Fogságunk hatodik napján történt, hogy utoljára pillantottam ki a résen
és csakhamar egyedül találtam magam. A tiszteletes a helyett, hogy
szorosan mellém húzódva, megpróbált volna a leshelytől eltávolítani,
visszament a mosogatókonyhába. Hirtelen gondolat villant meg bennem.
Gyorsan, nyugodtan visszamentem a mosogatókonyhába. A sötétségben
hallottam, hogy a pap iszik. Feléje kaptam a sötétben s ujjaim egy
palack burgundit ragadtak meg.
Néhány percig verekedtünk. A palack leesett a padlóra s összetörött.
Erre abbahagytam a küzdelmet s fölemelkedtem. Lihegve, fenyegetőzve
álltunk egymással szemben. Végre közötte s a táplálék között
helyezkedtem el és kijelentettem neki azt az elhatározásomat, hogy erős
fegyelmet fogok tartani.
Felosztottam az eleséget az éléskamrában annyi részre, hogy tíz napig
elég legyen. Azt akartam, hogy a pap ezen a napon ne egyék többet.
Délután gyönge erőfeszítést tett, hogy a táplálékhoz jusson. Én
elszunnyadtam; de egy pillanat sem telt bele, már fölébredtem. Egész nap
és egész éjjel szemtől szemben ültünk egymással, én kimerülten, de
elszántan, ő sírva és éhségről panaszkodva. Tudom, hogy egy éj és egy
nap volt; de akkor úgy tetszett, – s úgy tetszik most is nekem, – mintha
végtelen hosszú idő lett volna.
Így tehát összeférhetetlenségünk nyilt harcban végződött. Két hosszú
napig fojtott hangon s ökleinkkel küzködtünk. Volt idő, mikor őrjöngve
ütöttem-vertem őt; volt idő, mikor hizelgő szavakkal lelkére beszéltem,
sőt egyszer meg akartam vesztegetni az utolsó üveg burgundival, mert
esővíz-szivattyúnk volt, amelyből vizet szerezhettem. De sem erőszaknak,
sem szép szónak nem volt foganatja; valóban elvesztette már tiszta
eszét. Nem akarta abbahagyni sem a táplálékra irányzott támadásait, sem
lármás fecsegését. Nem akartam szem előtt tartani a legelemibb
elővigyázatot sem, mely arra irányult, hogy fogságunk elviselhető
legyen. Lassacskán kezdtem belátni, hogy szelleme teljesen elborult s
hogy egyetlen társam e szűk, egészségtelen sötétségben egy tébolyodott.
Egy-egy határozatlan emlékemből ítélve, hajlandó vagyok azt gondolni,
hogy saját elmém is el-elkalandozott olykor-olykor. Csodás, félelmetes
álmok rohantak meg, valahányszor elaludtam. Furcsán hangzik, de csaknem
azt hiszem, hogy a tiszteletes gyöngesége és őrültsége óvott és
erősített meg engem annyira, hogy épeszű maradtam.
A nyolcadik napon a pap susogás helyett hangosan kezdett beszélni és
semmivel sem tudtam rábírni, hogy mérsékelje beszédét.
