Evés után visszamásztunk a mosogatókonyhába. Itt bizonyára újra
elszunnyadtam, mert mikor hirtelen felriadtam, egyedül voltam. A
zakatolás és a rázkódás fárasztó kitartással folytatódott. Susogva
többször szólítottam a tiszteletest s végre a konyhaajtó felé
botorkáltam. Még nappal volt s a tiszteletes a szoba túlsó végén állt, a
háromszögletű lyukhoz támaszkodva, amely a Marsbeliekre nyílt. Vállait
úgy felhúzta, hogy a fejét nem láthattam.
Különféle zajt hallottam, mintha valami gépezet működött volna. A
zakatoló dörömbölésekre meg-megrázkódott minden. A fal nyílásán
keresztül egy fa tetejét láttam, amely a csendes esti égbolt aranyos,
meleg kékségével érintkezett. Egy pillanatig mozdulatlanul néztem a
tiszteletest, azután mászva közeledtem feléje, a legnagyobb óvatossággal
lépkedve a padlót borító cseréptörmelék között.
Megérintettem a tiszteletes lábát, mire úgy megriadt, hogy egy csomó
vakolat kívül levált a falról s hangos zuhanással a földre hullt.
Megragadtam karját, attól tartva, hogy felkiált s jóideig mozdulatlanul
lapultunk meg mind a ketten. Majd megfordultam, hogy megnézzem, mennyi
maradt állva védővárunk falaiból. Ahol a vakolat levált, merőleges
repedés támadt a romhalmaz között, úgyhogy egy gerendán óvatosan
felhúzódva, a résen keresztül kinézhettem arra felé, ahol a mult éjjel
nyugodt külvárosi országút húzódott. Valósággal óriási változás tűnt
szemembe.
Az ötödik henger mindenbizonnyal a kellő közepébe zuhant annak a háznak,
amelybe először behatoltunk. Az épület eltűnt, teljesen porrá zúzódott
és szétszóródott a lökés erejétől. A henger sokkal mélyebben feküdt az
eredeti alapzatnál, egy mély üregben, amely már sokkal nagyobb volt,
mint az az üreg, amelybe Wokingban belepillantottam. Az üreg körül, a
rettenetes zuhanás erejétől, a szó szoros értelmében szétfröccsent a
föld s halmokba tornyosodott, amelyek elrejtették szemem elől a
szomszédos házakat. Éppen olyan volt, mint mikor hatalmas kalapácsütés
sujt az iszap közé. A mi házunk hátrafelé omlott össze. Homlokzata, még
a földszinten is, teljesen romba dőlt; a konyha és a mosogatókonyha
véletlenül megmaradt, iszapos romok közé temetve; óriási földtömegek
zárták körül minden oldalról, csak a henger felé nyíló rész maradt
szabadon s ez irányban valósággal a szélén függtünk annak a nagy
köralakú üregnek, amelynek készítésével foglalkoztak a Marsbeliek. A
heves zakatolás hátunk mögül hangzott s újra meg újra ragyogó zöldes gőz
szállt a magasba, mint valami fátyol, az előtt a kis nyílás előtt,
ahonnan leskelődtünk.
A henger az üreg közepén már megnyílt s az üreg túlsó szélén az
összezúzott s kavicshalmokkal födött bokrok között az esti égboltozat
felé meredve állt az egyik hatalmas hadigép. Gazdája nem volt benne.
Eleinte, bár helyes lett volna, hogy először ezt írjam le, alig vettem
észre az üreget és a hengert. Eleinte alig láttam egyebet, mint valami
rendkívül módon csillámló gépezetet, amely az üreg készítésével volt
elfoglalva és néhány különös teremtményt, amelyek lassan, kínosan
mászkáltak az üreg közelében levő földhányásokon.
