mutatja, hogy mily erőt vett rajta eltitkolt szenvedélye. Vörösmarty nem
kedvelte a költői szárnyalást prózában, s leveleiben nem szokott
érzésekben áradozni, s ím e levelében egész szenvedélyességgel tör ki.
Óhajt és fél találkozni a szeretett leánynyal, barátja vigasza nem hat
reá s még egyszer átéli boldogtalan szerelme minden örömét s kínját.
«Itt vagyok – írja Zádornak 1825 szept. 28-ról – s itt van elválhatlan
társam a reménytelenség. Minden, a mi sanyarú s lesújtó lehet, megvan e
mondásban; elgondolhatod, hogyan voltam, mikor ezt éreztem. Ő nem örökre
távozott el innen, s mikor megjöttem, már itt volt. Oh barátom, micsoda
szárazság, micsoda üresség ez ahhoz képest, a mi bennem forr, de nem
keresem a szavakat, leírom, a mint tollamra jőnek. S ha csak század
része lesz is a valóságnak bennök, elég ez arra, hogy szánakodjál
rajtam. Látom leveledben, mindent elővettél, a mi vigasztalásomra
lehetne: részvétedet, hazámfiai szeretetét fáradozásaimért. Mind igaz
lehet ez, de én nem hallok semmit is. Ha Isten angyalai az üdvösség
csengetyűjével csengetnének is fülembe, ha a paradicsom legékesb madara
repkedne is körűlem édes dalával, de bár maga a testesült öröm biztatna
is, nem hallanám őket. Siket vagyok mindenre, mint a nehéz föld, csak
fájdalmamra nem. Ne gondold, hogy önként kerestem csüggedésemet, a mit
csak képes voltam megtenni, megtettem előre, hogy annak idejében
könnyebben tűrhessek, de halljad mindenestül, s talán utolszor, veszendő
ügyemet. Meglett korú vagyok és semmi kilátásom. Ennek méltó
meggondolása arra határozott, és szinte megkeményített lejövetelem előtt
annyira, hogy akármi hideg elfogadást, sőt tán megvetést is képes lettem
volna elszenvedni. Nem is csalatkozám, a legérzéketlenebbűl és szinte
megfásúlva állottam előtte első pillanatban, s ő azon szelíd
mosolygással, melylyel mindenkit fogad, fogadott engemet is. Alkony
volt; ifjúsága legszebb biborában állott, szülei és testvérei körében,
hasonlíthatlan szépségű sugár termete nem mutatott földi származásra,
mint az örömnek angyala, úgy fogadott tiszta, bútlan tekintetével. Én, a
ki kevesebbet vártam, olvadozni érzém elfásult szívemet, s hálát adtam
Istenemnek, hogy még egyszer láthatom. Nem is kívántam többet, de tudod,
gyarlók az emberek. Én holmi apróságokkal foglalatoskodtam, s ő ismét
hozzám jött, hogylétemről kérdezősködvén. Ha egy kézmorzsoló hitvány
kérdezne így, fülem sem csendülne, de midőn a kérdés szép hangjai
ezüstként hangzanak oly ajakról, melyen még csak ily csekély kérdésért
is a szemérem harczol, oh akkor barátom, ne legyek-e oda? Láttam, nem a
szerelem szólamlik meg belőle, de még egyszer megáldám Istenemet, hogy
őtet láthattam, s erősen fogadtam, őtet holtig emlékezetemben éltem
angyalának tartani… De mily erőtlen vagyok feltételemben! Akármit
beszéltem ezelőtt felőle, tudd meg, hogy az mind hiba volt. Oh csak
valami kivetőt találhatnék benne! Nem találok s a mit bennem iránta most
már csak tiszteletnek véltem, minden képtelenségek belátása mellett is,
szerelemmé vált. Itthon van, de már majd bizonyos jelensége van, hogy
nem soká marad. Kimélnek jelenlétemben, de mégis úgy vagyok, mint a mely
hajót az örvény több mérföldről besodor, nem hirtelen vész, de minél
későbben, annál szörnyebben és bizonyosabban. Így a rossz jövendő tárva
áll előttem s ha Pesten más életet nem választok, rövid idő után bizvást
vess keresztet reám… Hajh, csak tizenhat esztendős koromtól fogva
nevelhettem volna mostani észszel magamat: Maróthy most nem menne maga s
én nem tépelődném gyávaságomon.»
