Az éjszakát egy kocsmában töltöttem a Putney-domb tetején s mióta
Leatherheadból eljöttem, először aludtam vetett ágyban. Nem is mondom
el, mily szükségtelen kellemetlenségekbe bonyolódtam, míg végre betörtem
a házba; később ugyanis rájöttem, hogy a főkapu csak a kilinccsel volt
becsukva. Azt sem mondom el, hogyan forgattam fel minden szobát
táplálékért, míg végre a kétségbeesés szélén valami szolgáló
hálókamrájában patkányrágott kenyérhéjat s két szelence ananászt
sikerült felhajszolnom. A házat már előttem keresztülkutatták s
kifosztották. A söntésben találtam még később kétszersültet és
sonkáskenyeret, ami kikerülte a fosztogatók figyelmét.
Az utóbbit nem tudtam megenni; de a kétszersülttel nemcsak éhségemet
csillapítottam le, hanem zsebeimet is megtömtem. Nem gyujtottam lámpát,
mert féltem, hogy esetleg valamelyik Marsbeli ezen a tájon portyázik
táplálékra az éjszakában. Lefekvés előtt oly nyughatatlan voltam, hogy
ablakról-ablakra járva, fürkésztem, nincs-e nyoma e szörnyetegeknek.
Csak keveset aludtam. Ágyban fekve azt vettem észre, hogy következetesen
gondolkozom, amit – jól emlékszem – nem tettem, mióta a tiszteletessel
utoljára vitatkoztam. A közbeeső idő alatt vagy határozatlan izgalmak
kergetődztek elmémben, vagy bamba tétlenséggel fogadtam magamba a
benyomásokat. De ez éjszaka agyam új erőre kapott, – ha jól gyanítom, a
felhajszolt tápláléktól, – s újra tisztán működött és gondolkoztam.
Három dolog foglalkoztatta elmémet: a tiszteletes halála, a Marsbeliek
holléte és feleségem sorsa.
Az első nem ébresztett bennem sem borzalmat, sem lelkifurdalást;
egyszerűen úgy fogtam fel, mint végtelenül kellemetlen emléket, de a
lelkiismeretem nem furdalt. Láttam magam épúgy, mint most látom, amint
lépésről-lépésre hajszolt a véletlenek következetessége
elkerülhetetlenül a végső hirtelen ütés felé. Nem kárhoztattam magamat;
de az emlék állhatatosan kísértett. Az éjszaka némaságában, közel érezve
magamhoz az Istent, mint nem egyszer a csendben és sötétségben,
felelősségre vontam magamat a dühnek és félelemnek azért a pillanatáért.
Végiggondoltam beszélgetésünknek minden részletét attól a pillanattól
fogva, amikor ott találtam őt magam mellett összekuporodva, nem törődve
szomjúságommal és a tűzre és füstre mutatva, amely fölfelé gomolygott
Weybridge romjai közül. Képtelenek voltunk együttműködni – de a
kegyetlen végzet ezzel nem törődött. Ha előre láttam volna a jövőt, ott
hagytam volna őt Hallifordban. De nem láttam előre; már pedig a bűn oly
cselekedet, amelyet előrelátás előz meg. És leírom ezt is, úgy, mint
ahogy leírtam ezt az egész történetet úgy, ahogy volt. Tanúk nem voltak
– eltitkolhattam volna az egészet. De leírom, és az olvasó ítéljen úgy,
ahogy akar.
És amikor erőt véve magamon, félretoltam emlékezetemből ennek a földön
elnyúlt testnek a képét, elkezdtem foglalkozni a Marsbelieknek és
feleségem sorsának a problémájával. Az előbbire vonatkozólag híjával
voltam minden adatnak; képzelhettem százféle dolgot és így voltam,
sajnos, az utóbbival is. És az éjszaka egyszerre rettenetes lett. Azon
kaptam rajta magamat, hogy ülök az ágyamban, belemeredve a sötétségbe.
Imádkoztam, bár csak hirtelen érné a hősugár feleségemet és fájdalom
nélkül megölné. Mióta visszatértem Leatherheadból, nem imádkoztam.
Mormoltam imákat, bálványimádásokat, mint a pogányok, mikor a
kétségbeesés szélén voltam; de most állhatatosan könyörögve és józanul
imádkoztam, szemtől szemben az Úr sötétségével. Különös éjszaka volt! A
legkülönösebb azért, mert mihelyt derengeni kezdett a virradat, én, aki
az Istennel beszélgettem, kibujtam a házból, mint holmi patkány a
búvóhelyéről – mint valami alsórendű állat, amelyet hajszolhatnak és
megölhetnek bármikor, ha gazdája szeszélye úgy kívánja. Talán ezek az
alsórendű lények is bizalommal az Istenhez folyamodnak. Valóban, ha
semmi egyebet nem tanultunk is, ez a háború megtanított bennünket arra,
hogy – szánalmat érezzünk azokkal az oktalan lelkekkel szemben, akik a
mi uralmunk alatt szenvednek.