A gépezet ragadta meg először a figyelmemet. Azóta munkagépnek nevezik
az effajta gépezetet és bonyolult szerkezetének tanulmányozása rengeteg
erőfeszítésre ingerelte már az emberi találékonyságot. Amint rám
virradt, eleinte valami ércpók benyomását tette reám, amelynek öt
csuklós, könnyen mozgó lába és számtalan tagozott emeltyűje és rúdja
van; testéből pedig ragadozásra való tapogatószervek nyúlnak ki. Karjai
legnagyobbrészt össze voltak húzva, de három hosszú tapogatójával egy
csomó rudat, lemezt és gerendát halászott ki a hengerből, amelyek a
henger burkolatát töltötték ki és nyilván a henger falainak erősítésére
szolgáltak. Amit kivett, a magasba emelte és azután letette a háta
mögött levő tisztásra.
Mozgása oly gyors, oly bonyolult és oly tökéletes volt, hogy eleinte,
bár ércfényben csillámlott, nem is tartottam gépezetnek. A hadigépek is
effajta gépek voltak és bámulatosan működtek; de a munkagéphez fogható
dolgot nem ismerünk. Aki nem látta soha ezeket az ércszerkezeteket s
csak a művészek rosszul elképzelt utánzásaira vagy a magamfajta
szemtanúk tökéletlen leírására támaszkodik, az alig nyerhet tiszta képet
erről az eleven valamiről.
Jól emlékszem különösen egyre azok közül a röpiratok közül, amelyek
mingyárt kezdetben megpróbáltak beszámolni a háborúról. Ebben a
röpiratban volt egy illusztráció is. A művész nyilván futólag
tanulmányozta az egyik hadigépet, de ezzel véget is ért a tudománya. A
hadigépeket úgy mutatta be, mint födött, merev háromlábakat minden
hajlékonyság vagy finomság nélkül s a benyomásuk monoton és teljességgel
megtévesztő volt. Ennek a röpiratnak igen nagy volt az olvasóközönsége s
én éppen ezért említem, hogy figyelmeztessem erre az olvasókat. A
röpirat hadigépei époly kevéssé hasonlítottak a működésben levő
Marsbeliekhez, mint a bábuk az élő emberekhez. Véleményem szerint a
röpirat sokkal jobb lett volna e nélkül az illusztráció nélkül.
Eleinte, mint már említettem, a munkagépet nem is tartottam gépnek,
hanem inkább valami csillámló burkolattal borított rákfajta
teremtménynek, melynek agyrészét az a Marsbeli képviselte, aki finom
tapogató szerveivel a gépezet mozgását irányította. De csakhamar
szemembe ötlött, hogy époly szürkésbarna, fényes, bőrszerű páncél födi,
mint az üreg túlsó szélén csúszó-mászó többi testeket, mire sejteni
kezdtem ennek az ügyes munkának valódi mivoltát. Amint ennyire jutottam,
érdeklődésem a többi lény felé, a valóságos Marsbeliek felé fordult.
Futólag láttam volt már őket, úgyhogy az első undorító benyomás nem
zavarta többé megfigyelésemet. Azonkívül rejtve voltam, mozdulatlanul
álltam s nem volt semmi okom a sietésre.
Most láttam, hogy képzelni sem lehetett náluk földietlenebb
teremtményeket. Rengeteg kerek tömegek – vagy inkább fejek – voltak.
Minden tömeg átmérője négy láb lehetett. A kerek testeken elől arc volt.
Az arcon nem voltak orrlyukak; úgy látszik, a Marsbelieknek csakugyan
nem is volt semmiféle szaglóérzékük; hatalmas fekete szempár s ez alatt
húsos csőrféle látszott az arcon. A fej vagy test hátulján – alig tudom,
hogy nevezzem – egyetlen szűk, dobhártyaszerű felület volt, melyről
később a boncolás megállapította, hogy fül. A mi sűrűbb levegőnkben
azonban alig vehették hasznát. A száj körül tizenhat, csaknem
ostorszerű, nyulánk tapogató-szerv helyezkedett el két nyolcas csomóban.
