Ha a Marsbeliek csak pusztításra törekszenek, hétfőn megsemmisíthették
volna London egész lakosságát, amely lassan szétszóródott a közeli
grófságokba. Az országúton nemcsak Barneton keresztül, hanem Edgwareon
és Walthamon át is és kelet felé a Southendbe és Shoeburynessbe vívő
utakon s a Themzétől délre Deal és Broadstairs felé ugyanaz a megvadult
sereg hömpölygött előre. Ha valaki e júniusi reggelen léghajóban London
fölött lebeghetett volna a ragyogó, kék magasban, az uccák végtelen
hálózatából északra és keletre futó országutakat feketére pontozva látta
volna a hullámzó menekülőkkel. Minden pont a rémület és a testi
kimerültség kínjaiban vergődő embert jelentett volna. Az előbbi
fejezetben hosszasan időztem öcsémnek a Chipping-Barneton keresztül
haladó országútról adott leírásánál azért, hogy az olvasó elképzelhesse,
milyen benyomást tettek ezek a nyüzsgő fekete pontok egy-egy szemlélőre,
aki maga is pont volt a pontok között. Az emberiség történelmében
sohasem volt még példa arra, hogy ekkora emberi tömeg együtt mozogjon és
szenvedjen. A gótok és a húnok legendás hordái, a legnagyobb seregek,
melyeket valaha Ázsia látott, vízcseppek lettek volna ez áradat
tengerében. S nem is volt ez fegyelmezett előrenyomulás; vad futás volt
– óriási, szörnyű futás – rendetlen, cél nélkül való vad futás. Hat
millió fegyvertelen, élelem nélkül való ember rohant előre
eszeveszetten. Kezdete volt ez a civilizáció szétbomlásának, az emberi
nem lemészárlásának.
A léghajós, egyenesen maga alatt, közeli-távol uccák hálózatát, házakat,
templomokat, tereket, kerteket látott volna, – mindent elhagyottan, –
mint valami óriási térképet, amely délfelé _egy nagy folt_. Úgy tetszett
volna, mintha Ealing, Richmond, Wimbledon fölött óriási tollak
tintacsöppeket ejtettek volna a térképre. És a fekete foltok
állhatatosan, szüntelenül növekedtek, terjedtek, elágazva mindenfelé,
hol feltornyosodva valami emelkedés előtt, hol egy-egy magaslatról
sebesen aláömölve az útjukba eső völgyekbe, olyan módon, mint a
tintacsepp szokott az itatós-papiron szétterjedni.
És távolabb, a folyamtól délre emelkedő dombokon, ide-oda járkáltak a
csillámló Marsbeliek, nyugodtan, rendszeresen terjesztve méregfelhőjüket
e darab terület fölött s azután, ha céljukat elérték, gőzsugaraikkal
eloszlatva a felhőt s birtokukba véve a meghódított területet. Úgy
látszik, nem is annyira a pusztításra törekedtek, mint inkább arra, hogy
teljes fejvesztettséget idézzenek elő s minden ellenállást lehetetlenné
tegyenek. Az útjukba kerülő lőporraktárakat felrobbantották, az összes
távíródrótokat elvágták s itt-ott a vasúti síneket is összeroncsolták.
Bénává tették az emberiséget. Úgy látszik, nem igen siettek
hadműveleteik terének kiterjesztésével, mert egész nap alig jutottak túl
London középső részén. Lehetséges, hogy Londonban hétfőn reggel számosan
ott ragadtak a házakban. Bizonyos, hogy sokan megfulladva a fekete
füstben, otthonukban haltak meg.
Körülbelül déltájig a Themze a London-híd alatt megdöbbentő látványt
nyujtott. Gőznaszádok s mindenféle hajók időztek rajta, bátorságot
merítve a menekülők által fizetett rengeteg pénzösszegből. Amint
mondják, nem egy embert, aki kiúszott ezekhez a hajókhoz, póznákkal
visszavertek, úgyhogy a folyamba veszett. Délután egy óra tájban a
fekete gőzfelhő foszlányos maradványa tűnt fel a Blackfriars-híd
boltozatai között. A Themze egyszerre eszeveszett zűrzavar, harc és
küzdelem színhelyévé lett. Egy ideig megtorlódtak a hemzsegő naszádok és
bárkák a Tower-híd északi íve alatt s a matrózoknak és a rakodóknak vad
verekedést kellett folytatniok azokkal, akik a partokról rájok zúdultak.