A reggel tiszta, ragyogó volt és a keleti égbolt rózsás színét
aranyszegélyű fellegek törték keresztül. A Putney-domb tetejéről
Wimbledonba vivő országúton ott maradtak szánalmatkeltő nyomai annak az
eszeveszett rémületnek, mely vasárnap éjszaka, miután a harc
megkezdődött, áradattal hajtotta az embereket London felé.
Láttam egy kis kétkerekű taligát ezzel a felirással: «Thomas Lobb,
zöldséges, New-Malden»; az egyik kereke össze volt törve s a taligán ott
maradt egy bádogláda. A most immár kemény sárba bele volt taposva egy
szalmakalap s a West Hill elején egy csomó vérfoltos üveget láttam a
felfordított itatóvályu körül.
Oly bágyadt voltam, hogy alig tudtam mozogni. A terveim határozatlanok
voltak. Leatherheadbe akartam menni, bár tudtam, hogy ott aligha találom
meg a feleségemet. Ha csak a halál hirtelen el nem ragadta őket,
bizonyos, hogy unokatestvéremék a feleségemmel együtt elmenekültek
onnan. De azt hittem, hogy ott majd megtudhatom, Surrey lakossága hová
menekült. Szerettem volna megtalálni a feleségemet, fájt a szívem utána,
de sejtelmem se volt róla, hogyan találhatom meg. Tisztán éreztem most
immár teljes elhagyottságomat is. A fordulótól sűrű fák és bokrok
védelme alatt, össze-vissza kószálva, a wimbledoni mezőség széléig
jutottam.
A sötét területből itt-ott sárga tövises rekettyebokrok váltak ki; a
_vörösfű_nek nyoma sem volt s mialatt a szabad térség szélén
határozatlanul ide-oda jártam, felkelt a nap, elárasztva fénnyel és
élettel a mezőt. A fák között apró békák serege munkálkodott egy kis
pocsolyában. Megálltam, hogy elnézzem őket és tanuljak szívós
ragaszkodásukból az élethez.
Egyszerre csak olyan különös érzés fogott el, mintha figyeltek volna rám
s hirtelen megfordulva, észrevettem, hogy valami kuporog a bokrok
között. Megállva, nézegettem, mi az. Majd egy lépést tettem feléje, mire
fölemelkedett és láttam, hogy vadászkéssel fegyverzett férfi. Lassan
közeledtem hozzá. Mozdulatlanul, némán nézett rám.
Közelebb nyomulva láttam, hogy ruhája époly poros és sáros, mint az
enyém. Valósággal olyan volt, mintha valami csatornán nyomult volna
keresztül. Még közelebbről kivettem rajta az árkok száraz, fakó
göröngydarabkákkal keveredett zöldes iszapját. Fekete hajfürtei szemeibe
hullottak. Arca fekete, piszkos, beesett volt. Eleinte nem is ismertem
rá. Arcának alsó részén vörös sebhely látszott.
– Megállj! – kiáltott, mikor tíz yardnyira voltam tőle.
Megálltam.
– Honnan jön? – kérdezte aztán rekedt hangon.
Végignéztem rajta, gondolkozva.
– Mortlakeből jövök, – szóltam. – Romok közé voltam temetve az üreg
közelében, amelyet a Marsbeliek készítettek hengerük körül. Utat törtem
magamnak s megmenekültem.
– Ezen a tájon nincs ennivaló, – szólott. – Ez az én országom. Az egész
domb le a folyamig, visszafelé Claphamig és fel a mező széléig. Itt csak
egy ember számára van táplálék. Merre megy?
Lassan válaszoltam:
– Nem tudom. Tizenhárom vagy tizennégy napig voltam egy ház romjai közé
temetve. Nem tudom, mi történt ezalatt.
Kételkedve nézett rám, majd meghökkent s arckifejezése megváltozott.
– Nincs szándékomban itt maradni, – szóltam. – Leatherheadbe akarok
menni, mert feleségem ott volt.
Hirtelen felém nyujtotta egyik mutatóujját.
– Ön az? – szólt. – A wokingi ember! Hát nem ölték meg Weybridgeben?
Ugyane percben én is ráismertem.
– Ön az a tüzér, aki kertembe mászott!
– Szerencsés véletlen! – kiáltott. – Nagy szerencsénk van! Ki hitte
volna!
Kezet fogtunk és aztán a tüzér így folytatta:
– Egy csatornán kúsztam fel. Nem öltek meg mindenkit. Mikor távoztak,
Walton felé menekültem, keresztül a földeken. De… össze-vissza alig van
tizenhat napja… s az ön haja már ősz.
Hirtelen hátrafordult.
– Csak egy varjú, – szólt. – Az ember megtanulja e napokban, hogy a
madaraknak árnyékuk van. Itt nagyon is szabadon állunk. Másszunk azok
alá a bokrok alá és beszélgessünk.
– Látott Marsbelieket? – kérdeztem. – Mióta kibujtam…
– Távoztak Londonon keresztül, – szólott. – Azt gyanítom, hogy nagyobb
tábort ütöttek arrafelé. Éjjel a hampsteadi út fölött megelevenedik
fényüktől az égboltozat. Mintha valami nagy város volna ott s a
ragyogásban látni őket, amint mozognak. Nappal nem láthatók. De
mostanában – nem láttam őket. – Az ujjain számlált valamit. – Öt napja
már. Akkor láttam, amint kettőjük a hammersmithi úton keresztül cipelt
valami nagy tárgyat. S tegnapelőtt éjszaka… – megállt, majd nyomatékosan
folytatta: – valami fénylő anyag volt; de fent a levegőben. Azt hiszem,
repülőgépet építettek s repülni tanulnak.