E levél leghosszabb Zádorhoz írt levelei közt; még jól esik beszélnie
szerelméről, még nem jött el az elhatározó percz, még nem jutott
szenvedélye legyőzéséhez. Későbbi leveleiben már inkább csak érinti
szerelmét; megtörtént, a mire rég készült, s az eltemetett szerelem
fájdalma csak néha nyilallik át sorain. «Hallád, hogy itt vagyok – írja
Pestről 1825 november 6-ról – képzelheted, hogy el is kellett jőnöm. Oh
barátom ez az eljövetel legalább csak keserves lett volna. Nem volt.
Nyomorult szavakkal tudtam elbúcsúzni s a fájdalom bennem gúnykaczajjá
vált… Képzelheted, hogy lehet annak dolga, a kit végtelen pusztában kezd
megvenni az Isten hidege; úgy vagyok én az élet pusztájában, fázni
kezdek s a boldogtalan emlékezet nem melegít többé. Legalább csak új
lelket vehetnék, felöltöztethetném a remény és szerelem bibor köntösében
s ifjúságát a képzelődés gazdag virágaival ékesíthetném föl, de el
vagyok temetve s a remény és szerelem hervadtan áll jó kedvem sírjánál.
Ezt olvasom, ha mélyen szívembe tekintek, de talán annál kevesebb
gondomat foglalja el ezután az ábrándozás s hideg észszel a külső
jobblétért tán többet tehetek.» Egy Zádorhoz írt másik levelében már
nyugodtabb, üdvözli házasulandó barátját és széttépett boldogságára
gondol: «Adja Isten oly boldog légy, a mint azt érdemeled: boldogságom
úgy is abból fog állani, ha hazám és ti boldogok lehettek. Én is
lehettem volna, de hajh mily véghetlen nagy lépés van a lehetéstől az
azzá lételig, s mégis hány van, a ki az sem lehetett volna, mert szívén
kívül kereste a boldogság forrását.» Néha gúnyosan fordul maga ellen.
«Lásd én – írja szintén Zádornak – lassanként beleszokom a jókedvbe, ki
tudja, bele halok-e? Azt gondoltam, hogy majd se nem ehetem, se nem
ihatom, pedig dehogy nem. Csak elfásulok lassanként s magam sem bánom,
legalább faraghat a sors belőlem a mit akar, bálványt vagy bitót.» Évek
multával is sajogni kezd a behegedt seb. «A napokban – írja Zádornak
Pestről 1827 aug. 28-ról – itt lesz Etelka, nem tudom megláthatom-e?
Talán fogom látni, de mért nem oly szemmel, mint öt évvel ezelőtt, akkor
egy tekintet hónapokig elálmodoztatott volna, most talán meg sem
indíthat, annyira sem vihet, hogy a multra visszanézvén, borzadjak
magamtól.»[10]
Ím lassanként kialvó szenvedélye, de a melynek emléke folyvást
termékenyíti költészetét. Nemcsak Vörösmarty nem lett boldog, de az sem,
kit annyira boldognak óhajtott s kinek épen boldogságáért győzte le
szenvedélyét. Etelka később férjhez ment ugyan, de a mint Vörösmarty
maga mondá egykor Zádornak, nem volt boldog és sokat szenvedett. Azonban
mindez későbbi dolog. Midőn 1823-ban Vörösmarty _Zalán futásá_ba
kezdett, Etelka a fejlődő ifjúság bájaiban virult, s az ifjú költő
ébredő szenvedélye hevével szerette. Hazafi és szerelmi lelkesülés
melege alatt született a magyar új eposz s azzal költője, úgy látszik,
nemcsak hazája, hanem szerelme oltárán is áldozni kívánt. 1823 őszén már
kész volt belőle néhány ének s Vörösmarty félművel, de egész
lelkesüléssel sietett Pestre.
V.
Vörösmarty mint a Perczel-fiúk nevelője másod ízben, 1823–1825. Ügyvédi
vizsgálatot tesz. A pesti irodalmi körök 1798–1825. Kármán. Révai.