E csomókat később Howes professzor, a kiváló anatómus, sokkal
megfelelőbben _kezeknek_ nevezte. Mikor először láttam a Marsbelieket,
mintha csakugyan iparkodtak is volna e kezek segélyével fölemelkedni,
csakhogy ez, tekintettel a földi viszonyok között megnövekedett
súlyukra, természetesen nem sikerült nekik. Észszerűen föltehetjük, hogy
a Marson nagy könnyűséggel járhattak-kelhettek rajtuk.
Itt jegyzem meg, hogy belső szervezetük, mint a későbbi boncolás
kimutatta, csaknem épily egyszerű volt. Szervezetük legnagyobb része az
agy volt, melyből hatalmas idegek ágaztak ki a szemekbe, a fülbe és a
tapogatószervekbe. A bonyolódott tüdőbe torkollott a száj, volt továbbá
szívük és véredényzetük. A külső bőr görcsös rángatózása elárulta, hogy
a tüdő a sűrűbb légkörben s a föld nagyobb gravitációs vonzásában
kínosan működik.
Ennyiből állt a Marsbeliek egész szervezete. Csodálatos, legalább nekünk
embereknek, hogy a bonyolódott emésztési szervnek, amely a mi testünknek
főrésze, a Marsbeliek szervezetében nyoma sem volt. Csupa fej voltak,
csupa fej; beleik nem voltak. Nem ettek s még kevésbbé emésztettek. E
helyett más teremtmények friss, élő vérét befecskendezték saját ereikbe.
Magam is láttam ezt, mint a kellő helyen meg is fogom említeni. Azonban,
bárha finnyásnak fogok is feltűnni, nem vagyok képes leírni azt, amit
nem tudtam végignézni sem. Legyen elég annyi, hogy még élő állatoknak,
legtöbbször emberi lénynek a vérét fecskendezték be kis cső segítségével
közvetlenül a befogadó ér-csatornába…
Kétségtelen, hogy ennek puszta gondolata is visszataszító reánk nézve;
de ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról sem, mily visszataszítók
lehetnek valami értelmes tengeri nyúlra nézve a mi húsevő szokásaink.
A befecskendezés alkalmazásának fiziológiai előnyei tagadhatatlanok, ha
arra a rettenetes emberi idő- és erőpusztításra gondolunk, amelyet az
evés és az emésztési folyamat okoz. Testünk fele oly mirigyekből,
csövekből és szervekből áll, amelyek avval vannak elfoglalva, hogy a
legkülönbözőbb táplálékot vérré változtatják. Az emésztési folyamat s
ennek hatása az idegrendszerre aláaknázza testi erőnket és befolyásolja
kedélyállapotunkat. Az emberek boldogan vagy nyomorultan járnak-kelnek a
szerint, amint egészséges vagy beteg a májuk, vagy épek a
gyomormirigyeik. A Marsbeliek a kedélyállapot és az izgalom mindeme
szervi hullámzásától meg vannak mentve.
Bizonyos, hogy nagy előszeretettel táplálkoztak emberi vérből. Ezt
részben megmagyarázzák azoknak az áldozataiknak a maradványai, akiket a
Marsból hoztak magukkal tápláléknak. Ezek a teremtmények, kezeinkbe
került összezsugorodott maradványaikból ítélve, kétlábúak voltak.
Porhanyós, sziliciumos csontvázuk csaknem a sziliciumos szivacsok
vázához hasonlított. Gyönge izomzatuk volt. Hat láb magasak lehettek.
Kerek, emelt fejük volt, s nagy szemeik csontos üregekben feküdtek. Úgy
látszik, a Marsbeliek kettőt-hármat hoztak magukkal minden hengerben s
valamennyit megölték, mielőtt a földre érkeztek. Mindegy volt e
kétlábúakra nézve, mert a mi bolygónkon, amint próbáltak volna
fölegyenesedni, testük minden csontja összeroppant volna.
Itt, ahol e leírással foglalkozom, kiegészítésül elmondok oly további
részleteket is, amelyekről ez időben ugyan még nem volt tiszta
fogalmunk, de amelyek nagyban elősegítik azt, hogy aki a Marsbelieket
nem ismeri, tisztább képet alkothasson magának e támadó lényekről.
