Mialatt a tiszteletes a sövény mellett ülve, zavarosan beszélgetett
velem a réten, Halliford közelében, s mialatt öcsém a Westminster-híd
mellett a menekülő tömeget nézegette, a Marsbeliek folytatni kezdték a
támadást. Amennyire a későbbi ellentmondó tudósításokból megállapítható,
nagyobb részük előkészületekkel foglalkozva a horselli üregben maradt
este kilenc óráig, szorgalmasan dolgozva valamin, amint a rengeteg
mennyiségű zöld füst mutatta.
De hárman nyolc óra tájban bizonyosan előbujtak s lassan és óvatosan
nyomulva előre, Byfleeten és Pyrfordon keresztül Ripley és Weybridge
felé haladtak, napnyugta felé szembe jutva a várakozó ütegekkel. Nem egy
csomóban vonultak, hanem egymás után, körülbelül másfél mérföldnyire
egymástól. Érintkezésüket különös szirénaszerű erős hangok
közvetítették, amelyeknek skálaszerű változatai voltak.
Ezt az üvöltést s a Ripley és St. George’s Hill körül felállított ágyúk
dörgését hallottuk Felső-Hallifordban. Ripleyben a tapasztalatlan
tüzérönkéntesek, akiket nem lett volna szabad ilyen helyre állítani,
vad, elhamarkodott, hatástalan sortüzet adva, ki lovon, ki gyalog
futásnak eredtek keresztül az elhagyott falun, úgyhogy az első Marsbeli
nyugodtan átsétált ágyúikon, hősugarát nem is használva, óvatosan
közéjük lépett s elhaladva előttük, váratlanul a Painshill Parkban
felállított ágyúkhoz érkezett, amelyeket elpusztított.
A St. George’s Hill emberei azonban vagy ügyesebbek voltak, vagy jobb
parancsnokuk volt. Mivel a fenyőfák eltakarták őket, észrevették, hogy a
hozzájuk legközelebb levő Marsbeli egészen váratlanul bukkant reájuk.
Oly óvatosan készítették elő ágyúikat a lövésre, mintha valami
díszkivonuláson lettek volna s mintegy ezer yardnyi távolságból
tüzeltek.
A gránátok mind a Marsbeli körül vágódtak le s látták, hogy a lövés után
még néhány lépést tesz előre és támolyogva lebukik. Ujjongva
felkiáltottak s az ágyúkat, amily gyorsan csak lehetett, újra
megtöltötték. A felbukott Marsbeli elnyujtott üvöltést hallatott, mire
egy második csillogó óriás tűnt fel délről a fák fölött, felelve neki.
Úgy látszik, hogy egyik gránát összezúzta valamelyik lábát a három
közül. A második sortűz a Marsbelitől jómessze csapott a földbe s két
társa hirtelen rávetítette hősugarát az ütegre. A munició felrobbant, a
fenyőfák az ágyúk körül mind lángra lobbantak s a tüzérek közül alig
egy-kettő menekült meg, akik már előre a dombtető felé kezdtek rohanni.
Ezután, úgy látszik, a három Marsbeli tanácsot tartva, megállt. A
portyázó őrszemek, akik messziről nézték őket, azt jelentették, hogy
félóráig nem mozdultak helyükből. A felbukott Marsbeli lassan kimászott
csuklyájából. Tömzsi, barna alaknak látszott messziről, amint
szétroncsolt lábát javítgatta. Kilenc óra tájban készen lett munkájával,
mert csuklyája újra feltűnt a fák fölött.
Kilenc óra után néhány perccel aznap este a három őrszemhez négy újabb
Marsbeli csatlakozott. Vastag, fekete cső volt mindegyiknél. A három
elsőnek is hoztak ilyen csövet. Átadták nekik s azután egyenlő
távolságban helyezkedtek el egymástól, félkörben St. George’s Hill,
Weybridge és Send között, Ripleytől délnyugatra.