Éppen a bokrokhoz értünk. Megálltam úgy, amint voltam, négykézláb.
– Repülni!
– Igen, – szólt, – repülni.
Egy kis lombsátor alatt leültem.
– Vége van az emberi fajnak, – szóltam. – Ha repülni tudnak, egyszerűen
végigjárják a földet…
Intett fejével.
– Meg fogják tenni. De… errefelé egy kicsit könnyebb lesz a helyzet. De
hát… – rám nézett. – Nem az a meggyőződése, hogy az emberiségnek _már
vége van?_ Az enyém az. Leigáztak! Levertek!
Elbámultam. Bármily különös, erre a tényre, amelyet tökéletes
tisztasággal beláttam, amint szóba hozta, ezideig nem is gondoltam. Még
mindig tápláltam valami határozatlan reményt; vagy inkább azt tettem,
ami az emberi léleknek élete fogytáig szokása. Ismételte szavait:
«Levertek!» E szavak a föltétlen bizonyosság erejével hatottak.
– Mindennek vége! – szólott. – Közülük csak _egy_ veszett el, egyetlen
_egy_. És alaposan megvetették lábukat s tönkresilányították a
legnagyobb hatalmat a földön. Egyszerűen legázoltak bennünket. Tiszta
véletlenség, hogy az az egy is meghalt Weybridgeben. S ezek csak az
úttörők. Egyre többen érkeznek. Ezek a zöld csillagok… öt-hat nap óta
egyet sem láttam, de nincs benne kétség, hogy minden éjjel lezuhan egy
valahová. Nincs mit tenni. Leigáztak! Levertek!
Nem feleltem. Magam elé bámulva ültem s hiába törtem a fejemet valami
vigasztaló gondolaton.
– Ez nem is háború – folytatta a tüzér. – Sohasem is volt háború, úgy,
amint szó sem lehet háborúról emberek és hangyák között.
Hirtelen eszembe jutott az obszervatóriumban töltött éjszaka.
– A tizedik lövés után nem tüzeltek többet – legalább is addig nem, amíg
az első henger ide nem érkezett.
– Hogy tudja? – kérdezte a tüzér.
Elmagyaráztam neki. Gondolatokba merült.
– Kissé különös az az ágyú, – szólott. – De ha úgy is volna? Újra
elkezdhetik a lövöldözést. S ha késik is, a vég elkerülhetetlen. Az
emberek és a hangyák története. A hangyák megépítik városaikat, leélik
életüket, háborúskodnak, forrongnak, míg az emberek azt nem akarják,
hogy félrekotródjanak; ekkor azután félrekotródnak. Ugyanez most a mi
sorsunk, valósággal hangyák vagyunk. Csakhogy…
– Úgy van, – szóltam közbe.
– Csakhogy mi megehető hangyák vagyunk.
Egymásra nézve üldögéltünk.
– És mi szándékuk lehet velünk? – kérdeztem.
– Ezen gondolkoztam én is, – szólott, – ezen gondolkoztam. Weybridgeből
dél felé mentem, – gondolkozva. Láttam, mi történt. A közelben a legtöbb
ember jajgatott és izgatta egymást. De én nem igen vagyok barátja a
jajgatásnak. Néhányszor szemben álltam már a halállal; nem cifraságból
vagyok katona s bárhogy vegyük, a halál végre sem egyéb, mint halál. És
aki gondolkozik, mindenen átesik. Láttam, hogy az egész világ délfelé
nyomul. Így szóltam magamban: «Erre nem lesz mit enni» s egyenesen
visszafordultam. Egymagam annyit értem a Marsbelieknek, mint egy veréb
az embernek. Körös-körül mindenfelé, – egyik kezét a magasba emelte, –
csapatostul éhen haltak, egymás hátán tolongva…
Arcomba pillantott és zavartan megállt. Majd így szólt:
– Kétségtelen, hogy azok, akiknek volt pénzük, Franciaországba mentek.
Egy pillanatra mintha nem tudta volna, beszéljen-e tovább. Majd szemembe
tekintve, tovább folytatta:
– Erre mindenfelé van eleség. A boltok tele vannak konzervekkel, borral,
szesszel, ásványvízzel; s a vízvezetéki csövek és a csatornák üresek.
Elmondom önnek, mit gondoltam. Értelmes lényekkel állunk szemben,
szóltam magamban, akik, úgy látszik, belőlünk akarnak táplálkozni.
Először is el fogják pusztítani hajóinkat, gépeinket, ágyúinkat,
városainkat, társadalmi rendünket és szervezetünket. Mindez hagyján. Ha
akkorák volnánk, mint a hangyák, kiheverhetnők. De nem vagyunk. Sokkal
nagyobbak vagyunk, semhogy itt maradhatnánk. Ez az első bizonyosság.
