VÖRÖSMARTY ÉLETRAJZA.
VÖRÖSMARTY
ÉLETRAJZA.
IRTA
GYULAI PÁL.
HARMADIK JAVITOTT KIADÁS.
VÖRÖSMARTY ARCZKÉPÉVEL.
BUDA-PEST.
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.
1890.
Franklin-Társulat nyomdája.
I.
Vörösmarty születése. Atyja és anyja. Gyermekévei; tanulása
Puszta-Nyéken és Székes-Fehérvárott 1816-ig. Öcscse János. A későbbi
férfiú és költő jellemvonásai a gyermekben. Olvasmányai; verselgetni
kezd.
Vörösmarty Mihály született 1800 decz. 1-jén, délután négy órakor,
Puszta-Nyéken, Fehérmegyében; kereszteltetett a szomszéd Nadapon, mert
szülei római katholikusok voltak és Nyék maig is tiszta helvét hitű
község. Atyja, szintén Mihály, szegény, de nemes családból származott,
valamint anyja is, Csáty Anna. Boldog házasságukat kilencz gyermekkel
áldotta meg Isten: négy leánynyal és öt fiúval. A fiúk között Mihály
volt a legidősb, s egyszersmind atyja és anyja képmása, nemcsak testben,
hanem lélekben is: atyjától örökölte egyszerűen nemes jellemét, anyjától
az élénk képzelődést és költői kedélyt.
Az atya, épen mint fia, külsőleg keveset mutatott, de annál többet ért
belül. Az egyszerű magyar ruha nemes szivet takart s a közönséges
gazdatiszt értelemben és míveltségben felülmúlt némely kevély
földesurat. Mintegy harmincz éves korában lőn gróf Nádasdy Mihály nyéki
gazdatisztje, s úgy látszik, nem sokkal azután történt házassága is.
Sikeres gazdálkodása, ritka becsületessége a gróf méltánylatával
találkozott, ki aztán később örömest adta neki haszonbérbe szomszéd
velenczei birtokát. Máskülönben iskolákat végzett ember volt s egészen
latin-magyar míveltségű. Írt és beszélt latinúl. Mihály fia születését
és kereszteltetését is latinúl írta be egy _Officium Rákóczianum_ czímű
imakönyvbe. Magyar könyvei mellett ott állott nehány latin klasszikus
író: Horatius, Cicero, Virgilius s egy pár magyar történelmi latin
munka. Nem volt tudákos vagy különcz, de a dolgokról megvoltak saját
nézetei. Gazdasági és családi bajain kívül a haza ügyére is gondolt.
Ünnep- és névnapokon, vagy szüretek alkalmával, jó barátjai
társaságában, bor mellett, bús magyarként emlegette az ország dolgait.
Első ifjusága II. József korába esett, átélte az alkotmány
visszaállítását, az 1790-ki országgyűlést, a nemzeti visszahatás zajos
napjait. Ez események emléke élénken megmaradt lelkében, s örömest
beszélt rólok az ifjabb nemzedéknek, egy sokkal zajtalanabb korban. Erős
magyar volt, csendes, de elégedetlen hazafi. Vendégszerető házát
látogatták a barátok, ismerősek, szomszédok, de nem a dáridó, a tivornya
kedvéért. Szigorú erkölcsi elvei voltak; épen úgy kedvelte a
tisztességes mulatozást, mint a nemes takarékosságot. Nem voltak
ellenségei, barátokra nem igen szorult; nem vadászta, hanem kiérdemelni
igyekezett mások barátságát. Nyájas, barátságos természete mellett sem
volt nagyon közlékeny. Magába temette búját, s annál inkább, minél
mélyebb volt. Őt sem kimélte a sors, vele is bántak méltatlanúl az
emberek, de tudta mérsékelni magát s ritkán tört ki hevesen. Az élet
minden keserűségeért családjában keresett kárpótlást; szerette nejét, a
falusi gazda józanságával, a munkás férfiú áldozatkészségével,
természetes gyöngéden, romlatlan szive szerint.
Neje meg is érdemelte e szerelmet. Csinos nő volt s áldott jó lélek.
Leánykorában mint élénk és dalos leányka vonta magára a figyelmet.
Hunkár Antal, 1861-ben az országos képviselők nesztora, sokszor
beszélte, hogy a barna-piros arczú, hollófekete hajú kedves leányka igen
szépen tudott dalolni s a népdaloknak egy-egy újabb elmés fordulatot
adott. Sok ismeretlen dalt lehetett tőle hallani, melyekről azt
tartották, hogy mind ő maga gondolja. Azonban mint nő és anya csak
gyermekei bölcsője fölött dalolt már. Hamar reá nehezűltek a terhes
háztartás gondjai: mindig sürgős dolga volt, télen nyáron
gazdasszonykodnia kellett. De itt is nyilatkozott költői kedélye.
Megvoltak kedvencz majorságai, tehenei, kertészi és gazdasszonyi
szokásai, melyekhez oly bensőséggel ragaszkodott, hogy később, midőn
férje halála után egy pár év mulva Székes-Fehérvárra költözőtt, nem
tudott el-lenni nélkülök és lelkibeteg lőn. Ha szabad ideje volt,
szeretett a mezőn, erdőn bolyongani; többé nem mulatozni, bokrétát kötni
járt oda, hanem gyógyfüveket, gyökereket keresett. Lassanként Nyéknek
egész orvosa lőn. Férje, gyermekei és a cselédek betegsége nagyon hatott
érzékeny szivére s élénken foglalkoztatta képzelődését. Abban telt
legfőbb öröme, ha enyhíthette a testi és lelki szenvedést. A szegénynek
alamizsnát adott, a szerencsétlent kenetes szavakkal vigasztalta, a
beteget gyógyította. Gyógyszertárára épen annyi gondot fordított, mint
élés-kamarájára. Ott állottak szép rendben a szárított gyógyfüvek,
gyökerek, saját kezével készített tapaszok és kenőcsök. A vakokat
különös szerencsével tudta gyógyítani, értett a csonttörések
orvoslásához. A cselédek, ha kezöket elvágták, a dolgosok, ha sarlóval
vagy kaszával megsebezték magokat, csak hozzá folyamodtak; az anyák
beteg gyermeköket hozták föl a faluból; szóval majd minden nap állott
valaki a tornáczon, ki kereste, várta és áldotta a nemzetes asszonyt. S
ő jó szivvel szolgált mindenkinek, s oly adakozó, bőkezű volt, hogy épen
nem látszott fölöslegesnek férje takarékossága. Férjén, gyermekein,
orvosszerein és gazdasszonyi bajain kívül egyébre alig gondolt. Férjének
semminemű dolgaiba nem elegyedett, csak a maga házi körében érezte magát
jól. Se az embereket, se a viszonyokat nem ismerte; nem tudott
számítani, könnyen hitt és könnyen megcsalták. Ez volt oka aztán annak,
hogy midőn férje meghalt, gazdaságok pusztulásnak indúlt s nehány év
mulva mindenök oda lőn. Azonban szenvedni, tűrni és megnyugodni senki
sem tudott jobban nála. Már ifjú nő korában vallásosnak és buzgónak
ismerte mindenki. Az imádságos könyv volt legkedvesb olvasmánya.
