesség, ugyanazon
csöndes komolyság és magyaros humor. Mind kettő a néppel összeolvadó
magyar nemesség kifejezése, az ősi nemzeti typusz kinyomata, a
korszellem hatása alatt mintegy megifjodva. Vörösmarty épen annyira
különbözött Kisfaludy Sándortól, mint Deák Nagy Páltól. Kisfaludy
Sándornak a nemesség volt a nemzet, mint Nagy Pálnak. Vörösmarty az
egész nemzethez szólott, s folyvást viszhangoztak lantján azon politikai
eszmék, melyekért ifjuló nemzete küzdött, Deák is mint a nemzet
államférfia szerepelt s a Széchenyi felköltötte reformeszméket oltva be
az ősi alkotmányba, a nemesi jogoknak nemzetivé átváltozását segítette
elő. Vörösmarty hatása bevégződött e korszakkal s csak a forradalomig
terjedt. A Deáké átnyúlt a másik korszakba is, hogy megvédje a jövőnek
mindazt, a mi a múltban egyedűl drága. Vörösmarty 1825–1845-ig állott
hatása legmagasb fokán, Deák 1861–1867-ben érte azt el. A két korszakot
a forradalom árja és romok választják el egymástól, de felettök az ősi
dicsőség és az ősi jog csillaga dereng, egy-egy fénysugárt vetve a
homályos jövőbe. E fényben a két barát szelleme ismét találkozott.
1825 elején már készen és kijavítva állott _Zalán futása_ s Vörösmarty
előfizetési íveket bocsátott ki. Társai bátorították s izgatták az
előfizetés ügyében, kivévén Bajzát, ki Orosziból 1825 máj. 30-ról így ír
Toldynak: «Vörösmartynak ohajtanám, hogy előfizetője ne legyen. Kár oly
nagy munkával sietni, egy nagy eposzt nem lehet úgy venni, mint 10–12
sorból álló kisded dalt, melynek hibáját, szépségét gyakorlott fej
azonnal kitalálhatja. Igen sokat monda az a soha meg nem vetendő
kritikus, ki azt mondá, hogy nonum prematur in annum, csak hogy jól meg
kell őt érteni s nem oly félszegűl magyarázni, mint szokták közönségesen
magyar íróink és nem-íróink. Én a derék ifjút tisztelem s nálam senki őt
jobban nem tisztelheti. A ki oly darabot ada, mint a _Tünődő_, méltó a
tiszteletre, a nemzeti tapsra. Ez s az ő _Fellegekhez_ rosszúl czímzett
darabja az ez évi _Aurórá_nak becsesb darabjai közé fognak számláltatni.
Hogy neve ragyogjon, úgy ohajtom, mintha saját nevem volna, ennek okáért
féltem, mert _Zalán_járól az én jóslatom az, hogy ha most hamarjában
kijövend, el fog feledtetni!» Bajza még ekkor nem ismerte Vörösmartyt
személyesen és _Zalán futásá_ból nem olvasott egyebet az _Aspasiá_ban
megjelent mutatványnál. Se a baráti rokonszenv, se a mű szépségei nem
enyhíthették kritikai szigorát, mely mint levelei bizonyítják, már
fiatal korában nyilatkozott benne, nemcsak mások, hanem önmaga iránt is.
Azonban e nyilatkozat, úgy látszik, nem az eposz természetének mélyebb
vizsgálatából származott. Ő csak féltette pályatársát, de nem arra
gondolt, hogy egy nagy tehetségű fiatal költő írhat a költészet nem egy
fajában remekművet, sőt egy s más tekintetben genialis eposzt is, de
olyat nehezen, mely az elsőrendű eposzok mellett foglalhasson helyet,
mert az ily eposzokat a népköltészetben századok teremtik, a
műköltészetben pedig hosszú évek, sőt egy egész élet.
