hazafi s testestül-lelkestül híve a nemzeti irodalomnak. Megható
jelenet, hogy mily nevezetes szerepet játszott a magyar katholikus
alsóbb klerus nemzeti irodalmunk újjá születése korszakában, sokkal
nevezetesebbet, mint a protestáns. A szegény szerzetesek, plébánosok és
káplánok főpapjaiknak hagyva a fényt s a protestánsokkal való
torzsalkodást, az éledő nemzetiség a zsendülni kezdő irodalom nevében
egyesűltek a világi protestánsokkal. Érezték, hogy van egy pont, hol
főleg csak keresztyéneknek és magyaroknak kell lennünk s az egyházi
irodalmon kívül is élhetni Isten dicsőségére, a nemzetiség, művészet és
tudomány igaz érdekeit szolgálva. Faluditól Czuczorig hány nevezetes író
állott elő e lelkes phalanxból; e mellett mindenütt ott találjuk őket,
hol az irodalom ügye forog kérdésben. Berzsenyi versei kiadására néhány
katholikus papnövendék gyűjt segélyt, Kazinczyt örömriadással fogadja
Pannonhalma, Kisfaludy Károly _Auróra_jának legbuzgóbb terjesztői
leginkább fiatal katholikus papokból telnek ki.
E derék férfiak közé tartoztak Vörösmarty barátjai is. Köztök a
legfiatalabbik, Klivényi, Pécsen lakott, de 1822 óta folyvást
levelezésben állottak egymással. Az ifjú pap mindent elpanaszolt
barátjának, s bánta, hogy pappá lőn. Vörösmarty vigasztalta s
egyszersmind megküldte neki nagyobb munkáit. Klivényi köszönte a
vigaszt, köszönte a munkát, mely vigasztalóbb amannál. Ő is küldött
viszonzásul egy pár verset, kivált római epigrammokat. Panaszolt
püspökére, ki nem szereti a költőpapot, kivált ha drámát ír. Lassanként
kibékült sorsával, felhagyott a panaszszal, fel a költészettel is, de
annál inkább lelkesítette ifjú barátját, kinek halhatatlanságot jósolt.
Egyed leginkább a régi klasszikai irodalommal foglalkozott. Ovidiust
fordította, elegiákat írt s egy nagy eposzhoz akart fogni. Szigorú
erkölcsű, de vidám férfiú volt, ki örömest barátkozott a fiatal
emberekkel. Vörösmarty gyakran átrándult hozzá s alkalmasint tőle kapta
meg Zrínyit Kazinczy kiadásában, Homért Vályi Nagy fordításában, Tassót
a Tanárkiéban; ez utóbbi annyira megnyerte szeretetét, hogy kedvéért
megtanúlt olaszul s nem sokára az eredetiben olvasta. 1822-ben Paksra
költözvén Egyed, leginkább levelezés által tartották fel a régi
viszonyt. Versben leveleztek. Vörösmarty első levelében mélyen sajnálja
barátja távoztát, az utolsóban kéri, hogy legyen tovább is buzdítója,
ébresztője. Tulajdonkép egymást buzdították. Vörösmarty nemcsak hogy az
ő szívességéből olvasta a három nagy epikus költőt, Homért, Tassót és
Zrínyit, hanem tőle vette az első ösztönt az epikai költészetre is.
Egyed az «Ősi hadak rendjét» akarta írni, eposzt majd Árpádról, majd
Nádasdyról, a hét éves háború egyik hőséről. Vörösmarty folyvást
tudakolta mennyire haladt már a munka. Fájdalom, volt reá a válasz, még
meg sincs kezdve, mert helyzete nem adott hozzá könyveket. Valósággal
ihlete hiányzott. Vörösmarty nem emlegette, hogy ő is akar írni, de már
kész volt epikai első kísérletével, a _Hűség diadalmá_val, bár ekkor még
nem sejté, hogy egy év múlva ő fogja megénekelni Árpád csatáit, mire
Egyedet annyira buzdította.
