Ezek után érthető a félelem, amely hétfőn virradóra, mint zúgó hullám,
söpörte végig a világ legnagyobb városát. A menekülés folyama gyorsan
zuhogó áradattá dagadt, mely tajtékzó csapkodással vette körül a vasúti
állomásokat, rémes torlódással rohanta meg a Themze kikötőhelyeit s
minden felhasználható csatornán észak felé és kelet felé özönlött. Tíz
óra tájban a rendőri szervezet, sőt délben a vasutak szervezete is
elvesztette tömörségét, alakját és erejét s feloldódva, elmerült a
szétfolyó társadalmi test gyorsan növekvő árjába.
A Themzétől északra húzódó összes vasúti vonalakat s a lakosságot
délkeleten a Cannon-uccában vasárnap éjszaka éjfélkor értesítették. A
vonatok hamar megteltek; de az emberek még két órakor is vadul
viaskodtak egy-egy állóhelyért a kocsikban. Három órakor már a
Bisphosgate-uccában is iszonyú volt a tolakodás. Pár száz yardnyira a
Liverpool-uccai állomástól pisztolyokkal lövöldöztek, késekkel
szurkáltak s a rendőrök, akiket a forgalom rendezése végett küldtek oda,
kimerülve s nekidühödve, fejét verték be azoknak az embereknek, akiknek
védelmére voltak hivatva.
S amint nappal lett és a gépészek és a fütők vonakodtak Londonba
visszatérni, a folyton érkező menekülők kiszorították az állomásokról az
embereket és egyre sűrűbb néptömegek nyüzsögtek előre az észak felé
vezető országutakon. Délben egy Marsbeli tűnt fel Barnesban s lassan
ereszkedő fekete gőzfelleg közeledett a Themzén és a lambethi síkságon.
Amint renyhén mind előbbre nyomult, elvágta a menekülés útját a hidakon
keresztül. Egy második felhő Ealing fölé borult s a Castle Hillen
körülzárt egy kis szigetnyi életben maradt embert, akik képtelenek
voltak menekülni.
Öcsém, miután eredménytelen harcot vívott, hogy Chalk-Farmban valamelyik
északnyugati vonaton menekülhessen, – a teherpályaudvarban megrakott
vonatok gőzgépei valósággal barázdát vágtak a sikoltozó emberek között s
tíz-tizenkét markos legény alig volt képes visszatartani a tömeget, hogy
a gépészt a kazánhoz szorítva agyon ne nyomja, – a chalk-farmi
országútra fordult, keresztülvergődött egy sereg robogó járművön s oly
szerencsés volt, hogy a legelsők közt vehetett részt egy kerékpár-üzlet
kifosztásában. Amint a gépet az ablakon keresztül kirángatta, az első
kerék gumiabroncsa kilyukadt, de azért ráült a gépre s eliramodott.
Mindössze annyi baj érte, hogy kezéről lehorzsolódott a bőr. A
Haverstock-domb meredek alján néhány felfordult ló zárta el az utat s
öcsém átcsapott a Belsize-útra.
Így kijutott neki is a rémület dühöngéséből s az Edgware úton hét óra
tájban Edgwareba érkezett, éhesen és fáradtan, de jóval megelőzve a
menekülők tömegét. Az országút mentén kíváncsi, bámészkodó emberek
álldogáltak. Számos kerékpáros, néhány lovas és két gépkocsi haladt el
mellette. Edgwaretól ezer lépésnyire egyik kereke eltört s gépe
használhatatlanná vált. Ott hagyta az út szélén s bevánszorgott a
városkába. A főúton sok üzlet félig nyitva volt és a gyalogjárón, a
kapukban, az ablakokban nyüzsgő tömeg bámult megdöbbenve a menekülők
furcsa seregére, amelynek vándorlása már megkezdődött. Szerencséjére,
egy kocsmában hozzájutott egy kis ennivalóhoz.
Egy darabig Edgwareban maradt, nem tudva, mitévő legyen. A menekülők
száma egyre növekedett. Sokan úgy, mint öcsém, Edgwareban szerettek
volna maradni. A Marsbeliekről újabb híreket senki sem tudott.
Az országúton ekkor már sokan haladtak, de tolongásról még szó sem volt.
Nagyrészt kerékpárosok voltak; de csakhamar gépkocsik, kétkerekű fogatok
és hintók követték egymást, sűrű porfelleget verve fel a St.-Albansba
vezető országúton.