A várt mű 1825 augusztusában megjelent, csinos kiadásban, a czímlapon
rézmetszettel, a melyet Kisfaludy Károly rajzolt. Úgy látszik a censura
keveset vagy épen semmit sem törült ki belőle. A politikai viszonyok egy
kissé enyhűltek, a kormány visszadöbbenve a heves és kitartó
ellenállástól, hajlandónak mutatkozott visszavonni törvénytelen
rendeleteit. Az országgyűlés majdnem bizonyos volt, a censorok engedtek
valamit szigorukból. Legalább Zádor 1825-ben Kazinczyhoz írt egyik
levelében dicséri Dreschert, a budai censort, hogy szép szabadelvűséget
tanusított Vörösmarty _Zalán_ja s az 1825-ki _Auróra_ iránt. Vörösmarty
a maga költségén adta ki művét és előfizetés útján. Nem sok előfizető
gyűlt reá, a könyvárusoknál is lassan kelt, de hatása mind az irodalmi
körökre, mind a míveltebb közönségre rendkívüli nagy volt. A politikában
a kihirdetett országgyűlés, az irodalomban _Zalán futása_ volt a beszéd
főtárgya. Természetesen a politikai érdek volt a hatalmasabb, de az ősi
jogok védői s az ősi dicsőség dalnoka közti rokonságot mindenki érezte,
magok az illetők legjobban. Az ország jogait visszakövetelő s a nemzeti
fájdalom hangját hallató szónokok beszédeihez jól illett az eposznak
mind tárgya, mind hangja. Vörösmarty egy politikai nagy pillanatban
lépett föl, mintegy a kor kifejezése volt s költői tehetsége s az
országos hangulat egyaránt a nemzet költőjévé avatták. Az irodalmi körök
is tapsoltak a sikernek, bár különböző okokból. Az Auróra-kör a rég várt
epikust üdvözölte benne, a nemzetit és romantikust, ki elhagyja a
klasszikai példányokat, de az újabbakat sem igen követi, s valami
eredetit vegyít költészetünkbe. E mellett e kör örvendett, hogy saját
kebléből emelkedik ki e rendkívüli tehetség, ki egy még eddig
betöltetlen helyet foglal el. A drámában Kisfaludy K. volt a koszorús, a
lyrában többen osztoztak a babéron: Kisfaludy S., Virág, Berzsenyi,
Kisfaludy Károly, az epikus koszorújáért még egyetlen kitünő költő sem
versenyzett. Senkinek sem esett nehezen, hogy Vörösmarty elfoglalta az
üres helyet, sőt Kisfaludy K. benne ismervén föl epikai költészetünk
első rangú tehetségét, leginkább ilynemű dolgozatokra buzdította.
Kulcsár és ortholog társainak az tetszett, hogy Vörösmarty, bár a
neologokhoz tartozik, mégis kevésbbé az, mint a többiek s van benne
valami régies is. Fáyt elbájolta a színek és képek gazdagsága s nem
egyszer mondotta tréfásan, hogy Vörösmarty költészete hasonlít a nehéz
szövetű aranyhímes magyar szoknyához, mely akkor is teltnek látszik s
megáll a földön, ha hiányzik belőle a szép termetű hölgy. Szemere
csodálkozott az egészen új nyelven, mely sem a régi, sem a megújított,
és szokása szerint egy csoport paradoxonban fakadt ki. Horvát István az
ősi dicsőség dalnokát üdvözölte benne, mintegy testvérét, ki az a
költészetben, a mi ő a történelemben.