Az emberek valósággal a híd oszlopain kúsztak le hozzájuk felülről…
Mikor egy órával később megjelent egy Marsbeli a Toweren túl és
belegázolt a folyamba, nem úszkáltak már csak hajóroncsok Limehouse
körül.
Az ötödik henger lezuhanásáról később fogok beszélni. A hatodik henger
Wimbledonban hullt le. Öcsém, aki éppen virrasztott egy réten a kocsiban
alvó nők mellett, látta zöldes lobogását messze túl a dombokon. A kis
társaság, egyre a tengeren túlra törekedve, kedden Colchester felé
folytatta útját a nyüzsgő vidéken keresztül. Az a hír, hogy a Marsbeliek
egész Londont hatalmukba kerítették, igaznak bizonyult. Látták őket
Highgateben, sőt, amint beszélték, Neasdonban is. De öcsém szemei elé
nem kerültek, csak másnap.
Ezen a napon a szétszóródott sokaság érezni kezdte, mily égető szüksége
van táplálékra. Amint megéheztek, megszünt a tulajdon jogainak minden
tisztelete. A majorosok kivonultak, hogy fegyverrel kezükben védjék meg
aklaikat, magtáraikat és érésnek indult kalászaikat. Számos ember, úgy
mint öcsém, kelet felé fordult s nem egy kétségbeesett lélek
visszaindult még London felé is, hogy táplálékot szerezzen. Főleg az
északi külvárosokból való emberek voltak, akik csak hallomásból
szereztek tudomást a fekete füstről. Öcsém hallotta, hogy a kormány
tagjainak fele Birminghamban gyült össze és hogy rengeteg mennyiségű,
magasban szétrobbanó lövedék készült a középangliai grófságokban ásott
önműködő aknák számára.
Azt is hallotta, hogy a Midland Railway Company pótolta az első napi
pánik szökevényeit, megindította újra a forgalmat és észak felé vonatok
robogtak St. Albansból, hogy enyhítsék a torlódást a főváros körüli
grófságokban. Chipping Ongardban plakátokon közölték, hogy nagy
lisztkészletek vannak már az északi városokban és hogy huszonnégy órán
belül kenyeret is fognak kiosztani az éhező embereknek a környéken. De
ez a hír nem térítette el öcsémet menekülési tervétől és hármasban
tovább törtettek kelet felé egész nap. Kenyérosztást nem láttak sehol és
tény, hogy más sem látott. Aznap éjszaka zuhant le a hetedik henger a
Primrose Hillre. Éppen Elphinstone kisasszony virrasztott, aki a
virrasztás kötelességét megosztotta az öcsémmel. Látta is a csillagot
lehullani.
A három menekülő, az éjet egy búzaföldön töltvén, kedden Chelmsfordba
érkezett, ahol a lakosság egy csoportja, valami úgynevezett
közélelmezési bizottság, elvette tőlük a pónit azon a címen, hogy élelem
s nem akart érte semmi mást adni azon az igéreten kívül, hogy másnap ők
is részesülhetnek belőle. A városban az a hír járta, hogy Eppingben
Marsbeliek vannak és hogy a katonák a Waltham apátság melletti
lőporgyárakat felrobbantották, de eredmény nélkül, mert a támadók közül
egyik sem sérült meg.
A városban sokan lesték a templomtornyokból, nem jönnek-e a Marsbeliek?
Öcsém szerencséjére jobbnak találta azonnal tovább nyomulni a tengerpart
felé, mintsem az ennivalóra várakozni, bár mind a hárman nagyon éhesek
voltak. Délben keresztül mentek Tillinghamon, amely – elég furcsa volt –
teljesen némának és elhagyottnak látszott, kivéve néhány táplálékra
vadászó fosztogatót. Tillingham közelében egyszerre csak meglátták a
tengert, amelyen az elképzelhető legkülönfélébb vízijármű rettenetes
sokasága nyüzsgött.
A hajósok, mivel a Themzén nem mehettek tovább fölfelé, az essexi part
mentén haladtak Harwichba, Waltonba, Clactonba s azután Foulnessba és
Shoeburybe, hogy felszedjék az embereket. A hajók óriási sarló-alakú
félkörben helyezkedtek el, amelynek vége beleveszett a ködbe Naze felé.
A parthoz legközelebb angol, skót, francia, holland és svéd
halászbárkák, themzei gőzösök, yachtok és villamos naszádok voltak.
Távolabb nagyobb teherhajók, egy csomó piszkos szénszállító, erős
kereskedelmi hajók, marhaszállítók, személyszállító naszádok,
kőolajszállítók, óceánjárók, köztük egy ócska fehér jármű is, csinos
fehér és szürke southamptoni és hamburgi postahajók nyüzsögtek. A kéklő
part hosszában öcsém homályosan egy csomó nyüzsgő naszádot vett ki,
amelyek a lapos parton álló emberekkel alkudoztak. A parti sokaság egész
Maldonig elhúzódott.