– Igazságos, óh, Istenem! – ismételgette újra meg újra. – Igazságos
dolog. Engem sujtson s enyéimet a bűnhödés. Vétkeztünk, célt
tévesztettünk. Szegénység volt, szomorúság volt mindenütt; a szegényeket
a porba tiporták és én békességben tudtam élni. Jóleső ostobaságot
prédikáltam, – Istenem, milyen ostobaságot! – mikor föl kellett volna
állanom, ha meg is haltam volna s rájuk kellett volna kiáltanom:
tartsatok bűnbánatot! – bűnbánatot!… Ti elnyomói a szegényeknek és
nyomorultaknak…
Majd hirtelen átcsapott az eleségre, amelytől eltiltottam. Kért,
könyörgött, sírt és végül fenyegetőzött. Elkezdett hangosabban beszélni;
kértem, ne tegye. Észrevette, hogy ezzel hat reám; fenyegetőzni kezdett
hát, hogy kiabálni fog és ránkszabadítja a Marsbelieket. Eleinte
megijedtem ettől; de a legkisebb engedmény hihetetlenül csökkentette
volna a menekülés reménységét. Nem engedtem hát neki, bár nem voltam
bizonyos benne, nem teszi-e meg, amivel fenyegetett. De aznap, annyi
bizonyos, nem tette meg. Csaknem az egész nyolcadik és kilencedik napon
keresztül folyton emelkedő hangon fenyegetőzött, könyörgött; közbe-közbe
megeredt félig értelmetlen s mindig vizenyős bűnbánatának csatornája,
azért, hogy az Urat renyhén, tettetve szolgálta. Valósággal szánalomra
gerjesztett. Majd egy darabig aludt és azután újult erővel kezdte, oly
hangosan, hogy kénytelen voltam megakasztani.
– Legyen csendben! – könyörögtem.
Térdére emelkedett, mert eddig a rézedények mellett ült a sötétségben.
– Nagyon is sokáig voltam csendben, – szólt oly hangon, amelynek
okvetlenül el kellett hallatszania az üregig, – és most sajátmagam ellen
kell tanuskodnom. Jaj e hitetlen városnak! Jaj! jaj! jaj! jaj! jaj! jaj!
a föld lakóinak!
– Elhallgasson! – szóltam, talpra ugorva s rettegve, hogy a Marsbeliek
meg találnak hallani bennünket. – Az Isten szerelmeért…
– Nem! – kiáltotta a tiszteletes torkaszakadtából, szintén felállva s
karjait kiterjesztve. – Beszélek! Az Úr szava nehezedett rám.
Három lépéssel a konyhaajtóhoz ugrott.
– Magam ellen kell tanuskodnom. Megyek. Már nagyon is sokáig
késlekedtem.
Kinyujtottam kezemet és levettem a falon függő nagy konyhakést. Egy
pillanat mulva utána ugrottam. Félelmemben kegyetlen lettem. A konyha
közepe táján utólértem. Az emberszeretet végső fellobbanásában
megfordítottam a kés pengéjét s vastag nyelével sujtottam le rá. Arccal
előre bukott, hosszában a földre. Megbotlottam benne s lihegve
megálltam. Csendesen feküdt.
Hirtelen zajt hallottam kívülről, leváló vakolat zuhanását s a
háromszögletű nyílás a falban elsötétedett. Felnéztem s láttam, hogy az
egyik munkagép alsó felülete közeledik lassan a lyukhoz. Egyik
megragadásra szolgáló karja a romok közt mozgott ide-oda; egy másik
karja pedig az utat tapogatta a lehullott gerendák fölött. Kővé meredve
bámultam rá. Egy üveglemezfélén keresztül, a test széléhez közel, egy
Marsbeli arcát és szúrós, nagy, fekete szemeit láttam, majd egy
tapogató-szerv hosszú érckígyója nyúlt be, lassan tapogatózva, a lyukon
keresztül.
Erőlködve megfordultam, keresztülbotorkáltam a tiszteletesen és
megálltam a mosogatókonyha ajtajában. A tapogató-szerv körülbelül két
yardnyi hosszúságban bent volt már a szobában, ahol furcsa, hirtelen
mozdulatokkal ide-oda tekergett. Egy darabig lebűvölve álltam e lassú,
rángatózó mozgás láttára. Majd halk, rekedt kiáltással
keresztültörtettem a mosogatókonyhán. Minden tagom remegett; alig tudtam
megállni lábamon. Kinyitottam a fáskamra ajtaját s megállva a
sötétségben, a gyöngén megvilágított ajtón át a konyhába bámultam s
hallgatóztam. Vajjon meglátott-e a Marsbeli? Mit csinálhatott most?
