veszélyesebbeknek mutatkoztak II. József rendszabályainál, melyek a
nemzetiségnek nyílt harczot izentek ugyan, de egyszersmind erős
ellenhatást is keltettek föl. Most tespedés állott be s újra a sülyedés
napjai látszottak közeledni. Csak az irodalom mindinkább élénkülő
mozgalmai vigasztalhatták az aggódó hazafiakat. A megújhodás
fejleményének, mely itt megindúlt, előbb-utóbb át kellett hatni a
társadalmi és politikai életet is, és szerencsére Kazinczy nyelvújítása,
a régi és újabb eszmék s ízlés közti küzdelem, akkor kezdte vívni
leghevesebb csatáit, midőn Magyarország közélete legzajtalanabb volt,
1812–1823-ig. Az alkotmány sem igen dicsekedhetett több szerencsével,
mint a nemzetiség. Csak védelmére szorítkozott a nemzet s nem
egyszersmind fejlesztésére, s a szabadság fogalma a rendi szabadalmakkal
majdnem egynek tartatott. A védelem ugyan sokáig megakadályozta a nyilt
erőszakot, de nem a leplezett támadást, a lassú sorvasztás kísérleteit.
A reformok késtek, sőt ellenszenvvel is találkoztak, a mi öregbíté a
veszélyeket. Az a reformtörekvés, mely az 1790-ki országgyűlésen
mutatkozott, lassanként elpárolgott. Nemcsak az európai nagy háborúk
hatottak e tekintetben kedvezőtlen, mert a külügyi bonyodalmak rendesen
háttérbe szorítják a belügyeket, hanem a franczia forradalom
szörnyűségei is, melyek épen a legnemesebb kedélyeket hangolták le.
Midőn később, 1812 után, némi reformvágy mutatkozott, maga a kormány nem
gondolt vele, mely épen oly elavultnak óhajtotta a magyar alkotmányt,
mint félreteendőnek. 1811 óta nem tartatott országgyűlés s e lefolyt
tizenkét év alatt minden elkövettetett, hogy a megyék bureaucratikus
intézményekké váljanak. Végre részint 1821-ben, részint 1822-ben
kiadattak az ujonczozó és adófölemelő rendeletek, melyek a nemzet
legsarkalatosb jogait támadták meg. A megyék heves ellenállásra
készűltek, országgyűlést sürgettek, melynek beleegyezése szükséges mind
az adó fölemeléséhez, mind az ujonczozáshoz. Megkezdődött a küzdelem
mindkét részről nagy erélylyel. Végeredménye nem lehetett más, mint vagy
az alkotmány visszaállítása vagy az alkotmányos élet enyészete s vele
együtt a nemzeti fejlődhetés, békés átalakulás reményeinek
megsemmisülése, beláthatatlan bonyodalmak kíséretében.
Vörösmartyt a megyén találták e küzdelem legviharosb napjai, még pedig
egyik megyei főtisztviselő oldalánál. Módja volt mindennel a legapróbb
részletekig megismerkedni, egész figyelme ide fordult s nagy érdekkel
kísérte az eseményeket. Már az atyai háznál megtanúlt hazafiasan érezni,
a mit történelmi és költői olvasmányai még inkább kifejtettek.
Berzsenyit nemcsak magas röptű ódáiért, erőteljes nyelvéért kedvelte
kiválóan, hanem mert benne találta a legmélyebb hazafi-fájdalmat. A régi
írók közt Zrínyi Miklós és Mikes Kelemen voltak legkedveltebb írói.
Zrínyiben nemcsak a költőt bámulta, hanem a hőst és hazafit is, ki
szóval, tollal és karddal nemzeti nagy érdekekért vívott. Mikes Kelemen
könyve nemcsak hol humoros, hol elegiai hangulatával és szép nyelvével
hatott reá, hanem ama nemzeti nagy katasztrófa emlékével is, melynek az
író áldozata lőn.
E könyv, ez emlék hatása alatt írta 1820-ban _Rákóczy Bercsényinél
Lengyelországban_ czímű költeményét, mely a jelen fájdalmát a multéba
olvasztja:
_B_. Rákóczy itt? _R_. Bercsényi hajh!
Szökötten itt vagyok
Külföldön. _B_. Oh és a haza?
_R_. Hanyatlik, népe dűl.
_B_. S mi élve látjuk ezt! Hazám,
Ki lesz majd gyámolod?