Pár mérföldnyire a parttól egy páncélos volt oly mélyen a vízben, mint
valami elsülyedt hajó. A _Villám_ volt; az egyetlen látható hadihajó; de
a távolban jobbfelé a tenger síma tükrén, a teljes szélcsendben, fekete
füst kígyózott annak jeléül, hogy közel vannak a csatornaflotta
páncélosai. Ez a flotta a Themze széles torkolatában cirkált elnyúló
vonalban, teljes gőzzel és harcra készen, a Marsbeliek hódításának egész
ideje alatt résen állva s mégis erőtlenül arra, hogy az előnyomulást
megakadályozza.
A tenger láttára Elphinstonené asszony, sógornőjének minden biztatása
ellenére, iszonyúan megrémült. Soha életében nem volt még távol
Angliából: inkább meghal, semhogy idegen országra bízza magát,
ismerősök, barátok nélkül és a többi és a többi. Szegény némber! úgy
látszik, azt képzelte, hogy a franciák és a Marsbeliek szörnyen
hasonlítanak egymáshoz. Idegessége, rettegése és csüggedése a két napi
utazás alatt egyre növekedett. Egyre az járt fejében, hogy visszamegy
Stanmoreba. Stanmoreban mindig oly jól érezte magát s oly biztonságban
volt. Azt hitte, hogy Stanmoreban megtalálja Györgyöt is…
Nagy üggyel-bajjal vehették csak rá arra, hogy lemenjen velük a partra,
ahol öcsémnek csakhamar sikerült egy themzei lapátos gőzösön levő néhány
ember figyelmét magára vonni. Kiküldtek egy csónakot s harminchat
fontban alkudtak meg mindhármuk szállítási díja fejében. Úgy mondták,
hogy a gőzös Ostendébe tart.
Két óra lehetett már, mikor öcsém, miután a szállítási díjat a
kikötőhídon lefizette, a gőzösön biztonságban érezhette magát. A hajón
volt ennivaló is, igaz, hogy rettenetes árakon és csakhamar mind a
hárman evéshez fogtak az egyik padon.
A hajón egész sereg utas volt már. Sokan minden pénzüket arra költötték,
hogy helyet biztosítsanak maguknak. A kapitány azonban még délután öt
órakor is a part közelében időzött, egyre több utast szedegetve föl, míg
az üléses födélzet szinte veszedelmesen meg nem telt. Valószínűleg
tovább is ott maradt volna még, ha ágyúzás nem hallatszott volna, amely
ezidőtájt kezdődött délen. Mintegy feleletül, a páncélos elsütött a
tenger felé egy kis ágyút s felvonta a lobogókat. Csöveiből füst
lökődött a magasba.
Nem egy utas azt gondolta, hogy ez a tüzelés Shoeburynessből ered; de
csakhamar észrevették, hogy folyton erősbödik. Ugyanekkor messze
délkeleten három páncélos árbocai emelkedtek ki egymás után a tengerből,
fekete füstfelhők alatt. De öcsém figyelme csakhamar visszafordult a
délről hangzó távoli tüzelésre. Mintha a távoli szürke ködből
füstoszlopot látott volna kiemelkedni.
A kis gőzös kelet felé haladt már a hajók hatalmas sarlójától s az
alacsony essexi part kékes ködbe kezdett borulni, mikor feltűnt egy
Marsbeli, homályosan a nagy távolságból, amint Foulness irányából tovább
nyomult az iszapos part mentén. Erre a hídon álló kapitány ijedten,
haragosan kezdte ordítozva átkozni saját késlekedését. Rémülete szinte
átragadt a hajó kerekeire is. A hajón mindenki a gerendázaton vagy a
padokon állva bámult arra a távoli alakzatra, amely magasabb volt a
fáknál és a templomtornyoknál s valósággal parodizálta az emberi
lépteket, amint kényelmesen közeledett.
Ez volt az első Marsbeli, akit öcsém látott. Inkább elképedve, mint
ijedten állt, odafigyelve erre a titánra, aki óvatosan közeledett a
hajók felé, mindig mélyebbre gázolva a vízben, amint a talaj sülyedt.
Távolabb egy másik lépkedett keresztül néhány elnyomorodott fa fölött,
majd egy harmadik még messzebbről közeledett, mélyen gázolva keresztül
egy csillámló, sekélyebb, iszapos helyen, amely úgy látszott, mintha
tenger és ég között lebegne.