Valami nagyon nyugodtan ide-oda mozgott a konyhában: újra meg újra
nekiütődött a falnak s mozgás közben gyönge érczörgést hallatott, mint
mikor a karikára fűzött kulcsokat megrázzák. Majd hallottam, amint
valami súlyos test – sajnos, nagyon is jól tudtam, mi – vonszolódott a
konyha padlóján keresztül a nyílás felé. Ellenállhatatlanul vonzott
valami, hogy az ajtóhoz kússzak, ahonnan kileskelődtem a konyhába.
Láttam, amint a százkarú munkagépben ülő Marsbeli a külső nap fényében
ragyogó háromszögű nyílásban a tiszteletes fejét vizsgálta. Egyszerre
arra gondoltam, hogy annak az ütésnek a nyomáról, amelyet én mértem rá,
rá fog jönni az én jelenlétemre.
Visszamásztam a fáskamrába, magamra csuktam az ajtaját s amily
zajtalanul csak lehetett, elkezdtem a sötétségben, amennyire csak
tudtam, elrejtőzködni a fadarabok és a szén között. Közbe-közbe mereven
hallgatóztam, nem dugta-e keresztül a Marsbeli tapogatóját újra a
nyiláson.
Nemsokára újra hallatszott a gyönge érccsörgés. Szinte láttam, amint
lassan tapogatózik a konyhában. Csakhamar közelebbről hallottam a
mosogatókonyhából, amint megítélhettem. Azt gondoltam, nem lesz elég
hosszú ahhoz, hogy hozzám elérjen. Nem fogytam ki az imádságból. Mellém
ért, gyöngén kaparászva a fáskamra ajtaja körül. Csaknem
elviselhetetlen, végtelennek látszó várakozás következett; majd
hallottam, amint a kilincset tapogatta. Megtalálta az ajtót! A Marsbeli
ismerte az ajtót!
Talán egy percig kínlódhatott a zárral s azután kinyílt az ajtó.
A sötétségben éppen hogy kivehettem, amint a tapogató-szerv – legjobban
elefántormányhoz hasonlítva – felém tekergett, megérintve s megvizsgálva
a falat, a szenet, a fát és a kamra tetejét. Mintha valami fekete féreg
mozgatta volna ide-oda vak fejét.
Egyszer még a csizmám sarkát is megérintette. Hajszál híja volt, hogy
fel nem sikoltottam; beleharaptam a kezembe. Egy ideig elcsendesedett.
Azt képzelhettem, hogy visszahúzódott. Egyszer csak hirtelen koppanással
megkapott valamit – már azt hittem, hogy engemet! – s úgy látszott,
távozik a kamrából. Az első pillanatban nem voltam bizonyos benne, mi
történt. Bizonyára elvitt egy széndarabot, hogy megvizsgálja.
Éltem az alkalommal s kissé megváltoztattam helyzetemet, mert már szinte
görcs fogott el; azután hallgatóztam. Szenvedélyes imákat suttogtam
biztonságomért.
Csakhamar hallottam, hogy a lassú, óvatos zaj újra felém közeledik.
Lassacskán nyomult közelebb, közelebb, kaparászva a falakon és tapogatva
a bútorokat.
Miközben bizonytalanul várakoztam, a tapogató-szerv élesen odaütődött a
kamra ajtajához és bezárta. Hallottam, hogy bemegy az éléskamrába. A
kétszersült dobozok megzörrentek, egy palack összetört és azután erős
ütés érte a fáskamra ajtaját. Erre csend következett, amely végtelennek
tetsző várakozásba olvadt bele.
Eltávozott?
Végre föl kellett tennem, hogy el.
Nem jött be többé a mosogatókonyhába, de én az egész tizedik napon ott
hevertem a szűk sötétségben, szén és fa közé temetve s nem volt
bátorságom még arra sem, hogy kimásszak vizet inni, bár rettenetesen
szomjaztam. Bekövetkezett a tizenegyedik nap, mielőtt ennyire
kimerészkedtem biztos helyemről.