Valami határozatlan terv arra késztette öcsémet, hogy Chelmsford felé
iparkodjék, ahol több ismerőse élt. Letért az országútról egy kelet felé
vezető csendes keskeny átjáró útra. Nemsokára lépcsős sövényhez ért.
Átment rajta és észak-keletnek folytatta útját egy gyalogösvényen. Több
majorság s néhány kis falu mellett elhaladt, amelyeknek nevét nem tudta.
Látott néhány menekülőt is, míg végre egy High Barnet felé vezető gyepes
úton találkozott két hölggyel, akik útitársnői lettek. Éppen jókor
találkozott velük, hogy megmenthesse őket.
Hallotta sikoltozásukat és a fordulóhoz sietve, látta, hogy két férfi ki
akarja ráncigálni őket kis pónis-csézájukból, egy harmadik pedig a
megvadult póni fejét fogja nagy erőlködéssel. Az egyik hölgy,
fehérruhás, alacsony nő, beérte a sikoltozással; a másik azonban,
fekete, karcsú alak, ostorával vagdosta a férfit, aki egyik karját
megragadta.
Öcsém rögtön tisztában volt a helyzettel, felkiáltott s a küzdők felé
rohant. Az egyik férfi abbahagyta a küzdelmet s öcsém felé fordult.
Öcsém, aki ügyes boxoló volt, amint az ellenfél arcáról észrevette, hogy
a harc kikerülhetetlen, nekirohant s egy jól irányzott ütéssel a kocsi
kerekéhez vágta.
Lovagiasságra nem volt idő az ökölharcban. Öcsém egy rúgással
elnémította ellenfelét s azután galléron ragadta azt a férfit, aki a
karcsú hölgy karját ráncigálta. Hallotta a ló patáinak dobogását, az
ostor arcon suhintotta, egy harmadik ellenfél a szeme közé sujtott az
öklével, s az, akit galléron fogott, kiszabadította magát a kezei közül
és elinalt visszafelé azon az úton, amelyen öcsém érkezett.
Félig elkábulva látta, hogy azzal az emberrel áll szemben, aki a ló
fejét fogta s észrevette, hogy a kocsi ingadozva távolodóban van tőle s
a benne ülő nők hátranéznek rá. Ellenfele, egy vaskos útonálló, készült
a döntő mérkőzésre, de öcsém megelőzte s öklével az arcába vágott. Majd
mikor látta, hogy egyedül maradt, megfordult s futni kezdett a kocsi
után. Az izmos csirkefogó nyomon követte s távolabb közeledett a
visszafordult szökevény is.
Öcsém ekkor megbotlott és elesett. Az, aki a nyomában volt, tovább
rohant, de mikor öcsém talpra ugrott, két ellenféllel találta szemben
magát. Alul maradt volna a mérkőzésben, ha a karcsú hölgy bátran meg nem
állítja a lovat és segítségére nem siet. Elővette revolverét, amely az
ülés alatt volt, mikor az útonállók megtámadták a kocsit. Hat yardnyi
távolságból tüzelt s csaknem eltalálta az öcsémet. A gyávább rabló
futásnak eredt s társa is követte, átkozva az előbbinek gyávaságát. Mind
a ketten megálltak az úton, ott, ahol a harmadik társuk hevert
eszméletlenül.
– Fogja! – szólt a karcsú nő és átadta öcsémnek a revolverét.
– Menjen vissza a kocsihoz, – szólt az öcsém, letörölve hasadt ajkáról a
vért.
A nő szó nélkül megfordult – mind a ketten lihegtek – és visszamentek
oda, ahol a fehérruhás hölgy alig bírta visszatartani a megriadt
ponilovat.
A rablók nyilvánvalóan megelégelték a dolgot. Mikor az öcsém
hátranézett, látta, hogy valamennyien visszavonulnak.
– Majd ide ülök, – szólt az öcsém, – ha megengedik, – és felugrott az
üres bakra. A hölgy megfordult.
– Majd én hajtok, – mondta s rávágott ostorával a póni vékonyára. A
következő pillanatban kanyarodott az országút s a három útonálló eltűnt
mögöttük.
