Egy darabig a romhalmaz tetején tipegtem ide-oda, megfeledkezve saját
biztonságomról. Abban az egészségtelen barlangban, amelyből kibujtam,
csakis közvetlen biztonságunk gondja foglalkoztatott. Arra nem
gondoltam, mi történik künn a világban s e rendkívüli dolgok ijesztő
látványa teljesen készületlenül talált. Azt vártam, hogy Sheent romokban
fogom látni és e helyett egy más bolygóról való különös, komor tájat
találtam magam körül.
Az első pillanatban oly izgatottság ejtett rabul, amely fölulmulta a
rendes emberi érzelmeket s amelyet csak azok a szegény barmok ismernek
jól, amelyeken az ember uralkodik. Azt érezhettem, amit a tengeri nyúl
érezhet, mikor visszatérve a buckójához, váratlanul egy csomó munkással
áll szemben, akik egy ház alapját ássák. Először fogott el az a
sejtelem, amely csakhamar tiszta tudattá válva elmémben, napokon
keresztül hatalmában tartott: a trónvesztés érzete, az a meggyőződés,
hogy többé nem vagyok úr a földön, hanem állat vagyok az állatok között,
a Marsbeliek sarka alatt. A mi sorsunk is az lett, ami az övéké:
leskelődni, résen állni, futni és rejtőzködni. Az a félelem, amelyet az
ember terjesztett, és az ember birodalma véget ért.
De ez a különös érzet, alig nyertem róla tiszta képet, eltünt s a
hosszú, borzasztó bőjtölésemből eredő éhség érzete vált bennem
uralkodóvá. Az üregen túl jó messze, _vörösfűbe_ burkolt falon túl egy
darab kertet vettem észre, amely szabadon maradt a romok között. E
látvány irányt adott gondolataimnak s hol térdig, hol nyakig a
_vörösfűben_ a kert felé kezdtem gázolni. A fű sűrűjében újra
biztonságban éreztem magamat. A fal hat láb magas lehetett s mikor
megpróbáltam felkapaszkodni rá, azt tapasztaltam, hogy nem bírom lábamat
a fal tetejére emelni. Tovább mentem hát s végre egyik sarkon
mesterséges sziklacsoporthoz értem, amelyen felmászhattam a falra.
Levetettem magam a kertbe, ahová kívánkoztam. A kertben néhány fiatal
vöröshagymát, pár liliomhagymát s egy csomó éretlen répát találtam.
Mindezt felkapkodtam s azután keresztülmászva ott, ahol a fal egy része
romokban hevert, folytattam utamat skárlát- és biborvörös fák között Kew
felé. Mintha óriási vércseppekből álló fasoron mentem volna végig. Két
gondolat ejtett hatalmába: minél több táplálékot szerezni s oly gyorsan,
amint csak erőmtől telik, kisántikálni az üreg elátkozott, földietlen
tájékából.
Valamivel odább, gyepes helyen, egy csomó gombát találtam s gyorsan fel
is faltam. Távolabb, oly helyen, ahol rétek szoktak lenni, barnaszínű,
sekélyen folydogáló vízhez értem. Amit eddig ettem, csak még jobban
növelte éhségemet. Eleinte meglepett, hogy forró, száraz nyáron ily
áradás van; de később rájöttem, hogy az áradást a _vörösfű_ tropikus
bujasága okozta. Ahol e rendkívüli növény vízre akadt, azonnal óriási
nagyságúvá növekedett s összehasonlíthatatlan bujasággal tenyészett.
Magvait egyszerűen beleszórták a Wey és a Themze vizébe s rohamos növése
és óriási vízi lombjai rövid idő alatt kiszorították medréből mind a két
folyamot.
Putneyben, mint később láttam, a híd csaknem beleveszett ebbe a
fűhínárba és a Themze vize Richmondban is szélesen, sekélyen
elárasztotta a hamptoni és twickenhami réteket. A fű nyomon követte a
szétterpedő vizet, úgyhogy végül a Themze-völgy rombadőlt villái
egyidőre belevesztek ebbe a vörös ingoványba, amely a Marsbeliek
pusztításának nyomaiból is sokat eltakart.
