III. A fogság napjai.

Egy második hadigép közeledése visszaűzött leshelyünktől a

mosogatókonyhába, mert féltünk, hogy a Marsbeli a magasból megpillanthat

bennünket a torlasz mögött. Később nem igen tartottunk ettől, mert

rájöttünk, hogy a vakító napfényben levő szem menedékhelyünket

koromsötétségnek látja; de eleinte a közeledés legegyszerűbb jelére nagy

szívdobogás közt menekültünk a mosogatókonyhába. De bármily rémítő

veszély fenyegetett, a kikukucskálás ingerének egyikünk sem állhatott

ellen. S most szinte bámulattal gondolok arra, hogy bár az éhhalál vagy

esetleg ennél még borzasztóbb elpusztulás veszedelme fenyegetett, mégis

elkeseredett harcot folytattunk a kitekintés eme szörnyű előjogáért.

Groteszk léptekkel mértük fel s alá a konyhát, tele égő kíváncsisággal s

attól félve, hogy zajt csapunk. És azon a néhány hüvelyknyi veszedelmes

területen verekedtünk, lökdösődtünk, taszigáltuk egymást.

Bizonyos, hogy hajlamaink, észjárásunk és cselekvési módunk semmikép sem

fért össze. A veszély és az elszigeteltség még inkább fokozta ezt az

összeférhetetlenséget. Már Hallifordban meggyűlöltem gyámoltalan

jajgatását, ostoba nyakasságát. Végnélküli mormogó monológjai teljesen

megakadályoztak abban, hogy valami menekülési módot kieszeljek s

olykor-olykor valósággal az őrülés szélére kergetett. Annyira hiányával

volt az önfegyelmezésnek, mint egy együgyü némber. Órákhosszat el tudott

sírni s valóban azt hiszem, hogy az életnek ez az elkényeztetett

gyermeke azt gondolta, hogy gyönge könnyeinek van valami haszna. És én

ott ültem a sötétségben, képtelenül arra, hogy kivonjam elmémet ez

alkalmatlankodások hatása alól. Többet evett, mint én s hiába

bizonyítgattam neki, hogy életbenmaradásunk egyetlen reménye nem más,

mint hogy addig, míg a Marsbeliek az üreggel el nem készülnek, a házban

tartózkodjunk s hogy e hosszú várakozás ideje alatt csakhamar

bekövetkezhetik az a perc, amikor hiányát fogjuk érezni a tápláléknak.

Hosszabb időközökben meggondolatlanul nagyokat evett és ivott s csak

keveset aludt.

Amint teltek a napok, szörnyű gondatlansága annyira fokozta szorult

helyzetünk veszedelmét, hogy bármennyire undorított is a dolog,

fenyegetéshez s végül veréshez folyamodtam. Ez egy időre kijózanította.

De azok közül a ravasz találékonysággal telt, gyönge emberek közül való

volt, akik nem törődnek sem istennel, sem emberrel, sőt nem törődnek

saját magukkal sem, a büszkeséget nem ismerik, félénk, vérszegény,

gyűlölködő lelkek.

Kellemetlen reám nézve visszaemlékezni és leírni ezeket a dolgokat; de

azt akarom, hogy történetemből ne maradjon el semmi. Az, aki megmenekült

az élet sötét és rémületes látványaitól, brutalitásomat, a végső

tragédiát előidéző dühkitörésemet nagyon könnyen elítélheti; mert az

ilyen ember mindenkinél jobban tudja azt, mi igazságtalanság; de

sejtelme sincs arról, mire képesek az agyonkínzottak. De akik az

árnyékot járva, végül eljutottak a dolgok alapjaihoz, azokban több lesz

az irgalom.

S mialatt mi belül susogva végigküzdöttük sötét, homályos vitánkat, étel

és ital után kapkodva, verekedve, azalatt kívül a rettenetes június

irgalmatlan napfényében a Marsbeliek tovább folytatták különös, csodás

munkájukat az üregben.

Hadd térjek vissza akkori új tapasztalataimra. Jódarab idő mulva mertem

csak visszatérni leshelyemre. A jövevények ezalatt nem kevesebb, mint

három hadigép gazdáival erősbödtek. Ez utóbbiak új eszközöket hoztak

magukkal, amelyek rendben ott álltak a henger körül. A második munkagép

már készen állt és azzal volt elfoglalva, hogy az egyik új készüléknek

szolgáljon. Ez hatalmas tejeskannához hasonló test volt, amely fölött

körte-alakú tartály ingott ide-oda s amelyből fehér por ömlött egy alul

levő kerek medencébe.

