S most következik történetem legkülönösebb része. De talán nem is
annyira különös. Emlékszem tisztán, élesen, elevenen mindarra, amit e
napon egészen eddig az ideig tettem, mikor könnyezve s a Mindenhatót
magasztalva álltam a Primrose-domb tetején. A továbbiakra nem emlékszem…
A három következő napról nem tudok semmit. Azóta megtudtam, hogy nem én
fedeztem föl először a Marsbeliek pusztulását, mert több oly vándor,
mint én, már az előtte való éjszaka tudomást szerzett róla. Az egyik, a
legelső, mialatt én a kocsifészerben rejtőzködtem, sietett Párizsba
sürgönyözni. Az örvendetes hírek elterjedtek onnan hamar az egész
világon. Ezer meg ezer város, amelyeket szörnyű sejtelmek sujtottak le,
hirtelen tobzódó kivilágításokat rendezett. Mikor az üreg peremén
állottam, tudták már a hírt Dublinban, Edinburghban, Manchesterben,
Birminghamban. Az emberek, mint hallottam, örömükben sírva fakadtak,
kiabáltak, abbahagyták munkájukat, hogy újjongva megrázzák egymás kezét;
vasútra szálltak és Londonba iparkodtak. A harangok, amelyek két hét óta
elnémultak, hirtelen felkapták a híreket, úgy, hogy csakhamar Anglia
összes harangjai megcsendültek.
Lesoványodott, fésületlen kerékpárosok robogtak minden országúton, a
váratlan megszabadulásról kiabálva azoknak a kiaszott alakoknak, akik
kétségbeesve bámultak reájuk az út mentén. S az a sok élelmiszer! A La
Manche-csatornán, az ir tengeren, az Atlanti-Oceánon keresztül csak úgy
özönlött segítségünkre a gabona, a kenyér és a hús. Mintha akkor a világ
valamennyi hajója London felé iparkodott volna.
De én minderre nem emlékszem. Eszemet vesztve jártam-keltem. Mikor
magamhoz tértem, jó emberek házában találtam magamat, akik a harmadik
napon akadtak rám, amint zokogva, őrjöngve bolyongtam a Szent János-erdő
utain.
Azóta elmondták nekem, hogy valami értelmetlen nótát énekeltem az utolsó
emberről, aki élve maradt. Bár maguknak is sok bajuk volt, ezek a jó
emberek, akiknek nevét, bármennyire szeretném is hálámat leróni nekik,
nem írhatom ki itt, gondjaikba vettek és megóvtak saját magamtól.
Bizonyos, hogy tévelygésem napjaiban hallottak tőlem egyet-mást a
történetemből.
Mikor lelkem egyensúlya helyreállt, a legnagyobb gyöngédséggel tudatták
velem, amit Leatherhead sorsáról hallottak. Fogságom kezdete után két
napra egy Marsbeli összes lakóival együtt elpusztította. Amint látszik,
a legcsekélyebb ok nélkül, pusztán hatalmának szeszélyes érzetéből, úgy
söpörte el a föld színéről, mint a gyermek szokta széttaposni a
hangyafészket.
Egyedül álltam a világon s ők nagyon szívesen bántak velem. Egyedül
álltam a világon, telve szomorúsággal és ők résztvettek bánatomban.
Gyógyulásom után négy napig maradtam közöttük. Az egész idő alatt
határozatlan és egyre hevesebb vágy gyötört, hogy még egyszer lássam
legalább azt, ami multam oly boldognak, oly ragyogónak látszott kis
világából megmaradt. Tulajdonképpen arra vágyódtam, hogy belemerülhessek
teljesen reménytelen nyomorúságomba.
Le akartak beszélni tervemről. Megtettek minden tőlük telhetőt, hogy
kiverjék fejemből ezt a beteges szeszélyt. De végre nem tudtam
ösztönszerű vágyamnak tovább ellenállni. Megigértem, hogy hűségesen
visszatérek hozzájuk és miután e négynapos jóbarátoktól – bevallom –
könnyezve elbúcsúztam, kiléptem újra az uccákra, amelyek csak nemrégen
is oly sötétek, oly különösek, oly elhagyottak voltak.
Az uccákon sürgött-forgott már a visszatérő nép, néhol nyitva voltak már
az üzletek is és egyhelyütt vígan csobogott egy szökőkút vize is.