Öcsém így, egészen váratlanul, azon vette észre magát, hogy lihegve,
megsebzett szájjal, összezúzott állkapoccsal és véres bokával, egy kis
kocsin üget tova ismeretlen úton ezzel a két nővel.
Megtudta, hogy azok egy stanmorei sebész neje és huga. A sebész kora
reggel, amint Pinnerből jött, ahol veszélyes műtétet végzett, útközben
több vasúti állomáson hallott a Marsbeliek előnyomulásáról. Haza
sietett, fölkeltette a nőket, – cselédjük éppen két nappal előbb
távozott, – összecsomagolt egy kis ennivalót, revolverét, öcsém
szerencséjére, az ülés alá dugta s meghagyta a nőknek, hogy hajtsanak
Edgwareba, ahol, mint gondolta, vasútra ülhetnek. Ő maga otthon maradt,
hogy beszéljen a szomszédokkal. Úgy mondta, hogy félöt tájban utóléri
őket; de azóta, bár már kilenc felé járt az idő, még nyoma sem volt. A
hölgyek nem állhattak meg Edgwareban, mert a forgalom óriásivá
növekedett; így hajtattak azután erre a mellékútra.
Ennyit beszéltek el a hölgyek szaggatottan s nemsokára New-Barnethoz
közelebb újra megálltak. Öcsém megigérte, hogy legalább is addig velük
marad, míg meg nem állapodhatnak abban, mitevők legyenek, vagy míg a
távollevő férj meg nem érkezik. Csakhogy bizalmat keltsen bennük, azt
mondta, hogy kitünő revolverlövő, bár revolverrel még sohasem lőtt.
Az út szélén tábort ütöttek s a póni egész boldog volt a fűben. Öcsém
elmondta menekülését Londonból s elmondott mindent, amit a Marsbeliekről
tudott. A nap mindig magasabbra hágott s egy idő mulva beszélgetésük
félbeszakadt. Kínos sejtelmek foglalkoztatták mind a hármukat. Az úton
több vándor haladt s ezektől öcsém megtudott annyi újságot, amennyit
csak megtudhatott. A szaggatott válaszok csak erősítették benne azt a
benyomást, hogy végzetes szerencsétlenség nehezedett az emberiségre, és
teljesen meggyőzték arról, hogy azonnal folytatni kell a menekülést.
Igyekezett hát erre rábeszélni a nőket.
– Pénzünk van, – szólt a karcsú hölgy tétovázva.
Szeme találkozott öcsém szemével és tétovázása véget ért.
– Nekem is van, – mondta az öcsém.
A karcsú hölgy elmondta, hogy harminc fontjuk van aranyban és egy
ötfontos bankjegyük s úgy vélekedett, hogy ennyi pénzzel eljuthatnak
vasúton St. Albansba vagy New-Barnetbe. Öcsém ezt a tervet
reménytelennek gondolta, mert látta, hogy a londoniak milyen
eszeveszetten megrohanják a vasutakat. Azt ajánlotta hát, hogy Essexen
keresztül iparkodjanak eljutni Harwichba s onnan meneküljenek el egészen
az országból.
Elphinstonené asszony – ez volt a fehérruhás nő neve – nem akart érvekre
hallgatni s folyton «György»-ét emlegette; de sógornője csodálatosan
nyugodt és megfontolt természetű volt s végre hozzájárult öcsém
javaslatához. Folytatták hát útjukat Barnet felé, elhatározván, hogy
keresztülvágnak a Great North-úton. Öcsém hajtott, hogy kímélje a lovat,
amennyire csak lehet.
Amint a nap magasabbra emelkedett, szörnyű forróság támadt s az utat
borító vastag, fehéres homokréteg égetett és vakított úgy, hogy csak
nagyon lassan haladhattak előre. A sövényeket szürke por lepte el. S
amint közelebb jutottak Barnethoz, egyre erősödött valami nyugtalanító
mormogás.
Csakhamar többen jöttek velük szemben. Legnagyobb részük maga elé
bámészkodott a levegőbe, zavaros kérdéseket mormolva, elgyötörve,
elvadulva, piszkosan. Egy estélyruhás férfi gyalog ment el mellettük,
tekintetét a földre szegezve. Hallották hangját s utána nézve, látták,
hogy egyik kezével haját tépi, a másikkal láthatatlan dolgok felé
csapkod a levegőben. Amint dührohama elmult, folytatta útját, egyetlen
egyszer sem tekintve hátra.
