Miután a tüzértől elváltam, lementem a dombról s a High Streetről át a
hídon Lambethbe. A _vörösfű_ buján tenyészett s a híd útját csaknem
eltorlaszolta; de lombjai kezdtek már itt-ott megfakulni a terjedő
kórtól, amely csakhamar kipusztította.
A Putney-hídállomás felé vezető út sarkán egy ülő férfira bukkantam.
Olyan fekete volt, mint a kéménysöprő, a fekete portól; eleven volt, de
tökrészeg. Csak káromkodott és a fejem felé kapkodott. Azt hiszem, ott
maradtam volna mellette, ha nem olyan brutális az arca.
Az országutat, amely a híd folytatása volt, fekete porréteg borította,
amely Fulhamban egyre vastagabb lett. Az uccákon szörnyű nyugalom
honolt. Egy pékboltban találtam eleséget. Savanyú, száraz, penészes
volt; de azért jól esett. Valamivel odébb Walham Green felé az uccákon
nyoma sem volt a pornak s lángban álló házak mellett haladtam el. Az
égés ropogó zaja valósággal megnyugtató hatással volt rám. Tovább
folytatva utamat Brompton felé, az uccák újra csendesek voltak.
Itt még egyszer a fekete porra s holttestekre bukkantam az uccákon.
Körülbelül tizenkét holttestet láttam a fulhami országút mentén. Napok
óta ott heverhettek már, úgy, hogy sietve távoztam közelükből. A fekete
por elborította őket s enyhítette körvonalaikat. Néhány holttestet
kutyák kezdtek ki.
Ahol nem volt fekete por, a becsukott üzletek, az elzárt házak, a
leeresztett függönyök, az elhagyatottság és a csend valósággal a City
vasárnapjaira emlékeztettek. Néhol fosztogatók jártak; de ritkán más
helyeken, mint élelmiszer- és borkereskedésekben. Egy helyütt egy
ékszerüzlet egyik ablaka be volt törve; de a tolvajt bizonyára
megzavarták, mert egész csomó aranylánc és óra hevert elszórva a
kövezeten. Eszemágába sem jutott lehajolni értük. Odébb rongyos némber
kuporgott egy ajtólépcsőn; térdére lógó kezén seb tátongott s vére
lecsurgott rozsdásbarna ruháján; a kövezeten mellette nagy tócsát
csinált egy összezúzott duplapezsgős palack tartalma. A nő aludni
látszott, de halott volt.
Minél mélyebbre hatoltam Londonban, annál mélységesebb lett a csend. De
ez a csend nem annyira a halál, mint inkább a feszült várakozás csendje
volt.
A rombolás, amely a főváros északnyugati széleit elpörkölte s Ealinget
és Kilburnt megsemmisítette, bizonnyal le fog csapni nemsokára e házak
közé is, hogy füstölgő romokba döntse őket. Elkárhozott, elhagyott
városban jártam…
Dél-Kensingtonban nem volt az uccákon sem fekete por, sem holttest.
Dél-Kensington felé közeledve, hallottam először az üvöltést. Csaknem
észrevehetetlenül lepte meg érzékeimet. Ennek a két szótagnak ismétlődő
jajongása volt: «Ulla, ulla, ulla, ulla» és végnélkül folytatódott.
Amint az észak felé futó uccákban haladtam, az ordítás növekedett s a
házak és egyéb épületek felfogták és visszaverték. Le az Exhibition-úton
teljes erejével harsogott. Megálltam s Kensington Gardens felé bámulva,
elcsodálkoztam ezen a különös távoli jajgatáson. Mintha a házak hatalmas
pusztasága hangot talált volna a félelem és az elhagyatottság
kifejezésére.
– Ulla, ulla, ulla, ulla, – hangzott az emberfölötti jajgatás; hatalmas
hanghullámok söpörték végig a széles, napsütötte úttestet a magas
épületsorok között.
Álmélkodva észak felé fordultam a Hyde Park vaskapui felé. Eleinte arra
gondoltam, hogy betörök a természetrajzi múzeumba, fölmegyek a tornyokba
s végigtekintek a parkon. De jobbnak tartottam mégis a földön maradni,
ahol gyorsan el lehet rejtőzködni s így folytattam utamat fölfelé az
Exhibition-úton.