_R_. Ha mink kiveszünk, vész az is,
Árpád hazája vész.
_B_. Oh sírj felette nagy világ,
Szabadság sírj te is!
_R_. Hah és mi csak keserghetünk
Jajdulva gyászomon.
A kard hüvelyben s markaink
Szivünkön nyugszanak.
_B_. Hunyj el dicső nap, csillagok
S hold, rejtsed fényedet!
Ne lásd az elhaló magyart
A szolgaság ölén.
_R_. E század elfogy, hajh vele
Fogy drága nemzetem!
Isten, magyarnak Istene,
Tekints le, szánd meg őt!
Közjogi tanúlmányai, a megyei gyakorlat, közel hozták a politikai
élethez is. Nem abstract fogalom, költői phrasis volt előtte a haza,
hanem valóság, élő fájdalom, mely egészen lelkébe olvadt. Mint író már
egy pár év előtt azon irodalmi mozgalomhoz csatlakozott, mely a
sülyedésnek indúlt napokban egyedül küzdött egy szebb jövőért; most azon
politikai párt tagja lőn, mely védte az alkotmányt s egyszersmind
előkészíté a regeneratio fejleményeit. A tolnamegyei alispán
patvariájában homályban élt és fejlődött a fölébredt hazafiság, nemzeti
regeneratio nagy költője, ki egy új korszakot jelöl, eszméit hirdeti
lantján s romjai alá temetkezik. Néhány lyrai költeménynyel kezdődik
költészetének e forduló pontja, melyek egyszersmind mutatják, hogy mily
hatással voltak reá mindjárt kezdetben az 1823-iki politikai események.
_Fehérvár_ czímű ódája, egy kétségbeesett jaj, mely a nemzeti
öngyilkosságot, a haza pusztulását siratja. Egy másik ugyanekkor írt
czím nélküli költeménye még mélyebb fölindulást fejez ki, melyet semmi
tekintet nem korlátol.
Mit forralt titkos kebelén a hármas erőszak,
Mely szentségtelenűl szentnek itéli magát,
Mit forralt vesztedre, magyar, most látod, azon kor,
Melyben régi sebed kezde hegedni, elejt.
És szent törvényed, mely most már ezredet érne,
Megszaggatva hever drága hazádnak ölén.
De te szabadságunk elpusztitója, ne örvendj,
Sírunkon nem fog diszleni büszke neved.
Mely még most nyugszik, fölkél a bátor oroszlán
S szíveitek fognak vérzeni körme között.
Jaj nektek, ha kivesz, elhúz sírjába magával,
Jaj ha megél: iszonyú mérge pokolra taszít.
Jeszenszky Miklóshoz írt költeményében így szól:
Nem írok a világnak dolgai,
Nem a hazában támadt bú felől.
Oh mert, hogy ezt leirjam, nem levél,
De Hunniának tére is csekély,
Sőt a nagy ég is szűk, bár messze hat.
De Vörösmarty nem elégedett meg e lyrai költeményekkel, melyek akkor
különben sem láthattak volna világot. Fejében egy nagy eposz terve
forrott, mely a múltban játszik s a jelenhez szól, mely a múlt
dicsőségét énekli, de a jelen sülyedésre emlékezteti nemzetét. Miért
gátolnák egy oly könyv megjelenését, mely a poros krónikák lapjairól
szedi tárgyát, személyeit s látszóan semmi köze a jelennel? De vajon ki
nem fogja érteni a költő czélzatát, kiben még a hazafiság utolsó
szikrája ki nem aludt? Vörösmarty hozzá fogott _Zalán futásá_hoz, s írta
a megyei küzdelmek zajában, e válságos napok kétségbeesése és reménye
közt, hazafi lelkesülése, fájdalma egész erejéből.
Íme hogyan hatottak az országos események _Zalán futása_ keletkezésére.