A mint Egyed eposzi tervekkel foglalkozott, melyeket ifjú barátja írt
meg: úgy készült Teslér a drámai pályára, gazdagítva könyvtárát az újabb
kor legnevezetesb drámaíróinak munkáival, melyeknek Vörösmarty vette
leginkább hasznát. Ifjabb levén Egyednél, szorosabb baráti viszony
fűződhetett közte s Vörösmarty között; e mellett Teslér leginkább az
újabb kor irodalmát tanulta, melyből az ifjú költő majd semmit sem
ismert. A két ifjú a fiatal szív lángolásával ragaszkodott egymáshoz.
Teslér nemcsak idősb, hanem míveltebb is volt, mint ifjú barátja. Nem
csak görögül tudott, hanem németül, francziául és olaszul is, szépen
hegedűlt s már levelezésben állott Kazinczyval, kinek leveleit még a
külalakban is utánozni igyekezett. Minden pénzét könyvre és hangjegyre
költé; többet olvasott, mint írt. Készen állott ugyan már egy drámája,
de csak egy pár kisebb költeményt bocsátott közre álnév alatt. Előbb
Bonyhádon káplánkodott, majd Pinczehelyen, később székcsői plébános lett
s végre bükkösdi. De bár hova ment, mindenünnen küldötte könyveit
Vörösmartynak s híven fölkereste levelével. Tőle olvasta Vörösmarty
Shakespearet, Schillert, Goethet, Kazinczyt s az _Erdélyi muzeum_ot.
Meglátogatták egymást, s ha távol voltak, egyik levél a másikat érte.
«Édes örömmel voltam mindíg társaságodban – írja neki Teslér 1820 végén
– mert beszédünk csak a haza, csak a literatura volt. Ha örömmel
láthatnám kelni mindezeket, ha dicsőn lefizethetnők mi is adónkat.»
Ösztönzék és bírálták egymást, még pedig ritka őszinteséggel. Néha
összetűztek, de hamar megbékéltek. Teslér Vörösmarty _Salamon_jának első
kidolgozását nem találta elég magyar jelleműnek, e mellett ismételte azt
a tanácsot, melyet neki Kazinczy adott: «Tartsd meg a cothurnusi
lépdelést». Még más hibákat is fedezett föl benne, melyek részint nem
hibák, részint pedig nem a legfőbbek. Vörösmarty rossz néven vette a
bírálatot s polemizálni kezdtek egymással levélben. Ifjú költő nem igen
tűri a gáncsot, ha még oly csöndes, szerény természetű is, minő
Vörösmarty volt. Teslér mentegetőzött s egy pár bókkal igyekezett
szelidíteni kritikáját. «Vedd föl azt – írja neki 1823 márcziusában –
hogy mi közönségesen a magunk szüleményeit nem tudjuk azzal a birói
szemmel nézni, melylyel kellene, vagy ha tudjuk is azt, úgy bánunk vele
mégis, mint ama lágy atya, ki fiainak mindeneket megenged. Az én első
drámám, tudom azt jól, hogy egy pipa dohánynál többet nem ér, mégis
szeretem; az pedig nagyobb ördögség, hogy a mint azt először csináltuk,
ha kész, már segíteni nem tudunk rajta, még csak sokat változtatni sem.