Az út két oldalát övező nagy házak mind üresek és némák voltak s lépteim
zaja visszhangzott a házak falain. Az út végén, közel a park kapujához,
különös látvány tárult elém: egy felfordult omnibusz és egy ló fehérre
rágott csontváza. Egy darabig megzavarodva álltam e helyen, de csakhamar
a Serpentine fölött vezető hídon folytattam utamat. A hang egyre
erősödött, bár a park északi oldalán semmit sem láthattam a házak ormai
fölött, kivéve az északnyugaton lebegő füstfelleget.
– Ulla, ulla, ulla, – kiáltott a hang s úgy tetszett, hogy a Regent’s
Park körüli kerületből ered.
A vigasztalan kiáltás nagy hatással volt rám. Elűzte a hangulatot, amely
a lelket tartotta bennem. A jajgatás hatalmába kerített. Éreztem, hogy
teljesen ki vagyok merülve, lábaim kisebesedtek s már újból éhség és
szomjúság gyötör.
Kilenc óra elmult már. Miért bolyongtam egyedül a halálnak ebben a
városában? Miért maradtam meg egymagam, mikor egész London leterítve
fekszik fekete szemfödele alatt? Magányosságom tűrhetetlenné lett.
Régi barátaim jutottak eszembe, akikről évek óta megfeledkeztem. A
droguisták mérgeire, a borkereskedők likőreire gondoltam.
A márvány-boltozaton keresztül az Oxford-uccába tértem; itt újra fekete
por és holttestek tüntek szemembe s némelyik ház pince-rácsán keresztül
kellemetlen, rosszat jelentő bűz ütötte meg orromat. Nagyon
megszomjaztam hosszú sétám alatt a forróságban. Nagy üggyel-bajjal
sikerült betörnöm egy vendéglőbe, ahol ételt és italt találtam. Evés
után nagyon fáradt voltam s bementem a söntés mögött levő szobába, ahol
egy fekete lószőrpamlagon elaludtam.
Mikor fölébredtem, fülembe zúgott még mindig az a szomorú ordítás: Ulla,
ulla, ulla, ulla. Alkonyodott s miután egy kis kétszersültet és egy
darab sajtot kotortam fel a söntésben, – jó darab volt, de tele
kukacokkal, – tovább folytattam utamat a főváros néma terein keresztül,
a Baker-uccáig – csak a Portman-tér nevére emlékszem – s így végre
kiértem a Regent’s Parkhoz. Amint kibukkantam a Baker-ucca végéről,
távol a fák fölött megláttam az alkonyat fényében annak az óriás
Marsbelinek a csuklyáját, akitől a jajgatás eredt. Nem rémültem meg. Úgy
bukkantam rá, mintha egészen természetes dolog lett volna. Egy ideig
figyeltem, de nem mozdult. Úgy látszott, hogy áll és ordít, de hogy
miért, azt nem tudtam kitalálni.
Próbáltam kieszelni, hogyan járjak el. Az a szüntelenül hangzó: «Ulla,
ulla, ulla, ulla» nagyon megzavart. Lehet, hogy kimerültségemnek
köszönhettem azt, hogy nem igen féltem. Annyi bizonyos, hogy inkább
bántott a kíváncsiság, mi lehet az oka ennek az egyhangú kiáltozásnak,
mint a félelem. Visszafordultam s a Park-útra csapva, körül akartam
menni a parkban. A terraszok alatt eljutottam a Szent János-erdőig,
ahonnan jól láthattam ezt az egy helyen álló, üvöltő Marsbelit. Pár száz
yardnyira a Baker-uccától ugató kórust hallottam s láttam először egy
kutyát, amely szájában egy darab poshadt vörös hússal egyenesen felém
rohant, majd nyomában egy csapat kiéhezett kóbor ebet. A kutya nagy
félkörben elkerült, mintha tőlem is féltette volna zsákmányát. Amint az
ugatás elenyészett lefelé a csendes úton, a panaszos: Ulla, ulla, ulla,
ulla – megint erősödött.