Emlékszem, mennyi gúnyt találtam a nap ragyogásában, mikor a wokingi kis
hajlék felé folytattam mélabús zarándoklásomat; mily mozgalmasak voltak
az uccák s mily elevenen lüktetett körülöttem az élet. Annyi ember
sürgött-forgott mindenütt, hogy szinte hihetetlennek tűnt fel, hogy a
lakosság jókora hányadát lemészárolták. De csakhamar észrevettem,
mennyire megsárgult az emberek bőre, mily borzas a hajuk, mily nagy és
mennyire tündöklik szemük. Láttam, hogy rajtam kívül valamennyien,
akikkel találkoztam, piszkos rongyaikat hordják még. Az arcokon vagy
újjongó öröm és tetterő, vagy iszonyú határozottság tükröződött.
Eltekintve az arcok kifejezéseitől, London valósággal búcsújáró helynek
látszott. Az egyházközségek különbség nélkül osztogattak mindenkinek
kenyeret, melyet a francia kormány küldött. A megmaradt lovak
nyomorúságosan mutogatták bordáikat. Az uccasarkokon fehérszalagos,
sovány, ideiglenes rendőrök álldogáltak. Keveset láttam abból a
csapásból, amelyet a Marsbeliek okoztak, míg a Wellington-uccába nem
értem, ahol láttam, hogy a _vörösfű_ befutotta a Waterloo-híd oszlopait.
A híd végén is láttam e groteszk időknek egy újabb, közönséges
ellentétét: egy ív papírt, amely egy botra szúrva lengett a _vörösfű_
sűrűjében. Az első újság, a _Daily Mail_, hirdette rajta, hogy újra
megjelenik. Vettem egy számot belőle, egy megfeketedett shillingért,
amelyet zsebemben találtam.
Az újság legnagyobb része üres volt, de a lap egyetlen összeállítója azt
a tréfát csinálta, hogy a hátulsó oldalra groteszk hirdetéseket tett
stereotipált lemezekről. Egyébként szánalmas volt a lap; az újság
szervezete még nem állt helyre. Új dolgot csak annyit tudtam meg belőle,
hogy a Marsbeli mechanizmusnak vizsgálata már egy hét alatt is
csodálatos eredményekkel járt. A cikk egyebek között azt állította, –
ezt azonban akkor nem hittem el, – hogy a «repülés titka» meg van oldva.
Waterlooból indították az embereket hazaszállító ingyen vonatokat. Az
első torlódás már véget ért. Kevesen voltak a vonaton s nekem semmi
kedvem sem volt társalgásba elegyedni. Külön kocsiban helyezkedtem el és
keresztbefont karokkal üldögélve, elborultan néztem ki az ablakon a
pusztulás rohanó, napsütötte képére. Alig értünk ki a pályaudvarból, a
vonat egy darabig ideiglenes síneken döcögött előre s a házak az útvonal
mindkét oldalán fekete romokban hevertek. A claphami csatlakozóig a
fekete füstből eredt por csúfitotta el London ábrázatát, bár két napig
dörgött már a vihar és szakadt az eső. A claphami csatlakozónál újra
megszakadtak a sínek. Száz meg száz munkanélküli hivatalnok és kereskedő
dolgozott itt együtt a rendes napszámosokkal és vonatunk gyorsan
összetákolt kisegítő-síneken döcögött tovább.
Innen kezdve a vidék képe mindenfelé barátságtalan volt. Különösen
Wimbledon szenvedett sokat. Walton, mivel fenyőerdői nem gyulladtak meg,
úgy látszik, legkevesebb kárt szenvedett az egész vonal mentén.
A Wandle, a Mole, minden kis folyó tele volt a felburjánzott
_vörösfű_vel s olyan volt, mint a vagdalthús és a savanyúkáposzta
keveréke. De a surreyi fenyőerdők száraz fái nem adtak elég táplálékot a
vörös folyondár fürteinek. Wimbledonon túl látszottak a vasútról az
ottani faiskola területére zuhant hatodik henger körül feltornyosodott
földhalmok. Egy csomó ember állt a henger körül s néhány árkász a henger
belsejében dolgozott. A henger tetején zászló büszkélkedett, vígan
lengedezve a reggeli szellőben. A faiskola kárminpiros volt a fűtől és a
bíborszínű árnyakkal tarkított fakó terület nagyon kínosan hatott a
szemre. Az ember tekintete mondhatatlan megkönnyebbüléssel fordult az
előtér aszott szürkeségétől s komor vörösségétől az enyhe kékeszöld
színben játszó keleti dombok felé.