Mikor öcsém társasága közeledett a keresztút felé Barnettől délre, egy
asszony jött szemben velük át a mezőkön balról az út felé, karján egy
kis gyermekkel; mellette két másik gyermek szaladt s utánuk egy piszkos
feketeruhás férfi baktatott, egyik kezében vastag bottal, a másikban egy
kis útitáskával. Majd amint kanyarodott az út az országút felé, a villák
közül egy kis kocsi bukkant ki, amelyet verejtékes fekete póniló húzott
s egy sápadtképű legény hajtott, fején portól szürke kriketkalappal. A
kocsiban három lány és két kis gyerek szorongott. A lányok eastendi
gyárilányok lehettek.
– Erre visz az út Edgwareba? – kérdezte a sápadtképű, zavaros tekintetű
legény. S mikor öcsém megmondta neki, hogy balra kell fordulnia,
rávágott ostorával a pónira és elhajtott köszönés nélkül.
Öcsém halványszürke füstöt vagy ködöt vett észre fölfelé emelkedni a
szemben fekvő házak közül, amely eltakarta a villák mögött futó úton túl
levő terrasz fehér homlokzatát. Elphinstonené asszony hirtelen
felkiáltott, amint a szemben levő házak fölött egyszerre csak egy csomó
füstös, vörös lángnyelv szökkent a magasba, az izzó, kék égbolt felé. A
messziről hallható zaj többféle hang zavaros keverékévé olvadt fel.
Kerekek csikorgása, kocsik dübörgése, lovak dobogása vegyült egybe. Az
út hirtelen kanyarodott alig ötven yardnyira a keresztúttól.
– Nagy ég! – kiáltott Elphinstonené asszony! – Mi az, amibe belehajt
velünk?
Öcsém megállította a lovat.
A főúton tolakodó emberek zúgó áradata, valóságos szakadó hegyi ár,
hömpölygött észak felé. A nap vakító fényében ragyogó fehér porfelhő
borított mindent zavaros szürkeségbe, húsz láb magasságig. A lovak, a
gyalogos férfiak és nők siető lábai s a mindenfajta járművek kerekei
szakadatlanul új meg új porfelhőt vertek föl.
– Utat! – kiabáltak mindenfelőlről. – Engedjenek utat!
Mintha valami tűzvész füstjében haladt volna a kocsi az út és az
országút találkozó pontja felé. A tömeg zsibongása tűzropogáshoz
hasonlított s a por forró és éles volt. És valóban, az országút mentén
kissé följebb, lángokban állt egy villa; fekete füsttömegek gomolyogtak
belőle keresztül az országúton, még jobban növelve a zűrzavart.
Két férfi haladt el mellettük, majd egy piszkos asszony, aki nehéz
csomagot cipelt és zokogott. Egy eltévedt vizslakutya szaladgált
körülöttük bizonytalanul, kilógó nyelvvel, megrémülve, kimerülten; öcsém
rákiáltott, mire az eb futásnak eredt.
Amennyire a jobbra fekvő házak között elláttak az országúton London
felé, beszorulva a villák közé, mind a két oldalon, piszkos emberáradat
zajongott hömpölyögve. A fekete fejek, a tolongó alakok tisztán
látszottak, amint a forduló felé rohantak s tovább siettek; azután
belemerültek újra a távolodó sokaságba, amelyet végül porfelhő nyelt el.
– Előre! Előre! – kiabáltak mindenfelől. – Utat! Utat!
Az emberek kezei az előttük állók hátához szorultak. Öcsém a póni
fejénél állt. Valami ellenállhatatlanul vonta, hogy lépésről-lépésre
előre nyomuljon, le az úton.
Edgwareban zűrzavar volt, Chalk-Farmban lármás tolongás; itt azonban
egész népvándorlás volt. Nehéz tiszta képet alkotni erről a tömegről. A
tömeg a maga nagyságában nem látszott. Az alakok kiözönlöttek,
elhaladtak a fordulónál s azután távolodtak, háttal az úton levő
csoportozatnak. Az országút szélein haladtak a gyalogosok, az
elgázolással fenyegető kerekek elől bele-belelépve az árkokba, egymásba
gabalyodva.
A kocsik és fogatok egymás hátán nyüzsögtek s nem igen engedtek utat
azoknak a gyorsabb és türelmetlenebb járműveknek, amelyek, amikor csak
lehetett, nekiiramodtak, odaszorítva az embereket a villák kerítéseihez
és kapuihoz.
