Sajnálom most, mikor elbeszélésem vége felé közeledem, hogy nem sokkal
járulhatok hozzá annyi vitás és még mindig eldöntetlen kérdés
tisztázásához. Bizonyos, hogy egy dologban ki fogom hívni a bírálatot.
Tulajdonképpeni szaktudományom a spekulativ filozófia. Összehasonlító
fiziológiai ismereteimet összesen egy vagy két könyvből merítettem
ugyan, de azért azt hiszem, hogy Carver magyarázata a Marsbeliek gyors
halálának okáról csaknem bebizonyított igazságnak tekinthető.
Elbeszélésem folyamán ezt a magyarázatot fogadtam el.
A Marsbeliek holttesteiben, amelyeket a háború után megvizsgáltak, egy
esetben sem találtak a már rég ismert földi fajokon kívül más
baktériumokat. Az a körülmény, hogy egyetlenegy halottukat sem ásták el
s hogy a legnagyobb gondatlansággal öldökölték az embereket, szintén azt
bizonyítja, hogy fogalmuk sem volt a rothadás folyamatáról. De
bármennyire valószínűnek látszik is ez a magyarázat, nincs teljesen
bebizonyítva.
Nem ismerjük a fekete füst összetételét sem, amelyet a Marsbeliek halált
okozó hatással használtak, s a hősugár eredete is talány marad. Az a
rettenetes szerencsétlenség, amely az ealingi és a dél-kensingtoni
laboratóriumokban történt, elvette a tudósoknak minden kedvét attól,
hogy a hősugár eredetét tovább elemezzék. A színképbontás
félreérthetetlenül kimutatta, hogy a fekete porban valami ismeretlen
elem van jelen, amely három vonalból álló, ragyogó csoportra bomlik a
zöld színben. Lehetséges, hogy ez az elem, az argonnal vegyülve, egy
szempillantás alatt halálos eredménnyel hat a vér valamely alkatrészére.
De efféle be nem bizonyított találgatások aligha fogják érdekelni az
olvasók nagy tömegét, akiknek számára könyvemet írtam.
A barna tajtékcsomók közül, amelyek Shepperton pusztulása után lefelé
sodródtak a Themzén, egyet sem vizsgáltak meg akkoriban s azóta újabbat
nem találtak.
A Marsbeliek anatómiai tanulmányozásának eredményeit, amennyiben a kóbor
kutyák ily tanulmányozást teljesen lehetetlenné nem tettek, már előbb
összefoglaltam, de úgyis ismeri mindenki azt a nagyszerű és csaknem
teljes példányt, amelyet a természetrajzi múzeumban őriznek
spirituszban, vagy ismeri legalább is az erről készített számtalan
rajzot. Minden egyéb fiziológiai és morfológiai részlet különben is
tisztán tudományos érdekű.
Sokkal fontosabb az a kérdés és bizonyára általános érdeklődésre is
tarthat számot, lehetséges-e, hogy a Marsbeliek újabb támadást
intézzenek a Föld ellen? Azt hiszem, hogy eddig nem méltatták távolról
sem kellő figyelemre ezt a kérdést. Jelenleg a Mars-bolygó konjunkcióban
van: de valahányszor visszatér az oppozicióba, ami engem illet, én
mindig készen állok egy újabb kirándulásukra. Annyi bizonyos, hogy nem
szabad elmulasztanunk a kellő előkészületeket. Azt hiszem, meg lehet
majd állapítani annak az ágyúnak a helyzetét, amelyből felénk tüzelnek.
A bolygónak azt a részét szüntelenül figyelemmel kell kísérnünk, hogy
idejekorán értesüljünk a következő támadás kezdetéről.
Újabb támadás esetén a hengert könnyen elpusztíthatjuk dinamittal vagy
tüzérséggel, mielőtt annyira lehűlne, hogy a Marsbeliek előbújhatnának;
vagy amint a henger teteje lecsavarodik, őket is agyonágyúzhatjuk. Azt
hiszem, nagy kárukra vált első vállalkozásuk sikertelensége. Lehet, hogy
ők maguk is így fogják fel.
Lessing kitünő érvekkel támogatta azt a föltevését, hogy a Marsbeliek
betörtek a Venus bolygóra is, még pedig sikeresen. Most hét hónapja a
Venus és a Mars egy vonalba esett a Nappal; azaz a Venus bolygón
figyelőre nézve a Mars oppozicióban volt. Később különös ragyogó,
hullámszerű jel látszott a belső bolygó meg nem világított felén és
ezzel csaknem egyidejűleg a Mars korongjának egyik fényképén hasonló
hullámszerű halványfekete jelet fedeztek föl. Látni kell mind a két
tünemény ábrázolását, hogy teljes jelentőségében felfoghassuk jellegük
rendkívüli hasonlatosságát.
De akár várunk újabb támadást, akár nem, az, ami történt, mindenesetre
nagyban módosította az emberiség jövőjéről alkotott képzeteinket.