Fele úton a Szent János-erdei állomás felé egy munkagép roncsaira
bukkantam. Eleinte azt gondoltam, hogy egy ház roskadt össze az út
mentén. Csak mikor a romok közé kapaszkodtam, akkor láttam
visszahökkenve, hogy ez a gép-Sámson hever a romok közt, amelyeknek ő
maga volt az okozója. Hajlott tapogató-szervei összezúzva fonódtak
össze. Eleje egy roncs volt. Úgy látszott, mintha vakon nekirontott
volna a háznak, amely összeroskadás közben őt is maga alá temette. Akkor
azt hittem, mindez úgy esett meg, hogy a munkagép elszabadult a vezető
Marsbelitől. Nem kapaszkodhattam fel annyira a romok közé, hogy jól
megnézzem, s a szürkület oly erős volt már, hogy az ülőhelyéhez tapadó
vérfoltok s a Marsbeli porcogó váza, amelyet a kutyák ott hagytak, nem
is látszottak.
Egyre jobban csodálkoztam azon, amit láttam s tovább nyomultam Primrose
Hill felé. A távolban, keresztül egy résen a fák között, egy másik
Marsbelit láttam, aki, mint az előbbi, époly mozdulatlanul állt az
állatkert felé nyúló parkban. Némán állt. Valamivel túl az összezúzódott
munkagép körüli romokon rábukkantam újra a _vörösfűre_ és azt láttam,
hogy a Regent’s-csatorna tele van sötétvörös szivacsos növényzettel.
Mikor a hídon mentem keresztül, az «Ulla, ulla, ulla, ulla» kiáltás
hirtelen megszűnt. Mintha elvágták volna. A csend úgy következett be,
mint a villámcsapás.
A sötét házak homályba burkoltan nyúltak a magasba körülöttem; a fákat a
park felé elnyelte a feketeség. A _vörösfű_ felkúszott mindenfelé a
romokra, felém kunkorodva a félhomályban. Rám ereszkedett az éjszaka, a
félelem és a sejtelmesség szülőanyja.
Míg a jajgatás hangzott, a pusztaság, az elhagyatottság tűrhető volt;
London addig mégis csak élőnek látszott s az a tudat, hogy körülöttem
élet van, erőt öntött belém. S ekkor hirtelen változás, valaminek – nem
tudom, minek – az elmulása és egyszerre oly csend lett, amelyet szinte
érezni lehetett. Nem maradt más, csak ez a kiszáradt nyugalom.
London kísértetiesen meredt rám mindenfelől. Az ablakok a fehér házakon,
mintha koponyák szemüregei lettek volna. Képzeletem ezer meg ezer
nesztelenül mozgó ellenségre akadt mindenfelé. Rémület fogott el;
borzadtam saját vakmerőségemtől. Szemben velem koromfekete lett az út,
mintha be lett volna kátrányozva, s láttam, hogy valami eltorzított alak
hever keresztben a gyalogúton. Nem volt bátorságom folytatni utamat.
Viszafordultam lefelé a Szent János-erdei úton és ész nélkül rohantam el
e tűrhetetlen csendből Kilburn felé. Az éjszaka és a csend elől jóval
éjfélutánig egy kocsifészerbe bujtam a Harrow-úton. De bátorságom
virradat előtt visszatért s mikor az égbolt tele volt még csillagokkal,
még egyszer visszafordultam a Regent’s Park felé. Az uccák közt
eltévedtem s hirtelen hosszú fasor végén, a kora hajnal félhomályában a
Primrose-domb körvonalait láttam magam előtt. A domb tetején, a
halványuló csillagok felé tornyosodva, egy harmadik Marsbeli állt,
egyenesen, mozdulatlanul, mint az előbbiek.
Őrült elhatározás fogott el. Meg akartam halni, hogy mindennek vége
legyen. S meg akartam kimélni magam még az öngyilkossággal járó
nehézségtől is. Semmivel sem törődve, lépdeltem a titán felé s ekkor,
amint közelebb jutottam és a világosság növekedett, láttam, hogy egész
sereg fekete madár kering nyüzsögve a csuklya körül. E látványra nagyot
dobbant a szívem és szaladni kezdtem végig az országúton.
Sietve haladtam a _vörösfűben_, amely elborította a Szent Ödön-terraszt;
mellig vízben keresztül gázoltam egy hegyi patakon, amely a vízművektől
zuhogott le az Albert-út felé és napkelte előtt kiértem a gyepre. A domb
tetején nagy földhányások emelkedtek, rengeteg erődítést alkotva belőle.