Három más rendkívüli fiziológiai különbség is volt közöttük és
közöttünk. Szervezetük nem ismerte az alvást épúgy, mint az emberi szív.
Mivel az izomzat mechanizmusának felhasznált erejét nem kellett
pótolniok, az alvást, az életnek ezt az időszakos megszünését nem
ismerték. Úgy látszik, fáradtságot egyáltalában nem, vagy csak igen kis
mértékben éreztek. A földön sohasem mozoghattak erőlködés nélkül, de
azért mindvégig folytonos tevékenységben voltak. Huszonnégy óra alatt
huszonnégy órát dolgoztak, körülbelül úgy, mint a földi lények közül a
hangyák.
Másodszor s ez a nemi különbségek világában fölötte csodálatosnak
tetszik, a Marsbeliek teljesen nemnélküliek voltak s így nem volt bajuk
azokkal a viharos izgalmakkal sem, amelyekből a nemi különbség folytán
bőven kijut az embereknek. Most már bizonyos, hogy a háború alatt
csakugyan született a földön egy kis Marsbeli is. Mikor ráakadtak, oda
volt nőve szülőjéhez, részben _kicsirázva_ belőle, úgy, mint kicsiráznak
a fiatal liliomhagymák, vagy az édesvízi polip-újszülöttek.
Az emberből és általában véve valamennyi magasabbrendű földi állatból a
szaporodásnak ez a módja kiveszett; de bizonyos, hogy földünkön is ez
volt a kezdetleges szaporodási mód. Az alsóbbrendű állatoknál, fel
egészen a gerincesekhez legközelebb álló zsákpuhányokig, mind a két
szaporodási mód előfordul egymás mellett; de végül a nemi szaporodás
teljesen kiszorította a másik módot. A Marson ellenben nyilvánvalóan
éppen a megfordított folyamat játszódott le.
Érdemes felemlíteni, hogy egy félig-meddig tudós hírében álló filozofáló
író, jóval a Marsbeliek megjelenése előtt, az emberi szervezetnek oly
átalakulását jósolta meg a messze jövendőben, amely nem nagyon tér el a
Marsbeliek tényleges szervezetétől. Jövendölése, emlékszem, 1893
novemberében vagy decemberében jelent meg az azóta megszűnt _Pall Mall
Budget_-ben és emlékszem arra is, hogy a _Punch_ nevű Mars-korszak
előtti folyóirat ki is csúfolta. Kimutatta az illető – bolondozó, tréfás
hangon, – hogy a mechanikai készülékek tökéletesülése fölöslegessé teszi
a lábakat, a kémia fejlődése pedig az emésztést; hogy olyanféle szervek,
aminő a haj, a külső orr, a fog, a fül, az áll, nem lesznek többé
lényeges részei az emberi lénynek s hogy a természetes kiválasztás a
messze jövendőben állandóan korcsosítani fogja ezeket a szerveket. Csak
az agyvelő marad továbbra is lényeges kellék. A test részei közül csak a
kéznek van kilátása arra, hogy megmarad, mint «az agy tanítója és
végrehajtó közege». Míg a test többi része elsorvad, a kéz egyre nagyobb
lesz.
Ebben a tréfás jövendölésben sok az igazság és például kétségtelen, hogy
a Marsbeliek szervezetének állati oldalát az értelem csakugyan
tökéletesen elnyomta. Nagyon valószínűnek tartom, hogy a Marsbeliek
némileg hozzánk hasonló lényekből származtak, oly módon, hogy testük
többi részének rovására agyuk és kezeik fokozatosan kifejlődtek, az
utóbbiak végül a finom tapogatószervek két csomójává alakulván át.
Agyvelejük, test híján, természetesen fölötte önző, értelmes lénnyé
vált, melyben nyoma sincs az emberi lény érzelmi alapjainak.