Az ingó mozgást a munkagép egyik tapogatószerve hozta létre. A munkagép

két, ásásra való kezével nagy göröngytömeget ásott ki és dobott bele a

körte-alakú tartályba; egy másik karjával pedig időnként kinyitott egy

ajtót és kormos fekete salakot tisztított le a gép középső részéről. Más

acél-tapogató a port a medencéből barázdás csatornán keresztül valami

más tartály felé irányította, amelyet a kékes porsánc elfödött szemeim

elől. E láthatatlan tartályból vékony zöld füstszalag emelkedett

merőlegesen a csendes levegőbe. Amint nézegettem, a munkagép halk zenei

csengéssel kinyujtotta egyik összecsukható tapogatóját, mely egy

pillanattal előbb csonka kilógó része volt csak neki s a vége csakhamar

eltűnt a göröngysánc mögött. A következő pillanatban fehér

aluminium-rudat emelt föl, amely még érintetlen volt s vakító fényben

ragyogott és letette az üreg szélére álló, egyre növekvő rúd-halomra. A

szürkülettől a csillagos éjszaka beálltáig ez az ügyes gép többet

csinált száz rúdnál a nyers göröngyből s a kékes porsánc folyton

emelkedett, míg végre az üreg száját el nem érte.

E gépek gyors, bonyolult mozgásai és gazdáik tehetetlen, lihegő

ügyetlensége között oly szembeszökő volt az ellentét, hogy napokon

keresztül ismételten azt kérdeztem magamtól, valóban ez utóbbiak-e az

élőlények.

Éppen a tiszteletes nézett ki a nyíláson, mikor az első embereket hozták

az üregbe. Én lenn ültem összekuporodva, feszült figyelemmel

hallgatózva. A tiszteletes hirtelen visszahökkent és én attól tartva,

hogy észrevettek bennünket, ijedten összekuporodtam. A tiszteletes

lemászott a romhalmazról s mellém kuporodva a sötétségben, tagolatlan

hangokat ejtett heves taglejtések közben, úgyhogy egy percre reám is

átragadt rémülete. Csak kezével intett, hogy lemond a nyílásról; s

kíváncsiságom csakhamar oly bátorságot öntött belém, hogy fölkeltem,

keresztüllépve rajta, s felkapaszkodtam a nyiláshoz. Eleinte nem

láthattam, mi lehet az oka rémületének. A szürkület beállófélben volt, a

kis csillagok alig látszottak; de az üreget fényesre világította az

aluminiumgyártás libegő zöld tüze. Az egész kép, szörnyen fárasztva a

szemet, libegő zöld lángok és ide-oda mozgó rozsdás-fekete árnyak

keveréke volt. E tömkeleg felett s rajta keresztül denevérek röpködtek,

minderre ügyet sem vetve. A nehézkesen mozgó Marsbeliek már nem

látszottak; a kékeszöld porrakás annyira emelkedett, hogy elfödte őket;

s az üreg sarkában egy hadigép állt, összehúzott, megkurtított lábakon.

A gép csengő lármája közben egyszerre csak úgy rémlett, mintha emberi

hangokat hallottam volna. Eleinte azt hittem, hogy tévedek.

Összekuporodtam, megfigyelve a hadigép minden részletét s most először

győződve meg róla teljesen, hogy a csuklya csakugyan Marsbelit rejt

magában. Mikor a zöld lángok a magasba lobbantak, láttam bőrének olajos

csillámlását és szemeinek ragyogását. Egyszerre csak ordítást hallottam

s láttam, amint egy hosszú tapogató a gép válla fölött belenyúlt a hátán

puposodó kis ketrecbe, ahonnan valami hevesen ellenkező, rejtelmes

fekete tömeget emelt a magasba a csillagok felé. Mikor a fekete tárgy

megint lefelé ereszkedett, láttam a zöld világítás mellett, hogy egy

férfi volt. Egy pillanatra tisztán látható volt. Erős, vöröses, jól

öltözött, középkorú férfi volt, aki három nap előtt mindenbizonyára mint

nagytekintélyű ember járt a világban. Láttam kimeredt szemeit s az

inggombjaira s óraláncára hulló fénysugarakat. Eltűnt a domb mögött és

egy pillanatig csend volt. De csakhamar ordítás és a Marsbeliek

elnyujtott örömujjongása volt hallható…

Lecsúsztam a romhalmazon, talpra ugrottam s kezeimet két fülemre

szorítva, visszarohantam a mosogatókonyhába. A tiszteletes, aki kezeit

feje fölé kulcsolva, némán kuporgott, felnézett, amint elsiettem

mellette, hangosan felkiáltott és utánam rohant.