Vörösmarty, épen mint nagy elődje Zrínyi, nemzetéhez kívánt szólani, s
költői sugalmát az eszmék és események küzdelméből merítette. Zrínyi
ugyanazt mondja a _Szigeti veszedelem_ben, mit egyik politikai
értekezésében, a _Török áfium ellen való orvosság_ czíműben. Vörösmarty
nem mást fejez ki, mint azt a nemzeti hangulatot, melyet a politikai
események felköltöttek, s melyet megerősödött tisztább lelkesüléssé
kíván emelni. Zrínyi a pártokra szakadt, szétdarabolt, részben török
járom alatt nyögő s aljasodásnak indúlt hazát siratta. Azt hitte, hogy
csak az ozmanok kiűzése mentheti meg egységét, adhatja vissza régi
erejét s indíthatja meg újra alkotmányos és nemzeti fejlődhetését. S
erre elég erősnek hitte a magyart, ha vallásos és politikai pártjai
összeforrnak a közösen óhajtott czélra, ha összeszedi minden erkölcsi és
anyagi erejét, és szíve egy önfeláldozó nagy elhatározás érzésében még
feldoboghat. A mit az államférfiú értekezésében részletesen fejteget,
ugyanazt hirdeti a költő eposza alapeszméjében, sőt egész
cselekvényében. A _Szigeti veszedelem_ben az Isten már elvégezte a
magyar nemzet pusztulását bűnei büntetéseűl, s a török járom tulajdonkép
nem egyéb, mint a büntetés végrehajtásának megkezdése. De találkozik egy
hős, a költő egyik őse, ki a vallásos és hazafi erények megtestesülése,
s kinek önfeláldozása megengeszteli a boszúló Istent. Ily erényre,
elhatározásra, önfeláldozásra lelkesíti Zrínyi kortársait; a szigetvári
hősnek óhajtja nemzetét, csak így reméli kiengesztelhetni a bűnök és
viszonyok átkát, csak így hiszen Magyarország megmenthetésében.
Vörösmarty szintén hanyatló nemzetét siratja, mely a béke ölén
sülyedésnek indúlt, mely feledi múltját, nem hiszen jövőjében,
megfosztja s megfosztatni engedi magát legdrágább kincseitől, s ha a
veszélyre fel-felriad is néha, újra tétlenségbe merűl. A múlt nagyság
képeit tünteti föl, hogy önérzetet költsön, ébreszsze a sülyedőket,
bátorítsa a küzdőket. A jövő nevében dicsőíti a múltat, siratja a
jelent. A honalapítás nagy tettét rajzolja, az unokáknak némán is
kiáltva: hát ti elfogjátok-e veszteni e dicsőn szerzett hont? már
elvesztettétek, de újra meg kell alapítanotok, nem karddal, hanem
hazafiúi erénynyel és kitartással; lelkesüljetek őseitek nagy példáján,
pirulva, szenvedve és soha ki nem fáradva; e napok épen oly elhatározók,
ha nem is oly dicsők, mint Árpád csatái.
Ez eszmék és érzések közt fogant _Zalán futása_, ezeket fejezi ki az
eposz, nem ugyan alapeszmében és cselekvényben, mint a Zrínyié, hanem
magában tárgyában s a költő lelkesülésében, mely gyakran egy-egy elegiai
felsóhajtásban tör ki. Vajon e tekintetben a kor és saját hangulatán
kívül kölcsönzött-e valamit Zrínyiből? Némikép nagy elődjét utánozta-e,
midőn ő is, mint ez, költeményével mintegy részt vesz a nemzet nagy
küzdelmében? Bajos elhatározni, de annyi bizonyos, hogy a régibb költők
közűl csak Zrínyi lelkesítette. «Zrínyi – úgy mond _Zalán futása_
előfizetési felhívásában – kinél e nemben feleink között nagyobbat nem
ismerek, kit minden magyarnak ösmerni kellene, a halhatatlan Zrínyi
valamint hadi tetteiért, úgy írásaiért is figyelmet, hálát érdemel
hazájától, s talán nincs nemzet, mely oly emberrel dicsekedhessék, ki a
mellett, hogy főrendű vitéz volt, fő lenne azok között is, kik a
vitézeket éneklik». Fábiánhoz írt egyik levelében úgy emlékszik meg
Zrínyiről, mint a kinek pegasusát elkölcsönözte. Sokkal bizonyosabb az,
maga Vörösmarty beszélte gyakran, hogy _Zalán_jára buzdítón, sőt
példaadón hatott egy 1823 elején a _Hebe_ czímű zsebkönyvben megjelent
epikai kísérlet: a _Székelyek Erdélyben_. Ki emlékszik már erre, pedig e
költemény nevezetes mozzanat volt s nemcsak Vörösmartyt lobbantá lángra,
hanem Czuczort is s alkalmasint Horvát Endrére is volt némi befolyással.