A harmadik jelentős különbség e teremtmények szervezete és az emberi
szervezet között olyan volt, amelyet az első tekintetre valószínűleg a
legtöbb ember alárendelt jelentőségű részletkérdésnek lett volna
hajlandó tekinteni. Mikroorganizmusok, amelyek a földön annyi kínt és
bajt okoznak, vagy sohasem voltak a Marson, vagy a Marsbeli egészségügyi
tudomány már évezredekkel előbb végleg kipusztította őket. Száz meg száz
baj, a földi lázak és ragályok, a sorvadás, a rákbajok, a kelések és más
effajta betegségek sohasem zavarták életük folyását. És ha már a
Marsbeli és a földi élet különbségeiről beszélek, célzok itt röviden
azokra a furcsa sejtelmekre is, amelyeket a «vörösfű» támasztott.
A Mars növényvilágának uralkodó színe nyilvánvalóan nem zöld, hanem
élénk vérvörös. Bizonyos, hogy a magvakból, amelyeket a Marsbeliek
szándékosan vagy véletlenül magukkal hoztak, minden egyes esetben vörös
színű növényzet csirázott ki. De csak egyetlen Marsbeli növény bírta
többé-kevésbbé eredményesen a versenyt a földi növényfajokkal. S ez az,
amelyet a nép «vörösfű»-nek nevez. A vörösfű kérészéletű folyondár s
növését csak kevesen látták. Egy ideig azonban csodálatos életerővel és
bujasággal tenyészett. Fogságunk harmadik vagy negyedik napján ellepte
az üreg oldalait s kaktusz-szerű ágai kármin-színű kerettel vonták be
háromszögletű ablakunk széleit. Később láttam, hogy magvaival be volt
vetve az egész vidék, különösen oly helyeken, ahol vízfolyás volt.
A Marsbeliek hallószerve egyetlen kerek dob volt, fej-testüknek
hátulján. Szemeik látóereje nem igen különbözött a mieinkétől, kivéve
azt a körülményt hogy Philips szerint, a kéket, és az ibolyát feketének
látták. Szinte közvéleménnyé vált az a hit, hogy hangokkal és
tapogatószerveik mozgatásával érintkeztek egymással. Ezt állítja például
az az ügyes, de sebtében összeállított röpirat is (nyilvánvalóan
olyanvalaki írta, aki nem volt szemtanúja a Marsbeliek tevékenységének),
amelyet már említettem s amely mindmáig főforrása volt a Marsbeliekre
vonatkozó tudnivalóknak. Nincs élő ember, aki annyit látta volna a
Marsbelieket munkálkodásuk közben, mint én. Véletlenség csak, hogy így
történt, de ez a tény. És én kijelentem, hogy hosszú időn át közelről
megfigyeltem őket s láttam, amint négyen, öten, sőt egy ízben hatan
nehézkesen mozogva, a legbonyolultabb munkákat végezték együtt, minden
hang vagy taglejtés nélkül. Sajátságos kiabálásuk mindenkor
táplálkozásukat előzte meg; e kiabálásban nem volt semmiféle moduláció s
azt hiszem, hogy nem is az érintkezés közvetítésére szolgált, hanem
egyszerűen a levegő kileheléséből eredt, mikor szívó táplálkozási
működésükhöz készülődtek. Bizonyos mértékben jogom van arra a
föltevésre, hogy a pszichológiának legalább az alapvető fogalmaival
tisztában vagyok s nincs, amiről jobban meg volnék győződve, mint arról,
hogy a Marsbeliek minden fizikai közvetítés nélkül cserélték ki
gondolataikat. S mondhatom, nagy elfogultságot kellett leküzdenem, hogy
e meggyőződést magamévá tegyem. A Marsbeliek támadása előtt ugyanis,
amint egyik-másik olvasóm tán emlékezik is, bizonyos hevességgel írtam a
telepátia ellen.
A Marsbeliek nem viseltek ruhát. Felfogásuk a díszről és az illemről
szükségszerűleg eltért a mi felfogásunktól; s nemcsak az időjárás
változásaival szemben voltak nyilvánvalóan sokkal kevésbbé érzékenyek,
mint mi: hanem úgy látszik, hogy a szükség viszontagságai sem ártottak
egészségüknek. De ha ruhát nem is viseltek, annál inkább kitűnt fölényük
az ember fölött mindabban a másféle művészi járulékban, amellyel
testüket kiegészítették.