Így vagyok én _Pákozdy_mmal; tudom, hogy rossz s hogy hol a hiba, s azt
változtatni még sem tudom… Én azt hiszem és tudom, hogy te hazánknak
nagyobb embere fogsz lenni, mint Racine és Corneille, ennek pedig első
darabja gyönge volt s azé meg rossz.» Így bírálta és szerette egymást a
két barát. Teslér érezte, hogy nem költőnek született, fájdalmas
resignatióval felhagyott a költészettel, de mindig oly részvéttel
kísérte barátja munkásságát, mintha saját jövőjéről volna szó. A
Vörösmarty dicsőségében kereste a magáét s midőn _Zalán futása_
megjelent, a betelt vágy lelkesült örömével írta neki: «A haza nevében
köszönöm neked, az egeknek pedig hála _Zalán_odért, s érte ezerszer
csókollak, ezerszer ölellek és áldalak. Horváttól régen vártuk s te
adtad azt előbb, melynek híjával valánk; vedd érte köszönetemet. Értsd
pedig röviden: _Cserhalmo_d a kritikát jobban kiállja, de szíveink
jobban _Zalán_hoz nyulnak. Köszönöm, köszönöm barátom, s hidd el, azt
volna kedvem eldallani szent Simeonnal: Domine, nunc dimittis servum
tuum in pace.»[5]
Így fejlődött a huszonkét éves Vörösmarty a magányban, önerején, a
barátság virrasztó gondjai alatt. Szabad idejét a költészetnek,
barátságnak és természetnek áldozta. A hajnal vagy alkony gyakran
találta őt, puskával vállán, a bonyhádi erdőben. Inkább bolyongott, mint
vadászott s andalgott a gyönyörű tájon, a mely, mint Egyednek írta, épen
megegyezett csendes örömű lelkével. Klivényihez írott költői levelében
is emlékszik ez álmodozó bolyongásokról. Mélyen emlékébe nyomultak e
szép tájképek s még hat év múlva is, _Széplak_ gyönyörű bevezetésében,
hozzájok sóhajtoz vissza. Változó érzések között hánykodva, egyszer a
világba vágyott, a puszta magányosság bús fiának nevezte magát, máskor
megnyugodva írta Egyednek: «Munkára virradok, avval nyugszom el:
szünetem igen kevés. Ha fogynak dolgaim, újjakat keresek, mert ezek
elszórják némely aggodalmimat. Csüggesztő kedvetlenség ritkán hat
szivemre: mert tudok bízni jó Istenemben, s míg ez így marad, nem tartok
semmitől. Az unalom ellen csak egy rendű foglalatosságom is elég
oltalom, változó érzéseim pedig, melyeket a költészet (szabad legyen
mondanom) lelke még tündériebbekké tesz, azt egészen ösmeretlenné teszik
előttem.»[6]
Azonban folyvást dolgozott s mindinkább ébredezett írói becsvágya. 1821
őszén egy kirándulás tanítványaival Baranyába és Somogyba, a
Perczelekkel atyafias Somsich-családhoz, szintén táplálta költői
lelkesülését. Baranyában Siklós várának szemlélete egy egész drámai
trilogia eszméjét ébreszté benne, a melynek első részét, _Zsigmond_ot,
1823-ban be is végezte, a másodikat, a _Bujdosók_at, 1825-ben írta meg,
a harmadik egészen elmaradt. Somogyban Zrínyi várának romja egy
_Szigetvár_ czímű ódára lelkesítette.[7] 1822 novemberéig már jókora
füzet lyrai költeményt írt össze, ezenkívül két drámát, _Salamon_t s az
_Ypsilon-háború_t, mindkettőt 1821-ben, s egy költői beszélyt, a _Hűség
diadalmá_t 1822-ben. Meglátszanak rajta újabb olvasmányai s fejledezni
kezd eredetisége is. _Salamon_járól itt nem lehet ítélnünk, mert újra
dolgozva adta ki később, de 1823-ban írt, át nem dolgozott s ki nem
adott _Zsigmond_jából úgy látszik, hogy nem ismerte még a színpadot és
Shakespeare olvasása nem a tragikai conceptió, a gyors cselekvény, az
éles jellemzés iránti érzéket fejté ki benne, hanem csak a nemzeti