Horvát István, Szemere és Vitkovics. Kulcsár. A Marczibányi-intézet.
Fehér György. Petrózai Trattner János. A gróf Teleki-ház. _Auróra.
Hébe_. Kisfaludy Károly és Kazinczy. Kovacsóczy _Aspasiá_ja. Vörösmarty
új barátjai: Toldy, Fábián, Zádor. Első találkozása Deák Ferenczczel.
_Zalán futása_ fogadtatása. Vörösmarty és Kazinczy.
Pesten újra átvette a Perczel-fiúk nevelését s egyszersmind fölesküdt a
kir. táblára jegyzőnek. Ugyanekkor nagybátyjánál, Vörösmarty Ferencznél,
egy évig gyakornokoskodott. Nevelői fizetése koszt és szállás mellett
300 váltóforint volt, melyből a mit megtakaríthatott, folyvást anyjának
küldötte. Nappalait a tanítás, az ügyvédi censurára készülés és
gyakornokoskodás foglalták el s inkább csak éjjeleit áldozhatta a
múzsáknak. _Zalán futásá_n dolgozott oly kitartóan, hogy már 1824
márcziusában, a mint Kazinczynak írta, igen kevés híja volt az egésznek.
Közbe-közbe elővette egy még Görbőn kezdett drámáját, _Zsigmond király_
czíműt, melyet 1823 telén Pesten be is végzett. E mellett néhány kisebb
költeményt is írt, szorgalmasan olvasott, kivált szűnnapokon, midőn
tanítványaival Börzsönybe rándúlt. 1824. dec. 20-án letette az ügyvédi
vizsgálatot, de nem ügyvédkedett, hanem folyvást nevelő maradt. Úgy
látszik, hogy mikor ügyvéddé lőn, már fölhagyott azzal a szándékkal,
hogy valóban ügyvéd legyen. Legföljebb menedéknek tartotta fönn. Hamar
megismerkedett az irodalmi körökkel, lassanként a nemzeti törekvésbe
olvadt be minden egyéni törekvése s néhány év múlva egyedüli életczélja
lőn a hazafi és író koszorújáért küzdeni. A szerelméről lemondó ifjú
keblét csak a hazafiság nagy érzése volt képes betölteni.
Pest épen akkor kezdett válni irodalmunk központjává. Már a múlt század
végén látunk egy pár férfiút erre törekedni, de siker nélkül. Kármán
1793-ban kimondotta, hogy míg Pest meg nem ragadja a kormányt, addig a
tájszólások nem fognak beolvadni egységes irodalmi nyelvbe, addig a
vidéki elszórt irányok nem termik meg az országos irodalmat, mely
egyedűl egyenlítheti ki a nyelv, ízlés és egyének különbségeit. Írói
estélyeket indítványozott b. Podmaniczky Anna, gr. Beleznay Miklós
tábornok özvegye szalonjában a pesti magyar írók és tudósok
központosítása végett, és szintén Beleznayné pártfogásával indította meg
_Uraniá_ját, melyet ugyane czélból alapított. Meg is nyílt ez újkori
első magyar szalon, de a Martinovics-katasztrófa szétriasztotta s Kármán
halálával megszűnt az _Urania_ is, mely minden tekintetben annyi szép
reményt ígért. Révai terve egy Pesten fölállítandó nyelvmívelő társaság
ügyében az országgyűlés részvétlensége miatt nem létesűlhetett. Az írók
szétszórva laktak az országban. Minden kis város, hol egy pár kitünő író
lakott, vagy valamely nevezetesb irodalmi vállalat indúlt meg,
fensőséget gyakorolt Pest fölött, hol a magyarok is németűl beszéltek,
német művészet kezdett virágozni s oly lelkes magyar író is, mint
Schedius, német folyóiratot adott ki. Bécset még leginkább lehetett a
magyar irodalom központjának nevezni. A múlt század közepén itt
szólaltatta meg ismét irodalmunkat a magyar testőrség, itt jelent meg a
legolvasottabb hírlap, itt nyomattak a legszebb kiadású magyar könyvek s
évtizedeken át soha sem hiányzott itt egy-egy oly írói kör, mely
folyvást levelezésben állott az ország legkitünőbb íróival.