Ez ifjú költőt, a magyar újabb eposz hírnökét, Aranyosrákosi Székely
Sándornak hívták. Erdélyben, a Székelyföldön született, unitárius
papjelölt volt, majd tordai lelkész, kolozsvári tanár s végre az
unitáriusok püspöke. Nem sokat írt és hamar elnémult. Munkái közt a fönt
említett epikai kísérlet a legnevezetesb. Tisztán æsthetikai szempontból
csekély becsű ugyan, de annál becsesb irodalomtörténeti tekintetben,
mert a zsendülni kezdő magyar újabb eposz szellemét és irányát jelöli.
Zrínyi óta a magyar epikai költészet mind inkább sülyedett. Zrínyi
nemcsak az európai ízlés színvonalán állott, hanem némikép Tassóval
versenyző tehetség volt, a kinek befolyása alatt állott ugyan, a kitől
kölcsönzött is s mégis eredeti tudott maradni. Egy nem rég múlt
történeti eseményt epopoeiává emel, saját politikai irányát költői
felséges eszmévé magasítja. Mily erő az alkotásban, mennyi eredetiség a
kölcsönzésben, mennyi biztosság a jellemzésben! Gyöngyösiben majd semmit
sem találunk e tulajdonokból; a mennyire felülmúlja elődjét a költői
szólam magyarosságára és rhythmus bájaira nézve, épen annyira utána áll
minden egyébben. Gyöngyösi tulajdonkép verses krónikákat, históriás
énekeket írt, azonban nem törekedett hűségre, mint Tinódi; nemcsak
krónikás, hanem költő is akar lenni, leleményekkel vegyíti krónikáját s
épen nem veti meg az allegóriai és mythologiai elemeket sem. Használja a
csodálatost is, de minden epikai magasb czél nélkül, megkísérti a
bonyolítást, de távolról sem emelkedik egy kerek mese tervéig. Művei a
krónika, eposz, és verses regény különös vegyületei, erős lyrai
hangulatokba olvasztva. A XVIII. század eposzai még hátrább állanak.
Horvát Ádám _Hunniász_a és _Rudolfiász_a, Kulcsár István
_Nándorfehérvári győzedelme_, Gáti István _II. József_e, Etédi Márton
_Magyar gyász_a, Vályi Nagy Ferencz _Hunyadi László_ja és _Pártos
Jeruzsálem_e epikai költészetünk tökéletes sülyedtségét mutatják. Nincs
bennök semmi költői, se a tartalom, se a forma tekintetében, s a mi új
volna, az nem egyéb, mint Voltaire _Henriás_ának szerencsétlen hatása.
Így állott epikai költészetünk a XIX. század elején, pedig közönség és
irodalom semmit sem ohajtott inkább, mint egy eposzt, a dicső múltat a
sivár jelen kárpótlásáúl. Írók és közönség buzdítoták egymást s Árpád
honfoglalásának megéneklését kívánták hallani. Már Ráday Gedeon készült
egy _Árpádiász_t írni, Csokonai fölhagyott minden egyébbel, hogy – a
mint maga mondja – «halála napjáig azon a heroica epopoeián
dolgozhassék, melyet Árpádról vagyis a magyarok kijöveteléről akart a
maradék számára Homerus és Tasso nyomdokain készíteni». Horvát István
1818-ban egész lelkesüléssel szólítja föl Horvát Endrét, hogy írjon egy
epopoeiát Árpádról; Horvát Endre egy episztolában mentegetőzik,
elmondja, mennyi az akadály, részint a tárgyban a monda hiánya s a
történeti hézagok miatt, részint viszonyaiban, melyek nem engedik meg a
költői csendes munkásságot, de azért őstörténelmi tanulmányokhoz kezd s
már foglalkozik _Árpád_ja tervével. S ím e vágyódás és vajudás közepett
előáll Székely Sándor négy énekes eposzával. Az új korszak hajnala
derengeni kezdett epikai költészetünkben is, s első sugara Székely
Sándor kísérlete volt.