Ez volt az utolsó és a legnagyobb tábor, amelyet a Marsbeliek
készítettek. A sáncok mögül vékony füstszalag gomolygott a magasba. A
távolban éhes eb futott, míg el nem tűnt. A gondolat, amely felvillant
elmémben, valóvá, hihetővé vált. Nem féltem, csak remegtem
felindulásomban, miközben felrohantam a dombra, a mozdulatlan szörny
felé. A csuklyából hosszú, barna cafatok lógtak ki, amelyeket éhes
madarak csipkedtek, marcangoltak.
Egy perc alatt felkapaszkodtam a földhányásra s tetején állva,
belenéztem a táborba. Hatalmas tér volt; itt-ott óriási gépek álltak
benne. A felhalmozott rengeteg anyagkészletek között különös födött
helyek voltak. És szana-széjjel, néhányan felfordult hadigépeikben,
néhányan a most már merev munkagépekben s vagy tizenketten megmerevedve,
némán, egy csoportban hevertek a Marsbeliek – _holtan!_ – belepusztulva
azokba a rothasztó, kóros baktériumokba, amelyek készületlenül rohanták
meg őket. Belepusztulva, mint a _vörösfű_. Belepusztulva, miután az
ember minden erőlködése hiábavaló volt, a legparányibb lények gyilkos
erejébe, amelyeket az isteni bölcseség e földre helyezett.
Ezt a véget valóban én is, mások is előre láthattuk volna, ha félelem és
balsors el nem homályosítja elménket. A betegség eme csirái, mióta világ
e világ, megtizedelték az emberiséget, megtizedelték történelem előtti
őseinket, mióta megkezdődött az élet. De a természetes kiválás
következtében kifejlődött fajunk ellenállóképessége; nincs oly csira,
amely küzdelem nélkül bírna velünk; és sok az olyan, amely – mint
például a holt anyagot erjedésnek indító csirák – míg élünk, nem is hat
reánk. De a Marson nincsenek baktériumok s amint a Marsbeliek
megérkeztek, amint ittak és táplálkoztak, mikroszkópikus szövetségeseink
azonnal megkezdték romboló munkájukat. Már akkor is, mikor megvigyáztam
őket, ütött változhatatlan végzetük órája; járás-kelés közben
haldokoltak és rothadtak. Sorsukat el nem kerülhették. Az ember
milliárdok halála árán megszerezte magának e föld örökjogát; s nincs,
aki elvegye tőle. Megmaradna neki, volnának bár a Marsbeliek akár
tízszer is oly hatalmasak, mint amilyenek. Mert sem nem éltek, sem nem
haltak meg az emberek hiába.
Elszórva, mintegy ötvenen lehettek a Marsbeliek a nagy üregben, amelyet
maguknak készítettek. Bizonyára megfoghatatlan volt előttük az a halál,
amelynek áldozatai lettek. Megfoghatatlan volt ez időben előttem is. Azt
tudtam csak, hogy ezek a lények, akik éltek és rémülettel töltötték el
az embereket – meghaltak. Az első percben azt hittem, hogy Szennakerib
pusztulása ismétlődött, hogy az Úr parancsára a halál angyala öldöste le
őket éjszaka.
Belebámészkodtam az üregbe s amint a kelő nap sugarai bearanyozták a
világot körülöttem, szívemet a dicsőség érzete töltötte el. Az üreg még
mindig sötét volt; a hatalmas gépezetek, hatalmuk és bonyolódott
szerkezetük csodás nagyságában, csavaros részeik teljes
földietlenségében, elmosódva, kisértetiesen magasodtak ki a homályból a
fény felé.
Hallottam, hogy mélyen alattam egész sereg kutya viaskodott a
sötétségben, az üreg fenekén heverő holttestek fölött. Az üreg túlsó,
rengeteg, lapos peremén feküdt a nagy repülőgép, amellyel a mi sűrűbb
légkörünkben kísérleteztek, mikor a pusztulás és a halál útjukba állt. A
halál éppen a kellő időben érkezett. Fejem fölött károgás hallatszott,
mire felpillantottam az óriási hadigépre, amely soha többé nem fog
harcolni és a szétmarcangolt vörös húscafatokra, amelyek darabokban
foszladoztak le a Primrose-domb tetején levő felfordult padokra.