Leánykori dalaival lassanként elszállottak szivéből a világi hiúság
örömei, szenvedések látogatták, de egyszersmind a szerelem, jótékonyság
és áhitat vigasztalása is.
Így élt a derék pár, midőn harmadik gyermekök és első fiok született.
Egy régi, szűk és roskatag házban laktak, a mely helyett épen akkor
építtetett a gróf egy szebbet és tágasabbat. A következő évben már e
házba költöztek, mely maig is fennáll, s melyet mint költőnk szülőházát
mutogatnak az idegeneknek. Annyi igaz, hogy itt élte le gyermeksége jó
részét két nénjével és János öcscsével együtt, ki utána két évvel
született. Mintegy hét éves lehetett, midőn atyja a lakásuktól nem
messze eső helvét hitű népiskolába beadta. Nem sokára János öcscse is
tanulótársa lőn; mindketten itt kezdtek olvasni és írni tanulni. Majd
atyjok tanítót fogadott a házhoz, ki egyaránt tanítsa fiait és lányait.
Tehetségéhez képest gondos nevelést akart adni gyermekeinek, és
szorgalmasan utána látott, hogy mit és hogyan tanulnak. A gyermekek
helyett a tanítókkal gyűlt meg a baja: egyik keveset tudott, másik
korhely volt. Végre a harmadik évben egy derék fiatal emberre akadt,
kiben megnyugodhatott.
Ez időtájt még egy más és nevezetesb változás is történt a családban. A
családfő lemondott tizenöt évig viselt gazdatiszti hivataláról, s
haszonbérbe vette grófjának velenczei birtokrészét. Függetlenebb állást
óhajtott, aztán úgy hitte, hogy mint haszonbérlő inkább biztosíthatja
családja jövőjét. Szolgálati ideje alatt megtakarított pénze épen elég
volt arra, hogy saját kezére kezdhessen gazdálkodni. Ismerte a kibérelt
birtokot, valamint a vidéki viszonyokat is. Meg volt győződve, hogy nem
csalódhatik. Az első években sikerült is haszonbérlete: vagyonosodni
kezdett. Úgy látszik, hogy ekkor vette velenczei szőlőjét, egy házat és
egy pár darab földet Fehérvárott. Még szorgalmasb, fáradhatlanabb gazda
lett; szükség is volt reá, mert családja szaporodott, gyermekei nőttek.
Két nagyobb fiát már Fehérvárott kellett taníttatnia. Mihály 1811
novemberében vált meg először a szülői háztól; a derék tanító keze alatt
már annyira haladt, hogy Fehérvárott a gymnasium grammatikai első
osztályába akadály nélkül bevehették. Öcscse is vele ment; nem egy
osztályba jártak, de együtt voltak szállásban, még pedig oly családnál,
hol németűl is tanulhattak. Atyjok tisztességesen gondoskodott rólok, de
egyszersmind folyvást éreztette velök, hogy szegény fiúk s a magok
erején kell megélniök. Otthon a szünnapokon sem engedte őket nyugodni,
dolgot adott nekik a gazdaság körül. Általában semmit sem vont meg
tőlök, a mit jövőjökre szükségesnek tartott, de tovább nem ment.
Szerette s nem kényeztette őket. Nyájas szemmel nézte jó tulajdonaikat,
de szigorú volt hibáik iránt. Fiai tisztelték, szerették és féltek tőle;
anyjokat csak szerették. A jó asszony nem tekintett arra: vajon kedves
gyermekei jól viselik-e magokat, szorgalmasan tanulnak-e; ha csak szerét
tehette, örömest küldött nekik Fehérvárra néhány fillért, egy kis
süteményt vagy gyümölcsöt, férje tudta nélkül is.
A két testvér sokban különbözött egymástól. Mihály méla, tartózkodó és
érzékeny volt. János nyughatatlan, vásott és keményebb természetű.
Mihály tisztán tartotta, kimélte ruháit; Jánost úgy ismerték, mintha
soha sem lett volna új ruhája. A tanulásban sem voltak egyenlők. Már a
szülői háznál feltünt e különbség. A házi tanítónak sokkal kevesebb baja
volt a nagyobb, mint a kisebb fiúval. Fehérvárott is Mihály jobban
tanult öcscsénél: otthon ugyan keveset tanult ő is, inkább olvasgatni
szeretett, de a tanár magyarázatára figyelmesen hallgatott, s rendesen
ebből tanulta meg a felhagyott leczkét. Majd mindig első eminens volt;
írásbeli dolgozatai felülmulták társaiét. Ezért, de különösen szelid
magaviseleteért, kiválóan kedvelték tanárai.
Midőn a két fiú a szünnapokra haza ment, atyjoknak az volt első szava
hozzájok: «No, Miska fiam, hányadik vagy?» «Első, édes apám.» «Hát te,
Jancsi?» «Ötödik.» «Szerettem volna, ha te is első lehettél volna» –
mondá az atya. Egyszersmind lelkökre kötötte a szorgalmat és jó
magaviseletet; majd a szünnapok elteltével bevivén őket Fehérvárra,
meghagyta a koszt- és szállásadó gazdának, hogyha elsők lesznek, bőven
zsinórozott ruhát csináltasson nekik és sarkantyús csizmát, ellenkező
esetben pedig csak a legegyszerűbbet. Hiában volt minden ígéret és
fenyegetés. Csak Mihály jött haza bőven zsinórozott dolmánynyal és
sarkantyús csizmával; János nemhogy kivívta volna osztályában az
elsőséget, hanem ötödikből tizenötödiknek esett le. Az atya haragját
csak az csillapította, hogy másként János is jó fiú volt s a gazdaság
körül sok hasznát vette. Valóban itt János volt az első. Annyi
szorgalmat, belátást és életrevalóságot tanusított, a mennyi szigorú
atyját is kielégítette. Mihály e részben távolról sem versenyzett vele;
rendesen ügyetlenűl hajtotta végre, a mit reá biztak. A helyett, hogy
parancsoljon a cselédeknek vagy dolgosoknak, inkább beszélgetni
szeretett velök, sőt ha egy talpraesett tréfát, adomát, mesét vagy szép
nótát hallott tőlök, borral, dohánynyal jutalmazgatta őket. A szüret és
kukoricza-fosztás volt legkedvenczebb mulatsága, de ennek is csak költői
oldalát fogta föl. Látván ezt atyja, nem igen bízott reá gazdasági
dolgot s inkább csak Jánost küldötte ki a dolgosokkal. Azonban néha
Mihály is utánok ballagott. Atyja könyvtárából egy-egy könyvet vitt
magával, leült valamelyik fa árnyába, és olvasott; vagy kikereste a hely
oly pontját, honnan legszebb kilátás esett a vidékre. Különösen a
szőlőhegynek az a része, honnan a velenczei tóra láthatni, s az
úgynevezett Meleghegy voltak kedvencz helyei. Órákig elálldogált itt, a
táj nézésébe s öngondolatjaiba merűlve. A mire visszatért öcscséhez, a
munka már javában folyt vagy épen vége felé járt. János sarkalta a
dolgosokat, s a melyik rest volt, keményen reá is támadt. Mihály nem
állhatta a szitkot és kemény bánásmódot. «Ne bántsd szegényt, beszélj
vele becsületesen» – szólott közbe ilyenkor. Öcscse nem engedett,
összetüztek. «Ne hetvenkedjél, mert földhöz váglak» – kiáltott Mihály,
elvesztve türelmét. Ekkor a testvérek birokra állottak ki. Mihály
erősebb volt, s a dolgosok nagy örömére földhöz vágta öcscsét. Különben
ritkán versengtek s nagyon szerették egymást. János, egy pár ily eset
után, legalább Mihály jelenlétében, jónak látta mérsékelni gazdai tüzét,
mert félt bátyja rendkívüli fölindulásától. Csakugyan költőnknek a
szegény nép iránti részvéte, gyöngédsége nem volt se szeszély, se
szenvelgés. Gyermekségétől egész haláláig tartott, s részint érzékeny
természetéből folyt, részint pedig erős fajszeretetéből. Becsülte az
embert bármely sorsban, és szerette a nyílt, önérző, értelmes magyar
népet, melyet különbnek hitt más népfajoknál. Később is, ha egy-egy
értelmes béres vagy földmíves levelet vagy más küldeményt hozott neki,
leültette őket s örömest eredt velök szóba. Szokása volt mindenkit
részeltetni egy kis szivességben, a ki neki szolgálatot tett: egy pohár
bor vagy egy pipa dohány nélkül senkit sem bocsátott el magától.