E kis mű egy pár vonásban már mutatja az új irányt, mely egészen
szakítani akar a múlttal. Székely nem követi se Zrínyit, se Gyöngyösit,
se pedig a XVIII. század epikusait. Nem a közel múltból veszi tárgyát, a
szorosan vett történelmi korszakból sem, hanem az őstörténelmileg, a
húnokig megy vissza, s a mondák földjét tapodja. Hősei nem a Zrínyi
keresztyén Istenét imádják, az Olymp Istenei és allegoriai alakok sem
szerepelnek, mint Gyöngyösinél s a XVIII. század epikusainál: a magyarok
Istene őrködik népe fölött, kit önkényesen Hadúrnak nevez, egy rossz
szellem ármánykodik ellene, a szélvésztámasztó Nemere, kit a székely
hagyomány maig is emleget. Részint a már megindúlt őstörténelmi
vizsgálódások, részint pedig Klopstock példája vezették Székelyt a
magyar mythologia e fölélesztésére vagy jobban mondva fictiójára, mely
oly mély nyomot hagyott maga után, hogy egész Aranyig minden epikus
elfogadta Hadúrt, csak Nemere esett el, kit Vörösmarty Ármánynyal
helyettesített, a persa Ahrimán példájára. A Zrínyi-féle fönséges
conceptióra, erős compositióra Székelynek épen oly kevés tehetsége volt,
mint törekvése; de a mese kerekdedsége iránt már több érzéke van, mint
Gyöngyösinek. Gyöngyösi lyrai hangulata megvan Székelynél is, de
pathetikusabb, ossiános, s tele az ős dicsőség iránti lelkesűléssel. A
külformát illetőleg Székely egészen szakít a régivel, a hexametert veszi
föl a hagyományos magyar alexandrin helyett. Ím rövidbe vonva az új
magyar eposz, melynek e sajátságai egy évtized alatt egész erejökben
kifejlettek. Nagy mozgalom volt ez: eposzunkba új lélek szállott,
visszatért valódi forrásához, az ős mondákhoz, megteremtette a magyar
mythologiát, mely nem levén erős ellentétben a keresztyén eszmékkel,
visszatetszés nélkül táplálhatta a nemzeti érzelmeket, és végre, kivévén
a külformát, mindenben nemzeti lőn, úgy tárgyban, mint fölfogásban. E
mozgalom nélkül lehetetlen lett volna a legújabb fejlődés, mely a
megnyert nemzeti tartalmat a hagyományos kül formával is kibékítni
törekszik, a mondákat a népköltészet alapján naivabban fogja föl, s a
lyrai hangulatból kibontakozva, az epikai compositióra veti a fősúlyt.
Vörösmarty már régebben költői inspiratiók között olvasta Béla király
_Névtelen Jegyzője_ krónikáját, már forrott fejében az ősi dicsőség
eposza, midőn 1823 elején kezébe akadt Székely kísérlete. Ösztönt,
buzdítást, termékenyítő eszméket merített e kis műből nagy művéhez. Ő is
épen az ős mondákkal foglalkozott, magyar mythologiai alakokat keresett,
politikai eseményektől táplált hazafiúi lelkesedés égett szívében, s a
magyar hexametert akarta megszólaltatni, méltóan nagy tárgyához. Kapva
kapott a kísérleten, kivált a magyar mythologiai kezdeményen, melyet
annyira alkalmasnak talált tovább képezni és kiegészíteni. Soha sem
feledte el, mily nagy befolyással volt reá e mű, s midőn az ő ragyogó
híre mellett rég elfeledte a hálátlan közönség és irodalom Székelyt,
őszinte hálával vallotta be barátjainak, hogy mily sokat köszön
Székelynek, mert nélküle később, vagy talán soha sem írta volna _Zalán
futásá_t avagy mindenesetre máskép.
Azonban az irodalmi és politikai hatáson kívül volt egy harmadik is,
mely nagyban befolyt _Zalán futásá_ra, s ez Vörösmarty első szerelme.
Majdnem tíz évig e szerelem egyik főforrása költészetének. Nemcsak mint
lyrai költő énekli meg kedvesét, mert 1830-ig majd minden szerelmi dalát
ehhez intézi, hanem mint epikus is. A deli Hajna, a szöghajú nyájas
Etelka, szép Zenedő, szelíd Enikő, bús Ida, mind a költő eszményített
kedvese. _Zalán futásá_ban a délszaki tündér panasza tulajdonkép a
Vörösmartyé, _Cserhalom_ban a kún ifjak énekeiben kedvesét dicsőíti,
_Eger_ben a haldokló Omár búcsúja saját szerencsétlen szerelmének
hattyúdala. Lyrai és epikai költeményeiben egyaránt többször emlegeti a
déli tájt, a Völgységet; amaz általában Tolnamegye, ez Bonyhád vidéke,
mely a völgységi járásban fekszik. Néha meg-megszakítja az elbeszélés
nyugodt folyamát és szerelmi ömledezéssel sóhajt fel. Így _Zalán futása_
kilenczedik énekében, midőn Hajnáról így ír:
Délnek völgye, szivem titkának régi hazája,
Dél völgyében is ily tüzes a lány szép szeme. Rajtam
Nem könyörűl, de megöl ragyogó sugarával utóbb is.
