IV. A tiszteletes halála.

Fogságunk hatodik napján történt, hogy utoljára pillantottam ki a résen

és csakhamar egyedül találtam magam. A tiszteletes a helyett, hogy

szorosan mellém húzódva, megpróbált volna a leshelytől eltávolítani,

visszament a mosogatókonyhába. Hirtelen gondolat villant meg bennem.

Gyorsan, nyugodtan visszamentem a mosogatókonyhába. A sötétségben

hallottam, hogy a pap iszik. Feléje kaptam a sötétben s ujjaim egy

palack burgundit ragadtak meg.

Néhány percig verekedtünk. A palack leesett a padlóra s összetörött.

Erre abbahagytam a küzdelmet s fölemelkedtem. Lihegve, fenyegetőzve

álltunk egymással szemben. Végre közötte s a táplálék között

helyezkedtem el és kijelentettem neki azt az elhatározásomat, hogy erős

fegyelmet fogok tartani.

Felosztottam az eleséget az éléskamrában annyi részre, hogy tíz napig

elég legyen. Azt akartam, hogy a pap ezen a napon ne egyék többet.

Délután gyönge erőfeszítést tett, hogy a táplálékhoz jusson. Én

elszunnyadtam; de egy pillanat sem telt bele, már fölébredtem. Egész nap

és egész éjjel szemtől szemben ültünk egymással, én kimerülten, de

elszántan, ő sírva és éhségről panaszkodva. Tudom, hogy egy éj és egy

nap volt; de akkor úgy tetszett, – s úgy tetszik most is nekem, – mintha

végtelen hosszú idő lett volna.

Így tehát összeférhetetlenségünk nyilt harcban végződött. Két hosszú

napig fojtott hangon s ökleinkkel küzködtünk. Volt idő, mikor őrjöngve

ütöttem-vertem őt; volt idő, mikor hizelgő szavakkal lelkére beszéltem,

sőt egyszer meg akartam vesztegetni az utolsó üveg burgundival, mert

esővíz-szivattyúnk volt, amelyből vizet szerezhettem. De sem erőszaknak,

sem szép szónak nem volt foganatja; valóban elvesztette már tiszta

eszét. Nem akarta abbahagyni sem a táplálékra irányzott támadásait, sem

lármás fecsegését. Nem akartam szem előtt tartani a legelemibb

elővigyázatot sem, mely arra irányult, hogy fogságunk elviselhető

legyen. Lassacskán kezdtem belátni, hogy szelleme teljesen elborult s

hogy egyetlen társam e szűk, egészségtelen sötétségben egy tébolyodott.

Egy-egy határozatlan emlékemből ítélve, hajlandó vagyok azt gondolni,

hogy saját elmém is el-elkalandozott olykor-olykor. Csodás, félelmetes

álmok rohantak meg, valahányszor elaludtam. Furcsán hangzik, de csaknem

azt hiszem, hogy a tiszteletes gyöngesége és őrültsége óvott és

erősített meg engem annyira, hogy épeszű maradtam.

A nyolcadik napon a pap susogás helyett hangosan kezdett beszélni és

semmivel sem tudtam rábírni, hogy mérsékelje beszédét.

– Igazságos, óh, Istenem! – ismételgette újra meg újra. – Igazságos

dolog. Engem sujtson s enyéimet a bűnhödés. Vétkeztünk, célt

tévesztettünk. Szegénység volt, szomorúság volt mindenütt; a szegényeket

a porba tiporták és én békességben tudtam élni. Jóleső ostobaságot

prédikáltam, – Istenem, milyen ostobaságot! – mikor föl kellett volna

állanom, ha meg is haltam volna s rájuk kellett volna kiáltanom:

tartsatok bűnbánatot! – bűnbánatot!… Ti elnyomói a szegényeknek és

nyomorultaknak…

Majd hirtelen átcsapott az eleségre, amelytől eltiltottam. Kért,

könyörgött, sírt és végül fenyegetőzött. Elkezdett hangosabban beszélni;

