Egy második hadigép közeledése visszaűzött leshelyünktől a
mosogatókonyhába, mert féltünk, hogy a Marsbeli a magasból megpillanthat
bennünket a torlasz mögött. Később nem igen tartottunk ettől, mert
rájöttünk, hogy a vakító napfényben levő szem menedékhelyünket
koromsötétségnek látja; de eleinte a közeledés legegyszerűbb jelére nagy
szívdobogás közt menekültünk a mosogatókonyhába. De bármily rémítő
veszély fenyegetett, a kikukucskálás ingerének egyikünk sem állhatott
ellen. S most szinte bámulattal gondolok arra, hogy bár az éhhalál vagy
esetleg ennél még borzasztóbb elpusztulás veszedelme fenyegetett, mégis
elkeseredett harcot folytattunk a kitekintés eme szörnyű előjogáért.
Groteszk léptekkel mértük fel s alá a konyhát, tele égő kíváncsisággal s
attól félve, hogy zajt csapunk. És azon a néhány hüvelyknyi veszedelmes
területen verekedtünk, lökdösődtünk, taszigáltuk egymást.
Bizonyos, hogy hajlamaink, észjárásunk és cselekvési módunk semmikép sem
fért össze. A veszély és az elszigeteltség még inkább fokozta ezt az
összeférhetetlenséget. Már Hallifordban meggyűlöltem gyámoltalan
jajgatását, ostoba nyakasságát. Végnélküli mormogó monológjai teljesen
megakadályoztak abban, hogy valami menekülési módot kieszeljek s
olykor-olykor valósággal az őrülés szélére kergetett. Annyira hiányával
volt az önfegyelmezésnek, mint egy együgyü némber. Órákhosszat el tudott
sírni s valóban azt hiszem, hogy az életnek ez az elkényeztetett
gyermeke azt gondolta, hogy gyönge könnyeinek van valami haszna. És én
ott ültem a sötétségben, képtelenül arra, hogy kivonjam elmémet ez
alkalmatlankodások hatása alól. Többet evett, mint én s hiába
bizonyítgattam neki, hogy életbenmaradásunk egyetlen reménye nem más,
mint hogy addig, míg a Marsbeliek az üreggel el nem készülnek, a házban
tartózkodjunk s hogy e hosszú várakozás ideje alatt csakhamar
bekövetkezhetik az a perc, amikor hiányát fogjuk érezni a tápláléknak.
Hosszabb időközökben meggondolatlanul nagyokat evett és ivott s csak
keveset aludt.
Amint teltek a napok, szörnyű gondatlansága annyira fokozta szorult
helyzetünk veszedelmét, hogy bármennyire undorított is a dolog,
fenyegetéshez s végül veréshez folyamodtam. Ez egy időre kijózanította.
De azok közül a ravasz találékonysággal telt, gyönge emberek közül való
volt, akik nem törődnek sem istennel, sem emberrel, sőt nem törődnek
saját magukkal sem, a büszkeséget nem ismerik, félénk, vérszegény,
gyűlölködő lelkek.
Kellemetlen reám nézve visszaemlékezni és leírni ezeket a dolgokat; de
azt akarom, hogy történetemből ne maradjon el semmi. Az, aki megmenekült
az élet sötét és rémületes látványaitól, brutalitásomat, a végső
tragédiát előidéző dühkitörésemet nagyon könnyen elítélheti; mert az
ilyen ember mindenkinél jobban tudja azt, mi igazságtalanság; de
sejtelme sincs arról, mire képesek az agyonkínzottak. De akik az
árnyékot járva, végül eljutottak a dolgok alapjaihoz, azokban több lesz
az irgalom.
S mialatt mi belül susogva végigküzdöttük sötét, homályos vitánkat, étel
és ital után kapkodva, verekedve, azalatt kívül a rettenetes június
irgalmatlan napfényében a Marsbeliek tovább folytatták különös, csodás
munkájukat az üregben.
Hadd térjek vissza akkori új tapasztalataimra. Jódarab idő mulva mertem
csak visszatérni leshelyemre. A jövevények ezalatt nem kevesebb, mint
három hadigép gazdáival erősbödtek. Ez utóbbiak új eszközöket hoztak
magukkal, amelyek rendben ott álltak a henger körül. A második munkagép
már készen állt és azzal volt elfoglalva, hogy az egyik új készüléknek
szolgáljon. Ez hatalmas tejeskannához hasonló test volt, amely fölött
körte-alakú tartály ingott ide-oda s amelyből fehér por ömlött egy alul
levő kerek medencébe.
