Legelőször is jól bezártam a konyha és a mosogatókonyha közötti ajtót s
csak azután mentem az éléskamrába. De az éléskamra üres volt; eltünt az
eleség minden morzsája. Bizonyára a Marsbeli vitt el mindent az előtte
való napon. E fölfedezésre eleinte kétségbeestem. A tizenegyedik és a
tizenkettedik napon sem nem ettem, sem nem ittam.
Szám és torkom kiszáradt s erőm észrevehetően fogyott. Kétségbeesve,
nyomorultan ültem a mosogatókonyha sötétjében. Eszem folyton az evésen
járt. Azt hittem, megsüketültem, mert az a zajos mozgás az üreg tájáról,
amelyhez már hozzászoktam, teljesen megszünt. Éreztem, hogy nem volna
elég erőm odamászni zajtalanul a leshelyhez, mert különben oda mentem
volna.
A tizenkettedik napon torkom már annyira égetett, hogy kockáztatva a
Marsbeliek fellármázását, nekiestem a csatorna mellett álló nyikorgó
szivattyúnak s felhajtottam két pohár fekete, poshadt esővizet. A víz
nagyon felfrissített s mikor a szivattyúzás lármájára semmiféle kutató
tapogató-szerv nem mutatkozott, egészen felbátorodtam.
E napokban sokat gondoltam, zavartan, össze-vissza, a tiszteletesre s
halálának körülményeire.
A tizenharmadik napon még több vizet ittam, el-elszunnyadtam és
összefüggéstelenül gondoltam hol az evésre, hol a menekülés határozatlan
lehetőségeire. Valahányszor elszunnyadtam, irtóztató látomásokról
álmodtam, a tiszteletes haláláról, vagy nagyszerű lakomákról: de alva
úgy, mint ébren metsző kínokat éreztem, amelyek újra meg újra ivásra
ösztönöztek. A fény, mely a mosogatókonyhába beszűrődött, nem volt már
szürkés, hanem vöröses. Zavaros képzeletemnek úgy tetszett, mintha
vérszínű lett volna.
A tizennegyedik napon kimentem a konyhába. Meglepetve láttam, hogy a
_vörösfű_ lombjai a lyukon keresztül belenőttek a falba, a konyha
félhomályát bíborszínű homályra változtatva.
A tizenötödik napon korán reggel történt, hogy különös ismerős zajt
hallottam a konyhából. Figyeltem s megállapítottam, hogy valami kutya
szaglász és kapargál ott. A konyhába mentem s láttam, hogy egy kutya
bedugta az orrát egy repedésen keresztül a vörös lombok között. Ez a
látvány nagyon meglepett. Amint megérzett, vakkantott egyet.
Arra gondoltam, hogyha valamiképpen szépszerével be tudom csalni, talán
képes leszek megölni s megenni. Megölni mindenesetre tanácsos volna,
hogy magára ne vonja a Marsbeliek figyelmét.
Közelebb csúsztam s nyájasan megszólítottam: «Kutyuskám!» de erre
hirtelen visszarántotta a fejét és eltünt.
Hallgatóztam, – nem voltam süket, – de az üreg, most már bizonyos voltam
benne, csendes volt. Mintha szárnysuhogást és rekedt károgást hallottam
volna; de ez volt az egész.
Jódarabig szorosan a leshely mellett feküdtem; de arra nem volt
bátorságom, hogy a vörös növényt, amely a lyukat elsötétítette,
félretoljam. Egyszer vagy kétszer gyönge tipegést hallottam, mintha a
kutya lábai lépkedtek volna ide-oda a homokban, mélyen alattam, és több
volt a madárhang is; de ennyi volt az egész. Jósokára, miután a csend
bátorságot öntött belém, kitekintettem.
Az üregben nem volt más élőlény, mint egy sereg varjú, az egyik
szögletben ugráltak és veszekedtek azoknak vázai fölött, akiket a
Marsbeliek elfogyasztottak. Bámészkodva körülnéztem és alig akartam
hinni szemeimnek. Valamennyi gépezet eltávozott. Kivéve az egyik
sarokban emelkedő szürkés-kék porrakást, néhány aluminium-rudat a másik
sarokban, a fekete madarakat s a megölt emberek csontvázait, nem volt
más előttem, mint egy üres, kerek üreg a homokban.
Lassan keresztülbujtam a vörösfüvön és fölegyenesedtem a törmelék
tetején. Mindenfelé elláthattam, csak hátam mögé, észak felé, nem; de
sem Marsbeli, sem Marsbeli nyoma nem volt látható. Az üreg lábaim előtt
nyúlt a mélybe, meredeken; de kissé odébb használható, lejtős út
vezetett a romhalmazból fel a romok tetejére. A menekülés ideje
bekövetkezett. Remegni kezdtem.
Egy darabig tétováztam; de végre kétségbeesett elhatározással, mialatt
szívem hevesen vert, felkapaszkodtam a romhalmaz tetejére, amely oly
hosszú ideig maga alá temetett volt.
Újra körülnéztem. Észak felé sem volt Marsbeli látható.
Mikor utoljára láttam a nap világa mellett Sheennek ezt a részét,
kényelmes fehér és vörös házak kanyargó uccája nyúlt el előttem, amelyet
számtalan árnyas fa tarkított. Most összetörött tégla-, föld- és
kavicshalmon álltam, amelyet térdig érő, kaktuszhoz hasonló vörös növény
borított, a nélkül, hogy gyökereinek csak egyetlen egy földi növény is
útját állta volna. A közelemben levő fák barnák és élettelenek voltak;
de távolabb vörös fonalak hálózata fonta körül a még élő törzseket.
A szomszédos házak mind romokban álltak; de egyik sem égett el. Néhol
két emeletnyi magasságban is állottak a falak, bezúzott ablakokkal és
törött ajtókkal. A _vörösfű_ buján tenyészett a tető nélküli szobákban.
Alattam nyílt a nagy üreg, melyben a varjak verekedtek a hulladékért.
Számtalan másfajta madár ugrált mindenfelé a romok között. A távolban
sovány macska kuporgott, lesben egy fal mentén; de emberek nyomainak
híre-hamva sem volt. A napfény ragyogása szinte megvakította a börtön
sötétségéhez szokott szememet; az égbolt kék színben izzott. A
_vörösfüvet_, amely minden talpalatnyi szabad földet beborított, gyönge
szellő ingatta szeliden. S végül – mily édes volt a szabad lég!