történelem dramatizálásának hajlamát. Shakespearet inkább csak a
külsőségekben utánozta, egészen a színek gyakori változásáig. Azonban a
dictió méltóságára, a jambusok hangzatosságára nézve már ekkor felülmúlt
minden magyar drámaírót. A mi _Ypsilon-háború_ czímű nyelvészeti
bohózatát illeti, az annak, a minek írta, eléggé sikerűlt, minden esetre
sikerűltebb, mint ifjúkori drámai kísérleteinek bármelyike. A mű
személyei betűk, a Verseghy _y_-na és Révai _j_-je versenyeznek
egymással, a míg végre Révai szerint dől el a dolog. Még akkor nem volt
eldöntve helyesírásunk legfőbb kérdése: vajon egészen a kiejtés szerint
írjunk-e, mint Verseghy hirdette, vagy pedig feltüntessük a szóképzés és
ragozás betűit, a mint Révai tanította vajon _láttyá_-t, _hallyá_-t
írjunk-e, vagy _látjá_-t, _halljá_-t. Vörösmarty, mint Révai buzgó híve,
azt hitte, hogy a komikai tárgyalás csak használhat a komolyan már
eléggé megvitatott kérdésnek. Valóban a száraz nyelvészeti kérdést oly
élénken, oly komikain tárgyalja, hogy figyelmünk, jó kedvünk egy perczig
sem lankad. Majdnem cselekvénynyé emelkedik a vita s a betűk egész
szenvedélylyel küzdenek. Már magának az eszmének különössége fölébreszti
kíváncsiságunkat s nem remélvén, hogy valami derekas válhassék belőle,
annál kellemesebben élvezzük a sikert.
Lyrai költeményei nagyrészt csekély becsű kísérletek, a melyeken előbb
Virág, aztán Berzsenyi hatása érzik. Messze marad mindkettőtől, kivált
ez utóbbitól, bár később is eszébe jut néha Berzsenyi koszorújáért
versenyezni. Csodálatos, ez inkább költői gyakorlatokban, mint
költeményekben nem érezhetni Vörösmarty szellemét, sőt nyelvének erejét
sem mindenütt. Mintha a klasszikai óda egészen ellenkeznék modern
szellemével s geniusza elhagyná e téren. Klasszikai modorban írt ez
ifjúkori ódáiban csak abban mutatkozik eredetisége, hogy egészen szakít
a mythologiával, sőt a klasszikai eszménynyel is. Dalaiban már több
eredetiség nyilatkozik. A _Völgyi lakos_ban és _Szánakozó_ban új hang
csendűl fülünkbe. De nyelvének erejét leginkább hexametereiben érezzük,
melyek már akkor is a legjobb magyar hexameterekkel versenyeznek, míg
végre a _Hűség_ _diadalma_ czímű epikai kísérletében, mind tárgyra, mind
szellemre nézve előttünk áll a romantikus költő, kit az ó-világhoz csak
a külső forma köt, s egész arczával az új világ felé fordúlt.
Íme ez ifjúkori kísérletek néhány jellemvonása, melyek a későbbi
Vörösmartyra emlékeztetnek! Mindamellett a legélesebb szemű kritikus sem
jósolhatta volna belőlök, hogy az ifjú, ki ezeket írja, egy pár év múlva
forradalmat idéz elő a magyar irodalomban: kiveszi Kazinczy kezéből a
magyar költői nyelv megalapítását, s a mit a Kisfaludyak csak
megmozgattak, a képzelet szabadsága s a nemzetiesb irány nagy eszméinek
teljesebb diadalához tör útat. Honnan e gyors fejlődés? Ki mondja meg?
De annyi bizonyos, hogy Vörösmarty geniusza még ekkor nem találta meg se
tárgyait, se formáját. Két erős szenvedélynek kellett ide ragadnia, a
hazafi-fájdalomnak és a szerelemnek: a következő 1823. évben e két érzés
tölti be egész lényét és hozzá fog _Zalán futásá_hoz.
IV.
Vörösmarty Görbőn mint patvarista. Az _Elbúsult deák_ czímű drámája.
Első föllépte a _Koszorú_ban. Az 1823-ki politikai mozgalmak hatása.
_Zalán futásá_ba kezd. Zrínyi, Gyöngyösi és a XVIII. század epikusai.
Epikai mozgalmak a jelen század elején. Aranyos-rákosi Székely Sándor.