Az ingó mozgást a munkagép egyik tapogatószerve hozta létre. A munkagép
két, ásásra való kezével nagy göröngytömeget ásott ki és dobott bele a
körte-alakú tartályba; egy másik karjával pedig időnként kinyitott egy
ajtót és kormos fekete salakot tisztított le a gép középső részéről. Más
acél-tapogató a port a medencéből barázdás csatornán keresztül valami
más tartály felé irányította, amelyet a kékes porsánc elfödött szemeim
elől. E láthatatlan tartályból vékony zöld füstszalag emelkedett
merőlegesen a csendes levegőbe. Amint nézegettem, a munkagép halk zenei
csengéssel kinyujtotta egyik összecsukható tapogatóját, mely egy
pillanattal előbb csonka kilógó része volt csak neki s a vége csakhamar
eltűnt a göröngysánc mögött. A következő pillanatban fehér
aluminium-rudat emelt föl, amely még érintetlen volt s vakító fényben
ragyogott és letette az üreg szélére álló, egyre növekvő rúd-halomra. A
szürkülettől a csillagos éjszaka beálltáig ez az ügyes gép többet
csinált száz rúdnál a nyers göröngyből s a kékes porsánc folyton
emelkedett, míg végre az üreg száját el nem érte.
E gépek gyors, bonyolult mozgásai és gazdáik tehetetlen, lihegő
ügyetlensége között oly szembeszökő volt az ellentét, hogy napokon
keresztül ismételten azt kérdeztem magamtól, valóban ez utóbbiak-e az
élőlények.
Éppen a tiszteletes nézett ki a nyíláson, mikor az első embereket hozták
az üregbe. Én lenn ültem összekuporodva, feszült figyelemmel
hallgatózva. A tiszteletes hirtelen visszahökkent és én attól tartva,
hogy észrevettek bennünket, ijedten összekuporodtam. A tiszteletes
lemászott a romhalmazról s mellém kuporodva a sötétségben, tagolatlan
hangokat ejtett heves taglejtések közben, úgyhogy egy percre reám is
átragadt rémülete. Csak kezével intett, hogy lemond a nyílásról; s
kíváncsiságom csakhamar oly bátorságot öntött belém, hogy fölkeltem,
keresztüllépve rajta, s felkapaszkodtam a nyiláshoz. Eleinte nem
láthattam, mi lehet az oka rémületének. A szürkület beállófélben volt, a
kis csillagok alig látszottak; de az üreget fényesre világította az
aluminiumgyártás libegő zöld tüze. Az egész kép, szörnyen fárasztva a
szemet, libegő zöld lángok és ide-oda mozgó rozsdás-fekete árnyak
keveréke volt. E tömkeleg felett s rajta keresztül denevérek röpködtek,
minderre ügyet sem vetve. A nehézkesen mozgó Marsbeliek már nem
látszottak; a kékeszöld porrakás annyira emelkedett, hogy elfödte őket;
s az üreg sarkában egy hadigép állt, összehúzott, megkurtított lábakon.
A gép csengő lármája közben egyszerre csak úgy rémlett, mintha emberi
hangokat hallottam volna. Eleinte azt hittem, hogy tévedek.
Összekuporodtam, megfigyelve a hadigép minden részletét s most először
győződve meg róla teljesen, hogy a csuklya csakugyan Marsbelit rejt
magában. Mikor a zöld lángok a magasba lobbantak, láttam bőrének olajos
csillámlását és szemeinek ragyogását. Egyszerre csak ordítást hallottam
s láttam, amint egy hosszú tapogató a gép válla fölött belenyúlt a hátán
puposodó kis ketrecbe, ahonnan valami hevesen ellenkező, rejtelmes
fekete tömeget emelt a magasba a csillagok felé. Mikor a fekete tárgy
megint lefelé ereszkedett, láttam a zöld világítás mellett, hogy egy
férfi volt. Egy pillanatra tisztán látható volt. Erős, vöröses, jól
öltözött, középkorú férfi volt, aki három nap előtt mindenbizonyára mint
nagytekintélyű ember járt a világban. Láttam kimeredt szemeit s az
inggombjaira s óraláncára hulló fénysugarakat. Eltűnt a domb mögött és
egy pillanatig csend volt. De csakhamar ordítás és a Marsbeliek
elnyujtott örömujjongása volt hallható…
Lecsúsztam a romhalmazon, talpra ugrottam s kezeimet két fülemre
szorítva, visszarohantam a mosogatókonyhába. A tiszteletes, aki kezeit
feje fölé kulcsolva, némán kuporgott, felnézett, amint elsiettem
mellette, hangosan felkiáltott és utánam rohant.