Igaz?
Igazat kellett adnom neki.
– Igaz. Jól meggondoltam. Akkor hát menjünk tovább. Amint szükségük van
reánk, nyomban hatalmukba is kerítenek. A Marsbelinek néhány mérföldnyi
utat kell csak megtennie, hogy elfogjon egy futó tömeget. S
Wandsworthtól egynapi járóföldre láttam, mikor egy Marsbeli darabokra
tördelte a házakat s keresztül-kasul kotorta a romokat. De a
Marsbelieknek eszük ágában sincs ezt folytatni. Amint ágyúinkat és
hajóinkat leszerelték, vasutainkat összezúzták s megtették mindazt, amit
e vidéken már megtettek, akkor elkezdenek rendszeresen összefogdosni
bennünket. Kiválogatják a legjavát s ketrecekben vagy más ily helyeken
felhalmozzák. Ezt fogják tenni nemsokára. Uram Isten! Eddig nem kezdtek
még bele ebbe. Igaz?
– Nem kezdtek bele? – kiáltottam.
– Nem kezdtek bele. Mindannak, ami eddig történt, az az oka, hogy nem
volt annyi eszünk, hogy veszteg maradjunk, hanem ágyúkkal s más ily
ostobaságokkal ingereltük őket. És elvesztve fejünket, sűrű tömegekben
rohantunk arra, ahol semmivel sem voltunk nagyobb biztonságban, mint
ott, ahol eredetileg voltunk. Egyelőre nem törődnek velünk. Van elég
dolguk, míg el nem készítik az utánuk jövők számára is mindazt, amit nem
hozhattak magukkal. Nagyon valószínű, hogy a hengerek is azért nem
érkeznek egy ideig, hogy azokat, akik már itt vannak, le ne üssék. S a
helyett, hogy vakon futkosunk össze-vissza, vagy dinamittal próbálgatjuk
őket felrobbantani, sokkal többet érne megemberelni magunkat s
alkalmazkodni az új viszonyokhoz. Erre az eredményre jutottam. Ez ugyan
nem igen felel meg annak, amit az ember saját fajának kíván; de a tények
rákényszerítenek erre. S ez az az elv, amely szerint cselekedtem.
Városok, nemzetek, civilizáció, haladás… ez mind odavan. A játszma
elveszett. Le vagyunk verve.
– De ha így van, miért éljünk tovább?
A tüzér rám nézett egy pillanatig.
– Bizonyos, hogy vagy egy millió esztendőre vége van minden gyönyörű
hangversenynek, királyi szépművészeti akadémiának és szó sem lehet
pompás kis lakomákról az éttermekben. Ha szórakozások után eped, én
belátom, hogy a játszma elveszett. Ha szalónias szokásai vannak, vagy ha
undorodik attól, hogy bicskával egye a körtét, legjobb lesz e szokásokat
mielőtt sutba vetni. Ezentúl nem vehetné hasznukat.
– Azt hiszi…
– Azt hiszem, hogy oly emberek, mint én, azért élnek tovább, hogy
fentartsák a fajt. Nem tagadom, hogy görcsösen ragaszkodom az élethez. S
ha jól értettem önt, ön is meg fogja mutatni, amit különben már eddig is
megtett, sokkal előbb is, hogy mennyit ér. A mi sorsunk nem az, hogy
kiirtsanak. Eszem ágában sincs elfogatni magamat, hogy megszelidítsenek,
hizlaljanak és tenyésztésbe vegyenek, mint valami bömbölő ökröt. Pfuj!
Gondoljon csak azokra a barna szörnyekre!
– Talán csak nem azt akarja mondani, hogy…
– De igen. Tovább haladok. Lábaik alatt. Tervem már kész; jól
kieszeltem. Mi, emberek, le vagyunk verve. Nem tudunk még eleget.
Tanulnunk kell, mielőtt sorsunk megváltozhatik. És élnünk kell tovább s
meg kell őriznünk függetlenségünket, mialatt tanulunk. Látja? Ez a mi
tennivalónk.
Megdermedve bámultam rá. Határozottsága teljesen megzavart.
– Nagy Isten! – kiáltottam. – Ön aztán igazi férfi! – s hirtelen
megragadtam kezét.
– Nemde? – szólt csillogó szemekkel. – Jól kieszeltem, nemde?
– Folytassa! – szóltam.