Pest fensőségének első lépcsője tulajdonkép Révai volt. Midőn e genialis
férfiú 1802-ben mint a kir. egyetemen a magyar nyelv és irodalom tanára,
elkezdé hirdetni a magyar nyelvészet reformját, vagy jobban mondva,
megalapítását, s összetűzve Verseghyvel, szokatlan mozgalmat idézett
elő: a magyar írók nagyobb figyelemmel fordúltak Pest felé, mint valaha.
Révai ugyan nem sokkal azután meghalt, de naponként szaporodó
tanítványai lelkesűlten hirdették tanait. Köztök leginkább Horvát István
tűnt ki, a ki már a Verseghy-polemiában is védelmezte mesterét, s kit
mintegy fejének ismert az az irodalmi kis kör, melyet Szemere és
Vitkovics alkottak s Kazinczy pesti triásznak nevezett el. E kör három
eszmének volt képviselője: védte és terjesztette Révai nyelvészeti
rendszerét, Kazinczy nyelvújítását és szintén a Kazinczy által
megindított költői új iskolát. Horvát ehhez még egy nagy érzést csatolt,
a nemzeti önérzetet, mely őt történelmünk nemzetiesb fölfogására
vezette, lassanként egész a rajongásig.
E kör volt a pesti s a Pesten átutazó írók központja; leginkább
Vitkovics házánál gyűltek össze, kivált 1812 óta, a midőn Vitkovics
megénekelt Theodorájához költözött. A szerb eredetű és görög vallású
ügyvéd egyszerű háza mintegy temploma lőn a magyar nemzetiség s az új
magyar költészet cultusának. Vitkovics a belvárosi Kereszt-utczában
lakott, nem messze a szerb templomtól, egy még a hatvanas években is
fennállott, franczia tetőzetű házban. Az egri jó bor mellett nem egyszer
lepte meg a társaságot az éj. A széptani és nyelvészeti vitákat rendesen
történelmi és politikai tárgyú beszélgetések váltották fel. Az új magyar
könyvek megbíráltattak s némely polemia és irodalmi vállalat terve itt
fogant meg. A komolyságot tréfa, élcz és néha dal mérsékelték. Vitkovics
igen szépen tudott dalolni, rendesen népdalokat énekelt és saját dalait,
sőt egy párszor a szerb guzliczát is bemutatta vendégeinek. Nemcsak a
házi gazda, hanem a Virág Benedek és Kazinczy névnapjai is
megünnepeltettek. Midőn 1813-ban Berzsenyi, 1815-ben Kazinczy
meglátogatták Pestet, még zajosb ünnepet ült e kör. Az agg Virág itt
találta magát legjobban s Theodora mindíg a ház küszöbéig kísérte ki és
kézcsókkal vált meg tőle. Itt szavalta el Fáy András némely ifjúkori
dévaj költeményeit, s nem bánta, ha azokat barátjai hevenyében leírták
is, mert úgy sem kiadhatók s dicsőítette a censurát, mint védpaizsát jó
hírének. Itt olvasta föl 1810 ben Kölcsey az első magyar románczot, itt
1815-ben a _Mondolat_ ellen Szemerével együtt írt satiráját; e kör elébe
terjesztette Helmeczy a nyelvújítás apologiáját, a melyhez aztán Horvát
István, akkor a régi nyelv egyetlen ismerője, örömest szolgáltatott egy
pár rögtönzött adalékot. Innen merített lelkesűlést 1809-ben az Erdélybe
utazó Döbrentei s nyert szellemi támogatást ott megindított _Erdélyi
Muzeuma_. 1818 óta Kisfaludy Károly is vendége volt Vitkovics házának s
a nyelvészeti viták mellett a dramaturgiakat is divatba hozta. Midőn
Vörösmarty 1823-ban Pestre jött, még nagy hírben állottak Vitkovics
estélyei. De e kör még nem tehette Pestet irodalmi központtá. 1811-től
majdnem 1822-ig a kis Széphalom uralkodott a magyar irodalmon. Kazinczy
ismerte majd minden vidék íróit s épen úgy érezte hatását Bécs, mint
Pest vagy Kolozsvár. A nyelvújítás mindennél mélyebbre ható eszme volt s
Kazinczynak nemcsak munkái éleszték e mozgalmat, hanem levelei is,
melyek majdnem pótolni tudtak egy egész központi folyóiratot.