Akkor éjjel, amint a mosogatókonyhában leselkedtünk, eltelve

borzadállyal, bár úgy éreztem, hogy sürgős szükségünk volna a

cselekvésre, hasztalanul próbáltam bármily menekülési tervet kieszelni;

de később, a második napon, nagyon világosan fontolóra tudtam venni

helyzetünket. A tiszteletes képtelen volt minden megbeszélésre; a

rendkívüli ijedelmek hatása alatt erőszakos ösztönök rabja lett, józan

eszét és előrelátását pedig elvesztette. Valósággal állati szinvonalra

sülyedt alá. Én azonban annál jobban megembereltem magam. Amint a

tényeket áttekintettem, úgy rémlett, hogy bármily félelmetes is a

helyzetünk, még sincs okunk a feltétlen csüggedésre. Menekülésünk

főreménye az a lehetőség volt, hogy a Marsbeliek csak ideiglenes

tábornak akarják használni az üreget. Vagy ha állandó tábori hely lesz

is, esetleg nem fogják szükségesnek tartani, hogy folyton őrizzék,

úgyhogy alkalmunk nyílhatik esetleg a menekülésre. Meghánytam-vetettem

gondosan azt a lehetőséget is, nem áshatnánk-e utat magunknak az üreggel

ellenkező irányban? De az az eshetőség, hogy valami őrtálló hadigép

szemei előtt bukkanhatunk ki a szabadba, eleinte túlságosan

rettenetesnek látszott. Aztán meg ásni is egészen magamnak kellett

volna. A tiszteletes bizonyára nem segített volna.

Ha jól emlékszem, a harmadik nap láttam a megölt legényt. Ez volt az

egyetlen alkalom, mikor valósággal láttam a Marsbelieket táplálkozni. E

tapasztalat után kerültem a falrést a nap java részében. A

mosogatókonyhába mentem, eltávolítottam az ajtót s néhány órát ásással

töltöttem; oly halkan használva fejszémet, amint csak telt tőlem. De

amint pár láb mélységű lyukat ástam, a porhanyós föld zajt csapva

beomlott, úgyhogy nem mertem folytatni a munkát. Elvesztettem

bátorságomat s hosszú ideig a mosogatókonyha padlóján hevertem, nem

merve mozdulni sem. És most már teljesen lemondtam arról a gondolatról,

hogy utat ásva meneküljünk.

Hogy mily benyomást tettek rám a Marsbeliek, arra nézve jellemző az a

körülmény, hogy eleinte nem igen vagy egyáltalán nem is reménykedtem

abban, hogy úgy fogunk megmenekülni, hogy a Marsbelieket emberi

erőfeszítéssel legyőzik majd. Csak a negyedik vagy ötödik éjjel

hallottam olyasfélét hangot, amely heves ágyúzáshoz hasonlított.

Késő éjszaka volt s a hold fényesen ragyogott. A Marsbeliek félrevitték

az ásógépet s egy hadigépen kívül, amely az üreg távolabbi töltésén állt

és egy munkagépen kívül, amely közvetlenül leshelyem alatt működött az

üreg egyik sarkában, úgyhogy nem is láthattam, a hely elhagyatott volt.

Kivéve a munkagépből eredő sápadt ragyogást, a rudakat és a fehér

holdvilágos foltokat, az üreg sötétségbe borult és eltekintve a munkagép

éles csengésétől, egészen csendes is volt.

Gyönyörű, derült éjszaka volt. Kivéve egyetlen egy bolygót, úgy

látszott, a hold maga vette birtokába az egész égboltozatot.

Kutyaugatást hallottam s ez a barátságos hang indított a hallgatózásra.

Hallottam is aztán egészen tisztán egy tompa dördülést, tökéletesen

olyat, mint a nagy ágyúk hangja. Hat dördülést számláltam meg egymás

után s hosszú idő mulva újra hatot és ez volt minden.

Világok harca · 第 32 / 40 题