Az atya folyvást szigorú rendben tartotta fiait, de annál bensőbb
szeretettel ragaszkodott hozzájok. Nagyjában meg volt velök elégedve;
gondolta, hogy ha János nem lesz is valami kitünő diákos ember, azért
megél a jég hátán is, Mihály pedig, ha nem életrevaló is, csak eltartja
tudománya. Nem bánta már, ha János nem első is, ha Mihály gyönge gazda
is, de azért sokáig haragudott, hogy a német nyelvben oly csekély
előmenetelt tesznek. «Tudtok-e már, fiaim, valamit németűl?» – szokta
kérdezni tőlök, midőn a szünnapokra haza jöttek. A fiúk hallgattak,
atyjok elértette e hallgatást, többé nem vallatta őket, de mindannyiszor
elmondotta, mily szükséges minél több nyelvet tudni. Lám Velencze magyar
falu, mégis néha németűl vagy tótúl is kell beszélni a dolgosokkal, mert
hol svábok, hol tótok; kivált a német nyelvre van szükség; hiszen már a
magyar is németesedik, a nagyobb városokban alig hallhatni magyar szót,
a főurak majd mind németűl beszélnek, a középrendű nemes is derekabb
embernek hiszi magát, ha németűl galagyolhat. S ekkor a német nyelv
mellett szónokló atya elkezdé szidni a korcsosodó magyarokat, kik
megvetik nemzeti nyelvöket s nem gondolnak hazájokkal. Természetes, hogy
a német nyelv ily ajánlgatása nem lehetett nagy hatással a fiúkra; nem
akartak rosszabb hazafiak lenni atyjoknál. Minda mellett nagyon kaptak a
pantalon- és kabáton, melyek ekkor kezdék mind nagyobb mértékben
kiszorítani a magyar ruhát. Kérték atyjokat, hogy csináltasson nekik is
ily ruhát, mert Fehérvárott az iskolában majd minden tanuló ebben jár.
Az öreg keményen nézett reájok és boszúsan mondá: «Míg én varratok
ruhát, az nem leszen se kaput, se pantalon; majd ha magatok szereztek,
nem szólok belé, milyent varrassatok – rossz fattyak! nem azért
buzdítottalak én benneteket a német nyelv tanulására, hogy németek
legyetek – takarodjatok!» A fiúk szégyenkedve lopóztak ki a szobából s a
kabát- és pantalonról többé nem vala szó.[1]
Költőnk valóban csak atyja halála után vetkőzött ki magyar ruhájából,
azonban egy-egy díszesb attilája soha sem hiányzott. Németűl is Pesten
tanult meg. Jól értette e nyelvet, beszélte is, bár kissé gondolkozva,
nehogy hibát ejtsen, sőt 1827 körűl német verset is írt, egy költői
beszélykét, Tretter és Paziazzi német költő barátjai kérésére, kik aztán
az ő kedvéért megpróbáltak valamit magyarúl írni. Jobban írt németűl,
mint beszélt; kiejtése nem volt a legszabatosb. Nem állhatta a német
nyelv kemény hangzású, telt szájat kívánó szavait, s egy-egy rossz
hangzású új magyar szót a legtöbbször hasonló némettel gúnyolt ki. Egyik
nyelvészünk 1850 körűl véleményét kérte egy általa szerkesztett új szó
iránt. «Mit mond ön reá? _civilisatió_ra e szót csináltam:
_polgárosultság_». «Én is mondok egy hasonló német szót – felelt
Vörösmarty – épen oly szépen hangzik, egészen megtölti az ember száját:
_Reichsschatzschein_.»
Összesen öt évet töltött a fehérvári gymnasiumban 1811–1816-ig, s atyja
nagy örömére, már mint ötödik osztályú tanuló, kisebb gyermekek
tanítgatásából szerezte élelmét és ruházatját. A leendő férfiú és költő
már fejledezett a gyermek-ifjúban. Semminemű féktelenség, dacz,
szertelen tűz nem hirdették a benne szunyadó lángészt, mint nem jelölték
később az ifjú és férfiú pályáját regényes kalandok, fenhéjázó
szenvedélyek, s mindaz, mit rendesen költői életnek neveznek, s mi a
legtöbbször nem egyéb, mint a képzelődés féktelen uralma, az erkölcsi
érzés gyöngesége, a hiúság kaczérkodása, megaranyozva a költői dicsőség
viszfényétől. A serdülő gyermek mély tüzű szemében, szemérmes arczán, s
már-már borongani kezdő homlokán, csak a figyelmes vizsgáló vehette
volna észre a nem mindennapi szellemet. Nem szembeszökőn nyilatkozott
rendkívülisége, hanem mintegy bensőkép, nem gyorsan fejlett, hanem
lassan, de folyvást mélyebben. Az andalgó gyermek többet gondolkozott,
mint beszélt; félénk, ügyetlen volt idegenek között s csak ismerős
helyen tünt föl szeretetreméltósága. Megválogatta barátjait, de aztán
ragaszkodott is hozzájok. Nem volt benne semmi büszkeség, szenvelgés,
oly egyszerű, őszinte gyermek volt, mint később férfiú, de bizonyos
nemes önérzet, erkölcsi finomság jelenségei már korán mutatkoztak benne.
Sokat tartott becsületére, s annak, kit nem becsült, kerűlte társaságát.
A rossz erkölcsű gyermekeket nem tűrte maga körűl, miattok inkább
összezördűlt jó barátjaival is, míg ezek végre is belátva jó szándékát,
elidegenedtek amazoktól s visszaédesedtek hozzá. Kedvelte a csendes
mulatozást, tisztességes tréfát, vidám beszélgetést; örömest hallgatta a
mesét, éneket és zenét, de tánczolni nem szeretett, s a mint maga
megvallá Czuczornak, soha életében nem tánczolt. A mije volt, szivesen
megosztotta mással, pénzecskéjével nem épen takarékosan bánt, nem is
igen búsult utána, mert kevéssel beérte. Nem könnyen lehetett
fölingerelni, rendesen némán tűrt, belűl emésztődött, de ha valami
mélyebben hatott reá, kitört szenvedélyesen s nem bánta, bármi történik
is vele.