A Kazinczy triásza mellett Pesten még egy más írói kör is alakult,
melynek Kulcsár István volt a feje, az 1806-ban megindúlt _Hazai és
külföldi tudósítások_ szerkesztője. Kulcsár nem vallott határzott irányt
se politikában, se irodalomban. Egyetlen eszméje és elve volt a
nemzetiség. Magyar volt testestül lelkestül és régi szabású táblabíró.
Szerette nemzete történelmét, irodalmát, zenéjét, színészetét s izgatott
mindenik mellett szóval és tettel. Író és szerkesztő volt, az irodalom
és művészet mæcenasa, ügyvéde és napszámosa a körülmények és erszénye
szerint. Buzdította a fiatal írókat, dicsőítette az idősbeket, kiadót
keresett munkáiknak, s ha más nem találkozott, maga adta ki. Lapja
jövedelmét úgy tekintette, mint közpénzt, a melyet közczélra kell
fordítani. A nyelvet és irodalmat illető kérdésekre jutalmakat tűzött;
az ortholog Beregszászival egy magyar szóképzéstant íratott, Horvát
Istvánt ő vette reá, hogy elkészítse őstörténelmi _Rajzolatai_t, a
melyeket aztán kiadott saját költségén s olvasóinak ajándékul küldött.
Nyílt házat tartott, hova szívesen látott minden magyar írót és művészt;
nem tett különbséget a neolog és ortholog között, bár maga az
utóbbiakhoz tartozott. A vallás dolgában nem volt épen ily türelmes. A
pártfogása alá vett vagy épen nála segédkező protestáns ifjakat örömest
áttérítette a katholika hitre, ha lehetett, mint Ungvárnémeti Tóth
Lászlót. Politikai lapszerkesztő létére nem igen beszélt politikáról,
hanem annál örömestebb hallgatta, ha vendégei irodalmi dolgokról
vitatkoztak, vagy ha Bihari egy szép nótát húzott. Az írók után a
színészeket és czigány zenészeket becsülte legtöbbre, mint a nemzeti
nyelv és érzésnek erős támaszait. Sokáig buzgólkodott, hogy Pestnek
állandó magyar színháza legyen; leginkább az ő fáradozásai következtében
vétetett meg e czélra a Hatvani-utczában saját háza mellett egy üres
telek, de az építésre nem gyűlt elég pénz, a telek sokáig pusztán állott
s végre eladatott gróf Czirákynak. Biharinak, a híres czigány zenésznek,
nagy pártfogója volt; temetésére magával vitte vendégeit s a sírnál
lelkes beszédet tartott. Kazinczy triásza rendes vendége volt nagyobb
ebédjeinek s Horvát István itt is oly nagy szerepet játszott, mint
Vitkovics házánál. Mily diadalt ült e két lelkes kör, midőn 1810-ben a
Marczibányi intézet megalapíttatott, mely a Marczibányi István
hagyományából évenként pályadíjt tűzött a nyelvmívelést illető
értekezésekre s a legjobb magyar munkákat megjutalmazta. Az intézet a
nádor pártfogása alatt állott, a ki igazgatását egy pestmegyei
bizottságra ruházta, a nemzeti muzeum befolyása mellett. 1817-ben
történt az első jutalmazás Pestmegye termében, a nádori biztos
jelenlétében; Virág és Pethe munkái koszorúztattak meg s Teleki József
gróf pályairatai. 1820-ban maga a nádor osztotta ki a jutalmakat, melyek
elsőjét Kisfaludy Sándor _Regéi_ nyerték. A jutalmazott írók, ha Pesten
voltak, kardosan, magyar díszruhában jelentek meg s beszédeket
tartottak. Majdnem oly pompával, zajjal ment véghez az ünnepély, mintha
főispáni beigtatás lett volna. Valóban ez ünnepély emelni kezdte az írót
Verbőczy népe szeme előtt. Az irodalom mintegy fölvétetett a rendi
alkotmány sánczai közé, vagy legalább azok az írók, kik a
Marczibányi-jutalmat nyerték. Itt is Horvát játszotta a főszerepet, ő
volt a pályakérdések kitüzője, bírálója s kihirdetője a hírlapok útján.