Vagy hova vesztem el igy?… Megtérek. Hajna, tehozzád.
Így _Széplak_ bevezetésében:
Téged is, oh Völgység! az idő kiragadjon-e tőlem,
Szóljak-e mindenről, ha dal ébreszt, csak ne terólad?
És ha neved zendűl nagy késő korra lejutván,
Senki ne tudja, hogy oly szentté lett tájad előttem?
Hogy fiatalságom tündérországa te voltál?
Halmaidat koszorúzza borág, koszorúzza tetődet
Százados erdőség; köztök mint égi maradvány
Nyulnak el a völgyek, fiatal szépséggel igézők:
Ott mikor elfáradt testem nyugalomra hanyatlik,
Lelkem, az ifjúság képét öltözve magára,
Ábrándozva bolyong egyedűl a csörge pataknál,
S szárnyain ismét a szerelemnek hordja bilincseit,
S hordja szelid kötelét az elomló szőke hajaknak.
Almaiból virradnia, haj! mért kelle, miért kell,
Megsiratott szép völgy, szemeimtől messze maradnod,
Hogy soha több vig hang dallód ajkára ne keljen,
És legyen a dalban minden szava, mint szive, oly bús?
Ez első szerelem aranyozta meg s föllegezte be Vörösmarty ifjuságát,
ennek emlékéből táplálkozott költészete még férfiú napjaiban is.
1830–1842-ig aránylag kevés szerelmi költeményt ír, inkább csak ez emlék
visszhangzik szive és lantja húrjain; vegyűl közé ugyan egy-egy újabb
benyomás is, de nem mély, sem tartós; csak 1842-ben érzik újabb lyráján
az erősb szenvedély, midőn ismerni kezdi azt a leányt, kit aztán nőül
vesz. Két nő folyt be elhatározóan költőnk sorsára és költészetére. Az
elsőt az ifjú képzelődés, az érezni kezdő szív ábrándjával szerette, a
másodikat, a férfiú szenvedély egész mélységével és hevével. Az első
szerencsétlenné tette mind őt, mind saját magát; a második egészen
boldogítá e hű szívet, mely vesztesége fájdalmával magába vonúlt s
tizenöt évig többé nem nyílt meg senkinek. Első szerelme együtt ébredt
hazafi-fájdalmával, majd a hazafi-remények enyhítették a szerelem
veszteségét; második szerelme a haza jobb napjaiban lángolt föl, de
boldogságát nem sokára a legmélyebb hazafi-fájdalomnak kellett
megzavarnia. E csöndes, hallgatag férfiú a hazafiúság és szerelem mennyi
örömét és kínját élte át! Nem ok nélkül zengett lantján e két érzés oly
elragadóan; emléke méltán szent a férfiak és hölgyek szívében.
Vörösmarty első szerelmi viszonyáról az adat kevés s némi homály borong
rajtok. Annyi bizonyos, hogy a szeretett leány Perczel Adél vagy
magyarosan Etelka volt, Perczel Sándor legidősb leánya.[9] Vörösmarty
mindig Etelkának nevezte, így Zádor György barátjához írt leveleiben, s
néhány költeményben is. Úgy látszik, hogy 1821–22-ben kezdődött e
szerelem, midőn az ifjú költő már Tolnamegyében lakott. Az is világosan
kitetszik a Zádorhoz írt levelekből, hogy Vörösmarty titkon és
reménytelenűl szeretett, s minden erkölcsi erejét össze kellett szednie,
hogy elfojtsa évekig táplált szenvedélyét, visszariadjon a vallomástól s
ne kösse minden világi kilátás nélküli pályájához azt, kit annyira
boldognak óhajtott. Lehet, sőt valószínű, hogy e szerelem eleinte csak
költői ábránd volt, a szív első határozatlan izgalma, a költő fölhevűlt
képzelődése, mely tárgyat keresett álmainak. Maga mondja egyik levelében
Zádorhoz: «Áldom őt, mert általa fejlett ki bennem minden érzemény». Egy
másikban: «Hogy _Szép leány_om tetszik, örülök. Tudod, kit gondoltam,
ennek köszönhetek én mindent». Azonban a költői ábrándot részint a
magány, részint a szeretett leány bájai lassanként szenvedélylyé
érlelték. Vörösmarty, mint testvérei nevelője, sokszor megfordúlt
társaságában, mind mélyebb hatást tőn reá szépsége, mind inkább tanulta
ismerni, tisztelni, szeretni szelíd, tiszta lelkét. Hogy mily benyomást
tett reá, mutatják eposzainak nőalakjai, kik majd mindig a szűzi
szemérem, a naiv kedvesség s csendes mély érzelmek bájaiban jelennek
meg.