Mind a hárman a nyilt tenger felé tartottak, mintha meg akarták volna
akadályozni a Foulness és Naze között nyüzsgő rengeteg sok hajó
menekülését. A kis lapátos naszád, bár gépei zakatolva erőlködtek és
kerekei csak úgy hányták a tajtékot, ijesztő lassúsággal hátrált e
végzetes közeledés elől.
Öcsém északnyugat felé pillantva, látta, hogy a hajók nagy sarlója
megbomlott már a közeledő rémület hatása alatt. A hajók egymás mögé
kerültek, egyik-másik a sarló közepéből a sarló végére került a gőzhajók
fütyültek és füstgomolyokat okádtak, a vitorlák kifeszültek, a bárkák
ide-oda siklottak. Ez a látvány s a balról közeledő veszély annyira
megigézte, hogy a nyilt tenger felé nem is tekintett. Egyszerre a gőzös
egy hirtelen mozdulatára (a gőzös azért mozdult meg, hogy elkerülje az
elgázolást), fejjel előre lerepült a padról, amelyen állt. Körülötte
kiabálás hallatszott, lábdobogás és ujjongás, amelyre mintha gyönge
válasz is érkezett volna. A gőzös megtántorodott és öcsémet négykézláb
görgette.
Talpra ugrott s jobbra tekintve, látta, hogy féloldalt dőlt gőzösüktől
alig száz yardnyira, mint valami ekevas, óriási vastömeg hasítja
keresztül a vizet, rengeteg tajtékzó hullámot verve fel jobbra-balra,
amelyek a gőzös felé csaptak, úgyhogy lapátjai tehetetlenül meredtek a
levegőbe, a födélzet pedig csaknem a víz színéig belesülyedt a habokba.
Egy tajtékos habzuhany egy pillanatra szinte megvakította öcsémet. Amint
újra tisztán látott, a szörnyeteg a gőzös mellett elhaladva, a part felé
rohant. Hatalmas, hosszúkás vasszerkezetéből kettős kémény emelkedett
ki, tüzes füstfelleget lökve a levegőbe. A _Villám_ torpedóromboló volt,
amely teljes gőzzel rohant a fenyegetett hajók védelmére.
Öcsém megállva valahogy a szörnyeteg lökésétől ide-oda ingó födélzeten,
a támadásra rohanó Leviathánról a Marsbeliekre vetette újra tekintetét.
Szorosan egymás mellett állt mind a három, oly mélyen a tengerben, hogy
lábaik csaknem teljesen elmerültek.
Amint vízbe merülve állottak, messziről sokkal kevésbbé rettentőeknek
látszottak, mint az az iszonyú vastömeg, amelynek sodrában gőzösünk oly
gyámoltalanul bukdácsolt. Úgy látszik, megdöbbenve vizsgálták az új
ellenséget. Lehet, hogy értelmük méltó ellenfélnek tekintette az óriást.
A _Villám_ egy ágyút sem sütött el, hanem egyszerűen rohant feléjük
teljes gőzzel. Valószínű, hogy csupán azért tudott oly közel férkőzni
hozzájuk, mert nem tüzelt. Nem tudták, mitévők legyenek vele. Ha csak
egy gránátot röpít is ki feléjük, nyomban elpusztították volna a
hősugárral.
A torpedóromboló oly gyorsan haladt, hogy egy pillanat mulva a gőzös és
a Marsbeliek közti távolság felét megtette s egyre kisebbedő fekete
tömeggé vált, amint a távol elnyúló essexi part felé közeledett.
Egyszerre csak a legközelebbi Marsbeli leeresztette csövét s egy fekete
gázzal telt szelencét lőtt ki a páncélosra. A szelence a torpedóromboló
bal oldalát találva, koromsötét lövedékbe vetődött szét, amely a nyilt
tenger felé görgött, mint valami szerteszét terjedő fekete füstzuhatag.
A páncélos sértetlenül nyomult előre. A gőzösön figyelőknek, mélyen a
vízben és szemben a napfénnyel, úgy látszott, mintha már a Marsbeliek
között lett volna.
Látták, amint az ösztövér alakok a part felé vonulva külön-külön
kiemelkednek a vízből s egyikük fölemelte azt a sötétkamarához hasonló
szerkezetet, amely a hősugarat fejlesztette. Ferdén lefelé irányozta és
a víz, ahol a hősugár érintette, gőztömegekké tornyosult. A hősugár
bizonyára úgy keresztül furódott a hajót borító páncélon, mint az izzó
vasvessző a papiroson.