Mint az ország historikusa, a nemzeti becsület védője, egész országos
tekintélyt vívott ki magának.
Azonban mindezt csak előzménynek nevezhetni. A _Tudományos Gyüjtemény_
és _Auróra_ megalapításával kezd Pest irodalmunk központjává emelkedni.
Amaz 1817-ben indúlt meg, Fejér György indítványára, Horvát sürgetésére,
ez 1822-ben Kisfaludy Károly szerkesztése mellett; mind kettő a Kulcsár
és Vitkovics estélyein született és tartatott keresztvíz alá. A
_Tudományos Gyüjtemény_ volt irodalmunkban az első nagyobbszerű
tudományos vállalat. Az egész ország tudományos ereje összpontosúlt itt
s a nyelvészeti, történelmi és irodalmi viták állandó tért nyertek. Nem
volt pártközlöny, sőt némi határozottabb színezetre sem törekedett.
Egykép írt bele ortholog, neolog, y-os és jottista s a szerkesztő Fejér
György mellé adott bizottság csak arra ügyelt, hogy a czikk magában véve
érdemes dolgozat legyen, legföljebb javított vagy rontott rajta valamit,
a szerző tudta nélkül is, a mi ma is szokása szerkesztőinknek, Itt vívta
ki Kazinczy nyelvújítási harczát Beregszászival és másokkal, itt
jelentek meg Kölcsey első bírálatai, itt folytatta Horvát történeti
nyomozásait. Ide küldé mindenki czikkeit, a ki valamely tudománynyal
foglalkozott, akár mint szaktudós, akár mint műkedvelő. E mellett e
folyóiratnak nemcsak az irodalom terén volt központosító ereje, hanem a
társas téren is. A _Tudományos Gyüjtemény_ kiadója, Petrózai Trattner
János, az üzleti érdeken kívül, más szempontból is szerette a magyar
irodalmat. Reá is ragadt valami író barátjai lelkesüléséből. Örömest
látta házánál az írókat, kivált folyóirata dolgozótársait s a
legtöbbször az ő estélyein vitatták meg nemcsak a szerkesztőségi
ügyeket, hanem a magyar irodalom és tudomány nevezetesb kérdéseit is.
Vitkovics, Kulcsár és Trattner házai voltak először Pesten a magyar
irodalom szalonjai. A főuraknak minden egyébre, még a pesti német
színházra is, több gondjok volt, mint nemzetök irodalmi törekvéseire.
Leginkább gróf Teleki László viseltetett érdekkel az irodalom iránt s
olykor meghívta házához a nevezetesb írókat. Maga is író volt s a
Marczibányi-intézet elnöke, fia pedig, József, ekkortájt lépett az írói
pályára s Thaisz alatt élénk részt vett a _Tudományos Gyüjtemény_
szerkesztésében is.
A tudományos irodalom e központosítása hasonlóra ösztönözte a
szépirodalmat is. Kisfaludy Károly, a ki 1817-ben Pesten telepedett le,
már 1819-ben szándékozott megindítani egy zsebkönyvet, mint a
szépirodalom állandó közlönyét. Azonban se kiadó, se pénz nem volt.