Egyetlen egyszer büntették meg tanuló korában, akkor sem vásottsága
miatt. A csendes és hallgatag gyermekre oly mélyen hatott tanárának
képzelt vagy valódi igazságtalansága, hogy egész forradalmat támasztott
osztályában. Fehérvárott cisterciták tanítottak; a tanárok egyike kissé
túlszigorú volt s kivált délutánonként nagyon ingerlékeny. Egyik délután
valamelyik tanítványát, kit Vörösmarty szeretett, nem épen nagy hibáért
vesszővel akarta megbüntetni. Vörösmarty s utána többen kérték a tanárt,
büntesse máskép szegény barátjokat, ne tegye rajta s az egész osztályon
ezt a szégyent. A tanár most már azért sem engedett. Vörösmarty fölkelt
s utána az egész osztály; mindnyájan odahagyták az iskolát s a várostól
egy óranegyedre eső füzesbe vették magokat. A tanár városi hajdúkkal
ment utánok. A diákok ellentállásra készűltek. Ki botot vágott, ki követ
ragadott fel, ki pedig elhozta hazunnan atyja puskáját. Hajigálni,
lődözni kezdtek a közelgő hajdúkra. Majd egy kis fegyverszünet állott
be. Követek jártak-keltek egyik táborból a másikba. A diákok
kijelentették, hogy készek visszamenni, ha a tanár a hajdúkat
eltávolítja. Kívánságok teljesíttetett, s félgyőzelmökben egész
diadallal vonultak be az iskolába. A fegyelem ily botrányos megsértését
az igazgató-tanár nem hagyhatta példás büntetés nélkül s mind
Vörösmartyt, mind társait megverette. Azonban a vessző oly kevéssé
szelidítette meg e részben, mint később a hatalmasok tekintete. Szabad
és független véleményét senkinek sem rendelte alá, bár nem szerette
fitogtatni. Senkinek sem kereste kegyét, s csak ahhoz közeledett, ki
iránta némi előzékenységet mutatott. Szivéből gyűlölte a hizelgést,
igazságtalanságot és cselszövényt. Mindamellett kevés összeütközése volt
mind a magán-, mind a közéletben. Visszavonult életet élvén, költői
munkásságba merűlve, nem örömest vegyűlt az irodalmi és politikai
küzdelmek közé. Határozott párt-ember volt ugyan, de elégnek tartotta
pártját közlegényként szolgálni. Vezéri szerepre nem vágyott, szólani is
csak akkor szólt, ha mások hallgattak, s mintegy kényszerűlt föllépni.
Az akadémiai ülésekben nem egyszer történt ily föllépése s egy Széchenyi
és Teleki gróf ellenében is bátran kimondotta véleményét.
A költői tehetségnek némi jelensége már 1813-ban mutatkozott benne. A
mily csekély tehetsége volt a zenére, épen oly élénk érzéket tanusított
a költői rhythmus iránt, mielőtt még szabályait ismerte volna. Atyja egy
évig tanittatta hegedűlni; az öreg Patikárius volt mestere, de semmire
sem mehetett vele, épen azért az egész tanulás abban maradt. Nem volt
hallása, épen mint Goethenek, de a nyelv zenéjét korán s épen oly jól
értette, mint a nagy német költő. Még nem töltötte volt be tizenharmadik
évét, midőn az első hangzatosb vers fülébe csengett. Nem költemény volt,
csak vers, latin nyelvtani szabályok, latin hexameter-sorokba foglalva,
melyeket, mint iskolai leczkét, könyv nélkül kellett betanulnia.
Tetszett neki a dactylusok lejtése, kiérezte a metszetek lüktetéseit.
Csak puszta hang után, maga is próbált latin hexametert írni hol falra,
hol papirdarabokra, de mindjárt letörölte vagy szétszaggatta a mit írt,
nehogy valaki elolvashassa. A következő évben már magyar rímes verseket
írt, két soruakat, alkalmasint magyar alexandrint. Legelső ily versével
egyik barátját gúnyolta ki; alkalmasint ily szellemi tréfával még
többször is megboszulta magát tanulótársain. Ifjú, sőt férfikorában is
megvolt ez a szokása: 1820–1823 körűl egy pár pajkos költői levelet
küldött jogász és juratus barátjainak; 1830–1837 néhány ív gúnyos
epigrammot írt össze, nemcsak irodalmi ellenségeire, hanem barátjaira,
sőt önmagára is, azonban alig adott ki belőlök egy párt. Baráti körben,
ha jó kedve volt, örömest tett egy-egy gúnyoros megjegyzést, mondott
adomát, egyszerű, magyaros humorral. Úgy látszik, hogy fehérvári
tanulótársai közt ilynemű ötletek versbe szedésével alapította meg
költői hírét. A gyermekek bámulták és haragudtak reája, épen mint a hogy
nagy világban a vén gyermekek közönsége szokott. Néha labdázáskor állott
elő egy-egy verssel. Elszavalta, aztán meg szaladt, mert barátjai
kérték, üldözték, hogy adja át nekik versét olvasás vagy leírás végett.
Soha sem adta át. Történt, hogy elfogták s erővel akarták elvenni tőle,
de ő minden erejét megfeszítette s addig küzdött, míg vagy megszabadult
üldözőitől, vagy legalább széttéphette kéziratát.
A gyermekköltő e makacsságából maradt valami a férfiúban is. Híres költő
korában is maga szerette fölolvasni másoknak költeményeit s ki nem
állhatta ha kéziratát előtte más olvasta, akár némán, akár hangosan. E
gyöngeség, szeszély vagy elv egyébiránt sok költőnek sajátsága. Saját
fölolvasásukat nagyobb hatásúnak tartják; azt hiszik, hogy mások, kik
akkor olvassák először a művet, nem ismervén eléggé se alapeszméjét, se
hangulatát, távolról sem emelhetik ki úgy a főbb mozzanatokat, mint
magok a szerzők, kiknek lelkében még viszhangzik minden verssor. Ez
magában igaz is, csak az a baj, hogy valamely költeményt jól érteni,
mélyen érzeni szükséges ugyan a jó előadáshoz, de még nem maga a jó
előadás. A tapasztalás azt bizonyítja, hogy nagy részt épen a költők
leggyöngébb fölolvasói saját műveiknek. Egyik a rhythmus erős érzékénél
fogva éneklésbe viszi át a szavalatot; másik a kitörő érzés és hév miatt
képtelen az önmérsékletre; a harmadiknak árt a nevetséges arcz- vagy
tagjáték, melyet talán költés közben szokott meg. Vörösmarty nem volt
költeményeinek legkitünőbb fölolvasója vagy szavalója. Kissé egyhangúan
szavalt, de nem szokott meg holmi nevetséges fogásokat, s lelkesűlt
arczán, fölindúlt hangjában volt valami megható.