– Előre! – kiabáltak. – Előre! Előre! Jönnek!
Egy taligában vak ember állt az Üdv hadseregének egyenruhájában; görbe
ujjaival gesztikulált és ezt rikoltotta: «Örökkévalóság! örökkévalóság!»
Rekedt hangja olyan erős volt, hogy öcsém sokáig hallotta még akkor is,
amikor a por régen elnyelte őt szemei elől. A szekereken szorongó
emberek közül némelyek bambán csapdosták ostorukkal a lovaikat és
veszekedtek más kocsisokkal; némelyek mozdulatlanul ültek,
nyomorúságosan a levegőbe bámulva; némelyek a kezüket harapdálták
szomjúságukban vagy arcra fekve elnyultak kocsijukban. A lovak zablája
tajtékos volt, a szemük véres.
Számtalan kétkerekű kocsi, szekér, üzleti targonca, teherkocsi
zsufolódott össze; egy postakocsi, egy öntöző kocsi, a «St. Pancras
sekrestye» jelzéssel, egy óriás fásszekér mind tömve volt vadképű
emberekkel. Egy sörös kocsinak véres volt a két bal kereke.
– Utat! – hangzott a kiabálás. – Utat, utat!
– Örök–ké–va–lóság! Örökké–való–ság! – visszhangzott végig az
országúton.
Jól öltözött, szomorú, ijedt asszonyok bandukoltak, kiabáló, bukdácsoló
gyermekeikkel, akiknek csinos ruháját bemocskolta a por, fáradt arcát
bemázolta a könny. Férfiak is jöttek velük, egyik-másik támogatta a
nőket, sok dühösen szitkozódott. Velök együtt tolakodott az ucca
csőcseléke is, fekete rongyokban, kimeresztett szemmel, mocskos szájjal
lármázva. Izmos munkások nyomakodtak előre az úton, nyomorult kócos
férfiak, hivatalnokok, boltosok; az öcsém látott egy sebesült katonát is
öklöződni, több vasúti hordárt s egy kétségbeesett alakot, aki
hálóingére kapta fel a kabátját.
De bármily változatos összetételű volt is ez a sokaság, közös volt
minden tagjában az arcukon tükröződő kín és félelem. A félelem hajszolta
őket hátulról is. Amint itt-ott veszekedés támadt egy-egy helyért
valamelyik kocsin, az egész tömeg egyszerre megelevenedett. Még egy
roskatag térdű ijedt férfit is új életre galvanizált egy pillanatig az
üres hely reménye. A forróság és a por alaposan kikezdte már a
sokaságot. A bőrük száraz volt, az ajkuk fekete és cserepes. Mind
szomjasak és kimerültek voltak. Mindenkinek sajgott a lába. És
vitatkozás, szemrehányás, fáradt nyögések lármája keveredett. A legtöbb
ember hangja gyönge és rekedt volt. A lárma refrénje mindig ez volt:
– Utat! Utat! Jönnek a Marsbeliek!
Néhányan megakadtak és félreálltak az áradatból. Az út ferdén torkollott
az országútba; szűk nyílása volt s majdnem úgy tetszett, mintha London
felől indulna ki. De egy örvénylő csoport mégis belefurakodott az út
nyílásába. A gyöngébbek könyökükkel törtek maguknak utat, ki az
áradatból; de ez egy pillanat alatt újra magába nyelte őket. Kissé
lejebb az úton egy férfi feküdt a földön. Csupasz lába véres rongyokba
volt csavargatva. Két barátja föléje hajolt. Szerencséje, hogy voltak
barátai.
Egy kis öreg ember, szürke, katonás bajusszal, piszkos, hosszú fekete
kabátban, kibicegett a tömegből, félreült, lehúzta csizmáját, –
harisnyája csupa vér volt, – kavicsot rázott ki belőle s azután tovább
sántikált. Majd egy nyolc-kilenc esztendős kis leány, aki egészen
egyedül volt, zokogva odavetette magát éppen öcsém mellett a sövény
aljába s így kiáltott:
– Nem tudok tovább menni! Nem tudok tovább menni!