Megfordultam s a domb lejtős oldalán végig oda tekintettem, ahol most
nyüzsgő madarak között a két másik Marsbeli állt, akiket éjjel éppen
akkor láttam, mikor a halál urrá lett fölöttük. Az egyik éppen társai
után kiáltott, mikor meghalt; talán utolsónak halt meg és hangja folyton
hangzott, míg csak gépezetének ereje ki nem merült. E háromlábú fényes
érctornyok ártalmatlanul csillogtak most a kelő nap ragyogásában…
Az üreg körül szétnyúlt mindenfelé a városok hatalmas anyja, amelyet
szinte csoda mentett meg a végpusztulástól. Aki Londont csak komor
füstruháiba burkoltan látta, el sem képzelheti házai néma rengetegének
szűzi tisztaságát és szépségét.
Keleten az Albert-terrasz fekete romjai és a templom szétforgácsolt
tornya fölött káprázón ragyogott a napfény a tiszta légben s a tetők
rengetegében egy-egy csiszolt oromról vakító fehérséggel verődött
vissza. A fény juttatott egy kevés titokzatos szépséget a chalkfarmi
állomás kerek borraktárainak és a tágas vasúti udvaroknak is, amelyeket
valaha fekete sínek ereztek. A sínek azonban a kétheti forgalmi szünet
alatt belevörösödtek a gyors rozsdásodásba.
Északon kék színben játszott a kilborni és hampsteadi háztömeg; nyugaton
a város közepe sötétlett; s dél felé, túl a Marsbelieken, a Regent’s
Park hullámzó zöldje, a Langham Hotel, az Albert Hall boltívei, az
Imperial Institute s a Brompton-úti hatalmas bérházak látszottak
tisztán, bár eltörpülve a kelő nap fényében, mert rajtuk túl a
Westminster zeg-zugos romjai ködlöttek a messzeségben. A Surrey-dombok
kékségbe vesztek s a Crystal Palace tornyai úgy csillámlottak, mint két
ezüst rúd. Szent Pál székesegyháza sötéten állt a nap keltében. Csak
most láttam, hogy nyugati oldalán hatalmas rés tátongott.
S amint elmerültem a házak, gyárak, templomok eme néma, elhagyatott
rengetegének szemlélésébe; amint elgondoltam, mennyi reménybe, mennyi
erőfeszítésbe, mennyi megszámlálhatatlan életbe került, míg ez az emberi
szirtzátony felépült: amint arra a gyors, irgalmat nem ismerő
pusztulásra gondoltam, amely fenyegette; mikor elképzeltem, hogy a
veszedelem sötét árnya elvonult, hogy az emberek újra itt élhetnek s
hogy ez az én drága, hatalmas, halott városom újra él s egykor még
hatalmasabb lesz: oly érzelem viharzott lelkemben, hogy csaknem
megeredtek könnyeim.
A gyötrelmek véget értek. A gyógyulás azonnal megkezdődik. Akik a
lakosságból életben maradtak s szanaszét bolyongtak a vidéken, – vezető
nélkül, a törvény védelmét nélkülözve, táplálékot nem találva, mint a
pásztor nélküli nyáj, – ezren meg ezren, akik tengeren menekültek,
vissza fognak térni; az élet egyre erősebben és erősebben fog lüktetni
újra az üres uccákon s a puszta tereken. Bár óriási volt a pusztulás, a
pusztító kéz örökre lehanyatlott. A kietlen romok, a házak fekete vázai,
amelyek oly komoran meredtek a domb napsütötte pázsitjára, csakhamar
visszhangozni fognak az újjáteremtők csákányainak ütéseitől és a
vakolólapátok koppanásaitól. Erre a gondolatra az ég felé emeltem
kezeimet és hálát rebegtem a Mindenhatónak.
– Egy év mulva, – gondoltam magamban, – egy év mulva…
Egyszerre ellenállhatatlan erővel tolult lelkem elé saját sorsom,
feleségem és az a reményteljes, gyöngéd gyámolítással telt régi élet,
amely megszűnt mindörökre.