Rhetor korában (1815) még nagyobb kedvet kapott a költéshez. Édes
Gergely _Keservei_ kerűltek kezébe. Ez volt az első úgynevezett metrumos
magyar költő, a kivel megismerkedett. A mint maga mondja, nagyon
megörűlt, hogy a magyar nyelv oly könnyen perdűl a római rend szerint s
egy Udvardy nevű barátjával versenyezve kezdte írni a magyar
hexametert.[2] Nem csoda, hogy a hexametert kedvelte leginkább a
klasszikai versmértékek között. Ebben írta első versét, ebben
nyilatkozott először előtte nyelvünk zengzetessége, ezen csalta ki
nyelvünkből maga is a legdallamosabb hangot s oly sok addig ismeretlen
bájt. A verselgetésen kívül szabad idejét leginkább olvasmányok
töltötték be. Hogy miféle könyveket olvasott, s azok mily hatással
voltak fejlődésére, inkább csak sejtenünk lehet. Öcscse János beszéli,
hogy atyjok könyvtárából szorgalmasan hordotta ki a könyveket s a többek
közt latin klasszikusokat is. De vajon érthette-e már ekkor Horatius és
Virgilius műveit, s hathattak-e e nagy költők szelleme fejlődésére? A
magyar történelmet tárgyazó munkákat alkalmasint több kedvvel olvasta.
Kár, hogy nem tudjuk: vajon foglalkozott-e lelke a magyar történelem ama
nevezetes mozzanataival, melyekből később költői műveket alkotott? Annyi
bizonyos, hogy a fogékony gyermek lelkében már ébredezett a részvét
nemzete multja, az ősi dicsőség iránt, s erre maga a város is
befolyhatott, hol épen tanult. Az elpusztult Fehérvár, a szent királyok
széke, dicső helye s bús sírja – a mint maga mondja egyik ifjúkori
költeményében – összehasonlítást kelthetett föl benne a mult és jelen
között. _Fehérvár_ czímű költeményét ugyan 1823-ban írta, az akkori
politikai viszonyok hatása alatt, de jó részt a gyermekkori benyomások
töredékeiből. A sírjokból fölkelő s a nemzet pusztulását sirató királyok
látomása már átvonulhatott a tizenöt éves gyermek álmodó lelkén.
Úgy látszik, hogy 1816 juliusában, midőn bevégezte Fehérvárott
tanulmányait, már el volt határozva jövendője. Ugyan mi pálya várhatott
volna egy gyermekifjúra, ki teljesíti ugyan kötelességeit, de nem mutat
kiváló hajlamot semmi kenyér-tudomány iránt, csak olvasgat és verseket
firkál, a természet szépségein mereng s az ősi dicsőség napjairól
álmadozik? Mi más pálya, mint az írói? Távolról sem sejthette senki,
maga legkevésbbé, hogy tíz év mulva mint nagy költő vonja magára nemzete
figyelmét, de az már bizonyos volt, hogy sikerrel vagy siker nélkül,
küzdeni, szenvedni fog nemzete dicsőségeért.
II.
Vörösmarty 1816-ban a pesti gymnasiumban tanul s egyszersmind
gyermekeket tanít. 1817-ben az egyetembe lép. Újabb olvasmányai s az
egyetemi tanárok hatása. Sallay Imre tanulótársa. Atyja halála. Anyja
özvegysége és utolsó évei. _A szegény asszony könyve_ czímű
költeményében anyját rajzolja.
Atyja 1816 novemberében Pestre vitte a gymnasium hatodik osztályába, az
úgynevezett poetica classisba. Itt is keveset kellett költenie reá;
csakhamar alkalmazást nyert egy özvegy örmény nőnél, kinek két fiát
tanította koszt- és szállásért. Azonban az eddig első eminens fiút, itt
már az utolsók között találjuk: az első félévben 21-ik, a másodikban
25-ik, sőt a következő évben, mint az egyetemen philosophiai tanfolyamot
hallgató, már nem épen mindenből eminens, bár némely tantárgyból, minő a
magyar irodalom és æsthetika, az elsőbb eminensek között foglal helyet,
ebből mint 15-ik, amabból mint 6-ik. Nem csoda. Pesten több idejét vette
igénybe a tanítás, mint Fehérvárott; nagyobb fiúkat tanított s némely
tantárgyat magának is újra kellett tanulnia, hogy taníthassa. E mellett
többet olvasott és verselgetett. Néhány jó könyvre tett szert: Baróti
Szabó _Aeneisé_re, Rájnis _Eclogái_ra, Virág _Odái_ra és Horatiusból
fordított _Levelei_re. Ekkor ismerkedett meg Révai munkáival is, előbb
verseivel, később nyelvtanával. Mind oly könyvek, melyek nyomot hagytak
fejlődésében. Nemcsak a verselés folytatására buzdították, hanem
látkörét is szélesítették, nemcsak a klasszikai formák, kivált a
hexameter iránti előszeretetét táplálták, hanem sok tekintetben
befolytak a leendő költő nyelvére is. Baróti Szabó újmódú inversiói,
avult és tájszavai hasonló merészségre bátorították a gyermekköltőt,
hogy aztán minden elődénél szokatlanabbúl és mégis magyarosabban és
szebben szólalhasson meg. Virág műveinek főleg tisztasága és könnyűsége
tetszett neki. Már korán megszokta a szokatlant a tisztaság és könnyűség
bájával egyesíteni. Révait nagy örömmel olvasta és zászlója alá esküdt.
Erre nézve sokat tett az is, hogy az egyetemen a philosophia tanára,
Szücs István, kit kedvelt, Révai híve volt, a magyar nyelv és irodalom
tanára pedig Czinke Ferencz, egy csekély tehetségű és tudományú ember, a
kit ki nem állhatott, Révai ellen küzdött. Czinke éretlen fecsegései még
inkább Révai hívévé tették, kinek munkái ébresztették föl aztán benne a
nyelv körűli behatóbb tanulmányokat. Zádor így ír Kazinczynak 1825 nov.
7-ről: «Vörösmartyt Czinke oktatása tette jottistává, s ő a metricusok
között legelőször Édes Gergelyt ismerte, ez után indúlt el azon pályán,
melyen most sasszárnyakon repül. S Czinkének és Édesnek aligha ebből nem
áll minden érdemök.»[3]
Valóban Vörösmarty a nyelvet illetőleg szerencsés körülmények között
fejlődött. Oly vidéken született, hol tisztán beszélik a magyar nyelvet,
gyakorta érintkezett a néppel, nyelvérzéke élesedett s fogékony emléke
az eredeti szólásmódnak egész kincstárával gazdagult. Korán
megismerkedett nyelvünk tudományos rendszerével s a legnagyobb magyar
nyelvész, Révai nyomán. Első olvasmánya is oly kevéssé volt Gvadányi,
mint Kazinczy. A gyermekifjút nem tehette elfogulttá se amannak népies,
de ízléstelen magyarsága, se emennek ízléses, de olykor idegenszerű
stilusa. A két túlság között a középúton maradt, s már gyermekkori
benyomásainál fogva hivatva volt, mintegy összeolvasztva az eddigi
irányokat, oly költői nyelvet alkotni, mely ósdiakat és újítókat
egyaránt magával ragadjon. Ifjúkori kísérletein már látszik ez irány,
sőt _Sok vész riaszt_ kezdetű költeményecskéjében is, mely fönmaradt
kísérletei között a legrégibb, alig van nyoma akár a köznapi, akár a
mesterkélt magyarságnak. E költemény 1817-ből való. Szücs előadása alatt
írta a tanteremben, mi azt mutatja, hogy Pesten már nem figyelt annyit a
magyarázatra, mint Fehérvárott. Ez időtájt leginkább epigrammákat és
elegiákat írt, melyeknek nagy részét elégette, mert, a mint maga mondja,
többnyire száraz verselés volt. Fönn említett költeménye is csak úgy
maradt reánk, hogy egyik tanulótársa leírta magának s ereklyeként őrizte
egész napjainkig. Sallay Imre neve e hű barátnak, ki majdnem oly
szeretettel és bámulattal csüngött Vörösmartyn, mint Johnsonon Boswell.