Öcsém magához tért abból a merevedésből, amelybe a megdöbbenés ejtette,
fölemelte a kis leányt, gyöngéden kezdett hozzá beszélni s oda vitte
Elphinstonené asszonyhoz. Amint öcsém hozzányúlt, egyszerre teljesen
elcsendesedett, mintha megijedt volna.
– Helén! – sikoltott a tömegből egy asszony, könnyekkel a hangjában: –
Helén!
A gyermek hirtelen kisiklott öcsém karjaiból, felkiáltva:
– Mama!
– Jönnek! – szólt egy lovas, amint tovább nyargalt az úton.
– Félre az útból! – kiáltott egy kocsis, fölemelkedve a bakon; és öcsém
látta, hogy egy szekér befordul a keskeny útra.
Az emberek tolakodva hátráltak a ló elől. Öcsém a pónit és a csézát
hátrább tolta a sövény alá s a szekér elhajtott mellette és megállt az
út fordulójánál. A szekér rúdja kétlovas volt, de most csak egy ló volt
melléje fogva.
Az öcsém látta homályosan a szekéren keresztül, hogy két ember leemelt
valamit egy fehér hordozóágyon és óvatosan letette a fűre a
fagyalfa-sövény mellett.
Az egyik ember az öcsémhez futott.
– Van itt víz valahol? – kérdezte. – Haldoklik és nagyon szomjas. Lord
Gavrick.
– Lord Gavrick? – szólt az öcsém. – A királyi főtörvényszék elnöke?
– Van víz? – szólt a másik.
– Talán akad egy pohár víz valamelyik házban, – szólt az öcsém. – Nekünk
nincs vizünk. És én nem merem itt hagyni az enyéimet.
Az ember tolakodva megindult a sarokház kapuja felé.
Ezután egy szakállas, sastekintetű férfi vonta magára öcsém figyelmét.
Kis kézitáska volt a kezében, amely éppen akkor, mikor öcsém rajta
felejtette tekintetét, megrepedt és egész halmaz aranyat öntött ki
magából. A pénzdarabok szerteszét gurultak a földön, az emberek és a
lovak nyüzsgő lábai alá. A férfi megállt s bamba tekintettel bámult a
tömegre. Az egyik kocsi rúdja vállon ütötte úgy, hogy megtántorodott.
Felsikoltva félreugrott az útból; de a kocsi kereke végighorzsolta.
– Utat! – kiáltottak az emberek körülötte. – Félre az útból!
Amint a kocsi elhaladt mellette, rávetette magát mind a két kezével az
aranyrakásra és tele marokkal elkezdte az aranyakat zsebeibe rakni;
csakhamar egy ló közeledett feléje és a következő pillanatban, amint
már-már fölemelkedett, a ló lábai alá került.
– Megállj! – kiáltott öcsém és félretaszítva útjából egy asszonyt, meg
akarta ragadni a ló zaboláját.
Mielőtt ezt megtehette volna, sikoltást hallott a kocsi alól s a
porfellegen keresztül látta, amint a kerekek keresztül fordultak a
szegény nyomorult hátán.
A kocsis ostorával öcsém felé suhintott, aki a kocsi mögé ugrott. A
tömeg ordítása elkábította. Az elgázolt ember ott vonaglott a porban
szétgurult aranyai között. Nem tudott fölkelni, mert a kerék eltörte
hátgerincét és alsó végtagjai megbénultak. Öcsém fölegyenesedve,
rákiáltott a következő kocsisra s egy fekete-lovas férfi is segítségére
sietett.
– Vigye félre az útról! – szólott s öcsém szabadon levő kezével megkapva
az elgázolt férfi gallérját, félrevonszolta őt. De ez még mindig pénze
után kapkodott, dühösen nézett öcsémre s arannyal telt öklével öcsém
karját csapkodta.
– Tovább! Tovább! – kiáltoztak mögöttük haragosan. – Utat! Utat!
Nagy csattanás hallatszott, amint egy szekér rúdja recsegve beleütődött
a kocsiba, amelyet a fekete-lovas férfi feltartóztatott. Az öcsém
föltekintett, az arany gazdája pedig hátracsavarintotta a fejét és
beleharapott az ökölbe, amely a gallérját fogta. Nagy rázkódás támadt. A
fekete ló oldalt botorkált és a kocsiba fogott ló elvágtatott előtte. Az
egyik patája majd rátaposott az öcsém lábára. Öcsém eleresztette az
elgázolt ember nyakát és hátra ugrott. Látta, hogy a földön fekvő
szegény nyomorult arcán a harag rémületté változott; de egy pillanat
mulva eltünt az egész ember s az öcsém, akit a tömeg kiszorított a
keskeny útból, csak nagy üggyel-bajjal került vissza újra az út
nyílásába.