A gőzgomolygásból láng lobbant fel s rögtön rá a Marsbeli inogva
megtántorodott. A következő pillanatban levágódott s hatalmas víz- és
gőztömeg lökődött a levegőbe. A _Villám_ ágyúi megszólaltak a gőzön
keresztül, egymásután; az egyik lövés éppen a gőzös mellett csapott a
vízbe s az észak felé menekülő többi hajók felé szökdelve, végre egy
parti halászbárkát szétforgácsolt.
De ezzel nem igen törődtek az emberek. Amint a Marsbeli lezuhant, a
hídon álló kapitány tagolatlan ordításban tört ki s felkiáltottak
egyszerre a hajók farán szorongó utasok is. S rögtön rá újra
felkiáltottak, mert túl a fehérlő zűrzavaron valami hosszú, fekete tömeg
nyomult előre, közepéből lángok szóródtak ki, szelelői és kéményei tüzet
ontottak.
A _Villám_ még mindig eleven volt; úgy látszik kormánykereke nem sérült
meg s gépezetei működtek. Hegyével egyenesen a második Marsbelinek
tartott s körülbelül száz yardnyira lehetett tőle, mikor a hősugár
rávetődött. Borzasztó dördülés hangzott s födélzete és kéményei vakító
lobbanással felrobbantak. A Marsbeli a robbanás erejétől megtántorodott,
a következő pillanatban a lángban álló roncshalmaz, teljes sebességgel
rohanva még mindig előre, belevágódott s összeroncsolta őt, mintha
papírból lett volna. Öcsém önkénytelenül felkiáltott. Újra forró
gőztömeg borított el mindent szemei elől.
– Kettő! – ordított a kapitány.
Kiabált minden, ami csak élt. Vad ujjongás harsogott az egész gőzösön; s
hirtelen egyik járműről a másikra terjedve, ujjongó ordítozás hangzott a
nyilt tenger felé törekvő valamennyi hajóról és naszádról.
Néhány pillanatig gőzbe borult a víz, elrejtve a harmadik Marsbelit és a
partot. A gőzös az egész idő alatt gyorsan a tenger felé lapátolt el a
küzdelemtől; s mikor a zűrzavar eloszlott, fekete gőzhalom terjengett
ide-oda a part és a gőzös között, úgy hogy a _Villám_-ból nem volt többé
semmi kivehető s a harmadik Marsbelit sem lehetett többé látni. A többi
páncélos a part felé haladva, szorosan a gőzös mellett siklott tovább.
A kis hajó folytatta rohanó útját a nyilt tenger felé s a páncélosok
lassan eltüntek, a part felé közeledve, amelyet még folytonosan eltakart
a gőz, füst és fekete gáz csodálatos módon összevegyült, kavargó, foltos
gomolygása. A menekülő hajósereg északkelet felé szétszóródott; a
páncélosok és a gőzös között több parti halászbárka vitorlázott. Egy idő
mulva a hadihajók, mielőtt elérték volna a sülyedő felhős halmot, észak
felé fordultak s azután hirtelen ellenkező irányba csapva, belevesztek
délfelé a felszálló sűrű esti ködbe. A part halványodott s végül eltűnt
a hanyatló nap körül meggyülemlő alacsony felhőhalmok között.
Majd egyszerre ágyúdördülések rezegtették meg az alkonyat fényében
megaranyozott ködöt s fekete, mozgó árnyak tűntek fel. Mindenki a gőzös
korlátjához tolult s kimeresztett szemekkel bámult bele az alkonyat
vakító fénytengerébe, de semmit sem lehetett tisztán megkülönböztetni.
Fölfelé kígyózó füsttömeg fedte el a nap képét. A gőznaszád zakatolva
folytatta útját végtelennek tetsző várakozás között.
A nap szürke fellegek közé merült, az égbolt bíborszínben ragyogott,
majd elsötétült és feltűnt az esti csillag rezgő fénye. A mély
szürkületben egyszerre csak felkiáltott a kapitány s a magasba mutatott.
Öcsém kimeresztette szemeit. Valami kiválva a szürkeségből, fölfelé
suhant a magasba, kígyózva, iszonyú sebességgel a napnyugatra lebegő
felhők fölé boruló esti fényben, valami lapos, széles, nagyon nagy
tárgy. Görbe vonalat írva le, kisebbedett, lassan lefelé zuhant a
beleveszett újra az éjszaka titokzatos szürkeségébe. Amint eltűnt, mély
sötétség borult a tájra.