Szerette, bámulta, mindent megtett érte a mire kérte, sőt midőn
Vörösmarty föllépett az irodalomban, szerencsésnek érezte magát, hogy
kéziratát minden díj nélkül ő tisztázhatja. Hivatala miatt Budán kellett
laknia, de minden héten átjött Pestre megkérdezni Vörösmartyt: irt e
valami újat, van-e tisztázni valója. Jobban tudta Vörösmarty írását
olvasni, mint ő maga; a gyors írás, a sok törlés és javítás miatt
nehezen olvasható kéziratot oly könnyen olvasta, mintha saját szép írása
lett volna. Kár, hogy e hű ember nem vitt naplót, mint Boswell; később
ugyan, 1865-ben, emlékezetből összeírt egy pár ív jegyzetet
Vörösmartyról, de nagyon hézagosan s nem oly érdekesen, mintha naplót
visz vala.[4] Mennyi adatunk volna most Vörösmarty ifjú- és férfikorára,
míg így csak egy pár jegyzet, néhány levél és szóbeli hagyomány mindaz,
a miből meríthetünk.
Az 1817-ik év más tekintetben is nevezetes volt a már egyetembe lépő
ifjúra nézve. Nemcsak a tanulmányok érlelték, hanem a szenvedések is, s
megkezdé küzdelmét az élettel. Atyja egy pár év óta elvesztette minden
vidorságát. Gond nyomta, aggodalmak kínozták. Kilencz gyermeket kellett
fölnevelnie s az 1814–1815-ki szűk termések nagyon megrontották
haszonbérletét s csak a legnagyobb szorgalom és takarékosság menthették
meg a bukástól. Ide járult még beteges állapotja is. 1816 őszén a
fehérvári vásáron meghűlt, forró lázba esett, melyből kigyógyult ugyan,
de annyira elgyöngűlt, hogy tavaszig nem léphetett ki a szobából.
Tavaszra jobbra fordúlt egészsége, a termés is szépen mutatkozott, mi
jobb kedvet öntött belé. Azonban egészsége még nem állott teljesen
helyre. Unokaöcscse, Vörösmarty Ferencz, pesti ügyvéd, juliusban
meglátogatván, azt tanácsolta neki, hogy jó volna, ha közölné baját
jelesb orvossal, ezért ránduljon be vele Pestre. Elfogadta a tanácsot, a
pesti orvosok egyik legjelesbikéhez folyamodott, kinek orvosságát még az
nap bevette s másnap délután meghalt.
E halál az egész család pusztulását vonta maga után. A boldogult még
betegeskedése idejében úgy rendelkezett, hogy ha meg találna halni,
hagyjanak föl a falusi gazdálkodással; mindent, mi Velenczén van,
tegyenek pénzzé, az adósságokat fizessék ki, a mi megmarad, adják be az
árvapénztárba. Így ez összeg kamatjából s a fehérvári ház, föld és szőlő
jövedelméből valahogy csak elélhetnek, különben bajosan. Az özvegy
máskép cselekedett. Képzelődése és kedélye után indúlt, s reményét jó
szándékával táplálta. Hogyan hagyja el Velenczét, hova annyi édes emlék
köti, a jó szomszédokat, kik szeretik, betegeit, kik áldják, kedves
teheneit, melyeknek tejéhez nincs fogható, a szőlőt, melyet férje
ültetett, az erdőt mezőt, hol minden gyógyfüvet ismer; hogyan menjen
Fehérvárra, idegenek közé, városba, melyet soha sem szokott meg? Aztán
azt hitte, hogy mivel jó gazdasszony, jó gazda is lehet, képes lesz
pótolni férjét s fentartani a családot eddigi állapotjában. Megtartotta
a haszonbérletet s két nagyobb leányával gazdálkodni kezdett? Azonban
nem sokáig folytathatta, minden év rosszabbul ütött ki, s minden évben
kisebb-kisebb haszonbérletre szorult. De szegényedése mellett sem
mondott le szokásairól. A ház egyben-másban, legalább külsőleg, most is
a régi jobb állapotra emlékeztetett. Vendég nem igen járta már, de azért
a gazdasszony serénykedett, konyhája folyvást jó hírben állott, s a
koldus most sem léphette át vigasz nélkül küszöbét. Alig telt el öt év s
már majd mindent el kellett adni, előbb a fehérvári házat és szőlőt s
így tovább. A szegény özvegy nem hogy fiait segíthette volna, hanem maga
is szükséget látott. Gyermekei szétszóródtak a világban. Mihályt a
véletlen, vagy gyámja, Vörösmarty Ferencz, gondoskodása, a
Perczel-családhoz juttatta nevelőnek; János, végezve a gymnasiumot,
gazdasági szolgálatba lépett; a többiek a rokonsághoz vagy jó emberekhez
vonták magokat, hogy ne legyenek anyjok terhére. Az özvegy egyedűl
maradt bánatjával. Ott tengődött Velenczén, alig maradt valamije,
leginkább azon csekély segítségből éldegélt, melyet két nagyobbik fia
küldött neki koronként. Az önvád és elhagyottság szomorúvá és betegessé
tették. Mindent elvesztett, csak imádságos könyve maradt meg, ebben
keresett és talált vigasztalást. Imádkozva, betegeket gyógyítva töltötte
napjait.
És ha néha sorsa fordúl,
Gazdálkodni még most sem tud,
Ha neki van, másnak is jut;
Jobb időkből rosz szokása:
Hogy a könnyeket ne lássa,
Megfelezni kis kamráját,
S maga gyakran szükséget lát.
Írja róla költőnk 1847-ben egyik költeményében, melynek czíme _Szegény
asszony könyve_. Mi mélyen hathatott a jó fiúra anyja szenvedése.
Huszonöt év múlva sem feledi e kegyes, szomorú arczot s oly élénken, oly
bensőséggel rajzolja, mintha épen akkor jött volna látogatásából.