– Jól van. Azoknak, akik nem akarnak foglyul esni, mindenre készen kell
állniok. Én készen állok. Bizonyos, hogy nem mindegyikünk termett arra,
hogy vadállat lehessen. Pedig ez az, amivé lennünk kell. Ezért
nézegettem önt annyira. Megvolt rá az okom. Ön sovány és karcsú. Nem is
tudtam, látja, hogy ön az, fogalmam sem volt arról, hogy ön el volt
temetve. Abból a népségből, amely e házakban lakott és amely _errefelé_
járta a maga útját, azokból az átkozott kishivatalnokfélékből egyik sem
válna be. Nincs bennük lélek; nincsenek sem büszke álmaik, sem büszke
vágyaik; s olyan ember, Úristen! akiben nincs meg sem ez, sem az, nem
egyéb, mint csupa aggodalom, csupa elővigyázat. Csak arra valók, hogy
munkájuk után futkossanak. Százszámra láttam őket, amint kezükben egy
falat reggelivel, vadul rohantak és arcuk felragyogott, mikor nem késtek
le bérletjegyes vasutacskájukról, mert attól féltek, hogy ha lekésnek,
elbocsátják őket; amint munkaközben remegtek, hogy valamit félre
találnak érteni; amint visszafelé futottak, mert attól féltek, hogy nem
érnek haza idejében az ebédhez; amint ebéd után otthon kuksoltak, mert
féltek a félreeső utaktól; amint kitartottak az asszony mellett, akit
nőül vettek, nem azért, mintha kívánták volna, hanem azért, mert
szükségük volt pénzére, hogy biztos alapon futkoshassák végig nyomorult
életecskéjüket a világon. Csupa balesetek ellen biztosított és
betáblázott élet! És minden vasárnap csupa félelem attól, ami vasárnap
után jön. Mintha a poklot tengeri nyulak számára emelték volna! A
Marsbelieket valósággal Isten küldte ezek számára. Csinos, tágas
ketrecek, zsiros falatok, gondos tenyésztés, gondnélküli élet. Ha egy
hétig üres gyomorral szaladgáltak ide-oda, erdőn, mezőn, maguktól elő
fognak jönni s örülnek, ha összefogdossák őket. Az első falat után oda
lesznek örömükben. Csodálkozni fognak azon, mi mindent nem tettek az
emberek, mikor még nem voltak Marsbeliek, akik gondjukat viseljék. S a
naplopók, a ficsúrok, az énekesek! könnyen beleképzelem magam
helyzetükbe. Szinte látom őket, – szólt szomorú mosollyal. – Tobzódni
fog köztük az érzelgés és a vallásosság. Száz meg száz dolgot csak az
utóbbi napokban kezdtem tisztán látni. Seregestül vannak, akik saját
zsirjukon és ostobaságukon keresztül szemlélik a világot. És sokakat
olyanfajta érzés fog gyötörni, hogy mindaz, ami történik, jogtalanság s
hogy valamit tenni kellene. Már most valahányszor olyan a helyzet, hogy
egy csomó ember érzi, hogy valamit tenni kellene: a gyöngék és azok,
akik belegyöngülnek a bonyolultabb gondolkozásba, mindannyiszor a
semmittevés fölötte jámbor és magasztos vallásában keresnek vigasztalást
s belenyugszanak az üldöztetésbe és az Úr akaratába. Azt hiszem, ön is
tapasztalta már ezt. A ketreceket fel fogják verni a zsoltárok, a
himnuszok és a szenteskedés.
Szünetet tartott.
– Nagyon valószínű, hogy akad majd köztük nem egy, akit a Marsbeliek
dédelgetni fognak; rákapatják őket arra, hogy szórakoztatásukra
bohóckodjanak s ki tudhatja, nem érzékenyülnek-e majd el egy-egy kedves
kis kölyök láttára, akit azért nevelnek föl, hogy megöljék? Lehetséges,
hogy néhányat arra fognak közülök idomítani, hogy reánk vadásszanak.
– Nem! – kiáltottam közbe, – ez lehetetlenség! Nincs emberi lény…
– Nincs értelme, hogy hazugságokkal áltassuk magunkat, – szólt a tüzér.
– Vannak emberek, akik örömmel vállalkoznának erre. Esztelenség volna
azt állítani, hogy nincsenek!
Elismertem, hogy igaza van.
– Ha engem vesznek űzőbe, – szólt, – Úristen! ha engem vesznek űzőbe! –
e szavakra feldühödve, gondolatokba mélyedt.
Elmélkedni kezdtem a hallottakon. Nem tudtam semmit sem felhozni e férfi
okoskodása ellen. A Marsbeliek támadása előtti időben eszébe sem
juthatott volna senkinek az a kérdés, kit illet meg a szellemi
felsőbbség: engem, a hivatásos, elismert filozófiai írót-e, vagy őt, a
közkatonát. S íme, ő most már meg is fogalmazta azt a helyzetet,
amelyről az én elmém alig tudott homályos képet alkotni.
– Mi a szándéka? – kérdeztem nemsokára. – Minő terveket szőtt?
Egy ideig habozott. Majd így szólt:
– Mit kell tennünk? Ki kell eszelnünk, hogyan élhetnek tovább az
emberek, hogyan tarthatják fenn fajukat s hogyan nevelhetik fel a
gyermekeket biztonságban. Úgy van, várjon csak egy kicsit, rögtön
elmondom, mi a véleményem arról, hogy mit kell tennünk. Azok, akiket
tenyészteni fognak, úgy járnak, mint valamennyi megszelidített barom.
Néhány nemzedék mulva szép, nagy, bővérű, ostoba birkák lesznek!