Megtudtuk, hogy a Föld nem zárt terület s éppen nem biztos tartózkodási
helye az embernek. Sejtelmünk sem lehet róla soha, micsoda láthatatlan
jó vagy rossz ront reánk a térből váratlanul. Lehet, hogy a mindenség
szempontjából a Marsbelieknek ez a támadása végeredményében javára válik
az embereknek; megfosztotta az embert attól a jövőbe vetett derült
bizalomtól, amely legtermékenyebb forrása a hanyatlásnak. Az emberi
tudást rengeteg új ismerettel gyarapította; s nagyban hozzájárult ahhoz,
hogy az emberiség közös érdekeinek felfogása minél hamarább
tisztázódjék. Lehet, hogy a Marsbeliek a tér végtelenségén keresztül
figyelemmel kísérték előfutáraiknak sorsát s tanultak a saját kárukon;
az is lehet, hogy a Venus bolygón biztosabb letelepedési helyre akadtak.
Bármint legyen is, az az egy bizonyos, hogy a Mars korongját számos
esztendeig a legnagyobb gonddal fogják megfigyelni s hogy azok a tüzes
égi nyilak, a hulló csillagok, valahányszor lezuhannak,
elkerülhetetlenül meg fogják remegtetni az emberek minden fiát.
Az emberi tudás mélyülése, amelyet a Marsbeliek támadásának
köszönhetünk, alig túlozható. Mielőtt a henger lezuhant, az volt az
általános meggyőződés, hogy a tér végtelenségében parányi földgömbünk
vékony kérgén kívül sehol sincs élet. Most tovább látunk. Ha a
Marsbeliek elérhetik a Venust, nincs okunk föltenni, hogy az emberek
ugyanazt meg nem tehetik. És ha a nap lassú lehűlése lakhatatlanná teszi
ezt a földet, ami végül meg is fog történni, lehet, hogy az élet fonala,
amely itt megkezdődött, tovább terjed a Földről s bevonja hálójába
testvérbolygónkat is. Vajjon győzni fogunk-e?
Homályos, csodálatos az a kép, mely lelkemben arról támadt, hogy fog
terjedni az élet a Naprendszer kis melegágyából lassacskán keresztül a
csillagos tér lelketlen végtelenségén. De ez csak távoli álom. Viszont
az is lehet, hogy a Marsbeliek elpusztulása csak szünetet jelent. Talán
az övék lesz a jövő s nem a mienk.
Nem tagadhatom, hogy azóta a szorongattatással és veszéllyel telt idő
óta állandóan van lelkemben valami kétely és bizonytalanság.
Dolgozószobámban ülök, lámpafénynél írva és egyszerre csak magam előtt
látom újra a szép völgyet alul, amint kígyózó lángok lepik el és úgy
érzem, hogy a ház mögöttem és körülöttem üres és elhagyott. Kimegyek a
byfleeti országútra, ahol járművek haladnak el mellettem, egyik kocsin
egy mészároslegény, egy kocsi telve vendégekkel, egy kerékpáros munkás,
iskolába siető gyerekek. És egyszerre csak mindnyájan elmosódnak
előttem, s újra ott sietek a tüzérrel együtt a néma forróságban. Egy
éjjel láttam, hogy a fekete por festi sötétre a hallgatag uccákat s
borítja el az eltorzított holttesteket, amelyek reám támadnak rongyosan,
szétmarcangoltan. Értelmetlen hangokat hadarva, egyre dühösebbek,
sápadtabbak, undokabbak lettek, végre teljesen kivetkőztek minden emberi
formájukból, mire fázva és nyomorultan felébredtem az éjszaka
sötétségében.
Londonba megyek s nézem a Fleet Streeten és a Strandon a nyüzsgő
sokaságot s egyszerre az jut eszembe, hogy ezek az emberek csak a mult
szellemei, akik kísértve járnak fel-alá a néma és romokba dőlt uccákon,
álomképek egy holt városban, az élet gúnyképei galvanizált testben. S
oly különös az is, ha a Primrose-dombon állok, mint álltam egy nappal ez
utolsó fejezet megírása előtt. Oly különös elnézni a füstös ködön
homályosan keresztül kéklő házak rengetegét, mely végül beleolvad a
ráhajló égboltozatba; elnézni a domb virágágyai között ide-oda járkáló
embereket; elnézni a bámészkodókat, akik mindig seregestül állnak a még
mindig ott álló Marsbeli gépezet körül; elhallgatni a játszó gyermekek
zajgását s azután visszagondolni arra az időre, mikor az utolsó nagy nap
hajnalán ugyanitt állva, mindent komornak, hallgatagnak láttam a kelő
nap ragyogásában…
De a legkülönösebb mégis csak az, hogy újra kezemben tartom feleségem
kis kezét s arra gondolok, hogy én őt, ő pedig engem egyszer már a
halottak közé számított…
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Mérföld az egész könyvben angol mérföldet jelent: 1609·33
métert.]