Szóval majd minden nevezetesb írónak tetszett valami e műben s legalább
magán körben hallatta róla ítéletét. Csak Kazinczy hallgatott, ki mint
kritikus Kovacsóczyt is bámulni tudta s kivált leveleiben általában nem
igen sajnálta a bókot egyetlen hozzá folyamodó írótól sem. Sajátságos
jelenség, de nem épen érthetetlen. Vörösmartyra már Teslér
figyelmeztette Kazinczyt, ki 1824-ben Kovacsóczyhoz írt levelében
üdvözölte is a tehetséges ifjút, mint szokott minden ifjú írót, ki a
neologismushoz csatlakozott. Vörösmarty megköszönte a figyelmet egy kis
levélkében, mely tele őszinte tisztelettel, de nincs benne holmi
lelkesülésbe oltott hízelgés, melyhez annyira hozzá szoktatták Kazinczyt
barátjai és tisztelői. Kazinczy felelt e levélre, biztatta, mert jó jel
– úgy mond – mikor a kezdő nem félig érettet nyújt s kéri, hogy írja meg
neki életadatait. Vörösmarty teljesítette e kérelmet, s egyszersmind
mutatványt küldött _Zsigmond_ czímű drámájából. Itt megszakadt
levelezésök egész 1827-ig.[12] Lehet, hogy Kazinczy száraznak találta
Vörösmarty modorát, ki nem értett a levélírás mesterségéhez, se magáról,
se másról nem tudott szellemesen csevegni vagy ódai lelkesüléssel
ömledezni. Valóban Vörösmarty épen oly rest levélíró volt, mint kevés
szavú, s leveleiben rendesen csak a szükségesekre szorítkozott. Ritkán
nyílt meg, vagy engedte át magát fölindulásának s épen nem kedvelte se a
szívből jövő, se a mesterkélt bókokat. Kazinczy levélírónak született,
annyira, hogy leveleiben nemcsak mint stilista a legkitünőbb, hanem
jellemének szeretetreméltósága és gyöngesége is itt nyilatkozik
leghívebben. A levélírásban épen oly kevés érintkezési pont volt köztök,
mint a költészetben. Midőn _Zalán futása_ megjelent, Széphalomról nem
repült hozzá üdvözlet, midőn Kazinczy _Minervá_ban az 1825-ki _Aurórá_t
bírálta, melyben épen akkor látott világot _Cserhalom_, csak érinti
Vörösmarty e második nagyobb művét. Toldy, ki mindinkább bámulta
Vörösmartyt, egész nehezteléssel írta neki, hogy ez valóságos
részrehajlás. «Jól mondod – viszonzá Kazinczy 1826 nov. 6-án – hogy
részrehajlással vagyok Vörösmarty iránt. Hogy azt ismerd, jer, lásd,
mint tanúlja fiam scandálni a hexametert _Zalán_on, mint tudja érteni a
poetai szólást _Zalán_on s midőn vele olvasom _Zalán_t, mint tanúlja
ellágyult, elváltozott hangomon ismerni a nemzet nagy díszét.
_Cserhalom_ nekem annyi, mint egy egész poema s nem számlálom a kisebb
dalok számába. _Zalán_ és _Cserhalom_ felől én is egyedül akarok szólani
s ha eddig hallgaték, nem hidegségre mutat.»[13]
Toldy kapva kapott e kicsikart nyilatkozaton s örömmel igtatta be a
Vörösmarty eposzairól írt æsthetikai értekezésébe, azzal mentegetve
magát Kazinczy előtt, hogy ezzel tartozott mind neki, mind
Vörösmartynak; Vörösmartynak azért, mert a mellőztetés nehezebben esik
bármely megtámadásnál, neki azért, hogy az olvasó olyast ne higyen
felőle, mi bizonyosan nincs szándékában. Kazinczy helybenhagyta levele
fölhasználását, de nem tartotta meg ígéretét és soha sem írt se
_Zalán_ról, se _Cserhalom_ról. A helyett elpanaszolta Guzmicsnak, mily
rossz néven vette tőle Toldy, hogy _Zalán_t és _Cserhalmo_t nem
magasztalta, s egész elkeseredve kiált föl: «Föltettem magamban, hogy
magamba zárom örömömet és boszúságomat s többé semmit sem recensealok.
Igaza van gr. Majláthnak, noha nem ily baj miatt mondá a szót: Unsere
Schriftsteller sind doch schreckliche Pedanten.»[14] Guzmicsnak is
ígéri, hogy írni fog e két műről, s egyszersmind egy későbbi levelében
oda vet egy pár megjegyzést, a melyekben őszintébb a gáncs, mint a
méltánylat. «_Zalán_nak ossiani kezdete – úgy mond – engem igen kedvesen
lepe meg; csodálom, írigylem azt, valamint könnyűségét. De azt is
csodálom, hogy ez a lelkes ifjú a maga eposzával ily hamar elkészülhete,
hogy azt ily hamar kieresztheté… Én azt szerettem volna, hogy
_Zalán_jában leltem volna több nyomait Homérnak, nevezetesen azokat a
Homérban oly szép hasonlatokat. Lehet e nemben szép a mi nem homéri is,
de engem igen gyönyörködtet, midőn a Homér nemében homérit lelek.