Vörösmarty első szerelme. Perczel Etelka.
Vörösmarty 1822 novemberében egy évre elhagyta Börzsönyt s Görbőre ment
Csehfalvay Ferenczhez, Tolnamegye egyik alispánjához, patvariára. Nem
végkép mondott le nevelő pályájáról, csak ideiglenesen, s Perczel Sándor
nem hogy rossz néven vette volna e lépését, sőt ellenkezőleg,
helybenhagyta s maga ajánlotta őt Csehfalvaynak. Ügyvédi pályára
készűlt, s az volt szándéka, hogy a patvaria végeztével fölesküdjék a
királyi táblára, s Pesten ismét átvévén a Perczel-fiúk nevelését,
ügyvédi vizsgálatra készüljön. Görbőn új barátokra talált, kik ugyan
inkább csak vadász- és juratuspajtások voltak, de szintoly tárt karokkal
fogadták, mint Bonyhádon írótársai. Vörösmarty, gyermeksége óta, talán
itt töltheti legvidámabb napjait, ha anyja miatti aggodalma, a haza
ügye, és titkos szerelmi búja meg nem zavarják vala éjét és nappalát.
Azonban az ifjú szív sokat elbír, kivált ha költőé, kivált ha a fájdalom
ihletté válva, enyhületkép szállhat vissza. Vörösmarty nemesűlve
emelkedett ki fájdalmaiból s mintegy nekik köszönhette, hogy költői
geniusza szárnyra kelhetett.
Mióta elhagyta a szülői házat, most lélekzelhetett először szabadabban.
Nem tanított, kevés óráját foglalta el a patvaria, s élhetett valamit
kedvére is. Az újság ingere, a szórakozás belé vonták néha a
mulatságokba, de inkább vadászott és csónakázott a Kaposon, mint bálokba
járt vagy kirándulásokat tett a vidék vendégszerető házaihoz. Leghűbb
vadász és csónakos társa az alispán fia volt, Sándor, ki, a mint levelei
bizonyítják, kiválón ragaszkodott hozzá. Midőn Vörösmarty odahagyta
Görbőt, az ifjú barát híven tudósította őt, hogy mik történtek ott
eltávozta óta. Sokszor emlegeti a csónakázást, vadászatot, s azt a
«czifrán készült meleg hűselőt», melyre Vörösmarty gúnyverset írt.
Elpanaszolja, hogy mindkettőjöket nagy veszteség érte, oly mulató
társukat vesztették el, kit a nyáron Dárius kincséért sem adtak volna, –
kedves kis csónakjokat ellopták a kert alól. Elmondja, hogy az a meleg
hűselő most még jobban megérdemli Vörösmarty dícséretét, mert ő az
őszszel még az ujjnyira árnyékvető zsinegeket is elpusztította róla,
hogy annál hűsebb legyen s a benne hűselőket jobban érhesse a szél.
Tréfásan dicsekszik, hogy most jobb fütőszolgájok van, mint taval,
egészen olyan, mint Vörösmarty börzsönyi fütője, a ki egy hétre
egyszerre szokott befűteni és Tollagi Jónásként a mit tesz, igazán
teszi. «Ha reá gondolok – végzi egyik levelét – a múlt esztendőre,
sóhajtással emlékezem meg azon barátságos és ártatlan mulatságainkról,
melyekkel időnket minden unalom nélkül eltöltöttük, s örömest
visszahoznám azon jó időket, ha lehetne.» A másik ifjú, ki nagyon
ragaszkodott Vörösmartyhoz, Jeszenszky Miklós volt, egy lelkes és
nagyreményű ifjú Csibrákról, ki közpályára készűlt s írogatott is,
azonban kora halála sírba temeté a szülők és barátok reményeit.
Vörösmarty buzdító verset írt hozzá s egy darabig levelezésben állott
vele.