Bátyja, Sándor, segített rajta, ki 1820-ban megnyervén a
Marczibányi-intézet első jutalmát, az egész 400 forintot a zsebkönyv
kiadására ajánlotta föl. Horvát izgatására még mások is tettek
ajánlatokat s a vállalat egy pár évre biztosíttatott. Így indúlt meg az
_Aurora_ 1822-ben Kisfaludy Károlytól szerkesztve ugyan, de a
részvényesek collegialis felügyelete alatt. Ugyanekkor Bécsben is
megindúlt egy hasonló zsebkönyv, _Hébe_ czímmel, Igaztól szerkesztve, de
a Kisfaludyé csakhamar kivívta fölötte az elsőséget s rendkívüli
befolyást kezdett gyakorolni szépirodalmunkra. Eleinte az _Aurórá_nak is
oly kevéssé volt határozott színezete, mint a _Tudományos
Gyüjtemény_nek. Majd minden költői irány képviselője írt belé, sőt még
nem-költők is, mint Kulcsár, Horvát és Teleki József gróf. Kisfaludy
kényelmetlennek érezte a részvényesek felügyeletét, nem akart hódolni
széptani nézeteiknek s csakhamar megvált tőlök. A _Hébe_ Kazinczy
befolyása alatt állott, az _Aurórá_val Kisfaludy egész önállóan
rendelkezett. A két zsebkönyv önkénytelen némi ellenzéke volt egymásnak.
Kisfaludy a nyelvújítók pártjához tartozott, Helmeczy avatta be, a párt
egyik legtúlzóbb embere, mértékben írta rímes verseit, kiválóan kedvelte
a német költészetet s ennyiben a Kazinczy felekezetéhez tartozott, de
költészetének szelleme egy pár lényeges pontban különbözött a
Kazinczyétól. Kisfaludyt nem lelkesítette se a valódi görög eszmény, se
az a német-görög, mely a Goethe és Schiller költészetének egyik feltünő
oldala. Kisfaludy inkább a német romantikusok felé hajlott, más felől
élményeinél, míveltségénél, sőt a műfajoknál fogva is, melyeket művelt,
szeretett oly tárgyakhoz is nyulni, melyek meglehetős ellentétben
állottak Kazinczy merev idealismusával. Mindez közelebb vezette
Kisfaludyt a nemzeti elemhez, mint bárkit azok közűl, kik eddig az új
iskolához számították magokat. Kisfaludy nem elvből, sem versenyből
foglalta el ez álláspontot, oda ragadta szelleme s még inkább
szépirodalmunknak az a fejlődése, melyet épen _Aurórá_ja eszközölt,
kivált Vörösmarty feltüntével, kiben e kor írói közt legerőteljesben
nyilatkozott a nemzeti szellem. Kazinczy írt az _Aurórá_ba, bár nem
annyit, mint a _Hébé_be, szent körnek nevezte az Aurora-kört, Kisfaludy
viszont őt mesterének vallotta, de nem szövődött köztök valami benső
viszony, s maga a két zsebkönyv is irányuk egy pár lényeges különbségét
mutatta. Az _Auróra_ kizáróan csak a hazai történelemből vett rajzokat
közlött, a _Hébe_ is közlött ilyesmit, de inkább szerette az eszményies
jeleneteket. Az _Auróra_ kizárt minden élő személyhez írt alkalmi
költeményt, minőket nemcsak Virág és Berzsenyi szoktak írni, a római
klasszikusok példájára, hanem Kazinczy is. Kisfaludy nyiltan megírta
minden dolgozótársának, magának Kazinczynak is, hogy a vers ne
személyes, hanem köztárgyat foglaljon magában. Az _Auróra_ oly
költeményt fogadott szívesebben, mely nem a mythologiából szedte képeit
s előszeretettel fordult az ősi dicsőség felé. A _Hébé_be leginkább a
régibb költők írtak. Az _Auróra_ lassankint az ifjú nemzedék közlönyévé
vált, mely nemzetibb húrokat kezdett pengetni magánál Kisfaludynál is.
Ez ifjú írók mindíg kifejezték részint őszinte, részint obligát
tiszteletöket Kazinczy iránt, de Kisfaludyt ismerték fejöknek. Kazinczy
örvendett, hogy az egész új nemzedék a nyelvújítás zászlójához szegődik,
hogy a régi ízlés hívei apadnak, de az új ízlésben valami olyat is
látott, a mi már nem az övé. Csakhamar nagyon is nemzetinek találta
költészetünket, mely tulajdonkép csak kezdett nemzetivé válni. «Nem
szeretem azt a neki dühödt nemzetiséget – írja Zádornak 1825
deczemberében – szeretném, ha a rein menschlich is szólana e mellett.
Addig éneklik az Árpádiászokat, míg végre bele csömörlünk.»