kértem, ne tegye. Észrevette, hogy ezzel hat reám; fenyegetőzni kezdett

hát, hogy kiabálni fog és ránkszabadítja a Marsbelieket. Eleinte

megijedtem ettől; de a legkisebb engedmény hihetetlenül csökkentette

volna a menekülés reménységét. Nem engedtem hát neki, bár nem voltam

bizonyos benne, nem teszi-e meg, amivel fenyegetett. De aznap, annyi

bizonyos, nem tette meg. Csaknem az egész nyolcadik és kilencedik napon

keresztül folyton emelkedő hangon fenyegetőzött, könyörgött; közbe-közbe

megeredt félig értelmetlen s mindig vizenyős bűnbánatának csatornája,

azért, hogy az Urat renyhén, tettetve szolgálta. Valósággal szánalomra

gerjesztett. Majd egy darabig aludt és azután újult erővel kezdte, oly

hangosan, hogy kénytelen voltam megakasztani.

– Legyen csendben! – könyörögtem.

Térdére emelkedett, mert eddig a rézedények mellett ült a sötétségben.

– Nagyon is sokáig voltam csendben, – szólt oly hangon, amelynek

okvetlenül el kellett hallatszania az üregig, – és most sajátmagam ellen

kell tanuskodnom. Jaj e hitetlen városnak! Jaj! jaj! jaj! jaj! jaj! jaj!

a föld lakóinak!

– Elhallgasson! – szóltam, talpra ugorva s rettegve, hogy a Marsbeliek

meg találnak hallani bennünket. – Az Isten szerelmeért…

– Nem! – kiáltotta a tiszteletes torkaszakadtából, szintén felállva s

karjait kiterjesztve. – Beszélek! Az Úr szava nehezedett rám.

Három lépéssel a konyhaajtóhoz ugrott.

– Magam ellen kell tanuskodnom. Megyek. Már nagyon is sokáig

késlekedtem.

Kinyujtottam kezemet és levettem a falon függő nagy konyhakést. Egy

pillanat mulva utána ugrottam. Félelmemben kegyetlen lettem. A konyha

közepe táján utólértem. Az emberszeretet végső fellobbanásában

megfordítottam a kés pengéjét s vastag nyelével sujtottam le rá. Arccal

előre bukott, hosszában a földre. Megbotlottam benne s lihegve

megálltam. Csendesen feküdt.

Hirtelen zajt hallottam kívülről, leváló vakolat zuhanását s a

háromszögletű nyílás a falban elsötétedett. Felnéztem s láttam, hogy az

egyik munkagép alsó felülete közeledik lassan a lyukhoz. Egyik

megragadásra szolgáló karja a romok közt mozgott ide-oda; egy másik

karja pedig az utat tapogatta a lehullott gerendák fölött. Kővé meredve

bámultam rá. Egy üveglemezfélén keresztül, a test széléhez közel, egy

Marsbeli arcát és szúrós, nagy, fekete szemeit láttam, majd egy

tapogató-szerv hosszú érckígyója nyúlt be, lassan tapogatózva, a lyukon

keresztül.

Erőlködve megfordultam, keresztülbotorkáltam a tiszteletesen és

megálltam a mosogatókonyha ajtajában. A tapogató-szerv körülbelül két

yardnyi hosszúságban bent volt már a szobában, ahol furcsa, hirtelen

mozdulatokkal ide-oda tekergett. Egy darabig lebűvölve álltam e lassú,

rángatózó mozgás láttára. Majd halk, rekedt kiáltással

keresztültörtettem a mosogatókonyhán. Minden tagom remegett; alig tudtam

megállni lábamon. Kinyitottam a fáskamra ajtaját s megállva a

sötétségben, a gyöngén megvilágított ajtón át a konyhába bámultam s

hallgatóztam. Vajjon meglátott-e a Marsbeli? Mit csinálhatott most?