E két ifjún kívül, úgy látszik, a többi patvarista is rokonszenvvel
viseltetett az új társhoz. Vörösmarty rendesen, ha nem is gyors, de
annál erősb és tartósb rokonszenvet keltett maga iránt a férfiakban. Nem
voltak külsőkép ragyogó tulajdonai, melyek sértsék a hiúk büszkeségét,
és eszének és szívének belső gazdagsága, egyszerű nemes modora
szeretetet és tiszteletet vívtak ki számára mindazok előtt, kik nem
vesztették el minden fogékonyságukat a való érdem iránt. A nők irányában
sokkal tartózkodóbb volt, sőt elfogult. Nem tánczolt, nem udvarolt s az
édeskedést, bókolást, ki nem állhatta. Azonban szerény elvonultsága,
komoly vidámsága, kellemes zavara való tiszteletet és gyöngédséget
fejeztek ki a nők iránt. Nagyobb társaságban kevésbbé nyilatkozott
szeretetreméltósága, mint a kisebben, ismerősök között. Soha sem
rontotta el a mások jókedvét, ha magának nem a legjobb kedve volt is,
sőt emelni igyekezett. Hamar otthon találta magát a patvarián is, hol
víg élet folyt s a tréfa, elmésség egymást érte. _Egy czifrán készült
meleg hűselőre, Patvarista_ czímű költeményei s az _Elbúsult deák_ czímű
drámája mind e pajkos szeszély szüleményei s úgy látszik, juratus
pajtásai kedvéért írta. Az _Elbúsult deák_ hősei törvénytanuló ifjak, s
alkalmasint patvarista pajtásait rajzolta bennök. Egy pár jó genreképi
jelenetet találunk e különben gyönge műben; prózában van írva, melyet az
érzelmesebb jelenetekben jámbusok váltanak fel, szebben hangzók az
eddigieknél.
Mindamellett legjobban találta magát szobájában, vagy a mezőn egyedűl
bolyongva. Elmerűlt tanúlmányaiba, bújába, gondjaiba. Sokat, olvasott és
írt, többet mint azelőtt; folyvást levelezett Teslér és Klivényi
barátjaival s megküldötte nekik újabb munkáit. Mint író ekkor lépett föl
először nyilvánosan a _Tudományos Gyüjtemény_ mellékletében, a
_Koszorú_ban, Virág Benedekhez írt episztolájával s egy
tankölteménynyel, melyet volt tanítványaihoz búcsúkép írt, Börzsönyből
távoztakor. Innen küldött két költeményt Kisfaludy Károlynak is az
_Auróra_ számára, _Toldy Csepelben_ és _Juhász és bojtár_ czíműeket.
Mindenik küldemény szerencsétlenűl járt. A _Koszorú_ szerkesztője
kegyeskedett ugyan kiadni mind két költeményt, de oly jegyzés
kíséretében, mely megrója az interpunctiót, orthographiát s egy pár
verssor hibás voltát. Vörösmarty rossz néven vette ez igazságtalan
megrovást, mely a szedő és javító hibáját a szerző nyakára tolja, társai
pedig, kivált Klivényi, egész fölindulással kelnek ki levelökben a
szerkesztő ellen és vigasztalják barátjokat, kinek első fölléptével is
méltatlanságot kellett szenvednie. Kisfaludy Károly épen
visszautasította a küldött költeményeket.