_Zalán_ban sok sürgés-mozgás (actio) van s ő a hadi dolgokat szépen és
szép mértékben egyesítette az emberi szív érzéseivel. _Zalán_nal
literaturánk és korunk kevélykedhetik, de _Zalán_ is sokat nyert volna
mint minden egyéb munka, ha Vörösmarty követte volna Horácz intését…
_Salamon_t tegnap vevém. Ime epicus és dramaticus azon egy személyben.
Melyik lesz nagyobb, melyik kisebb. Még eddig a dráma nem vala íróinknak
a legszerencsésebb pálya.»[15]
Elvégre Vörösmartynak is írt, midőn ez neki 1827-ben _Salamon_ból
ajándék példányt küldött. «A művészt akkor dícsérjük – így szól a levél
– midőn munkája csodálatában felejtjük dícséretét, ezt mondja _Emilia
Galotti_ban a herczeg. Halld tehát, miért nem szólék én _Zalán_ról, a
szép _Cserhalom_ról és most miért nem _Salamon_ról. De halld azt is,
hogy soha nekem kedvesebb tömjény nem gyujtatott, mint a melyet bodrogi
barna leánykától vettem.»[16] Általános bókok minden eszmei tartalom
nélkül s az, hogy _Salamon_t egy sorba teszi az eposzokkal, kétkednünk
kényszerít őszinteségében, mert Zádorhoz írt egyik levelében
kedvezőtlenűl nyilatkozik _Salamon_ról, s különös, hogy drámában épen
egy lyrai költeményt emel ki, Jolánka dalát, a melyet magára czélzónak
tart, mert Jolánka a széphalmi pusztát emlegeti. Egyébiránt később
Toldyhoz írt leveleiben többször üdvözli és magasztalja Vörösmartyt, de
mindig egy rangban a többi tehetségesb ifjú költővel, ide értve
Kovacsóczyt is. Ez szerfölött boszantotta Toldyt: «Mint hüledezünk –
kiált föl – midőn látjuk, hogy némelyek iránt mily rettentő tévedésben
vagy.»[17]
Valóban Kazinczy Vörösmartyban s a többi ifjú költőben inkább csak azt
dícsérte, a mi irányával összhangzó volt, tudniillik, hogy a neologismus
zászlójához csatlakoztak, mértékben írják a rímes verseket. De az
visszatetszett, hogy némelyek, különösen Vörösmarty, elhajlanak a
német-görög classicismustól. E mellett Vörösmartyt a szokottnál nagyobb
költői tehetségnek soha sem ismerte el. Csak félig-meddig telt öröme az
új nemzedékben s leginkább abban nyugodt meg, hogy általában
költészetünk fölzsendül. «Én ősz fővel – írja Guzmicsnak az _Aspasiá_ról
– s Döbrentei a férfikor erejében nem írigyli-e Vörösmartynak,
Kovacsóczynak, Juliusznak, Emilnek némely itt állott verseiket?»[18] Kis
Jánosnak az Auróra-körre czélozva így ír: «Az az út, melyet nekünk kelle
irtani, ime törve van s lelkes ifjúink futnak, a hol nekünk mászni
kelle. Mint örvendek, hogy nyilni látom a szép tavaszt.» Később: «Mi
lehet idővel ebből a Kovacsóczyból, Bajzából és Vörösmartyból».[19]
Folyvást egy sorba teszi Vörösmartyt Kovacsóczyval. Valami kiválóbbat
nem talált benne, s úgy látszik, nem csüggött költészetén bensőbb
szeretettel. Kazinczy valóban sok mindent megtámadhatott volna
_Zalán_ban, a compositiót és jellemrajzot egyaránt, de azt el kellett
volna ismernie, hogy e fiatal költő új világot nyit költészetünkben s
oly nyelven szólal meg, a minőn még egyetlen magyar költő sem. De épen e
kettő tetszhetett legkevésbbé Kazinczynak. Ő Toldyhoz írt egyik
levelében[20] (1827) önérzetbe vegyült mély meggyőződéssel mondja, hogy
egy magyar író dolgozatán sem ismer annyi classicitást, mint a magáén,
nem szépséget ért alatta, hanem klasszikai ismeretséget s ez alatt
nemcsak a reminiscentiákat, allusiókat, hanem a színt, még pedig ott is,
hol új vagy régi klasszikai példány nem lebegett szeme előtt.