Akkor éjjel, amint a mosogatókonyhában leselkedtünk, eltelve
borzadállyal, bár úgy éreztem, hogy sürgős szükségünk volna a
cselekvésre, hasztalanul próbáltam bármily menekülési tervet kieszelni;
de később, a második napon, nagyon világosan fontolóra tudtam venni
helyzetünket. A tiszteletes képtelen volt minden megbeszélésre; a
rendkívüli ijedelmek hatása alatt erőszakos ösztönök rabja lett, józan
eszét és előrelátását pedig elvesztette. Valósággal állati szinvonalra
sülyedt alá. Én azonban annál jobban megembereltem magam. Amint a
tényeket áttekintettem, úgy rémlett, hogy bármily félelmetes is a
helyzetünk, még sincs okunk a feltétlen csüggedésre. Menekülésünk
főreménye az a lehetőség volt, hogy a Marsbeliek csak ideiglenes
tábornak akarják használni az üreget. Vagy ha állandó tábori hely lesz
is, esetleg nem fogják szükségesnek tartani, hogy folyton őrizzék,
úgyhogy alkalmunk nyílhatik esetleg a menekülésre. Meghánytam-vetettem
gondosan azt a lehetőséget is, nem áshatnánk-e utat magunknak az üreggel
ellenkező irányban? De az az eshetőség, hogy valami őrtálló hadigép
szemei előtt bukkanhatunk ki a szabadba, eleinte túlságosan
rettenetesnek látszott. Aztán meg ásni is egészen magamnak kellett
volna. A tiszteletes bizonyára nem segített volna.
Ha jól emlékszem, a harmadik nap láttam a megölt legényt. Ez volt az
egyetlen alkalom, mikor valósággal láttam a Marsbelieket táplálkozni. E
tapasztalat után kerültem a falrést a nap java részében. A
mosogatókonyhába mentem, eltávolítottam az ajtót s néhány órát ásással
töltöttem; oly halkan használva fejszémet, amint csak telt tőlem. De
amint pár láb mélységű lyukat ástam, a porhanyós föld zajt csapva
beomlott, úgyhogy nem mertem folytatni a munkát. Elvesztettem
bátorságomat s hosszú ideig a mosogatókonyha padlóján hevertem, nem
merve mozdulni sem. És most már teljesen lemondtam arról a gondolatról,
hogy utat ásva meneküljünk.
Hogy mily benyomást tettek rám a Marsbeliek, arra nézve jellemző az a
körülmény, hogy eleinte nem igen vagy egyáltalán nem is reménykedtem
abban, hogy úgy fogunk megmenekülni, hogy a Marsbelieket emberi
erőfeszítéssel legyőzik majd. Csak a negyedik vagy ötödik éjjel
hallottam olyasfélét hangot, amely heves ágyúzáshoz hasonlított.
Késő éjszaka volt s a hold fényesen ragyogott. A Marsbeliek félrevitték
az ásógépet s egy hadigépen kívül, amely az üreg távolabbi töltésén állt
és egy munkagépen kívül, amely közvetlenül leshelyem alatt működött az
üreg egyik sarkában, úgyhogy nem is láthattam, a hely elhagyatott volt.
Kivéve a munkagépből eredő sápadt ragyogást, a rudakat és a fehér
holdvilágos foltokat, az üreg sötétségbe borult és eltekintve a munkagép
éles csengésétől, egészen csendes is volt.
Gyönyörű, derült éjszaka volt. Kivéve egyetlen egy bolygót, úgy
látszott, a hold maga vette birtokába az egész égboltozatot.
Kutyaugatást hallottam s ez a barátságos hang indított a hallgatózásra.
Hallottam is aztán egészen tisztán egy tompa dördülést, tökéletesen
olyat, mint a nagy ágyúk hangja. Hat dördülést számláltam meg egymás
után s hosszú idő mulva újra hatot és ez volt minden.