«A munkák iránt – írja 1823. márcz. 19-én – köszönetem mellett őszinte
választ adok. _Toldi_t a jövő évre hagyom, minthogy ezenre több ilyetén
tárgyak küldettek be s azoknak fölvételét igértem. A másik verset
szívesen fölveszem, mindazáltal egy kérést bátorkodom tenni: nem
lehetne-e e különben szép és lágyan irt idyllbe græcismust szőni? A
juhász és bojtár nevezet (pedig képtelen) sok olvasót elijeszt. Én magam
tapasztalám, kivált a szép nemnél ezen előitéletet, és egy almanak, mely
gyönyörködtet s nem tanít, azt nem czáfolhatja meg. Azért, ha ezen
költeményt általjában dialogisalni méltóztatnék, görög nevet adván
czímerűl, több kedvelőt nyerhetne. Bár volna még benne több cselekedet
(Handlung), mely az egészet meghosszabbítaná. A nyelv tiszta és szép s
nem hizelkedem azon reménynyel, mely olvasásakor lepett meg, hogy
tisztelt hazafim ezen pályán dicsőséget szerzend. Ha felebbi kérésem
figyelmet érdemel, méltóztassék ezen idyllt hozzám küldeni; szintúgy
köszönettel venném, ha még több metrumos és köztárgyra czélzó verseket
vagy epigrammákat is átszolgáltatna, én nem mulasztom el nevét, mint
nyelvünk ujabb hősét a hazának bemutatni»[8] Vörösmarty nem
görögösítette a gáncsolt _Juhász és bojtár_t, melyet ez különben sem
tett volna jobbá, de a nem gáncsolt _Toldi_t visszavette, ujra dolgozta,
s 1829-ben ismét elküldötte Kisfaludyhoz, a ki azt ki is adta _Aurórá_ja
1830. évfolyamában. Az ifjú költő megértette Kisfaludy levelét, mely sok
gyöngédséggel ugyan, de mégis eléggé érthetően fejezte ki, hogy jobbakat
vár tőle. De mindez nem kedvetleníté el, más hangulatban volt, mintsem
ily kicsinyes dolgokkal foglalkozzék. Lelkében eszmék forrtak, szívében
a szerelem szenvedélye viharzott, s képzelmében a haza elmúlt
dicsőségének, az elhanyatló jelen gyászának képei vonultak el. Eddig
költészete inkább csak verselgetési gyakorlat volt, az eszmék és érzések
játéka, mulatság és utánzás; most érezte, hogy költő, ki többé nem
könyvekből, hanem lelkéből merít, rhythmusát a megáradt eszmék és
érzelmek hullámzása emeli s költészete összeolvadt az élettel, saját és
nemzete életével.
Az ifjú Vörösmarty költészetének e forduló pontját nagyban elősegíték az
1823-ki politikai mozgalmak. Zaj töltötte be az országot, bár az
országgyűlés terme zárva volt s a kormány azt mintegy végkép bezárni
szándékozta. A megyéken, a régi magyar alkotmány e védbástyáin, folyt a
harcz; a nemzet jobbjai végső erejök megfeszítéséig védték az annyiszor
mellőzött, kijátszott s most nyíltan s alapjában megtámadt alkotmányt.
Valóban, Magyarország nagy válság felé közeledett s koczkán állott
nemcsak alkotmánya, hanem nemzeti fejlődhetésének majd minden
biztosítéka is. Mintegy harmincz év tölt el 1790 óta, midőn amaz örökké
emlékezetes országgyűlésen az alkotmány visszaállítva, újabb
törvényekkel biztosíttatott s a nemzetiséget fenyegető veszélyek
elháríttattak. A lelkesűlést és erélyt lassanként lankadás és tétlenség
váltották föl. A kormány többé nem németesített, de a nemzet majd semmit
sem tett nemzetisége biztosítására. A nemzetiségből kivetkőzött
aristocratia 1790-ben is nem annyira nemzetiségét védte, mint előjogait,
s folyvást idegen maradt nyelvében és szokásaiban. A közép nemesség
tüzesen szónokolt ugyan a nemzetiség mellett ország- és megyegyűléseken,
de oly keveset volt képes kivívni érdekében, mint áldozni érte saját
erején. Egy nyelvmívelő társulatocskát, egy kis állandó színházat sem
tudott megalapítani Magyarország gazdag nemessége, s mindazt, mit
egyesek a nemzeti míveltség fejlesztésére kezdeményeztek, közöny fogadta
és temette el vagy legalább is tengődésre kárhoztatta. Nemzeti nyelvünk
nemcsak az országos és iskolai életben nem foglalhatta el helyét, hanem
a míveltebb társaságokban is folyvást csak vendégkép jelent meg.