Kazinczynak igaza volt s épen ezért nem tetszhetett neki eléggé
Vörösmarty, kiben a hexameteren kívül semmi sem emlékeztetett a
német-görög classicismusra. Kazinczy a nyelvújítás halhatatlan hőse volt
s a művészibb próza és költőibb szólam megalapítója. Vörösmarty
elfogadta a nyelvújítást, de bizonyos határnál megállapodott s a magyar
költői nyelv szépségeit más úton kereste, oly úton, mely inkább
megegyezett a nyelv géniuszával. Nem írigység, hiúság választák el
egymástól az agg és fiatal koszorúst, hanem ízlés és eszmék, melyek néha
erősb válaszfalak magoknál a szenvedélyeknél is. Tisztelték egymást, de
lehetetlen volt egymás költészetét őszintén szeretniök.
VI.
Vörösmarty fölhagy a nevelőséggel. Haboz az írói és ügyvédi pálya
között. Az írók jövedelmei. Néhány hónapra újra nevelősködik. Kiadja
_Salamon_t. Kirándulásai a vidékre. Tiszteletdíjai. Székes-Fehérvárott
akar megtelepedni mint ügyvéd, majd Pesten marad és átveszi a
_Tudományos Gyüjtemény_ szerkesztését. Munkássága 1823–1833. Irodalmi
állapotok. Viszonya Kulcsárral, Szemerével és Vitkovicscsal. Horvát
István hatása Vörösmartyra. Egy új nagy eposz terve. Az Auróra-kör;
tagjai, törekvése és iránya.
A huszonöt éves ifjú országos hírre emelkedett s a pesti irodalmi körök
kedvenczévé lőn. Épen akkor mosolygott reá a dicsőség, midőn szíve a
szerelem élethalál harczát vívta, épen akkor tüntették ki az emberek,
midőn hivatal, életmód nélkül állott a világban. Bevégezvén tanítványai
növelését, 1826 augusztusában megvált a Perczel-háztól s Budára Zádor
barátjához költözött, majd onnan novemberben Fehérvárra utazott anyja
látogatására.
Nem tudta, mitevő legyen, az ügyvédséghez fogjon-e vagy mint író
próbáljon megélni. Ez utóbbira nézve nem épen biztatók voltak a
kilátások. A magyar irodalom nem igen jövedelmezett. Maga Kisfaludy
Károly, a legtermékenyebb és népszerűbb író is keveset kapott az
irodalomból. Nem annyira könyvárusoknál kelt a könyv, mint inkább magán,
úgy szólva házi úton. Az író tíz-húsz példányt küldött eladás végett a
vidéki írókhoz, barátjaihoz vagy irodalmi buzgóságokról ismeretes
papokhoz s megyei tisztviselőkhöz. E vidéki bizományosok édesgették,
erőszakolták az irodalomhoz a közönséget, mely lassanként növekedett.
Néha a könyv mind elfogyott, de a szegény bizományosok kárban maradtak.
Bajza boszúsan panaszolja Toldyhoz írt egyik levelében 1824 körűl, hogy
az idén és taval is neki kelle megfizetni a hozzá küldött _Aurórá_k egy
példányát. Tavaly elvittek tőle egy példányt s oly megrongálva adták
vissza, hogy nem számolhatott be vele; az idén egy úri hölgynek adott át
egyet megtekintés végett, gondolván, hogy így könnyebben megveszi,
azonban ez ajándéknak gondolta s most már ő kénytelen megfizetni az
árát.[21] A könyvárusok csak kivételkép fizettek tiszteletdíjat,
legföljebb kinyomatták a művet s néhány példánynyal elégítették ki az
írót. A szerkesztők sem fizettek, maga az _Auróra_ is ritkán volt oly
helyzetben, hogy tiszteletdíjat adhasson. A legtöbbször nem találkozott
kiadó s az író saját költségén vagy úgynevezett kamat nélküli
részvétkölcsönökön adta ki művét, a jövedelemből visszafizetés föltétele
alatt. Pesten Forgó, a megyei főorvos, Kulcsár, Rudics József, a
Kisfaludy Károly barátja, voltak a legelőzékenyebb kölcsönzők.