A vasutat London és a wokingi állomás között még javították, úgyhogy a
byfleeti állomáson szálltam le s a Maybury felé vezető országútra
tértem. Elhaladtam amellett a hely mellett, ahol én meg a tüzér
beszélgettünk a huszárokkal és amellett a hely mellett is, ahol a
Marsbeli megjelent előttem a viharban. Itt rávett a kíváncsiság, hogy
letérjek az útról. Meg is találtam a vörös lombok sűrűjében a felfordult
és összetört kis kocsit és a ló szanaszét heverő összerágcsált fehér
csontjait. Megálltam s egy darabig nézegettem e maradványokat…
Majd visszafelé mentem, keresztül a fenyőerdőn, itt-ott nyakig a
_vörösfű_ben, és megtudtam, hogy a «Tarka kutya» kocsmárosa már el volt
hantolva. Végre elhaladva a kollégium mellett, hazaértem. Egy férfi, aki
az egyik kunyhó nyitott ajtajában állt, nevemen szólítva, üdvözölt,
mikor elhaladtam mellette.
Házamra pillantottam s a remény egy sugara villant fel bennem; de
csakhamar elhalványodott. A kaput feltörték; nem volt elreteszelve s
mikor oda értem, lassan kinyílt.
Újra becsukódott. Dolgozó-szobám függönyei félrelebbentek a nyitott
ablakról, ahol a tüzér meg én együtt virrasztottunk azon a reggelen.
Azóta senki sem csukta be az ablakot. A letaposott bokrok éppen úgy
voltak, mint négy hét előtt, mikor utoljára jártam itt. Betámolyogtam az
előcsarnokba. A házban nem volt nyoma senkinek. A lépcső-szőnyeg gyűrött
volt és megfakult azon a helyen, ahol a katasztrófa éjjelén a viharban
bőrig ázva kuporogtam. Sáros lábunk nyomait még mindig ott láttam a
lépcsőkön.
Követtem a nyomokat dolgozó-szobámba s íróasztalomon a papírnyomó alatt
rátaláltam kéziratomra, úgy ahogy a henger megnyílásának délutánján ott
hagytam. Egy darabig ott álltam, olvasgatva abbahagyott munkámat, mely
az erkölcsi felfogás valószínű fejlődésével foglalkozott, a civilizáció
haladásával kapcsolatban.
Az utolsó mondat egy jövendölés kezdete volt: «Körülbelül kétszáz év
mulva várhatjuk…» itt a mondat félbemaradt. Emlékszem, hogy azon a
reggelen, alig egy hónapja, nem voltam képes gondolataimat értekezésem
tárgyára irányítani. Emlékszem, hogy abbahagytam az írást és lementem,
hogy átvegyem az újságkihordótól a _Daily Chronicle_-met; elébe
szaladtam a kertajtóig és izgatottan hallgattam különös meséjét a
«Marsbeli emberek»-ről.
Lementem az ebédlőbe. Ott volt még, erősen feloszlásnak indulva, az
ürühús és a kenyér s egy felfordult söröspalack, úgy ahogy a tüzérrel
otthagytuk. Otthonom teljesen vigasztalan volt. Beláttam, mily esztelen
reményt kergettem oly hosszú ideig. És ekkor különös dolog történt.
– Nincs itt senki, – szólt egy hang. – A ház üres. Nem járt itt egy
lélek sem tíz nap óta. Ne időzzön itt tovább s ne gyötörje magát
hasztalanul. Nem menekült meg senki magán kívül.
Megdöbbentem. Fenhangon gondolkoztam talán? Megfordultam s láttam, hogy
mögöttem nyitva van a földig érő szárnyas ablak. Odaléptem s
kitekintettem.
És íme, a bámulattól szinte megdermedve, rémülten, éppen úgy, mint én
magam, unokatestvérem és feleségem állt előttem… feleségem sápadtan és
könnytelenül. Halkan felsikoltott.
– Eljöttem, – rebegte. – Tudtam… tudtam…
Kezével fejéhez kapott és megtántorodott. Hozzá rohantam s felfogtam
karjaimba.