Vajon szerette-e őt a leány? Nincs reá biztos adat. Vörösmarty
leveleiben hallgat róla, se ezt, se azt nem említi. Úgy látszik,
kedvelte társaságát, s a Vörösmartyéhoz hasonló tekintetek korlátolták
érzéseit. Titkos, néma szerelmi viszony lehetett köztök, melyet egyik
fél sem szegett meg soha. Vörösmarty mélyen magába zárta titkát s egész
1825-ig legkedvesebb barátjai előtt sem nyílott meg, egyetlen levelében
sem érintette. Csak akkor kezdett szólani felőle, midőn már hajlama
szenvedélylyé erősödött s mintegy enyhületet keresett barátjai
részvétében. Gondolatban százszor széttépte e viszonyt s mégsem téphette
szét, menekűlni kívánt tőle és szenvedélye visszavonta, hogy legalább
még csak egyszer láthassa őt. Küzdött egész erejéből s erőtlen volt, de
az elhatározó perczben mégis legyőzte magát. Tulajdonkép a szeretett
leány boldogságáért mondott le szerelméről, s az általa annyira tisztelt
család nyugalmát többre becsülte, mint saját szenvedélyét.
1825 augustusában még egyszer le akart rándulni Tolnamegyébe, hogy
végbúcsút mondjon ifjúsága tündérországának. Zádor, ki, úgy látszik,
egyedül volt beavatva barátja szerelmi titkába, aggódva kérdi levelében:
«Hát csakugyan lementél-e?» «Nem, barátom – feleli Vörösmarty Pestről
1825 augustus 27-ről – itt maradok (sept.) 8-ig munkám miatt, s azután
sem sietek igen, mert nincs nekem ott számomra semmi is. Ha a sötétség
országába mennék, nem esnék nehezen, mert mondhatnám: uram, te sötétnek
teremtetted ezt és szép nem is volt soha; de én láttam a déli völgy
virágát s most ő nincsen ott. Nem is kérdettem meddig marad el, vagy még
visszajő-e? mert mit használ, a valóságot úgy is elég korán lesz
megtudnom. Gyermeki könnyűséggel azt gondoltam, tán látom még egyszer, s
ezt gondolnom is oly kedves vala. Most kegyetlenűl vége lesz mindennek.
Iszonyú ürességet találok majd ott, hol mindenem volt, borzasztó
csendet, hol az ábrándozás kedves alakjai bájosan zengettek körömben.
Vergődő kedvem egészen oda van. A bánat és évődő fájdalom egész
táborával általment lelkemen: olyan az, mint az eldúlt mező.
Meggyilkolva fetrengenek rajta az élet örömei, s a mely még csak
haldokol közöttök, jajgatással borzaszt. Így vagyok most, nem tudom,
hogy’ lesz tovább; tán gyógyít az üdő, de úgy vélem, hogy az a gondolat,
mely képzelt boldogságomban szőve volt, pótolhatlan hiányt fog hagyni
egész életemben. Attól, kit mindenek felett hatalmasnak hiszek,
lehetetlenséget nem akarok kérni, a mi pedig azonkívül lehetséges, az
mind csekély nekem. Ha visszatértemben látni találsz, keresztűl látsz
rajtam, mert előre képzelem, hogy le leszek sújtva. Mily boldog Maróthy,
miért nem tanúltam az ő mesterségét, nyelveit, elmennék a Jegekhez, hogy
fagyaszszanak meg, el Kaukazushoz, hogy temessen el, itt megholt
testemnek fájni fog a föld is; nem hiszem, hogy szűnhetik a fájdalmam,
mert csontom, velőm, s talán minden hajam szála el van foglalva általa.»