Bennünket, akik vadak maradunk, az a veszély fenyeget, hogy elvadulva,
nagy patkányokká degenerálódunk… Láthatja ebből, hogy arra gondolok,
hogy a föld alatt kell élnünk. A csatornák jutottak eszembe. Azok
természetesen, akik a csatornákat nem ismerik, rettenetes dolgokra
gondolnak. De London alatt száz meg száz mérföldnyi csatorna van és
most, hogy London üres, néhány napi eső minden csatornát tisztára mos. A
főcsatornák elég nagyok és elég szellősek. Azután vannak pincék,
boltozatok, raktárak, amelyekből zárt utakat készíthetünk a csatornákig.
S a vasúti alagutak és a földalatti utak. Nos? Kezd már megnyílni a
szeme? Csupa erős, felvilágosult ember fog szövetkezni. Gyávákra nincs
szükségünk.
– Engem is annak tartott, úgye?
– Úgy van; de megmagyaráztam, miért! Vagy nem?
– Ne vitatkozzunk most erről. Folytassa.
– Valamennyien szigorú engedelmességet fogadunk. Szükségünk van erős,
felvilágosult nőkre is, anyákra és nevelőkre. Az érzelgős hölgyeket, a
kacérkodó szemeket ördög vigye. Gyöngéket, együgyűeket nem tűrhetünk. Az
élet újra komoly lett s akiknek nem lehet hasznát venni, akik nehezen
mozognak, akik ártalmasak, azok haljanak meg. Azoknak meg kell halni.
Nekik maguknak kell kívánni a halált. Árulás volna valamennyiünkkel
szemben, ha tovább élnének s megfertőznék az emberi fajt. És nem is
lehetnek boldogok. Azután meg a halál nem is olyan rettenetes; csak a
félelem látja rossznak. És ezeken a helyeken mindig többen leszünk.
London lesz a birodalmunk. Sőt azt is megtehetjük majd, hogy állandó
őrszemeket tartunk s mikor a Marsbeliek távol vannak, futkosunk egyet a
szabadban. Talán még kriketezhetünk is. Így fogjuk megóvni a fajt.
Nemde? Nincs benne lehetetlenség! De megóvni a fajt, magában véve még
semmi sem. Amint már mondtam, ez még nem egyéb, mint patkányélet. Meg
kell óvni, sőt gyarapítani kell tudományunkat. Ez a fődolog.
Csatlakoznak majd hozzánk olyan emberek is, mint ön. Lesznek könyvek,
minták. Lent mélyen, nagy, biztos helyeket kell készítenünk és meg kell
szereznünk annyi könyvet, amennyit csak lehet. Nem híg lére eresztett
regényeket és verseket, hanem gondolatokkal telt tudományos műveket. Ez
a fődolog, ahol oly emberek vannak, mint ön. El kell mennünk a
British-Museumba s valamennyi ilyen könyvet meg kell kaparítanunk. Főleg
arra kell törekednünk, hogy tudományunk gyarapodjék, hogy többet
tanuljunk. Meg kell figyelnünk a Marsbelieket. Egynéhányunknak
kémkedésre kell vállalkozniok. Ha folyik a munka, talán én magam is
vállalkozom kémkedésre. A fődolog az, hogy a Marsbelieket ne zavarjuk.
Még lopnunk sem szabad tőlük. Ha útjukba kerülünk, félrekotródunk. Ki
kell mutatnunk, hogy nem forralunk rosszat. Igen, tudom. De értelmes
lények s nem fognak üldözni, ha megvan mindenük, amit kívánnak s ha azt
hiszik, hogy ártalmatlan férgek vagyunk.
A tüzér szünetet tartott s barna kezét karomra tette.
– Aztán meg, nem is lehet az olyan sok, amit meg kellene tanulnunk,
mielőtt… Képzelje csak el azt, hogy négy-öt hadigépük hirtelen
fölkerekedik, hősugarakat hány jobbra-balra s egyetlen Marsbeli sincs
bennük, hanem emberek vannak bennük, emberek, akik megtanulták a módját.
Lehet, hogy még az én időmben, a mostani emberek. Képzelje el
valamelyiküket a hősugárral, amelynek parancsol! Az se baj, ha az ember
darabokra zúzódik ilyen nagy dolog után! Tudom, megnyilnának a
Marsbeliek szép szemei! El tudja képzelni őket? Látja őket, amint
ide-oda futkosnak, szuszogva, lihegve s a többi mechanikai eszközeikért
kiabálva? Mindenesetre egy kissé fejüket fogják veszteni! És sziszegve,
csörögve, éppen, amikor arra botorkálnak, jön a hősugár és íme! az ember
visszatért az övéihez.