Mi emberek kerékpárainkkal, korcsolyáinkkal, lilienthali
lebegő-gépeinkkel, ágyúinkkal, botjainkkal s több efféle dolgainkkal
éppen a kezdetén vagyunk annak a fejlődésnek, amelyen a Marsbeliek már
keresztülmentek. Merő aggyá váltak, szükségleteiknek megfelelő különböző
testeket hordva magukkal, úgy, amint az ember különböző ruhát hord; ha
siet, kerékpárra ül; ha eső esik, ernyőt feszít ki. S készülékeikben az
emberre nézve talán az a különös tény a legcsodálatosabb, hogy ami az
ember mechanikai találmányainak uralkodó vonása, azt nélkülözik:
_kerekek_ nincsenek rajtuk; amit csak magukkal hoztak a földre,
mindabban nyoma, sőt sejtése sincs a kerék használatának. Pedig ahol
helyváltoztatásról van szó, legalább is ezt várná az ember. Érdekes,
hogy maga a Természet a mi földünkön sem alkalmazta soha a kereket, vagy
ha igen, a fejlődés folyamán többre becsült más eszközöket. Szinte
hihetetlen, hogy a Marsbeliek a kereket nem ismerték volna. De nemcsak
ennek a használatát kerülték, hanem rendkívül ritkán alkalmazták a
szilárd vagy relatív szilárd sarkpontot, egy síkra korlátozott
körmozgásokkal. Gépezeteiknek csaknem valamennyi tagozata szépen
hajlított, keskeny vápákon ide-oda sikló részeknek egy-egy bonyolult
rendszere. S ha már benne vagyok a részletekben, megemlítem azt is, hogy
gépeik hosszú emelőit ruganyos tokban elhelyezett korongok
izomrendszer-utánzata hozza mozgásba. E korongok, valahányszor keresztül
fut rajtuk a villamos áram, polarizáltatnak és szorosan s erősen
egymáshoz tapadnak. Így jön létre az az állati mozgáshoz hasonló
csodálatos mozgás, amely annyira lesujtotta s megzavarta az emberi
szemlélőt. Mikor először pillantottam ki a résen, efféle izomutánzatokat
láttam abban a rákhoz hasonló munkagépben, amely az üreg kiürítésével
foglalkozott. Összehasonlíthatatlanul több élet volt benne, úgy
látszott, mint a valóságos Marsbeliekben, akik rajta túl lihegve
hevertek az alkonyati világosságban, erőtlenül mozgatva
tapogatószerveiket, elgyöngülve a térben megtett óriási úttól.
Mialatt e gyönge mozgásokra figyeltem a napfényben, szemügyre véve
alakjuk minden különös részletét: a tiszteletes hevesen megrántva
karomat, figyelmeztetett, hogy ő is jelen van. Visszafordultam s komor
ábrázatán, néma, de beszédes ajkán láttam, hogy a rés után vágyakozik,
amelyen egyszerre csak egyikünk pillanthatott ki. Egy darabig
abbahagytam a megfigyeléseket s ezalatt ő élvezte ezt az előjogot.
Mikor újra kitekintettem, a szorgalmas munkagép az üregből kiszedett
géprészeket saját magához hasonló készülékké illesztette már össze; s
balra lejebb egy kis, működésben levő ásómechanizmust vettem észre,
amely zöld gőzgomolyokat lökve ki magából, az üreg körül járt
munkálkodva. Kiszélesítette az üreget és rendszeresen, óvatosan töltést
hányt fel az üreg körül. Ez okozta azokat a szabályos csapkodásokat és
ritmikus rázkódásokat, amelyekre menedékünk romjai meg-megremegtek.
Munka közben sivított és ordított. Amennyire kivehettem, a gép körül
nyoma sem volt igazgató Marsbelinek.