Látta, hogy Elphinstone kisasszony eltakarta a szemét s egy kis gyermek,
a gyermeki kíváncsiság teljes rokonszenvével, szemét kimeresztve bámult
valami poros csomóra, amely feketén és csendesen hevert, összetaposva a
gördülő kerekek alatt.
– Menjünk vissza! – kiáltott öcsém és visszafordította a pónit. – Nem
törhetünk keresztül semmi áron ezen a poklon! – szólott.
Vagy száz yardnyira haladtak visszafelé azon az úton, amelyen jöttek,
míg a tolongó tömeg eltünt előlük. Amint oda értek, ahol fordul az út,
öcsém látta a fagyalfasövény alatt az árokban a haldokló ember
krétafehér arcát. A hideg verejték csurgott róla. A két nő borzongva,
szótlanul kuporodott össze a kocsiban.
A fordulón túl öcsém újra megállt. Elphinstone kisasszony sápadt volt és
sógornője zokogva ült, oly kétségbeesetten, hogy «György»-öt sem volt
képes már emlegetni. Öcsém meg volt rémülve s össze volt zavarodva. Alig
fordultak vissza, belátta, mily sürgős és mennyire elkerülhetetlen, hogy
megpróbáljanak áthatolni a tömegen. Hirtelen elhatározással Elphinstone
kisasszonyhoz fordult:
– _Erre_ kell mennünk! – szólt és újra visszafordította a pónit.
Ez a leány most aznap másodszor tett bizonyságot lelkierejéről. Hogy
kikényszerítsék az útat vissza a népáradatba, öcsém belemerült a
forgalomba és visszatartott egy lovat, mialatt Elphinstone kisasszony a
ló feje fölött hajtotta a pónit. Egy teherkocsi megakasztotta egy
pillanatra a kerekeket és lehasított egy hosszú szilánkot a csézából. A
következő pillanatban az áradat elkapta és magával sodorta őket is.
Öcsém, akinek arcán és kezein ott vöröslött a kocsis ostorcsapása,
felkapaszkodott a csézára és elvette a gyeplőt Elphinstone
kisasszonytól.
– Fogja rá a revolvert arra az emberre a hátunk mögött, – mondta,
átnyujtva a leánynak a revolvert, – ha nagyon tolakodik. Nem! – inkább a
lovára fogja rá.
Azután körülnézett, hogy lássa, merre törtethetne keresztül jobb felé az
országúton. De belejutva az áradatba, hiába akart bármit is: részévé
vált a poros gabalyodottságnak.
Az ár magával ragadta őket, keresztül Chipping-Barneten. Csaknem ezer
lépésnyire voltak már a város közepétől, mikor végre sikerült keresztül
törniök az országút túlsó oldalára. Leírhatatlan lárma és zűrzavar volt;
de a városban s a városon túl az országút többször is kétfelé nyílt,
úgy, hogy a szorongás egy kissé csökkent.
Hadleyn keresztül kelet felé folytatták útjukat. Az országút mindkét
oldalán s tovább másutt is, nagy sokaságot láttak inni a folyamból.
Sokan a víz felé tolakodtak. Odább East-Barnet közelében egy dombról két
vonatot láttak egymás nyomában minden rend és jelzés nélkül lassan észak
felé haladni a «Great Northern Railway» sínein. A kocsik színültig tömve
voltak, emberek álltak még a gépek mögött is a szén között. Öcsém jól
sejtette, hogy a vonatok Londonon kívül teltek meg, mert az emberek
eszeveszett rémülete a központi pályaudvarok használatát lehetetlenné
tette.
E hely közelében töltötték a délután hátralevő részét, mert az átélt
izgalmak már mind a hármukat végkép kimerítették. Kezdték érezni az
éhség gyötrelmeit is. Az éjszaka hűvös volt s egyikük sem mert elaludni.
És este számtalan ember sietett tova az országúton pihenőhelyük
közelében, ismeretlen veszedelmek elől menekülve abban az irányban,
ahonnan öcsém érkezett.