A tüzér képzeletének merészsége, meggyőződésének hangja és bátorsága
egyidőre teljesen hatalmába kerítette elmémet. Habozás nélkül hittem
nemcsak abban a képben, amelyet az emberiség sorsáról festett, hanem
csodálatos terveinek megvalósíthatóságában is. Ha valamelyik olvasóm
hiszékeny bolondnak tartana, hasonlítsa csak össze saját helyzetét,
amint gondolatait olvasás közben nyugodtan tárgyára irányíthatja s az én
helyzetemet, amint rémülten bujkálok a bokrok között, hallgatózva s
folyton attól remegve, hogy foglyul esem. Ily modorban beszélgettünk
egész reggel; később kibujtunk a bokrok közül s miután gondosan
körültekintettünk, nincs-e nyoma sehol Marsbelinek, rohantunk a
Putney-dombon abba a házba, ahol a tüzér tanyát ütött. A szenespincébe
vezetett. Mikor megláttam művét, amelyre egy hetet pazarolt, – azt az
alig tíz yardnyi hosszú vakandtúrást, amelyen keresztül el akart jutni a
Putney-domb főcsatornájához, akkor kezdtem érezni először homályosan azt
az űrt, amely álmai és ereje között tátongott. Ilyen lyukat én egy nap
alatt tudtam volna ásni. De annyira hittem benne, hogy reggeltől kezdve
délutánig együtt ástam vele. Volt egy kerti talicskánk s a kiásott
földet a konyha elé hordtuk. Frissítőül a szomszédos éléskamra
teknősbékaleves-konzervét és borát használtuk. Ez a fárasztó munka nagy
megnyugvásomra szolgált a világ gyötrő, furcsa helyzetében. Munkaközben
meghánytam-vetettem tervét és csakhamar ellenvetések és kételyek serege
nyüzsgött elmémben. De azért dolgoztam egész reggel, annyira jól esett,
hogy újra valami cél felé törekedtem. Egy órai munka után elkezdtem
mérlegelni, mily távolságra lehet tőlünk a csatorna s van-e reményünk
arra, hogy ráakadunk. Leginkább az hozott zavarba, miért ásunk ily
hosszú alagutat, mikor egyszerre is lejuthatunk volna a csatornába
valamelyik tisztitólyukon keresztül s onnan közeledhettünk volna a ház
felé. Azután úgy tetszett nekem, mintha a ház is nagyon rossz helyen
feküdt volna, úgy, hogy szükségtelen hosszúságú alagútat kell
készítenünk. Éppen e dolgokon tépelődtem, mikor a tüzér abbahagyta az
ásást és reám tekintett.
– Jól nekiláttunk a munkának, – szólt és letette ásóját. – Hagyjuk abba
egy kicsit; azt hiszem, ideje, hogy szemlét tartsunk a háztetőről.
Én azt ajánlottam, hogy folytassuk a munkát. Rövid habozás után újra
kezébe vette ásóját. És ekkor hirtelen egy gondolat villant meg
agyamban. Megálltam s megállt rögtön ő is.
– Miért járkált a mezőn, – kérdeztem, – a helyett, hogy itt dolgozott
volna?
– Sétáltam egyet, – válaszolt. – Éppen visszafelé indultam. Éjjel
biztosabb.
– És a munka?
– Óh, az ember nem dolgozhat folytonosan, – jelentette ki.
Egy szempillantás alatt tisztában voltam vele. Határozatlanul tartotta
ásóját.
– Szemlét kell tartanunk, – folytatta a tüzér, – mert ha valaki
közelünkbe jő, meghallhatja ásóink zaját és észrevétlenül rajtunk üthet.
Nem volt semmi kedvem tovább ellenkezni vele. Fölmentünk együtt a
padlásra s egy lajtorjáról kikukucskáltunk a padlás ajtaján.
Marsbelieknek nem volt sehol nyomuk, úgy, hogy kimerészkedtünk a
cserepekre és lecsúsztunk a párkány alá.
Innen felülről bozót takarta el előlünk Putney nagyobb részét, de
odalent láthattuk a folyamot, bugyborékos _vörösfű_-takarójával és
Lambeth elárasztott, vöröslő alsó részeit. A vörös folyondár felkúszott
a fákra a régi palota körül és ágaik élettelenül lógtak ki elfonnyadt
levelekkel a vörös lombok közül. Különös volt, hogy mennyire függött a
folyóvíztől ennek a vörösfűnek a tenyészése. Körülöttünk sehol sem
tudott gyökeret verni. A babér és japánrózsa sűrűjéből aranyeső, piros
galagonya és thújafák zöldes ragyogása csillogott ki a napfényre.
Kensingtonon túl sűrű füst gomolygott s a füst és a kék köd eltakarta az
északi dombokat.
A tüzér azokról kezdett beszélni, akik még mindig Londonban maradtak.
– Egy éjjel a mult héten, – mesélte, – néhány bolond rendbehozta a
villamos világítást és fényben úszott az egész Regent’s Street és a
Circus. Egymás hátán nyüzsögtek a piszkos, rongyos részegek, férfiak és
nők, táncolva, kurjongatva hajnalig. Olyan embertől hallottam, aki maga
is ott volt és amint nappal lett, észrevettek egy hadigépet, amely ott
állt Langham mellett és lenézett rájuk. Isten tudja, mióta állt már ott.
Egyszerre csak megindult az úton feléjük és felkapkodott közülük csaknem
száz darabot, akik részegségükben vagy ijedtükben nem tudtak idejében
elszaladni.
Groteszk korkép oly időből, amelyet a történelem sohasem fog teljesen
leírni.
Majd kérdésemre válaszolva, visszatért megint nagyszabású tervére.
Rajongóan beszélt; oly ékesen fejtegette azt a lehetőséget, hogy
hatalmunkba kerítünk majd egy hadigépet, hogy félig-meddig megint hittem
benne. De most már kezdtem tisztába jönni vele és kitaláltam, hogy mért
vet akkora súlyt arra, hogy semmit se csináljunk elhamarkodva.