Valami nagyon nyugodtan ide-oda mozgott a konyhában: újra meg újra

nekiütődött a falnak s mozgás közben gyönge érczörgést hallatott, mint

mikor a karikára fűzött kulcsokat megrázzák. Majd hallottam, amint

valami súlyos test – sajnos, nagyon is jól tudtam, mi – vonszolódott a

konyha padlóján keresztül a nyílás felé. Ellenállhatatlanul vonzott

valami, hogy az ajtóhoz kússzak, ahonnan kileskelődtem a konyhába.

Láttam, amint a százkarú munkagépben ülő Marsbeli a külső nap fényében

ragyogó háromszögű nyílásban a tiszteletes fejét vizsgálta. Egyszerre

arra gondoltam, hogy annak az ütésnek a nyomáról, amelyet én mértem rá,

rá fog jönni az én jelenlétemre.

Visszamásztam a fáskamrába, magamra csuktam az ajtaját s amily

zajtalanul csak lehetett, elkezdtem a sötétségben, amennyire csak

tudtam, elrejtőzködni a fadarabok és a szén között. Közbe-közbe mereven

hallgatóztam, nem dugta-e keresztül a Marsbeli tapogatóját újra a

nyiláson.

Nemsokára újra hallatszott a gyönge érccsörgés. Szinte láttam, amint

lassan tapogatózik a konyhában. Csakhamar közelebbről hallottam a

mosogatókonyhából, amint megítélhettem. Azt gondoltam, nem lesz elég

hosszú ahhoz, hogy hozzám elérjen. Nem fogytam ki az imádságból. Mellém

ért, gyöngén kaparászva a fáskamra ajtaja körül. Csaknem

elviselhetetlen, végtelennek látszó várakozás következett; majd

hallottam, amint a kilincset tapogatta. Megtalálta az ajtót! A Marsbeli

ismerte az ajtót!

Talán egy percig kínlódhatott a zárral s azután kinyílt az ajtó.

A sötétségben éppen hogy kivehettem, amint a tapogató-szerv – legjobban

elefántormányhoz hasonlítva – felém tekergett, megérintve s megvizsgálva

a falat, a szenet, a fát és a kamra tetejét. Mintha valami fekete féreg

mozgatta volna ide-oda vak fejét.

Egyszer még a csizmám sarkát is megérintette. Hajszál híja volt, hogy

fel nem sikoltottam; beleharaptam a kezembe. Egy ideig elcsendesedett.

Azt képzelhettem, hogy visszahúzódott. Egyszer csak hirtelen koppanással

megkapott valamit – már azt hittem, hogy engemet! – s úgy látszott,

távozik a kamrából. Az első pillanatban nem voltam bizonyos benne, mi

történt. Bizonyára elvitt egy széndarabot, hogy megvizsgálja.

Éltem az alkalommal s kissé megváltoztattam helyzetemet, mert már szinte

görcs fogott el; azután hallgatóztam. Szenvedélyes imákat suttogtam

biztonságomért.

Csakhamar hallottam, hogy a lassú, óvatos zaj újra felém közeledik.

Lassacskán nyomult közelebb, közelebb, kaparászva a falakon és tapogatva

a bútorokat.

Miközben bizonytalanul várakoztam, a tapogató-szerv élesen odaütődött a

kamra ajtajához és bezárta. Hallottam, hogy bemegy az éléskamrába. A

kétszersült dobozok megzörrentek, egy palack összetört és azután erős

ütés érte a fáskamra ajtaját. Erre csend következett, amely végtelennek

tetsző várakozásba olvadt bele.

Eltávozott?

Végre föl kellett tennem, hogy el.

Nem jött be többé a mosogatókonyhába, de én az egész tizedik napon ott

hevertem a szűk sötétségben, szén és fa közé temetve s nem volt

bátorságom még arra sem, hogy kimásszak vizet inni, bár rettenetesen

szomjaztam. Bekövetkezett a tizenegyedik nap, mielőtt ennyire

kimerészkedtem biztos helyemről.

Világok harca · 第 33 / 40 题