De végül a _vörösfű_ csaknem oly gyorsan elpusztult, amilyen gyorsan
terjedt. Csakhamar áldozata lett egy pusztító kórnak, amelyet, mint a
közvélemény tartja, a baktériumok egy fajtája okoz. A földi növények a
természetes kiválás következtében ma már oly ellentálló képességre
tettek szert e baktériumokkal szemben, hogy csak a legszívósabb küzdelem
árán pusztulnak el; de a _vörösfű_ oly rothadásnak eredt, mintha máris
élettelen lett volna. Lombjai megfakultak, összezsugorodtak és
törékenyekké váltak. A legcsekélyebb érintésre eltördelőztek s az ár,
amely korai növésüket előidézte, a tengerbe sodorta maradványaikat,
úgyhogy nyomuk sem maradt.
A vízhez érve, természetesen az volt első dolgom, hogy lecsillapítottam
szomjúságomat. Hatalmasat ittam és azután ösztönszerűen a _vörösfű_
lombját kezdtem rágni; de a vizenyős ágaknak egészségtelen érces ízük
volt. Úgy találtam, hogy a víz annyira sekély, hogy bátran gázolhatok
benne, bár a _vörösfű_ akadályozta egy kissé lábaimat; de az ár a part
felé egyre mélyebb lett, úgyhogy visszafordultam Mortlake felé. Arra
törekedtem, hogy a villák, kerítések és lámpák romjai után igazodva, az
országutat kövessem. Csakhamar ki is jutottam az áradásból s a
Roehampton felé emelkedő dombon haladva, a putney-i mezőségre érkeztem
ki.
Itt a rendkívüli, idegenszerű tájat ismerős táj pusztulásának képe
váltotta fel. A terület nem egy része pusztító ciklonról tanuskodott.
Jónéhány yardnyival odább pedig olyan területre értem, amelyen nyoma sem
látszott a zavarnak. A házak redői szépen lebocsátva, a kapuk zárva,
mintha a tulajdonosok egy napra elutaztak volna, vagy mintha a lakók
nyugodtan aludtak volna belül. A _vörösfű_ ritkább lett; s az utat
szegélyező magas fákon nyoma sem volt a vörös folyondárnak. Eleséget
hajszoltam a fák között; de semmit sem találtam. Betörtem néhány
hallgatag házba is; de valamennyit régebben kifosztották már. A nappal
többi részét egy bozótban töltöttem el, mert gyöngeségemben annyira
kimerültem már, hogy nem tudtam utamat folytatni.
Emberi lényt és a Marsbeliek jelét az egész idő alatt nem láttam.
Találkoztam két kiéhezett kutyával; de mind a kettő messze elkerülve
futott előlem, amint közeledtem. Roehampton közelében láttam két emberi
csontvázat, – nem hullát, hanem valósággal tisztára rágott csontvázat, –
s az erdőben több macskának és tengerinyúlnak összezúzott és szétszórt
csontjaira s egy juhkoponyára akadtam. Bár mindent a szájamba vettem s
megpróbáltam rágcsálni, nem volt semmi a csontokon.
Napnyugta után tovább vonszoltam magam az országúton Putney felé, ahol,
úgy gondolom, alaposan működhetett a hősugár. Roehamptonon túl egy
kertben annyi éretlen burgonyára bukkantam, hogy éhségemet le tudtam
csendesíteni. E kertből le lehetett látni Putneyre és a folyamra. A
környék az esti homályban rendkívül vigasztalan képet nyujtott: fekete
fák, fekete, elhagyott romok s lefelé a dombon a fűtől vöröslő kiáradt
folyam ingoványa. S mindenütt – mély csend. Leírhatatlan rémület szállt
meg, ha arra gondoltam, mily gyorsan következett be ez a vigasztalan
változás.
Egy darabig azt hittem, hogy az emberi faj ki van irtva s hogy egyedül
állok a világon, az utolsó élő ember. A Putney-dombnak csaknem a tetején
újabb csontvázra akadtam, melynek kicsavart karjai néhány yardnyira
hevertek a testtől. Tovább haladva, egyre jobban erősödött bennem az a
meggyőződés, hogy az emberi faj kiirtása, kivéve néhány olyan tévelygőt,
aminő én voltam, a föld eme részén már tökéletesen megtörtént. A
Marsbeliek, úgy gondoltam, tovább mentek, elhagyták az elpusztult
vidéket, másfelé keresve táplálékot. Talán éppen most pusztították
Berlint vagy Párizst, vagy az is lehet, hogy észak felé mentek…