Észrevettem, hogy arról van szó, hogy ő maga akarta elfogni és legyőzni
a nagy gépet.
Egy idő mulva lementünk a pincébe. Egyikünknek sem volt nagy kedve
folytatni az ásást s mikor azt ajánlotta, hogy együnk valamit, nagyon
szívesen beleegyeztem. Egyszerre csak nagyon bőkezű lett s mikor
jóllaktunk, távozott és kitünő szivarokkal tért vissza. Rágyujtottunk
hát és ekkor optimizmusa magasra lobbant. Nagy hajlandósága támadt arra,
hogy az én érkezésemet nagy eseménynek tekintse.
– Van egy kis pezsgő is a pincében, – szólt.
– Jobban megy az ásás, ha megmaradunk e mellett a Themze-parti
burgundinál, – mondtam én.
– Nem, – válaszolt erre. – Ma én vagyok a gazda. Pezsgőt iszunk! Nagy
Isten! Elég nehéz feladat előtt állunk! Pihenjünk egyet és gyüjtsünk
erőt. Nézze, kérem, ezeket a felhólyagzott kezeket!
S ragaszkodva ahhoz a gondolathoz, hogy ünnep van, evés után azt akarta,
hogy kártyázzunk.
Megtanított az euchre-játékra s miután felosztottuk Londont kettőnk
között, én az északi részt választottam, ő a délit, – elkezdtünk
kerületekre játszani. Akármilyen groteszk dicsőségnek tűnik is fel ez a
józan olvasónak, szóról-szóra igaz volt és ami még különösebb, én magam
nagyon érdekesnek találtam a kártyajátékot és más mindent is, amit
játszottunk.
Mily csodálatos az emberi lélek! Míg fajunk a kiirtatás, vagy a
rettenetes sülyedés szélén állott, míg egyébre, mint szörnyű halálra nem
igen lehetett reményünk, ott tudtunk ülni, gyönyörűséggel elmerülve a
festett kartonlapok változó forgásába. Később megtanított pókerezni s
három hosszú sakkjátszmában is megvertem. Mikor ránk sötétedett, annyira
benne voltunk a játékban, hogy elhatároztuk, hogy dacolva minden
veszedelemmel, lámpát gyujtunk.
A játszmák végtelen sora után vacsoráztunk s a tüzér utolsó cseppig
kiürítette a pezsgőt. Vacsora után szivarra gyujtva, folytattuk a
játékot. Nem volt már többé az emberi fajnak az az energikus
ujjáteremtője, akivel reggel találkoztam. Még mindig optimista volt; de
optimizmusában több volt már az elgondolkozás, mint a fürgeség.
Emlékszem, hogy rátért egészségemre s nem nagyon változatos és
tekintélyes szünetekben bővelkedő beszédekben felköszöntött. Szivarra
gyujtottam s fölmentem a lépcsőn, hogy megnézzem azokat a fénysugarakat,
amelyekről beszélt s amelyek zöldes színben ragyogtak a highgate-i
dombokon.
Az első percben értelmetlenül bámultam végig a londoni völgyön. Az
északi dombok sötétségbe borultak; a tüzek Kensington közelében vörös
fénnyel lobogtak s hébe-korba egy-egy narancssárga lángnyelv lobbant fel
s veszett bele az éjszaka mély kékségébe. London többi része fekete
volt. Majd közelebb különös fényt vettem észre, sápadt, vöröses,
ibolyaszínben játszó villogást, amely rezgett az éjszakai szellőben.
Eleinte nem tudtam, mi lehet, de csakhamar rájöttem, hogy ez a gyönge
villogás bizonyára a _vörösfű_ből sugárzik ki. Ennek láttára felébredt
újra tudásvágyam elszunnyadt érzéke s újra tiszta szemmel láttam
mindent. Felpillantottam a Marsra, melynek vörös, tiszta fénye ott
ragyogott nyugaton a magasságban. Majd nagy figyelemmel vizsgálgattam
hosszú ideig a Hampsteadet és Highgatet burkoló sötétséget.
Sokáig fent időztem a tetőn, csodálkozva az eltelt nap groteszk
változatosságán. Végiggondoltam lelkiállapotomat, az éjféli imádkozástól
kezdve egészen az őrült kártyázásig. Kedélyállapotomban heves változás
állt be. Emlékszem, hogy eldobtam szivaromat, úgyszólván szimbolikusan,
nem törődve a pazarlással sem. Ostobaságom tisztán állt előttem, teljes
nagyságában. Úgy éreztem, hogy hűtelen lettem feleségemhez és elárultam
az emberi nemet. Lelkifurdalás kezdett gyötörni. Elhatároztam, hogy ezt
a különös, fegyelmezetlen álmodozót elhagyom, hadd igyék és tobzódjék
magában, én pedig tovább megyek Londonba. Beláttam, hogy ott lesz
legtöbb alkalmam megtudni, mit csinálnak a Marsbeliek és embertársaim.
Még akkor is ott ültem a háztetőn, mikor a késői hold felkelt.