Valóban e költemény nemcsak Vörösmarty legszebb költeményeinek egyike,
hanem kedélyre, bensőségre, s a mi ezzel együtt jár, egyszerűségre
nézve, majdnem mindent felülmúl, a mit valaha írt. Ha nem volna más
adatunk arra, hogy Vörösmarty nagyon szerette anyját, e költemény is
elég bizonyság lenne reá; ha nem írt volna semmi mást, ez talán magára
is föntartaná nevét költészetünk történetében, mert a valóság és
eszmény, a kedély és phantasia szerencsés vegyületének oly szüleménye,
mely más irodalmakban is a ritkább jelenségek közé tartozik.
Fiai jobb sorsával az özvegyre is jobb napok derültek. Mihály- és
Jánosnak első gondjok volt anyjokat kiemelni a nyomorból s bevinni
Fehérvárra, hol közelebb lehet gyermekeihez, mert közűlök négy ott
lakott. János itt tisztességes lakást fogadott számára, sőt közköltségen
tehenet is vettek neki, hasonlót a régihez, mert a jó tej kedves eledele
volt. Mindamellett nem maradt Fehérváron sokáig; nem tetszett a város,
faluhoz szokott s ismét oda kívánkozott vissza. Ekkor János, Mihály
tanácsára, Gárdonyba vitte ki, hol egy nemes úr adósuk volt s ennek
fejében örömest adott az özvegynek lakást és földet. Azonban itt sem
találta magát jól. Velenczét, a jó szomszédokat, férje kedves szőlőjét
nem tudta felejteni. Rosszabb kedve volt, mint a nélkülözés napjaiban, s
mintegy hervadni látszott. Végre sírva vallotta meg fiainak, hogy ő csak
Velenczén lehet egészséges, közel a szőlőhez, hova mindennap kijárhat
sétálni, mint régen, bárcsak ezt a szőlőt ne kellett volna eladni,
bárcsak élne édes-atyátok – Istenem, hova juttattalak benneteket! És
keservesen sírt, siratta férjét, magát és fiait. A fiúk nem nyughattak,
míg a szőlőt vissza nem szerezték s anyjoknak közel hozzá lakást nem
béreltek. Boldoggá tették. A jó özvegy megelégedve élte le utolsó éveit.
Otthon volt újra s úgy tetszett neki, mintha a régi jó idők
visszatérnének. A magáéból élhet, férje szőlőjébe járhat, ismét
aszalhat, befőzhet, gyógyfüveket száríthat, tapaszokat, kenőcsöket
készíthet, s fiait egy kis vendégségre várhatja. A fiúkra is jól hatott,
hogy midőn anyjokat látogatják, egyszersmind gyermekségök emlékhelyéhez
vándorolhatnak. Rájok is elragadt anyjok boldog csalódása. Jól ismert
hegyek, fák és arczok köszöntötték, a kapuban anyjok fogadta, s mert
hatvan éves korában is alig volt ősz hajszála, majdnem az az alak állott
előttök, ki régen iskolás gyermekkorukban. Úgy tetszett nekik
pillanatra, mintha még virágoznék az atyai ház vendégszeretete, jólléte.
Anyjok megvont magától a mit lehetett, csakhogy látogató fiait jól
fogadhassa. Bőségben úszott az asztal, s kivált Mihály kedvencz ételei
soha sem hiányoztak. Mihály épen azért, mert nem akarta anyját
szegényíteni, ritkábban látogatta, egy évben kétszer; az anya viszont
épen azért, mert fia ritkán látogatta, még inkább kitett gazdasszonyi
becsületeért. Mihály mindig hozott neki Pestről valamit, ha egyebet nem,
legújabban kijött munkájának csinosan bekötött példányát. A jó asszony
örűlt fia hírének, könnyezve nézegette a szép könyvet, el is olvasott
belőle néhány lapot, de nagyon elszokott már a világi olvasmányoktól, a
fellengős nyelvet sem értette eléggé, hamar félretette és ismét
imádságos könyvét vette elő. És imádkozott, hálát adott Istennek, hogy
fiai jól-rosszul, de elhelyezvék; János épen oly jeles gazdatiszt, mint
Mihály író; Mihály már olyan állapotban van, hogy évenként kétszáz váltó
forinttal segítheti, a mennyi épen elég néki, s még a szegényeknek is
juttathat belőle valamit.
III.
Vörösmarty mint a Perczel-fiak nevelője, első ízben 1817–1822. A
Perczel-család. Jogi vizsgálatai az egyetemen. Olvasmányai Pesten.
Barátjai Börzsönyben: Egyed Antal, Klivényi Jakab, Teslér László. Első
drámai és epikai kisérletei: _Zsigmond király, Ypsilon-háború, Hűség
diadalma_. Lyrai költemények.
Azonban midőn költőnk körülményeihez képest ily jelentékeny összeggel
segítette anyját, már harmincz éves férfiú volt s az akadémia rendes
tagja. Azon évben, mikor atyja meghalt, nem tehetett érte többet, mint
hogy nem vált terhére s néhány forintocskát takarított meg számára.
Magának is kevés volt, csak hogy élhetett és tanúlhatott. Szerencsére
már 1817 novemberében a Perczel Sándor házához jutott, mint három kisebb
fiának nevelője.
Az atyja halálán búsongó s anyja és testvérei sorsán aggódó ifjú
idegennek és szerencsétlennek érezte magát az úri háznál. Atyja sírjához
ez időtájt írt ódája nemcsak a kegyelet sóhajtása, hanem a búskomolyságé
is. Nem dobogott feléje részvevő kebel, hideg arczokkal találkozott.
Perczel Sándor katonaviselt ember, vagyonos és büszke nemes úr volt s
kissé nyers modorú; fiai: Sándor, Móricz és Miklós tehetséges, de vásott
úrficskák, kiket az atya útasítása szerint is kemény regulába kellett
tartani. A fiatal és tapasztalatlan nevelő sokat bajlódott. Nem sok
kedve volt nevelősködni s nagy fáradságába kerűlt a tanítás. Midőn
1848-ban b. Eötvös, mint vallás- és közoktatásügyi miniszter, a magyar
nyelv és irodalom egyetemi tanszékével kinálta meg, visszautasította,
azt mondván, hogy nem született tanárnak, ifjú korában eleget kínlódott,
vén napjaiban hagyjanak neki békét. A tizenhét éves ifjú nem
beszélhetett így. A szükség és becsület kívánták, hogy megfeleljen a
szülék bizalmának. Megszokta és kibékült pályájával. Megszerette a
család s ő is a családot, melynek lassanként mintegy tagjává lőn. Az
öreg Perczel katonás modora mellett jószívű ember volt, és mit
Vörösmarty nagyra becsült, részvétet tanúsított a magyar irodalom iránt,
s mi akkor is most is kevés magyar nemesnek szokása, magyar tudományos
folyóiratot is járatott, a _Tudományos Gyüjteményt_. Perczelné csakhamar
különös szivességet mutatott Vörösmarty iránt, a melyet ez
ragaszkodással viszonzott. A _Kis gyermek halálára_ írt költeménye
(1824) Perczelné vigasztalására készült, a ki egyik korán meghalt
gyermekét siratta. A fiúk, ha sok gondot okoztak is a fiatal nevelőnek,
becsűlték és ragaszkodtak hozzá, s e viszony még akkor is fenmaradt,
midőn már kikerűltek keze alól. Híven látogatták vagy fölkeresték
levelökkel kedves tanítójokat. Vörösmarty iratai közt nem egy levelet
találhatni hajdani tanítványaitól. Sándor, ki katona lett, 1831-ben így
ír neki Milanóból: «Kérem barátom uramat egynéhány sorral tudósítani
régi tanítványát, kiben még azon magyar vér folyik, melyet barátom uram
bele öntött». Móricz, ki 1848–49-ben a magyar forradalomban mint
tábornok nevezetes szerepet játszott, viharos élete majd mindenik
korszakából tudósítja kedves drága barátját. Hálát és tiszteletet
lehelnek levelei; elismeri, hogy Vörösmarty adott először irányt
hazafiúi tüzének s várva várja kedves barátja szívet és lelket tápláló
levelét. Vörösmarty hasonló szeretettel viszonozta hajdani tanítványai
hajlamát. Miklósnak 1849-ben úgyszólva életét menté meg, midőn ez Aradon
mint katonatiszt Damjanichcsal, minden katonai fegyelmet sértve,
szenvedélyesen összetüzött. Damjanich már kiadta az elfogató parancsot s
katonai törvényszék elébe akarta állíttatni. Vörösmarty, meghallván ez
eseményt, kérte Damjanich barátjait, hogy vessék közbe magokat s mentsék
meg e derék, de meggondolatlan ifjú embert. Ezek azt tanácsolták, hogy
tegye ezt ő maga; Damjanich tiszteli őt, mint költőt, s kérése
sikeresebb lehet, mint bárkié. Vörösmarty csakugyan elment Damjanichhoz,
ki nagy tisztelettel fogadta, tüstént teljesítette kérését s örűlt, hogy
szolgálhat neki. Móriczért is mindent megtett, mit tehetett. Csillapítá,
mérséklé őt, ki mindig a szélső baloldalon foglalt helyet, s bár
politikai véleménykülönbség volt köztök, senki sem mentette, védte
hívebben ez annyiszor megtámadott szónokot, mint a hajdani nevelő és
barát.
Nyolcz évig nevelősködött a Perczel-háznál, első ízben 1817 novemberétől
1822 novemberéig, másod ízben 1823 novemberétől 1826 augustusáig. Az
első három évben Pesten lakott növendékeivel s egyszersmind elvégezte az
egyetemen a philosophiai tanfolyamot. 1820 végén leköltözvén Perczel
börzsönyi jószágára, ő is vele ment s magán szorgalommal két év s egy
pár hónap alatt tanúlta meg a három évre szabott jogi tanúlmányokat,
melyekből félévenként vizsgálatot állott ki a jogi kar előtt. Iratai
közt talált bizonyítványai szerint mind a négy vizsgálaton kitünő
osztályzatot vívott ki, kivévén az elsőt, melyen csak az észjogból nyert
kitünőt, s a többiből első osztályt.
E két évet fiatalsága legvesződségesb éveinek nevezte mindíg, mert sok
mindent kellett tanítnia és tanulnia, mindamellett szakított időt arra
is, hogy költői hajlamának áldozhasson. Tulajdonkép ekkor kezdődik meg
költői tehetségének fejlődése, mely mind nagyobb arányokat vesz. Míg
1820-ig Pesten lakott, úgy látszik, egyetlen íróval sem ismerkedett meg
személyesen. Talán csak az öreg Virág Benedeket látogatta, ki örömmel
fogadott s áldással bocsátott el magától minden írogatni kezdő lelkesb
ifjút. Legalább ezt látszik mutatni az a bizalmas hang, mely Virághoz
1822-ben írt episztoláján elömlik. Tanulótársai közt sem volt senki, ki
írogatott volna, vagy a kitől némi szellemi hatást vehet vala. Csak egy
Maróthy nevű orvosnövendék volt reá hatással, ki keleti nyelveket tanúlt
s keletre készűlt, a magyarok őshazája fölkeresésére. 1824-ben el is
indúlt, azonban Törökországnál nem ment tovább, Konstantinápolyban mint
orvos telepedett le. Vörösmarty maga is foglalkozott ez eszmével és
sokáig sajnálta, hogy nem vándorolhatott ki barátjával. Volt a korban
valami, a mi a sivár jelenből a múlt felé vonzotta az elméket: a
fölébredt hazafi-fájdalom és büszkeség érzése, a búskomolyság és ábránd
különös vegyülete, melyet a költészet táplált, a tudomány szentesített.
Horvát István a magyar ős kérdés vizsgálatába merűlt s csodás
fölfedezéseit lelkesűlve várta az egész nemzet. Kőrösi Csoma Sándor már
elindúlt keresni az ős hazát, s a mint látszik, számos fiatal ember
keblét dobogtatta hasonló vágy. Csaknem egyszerre négy költő ajkán
zendűlt meg az ősi dicsőséget magasztaló eposz, s jellemző, hogy e
költők legkitünőbbike, mielőtt nagy művéhez fogott volna, keletre akart
bujdosni, mint Kőrösi Csoma, s miután megírta _Zalán futásá_t, Horvát
István őstörténelmi vizsgálódásai nyomán, elméjében egy új eposz tervét
forgatta, melynek az ősi haza lett volna színhelye. Máskülönben
buzdítás, versenytárs nélkül, magára hagyva állott az ifjú költő a nagy
városban s csak naponként szaporodó olvasmányai ébresztették
munkásságra. Kisfaludy Sándor, Dayka és Berzsenyi munkái akadtak kezébe,
s tanúja lőn Kisfaludy Károly drámai diadalainak a pesti szinpadon,
melyek nagy hatást tettek reá. Többé nem Virág volt legkedvesebb
költője, hanem Berzsenyi; s nem óhajtott semmit sovárabban, mint hogy
drámákkal ajándékozhassa meg nemzetét. Ódákat írt s néhány kisebb
szinműbe kezdett, melyeket nem végzett be. Ekkor kezdette meg _Salamon
király_ drámáját is. Úgy látszik, erről azt hitte, hogy főműve lesz.
Elhatározta magában, hogy bevégzi s ha sikerűl, ezzel lép a közönség
elébe.
Ily hangulattal és törekvéssel utazott le 1820-ban tanítványaival
Tolnamegyébe, egy Bonyháddal határos pusztára, Börzsönyre. E falusi
magányban töltött két év nagy befolyással volt fejlődésére. Épen azt
találta meg itt, mit Pesten hiában keresett: könyveket és írótársakat.
Perczel Sándornak itt szép könyvtára volt s Bonyhádon két pap lakott,
Egyed Antal, a plébános, és Teslér László, a káplán, kik mindketten
irodalmi tanúlmányokkal foglalkoztak. Kissé távolabb élt egy másik
barátja, Klivényi Jakab, kivel már régebben ismerős volt s ki szintén
verselgetett. E három pap lett Vörösmartynak társasága, közönsége,
barátja, bírálója, versenytársa, kikre mindig hálával emlékezett.
Körükben találta magát legjobban, könyvtárokból tanúlta ismerni az újabb
és régibb magyar irodalmat, általok ismerkedett meg a külföldi
költőkkel, tőlük vett ösztönt költői pályája folytatására, s mert
nevezetes költőt jósoltak belőle, önbizalomra ébredt félénk geniusza.