Vagy egy tucat rakéta röppent fel a dombokról előttük, mihelyt
megindultak, figyelmeztetve a Ditton és Esher körül várakozó ütegeket.
Ugyanekkor négy hadigépük, szintén csövekkel felszerelve, átkelt a
folyamon és kettőt közülük, feketén kiválva a nyugati égbolt
derengéséből, megpillantottam én meg a tiszteletes, amint fáradtan és
kínlódva siettünk a Hallifordból északra kiinduló országúton. Úgy
látszott, mintha felhőn jártak volna, mert tejszínű köd borította a
mezőket, felérve egyharmad magasságukig.
A tiszteletes láttukra halkan felkiáltott és futásnak eredt; de én
tudtam, hogy a Marsbeliek elől nem jó futni, oldalt ugrottam hát s
harmatos csalán- és tüskebokrok közt lemásztam az országutat szegélyező
széles árokba. A tiszteletes hátranézett, látta, hogy mit csinálok és
megfordult, hogy csatlakozzék hozzám.
A két Marsbeli megállt. A közelebbi Sunbury felé nézve, a távolabbi,
amely elmosódó szürkeségnek látszott az esthajnali csillag fénye
mellett, Staines felé fordult.
A Marsbeliek időnként fel-felordítottak; de az ordítást nemsokára
abbahagyták. Teljes némaságban foglaltak állást rengeteg sarló-alakban a
hengereik körül. A sarló két szarva tizenkét mérföldnyire lehetett
egymástól. A lőpor feltalálása óta sohasem kezdődött harc ilyen
csendesen. Ha valaki Ripley tájékán szemlélte volna a Marsbelieket,
ugyanazt a benyomást nyerte volna, amelyet mi. Úgy látszott, hogy a
Marsbeliek egyedüli urai a sötétülő tájnak, amelyre a félhold, a
csillagok, a napvilág utófénye s a St. George’s Hillről és a painshilli
erdőkből látszó vöröses sugárzás vetett némi világosságot.
De szemben ezzel a félholddal mindenütt, Stainesben, Hounslowban,
Dittonban, Esherben, Ockhamban, dombok és erdők mögött a folyamtól
délre, s a füves réteken a folyamtól északra, ahol csak elegendő
fedezéket nyujtott egy-egy csoport fa vagy falusi ház, ott várakoztak az
ágyúk. A jelző rakéták felröppenve szikrazáport szórtak az éjszakába,
azután elenyésztek és a figyelő ütegek lelkét feszült várakozás
telítette. Mihelyt a Marsbeliek a tűzvonalba jutnak, azok a mozdulatlan
fekete embertömegek, azok a kora éjszakában oly sötéten csillámló ágyúk
azonnal mennydörgő csataordításba robbannak ki.
Az ezernyi virrasztó elmében épúgy, mint az enyémben, kétségkívül az
volt az uralkodó gondolat, vajjon mennyit értenek meg belőlünk a
Marsbeliek. Vajjon felfogják-e, hogy mi, a magunk milliónyi tömegében,
szervezettek és fegyelmezettek vagyunk és összedolgozunk? Vagy pedig úgy
magyarázták-e váratlan tüzeléseinket, gránátszurkálásainkat, táborunk
körülzárását, mint ahogy mi szoktuk magyarázni egy megbolygatott kas
méhrajának dühös, egységes rohamát? Arról álmodoztak-e, hogy kiirthatnak
bennünket? (Akkor még senki sem tudta, milyen táplálékra van szükségük.)
Ezernyi ilyen kérdés viaskodott elmémben, mialatt éberen figyeltem az
óriási őrtálló alakra. És elmém mélyén ott lappangott az érzése az
összes rengeteg ismeretlen és rejtett erőnek London felé. Csináltak-e
vermeket? Készen álltak-e a hounslowi lőporgyárak kelepcéi? Lesz-e
bátorságuk a londoniaknak új nagyobb Moszkvát csinálni hatalmas
háztartományaikból?
Kimeresztett szemekkel kuporogtunk az árokban. Egyszerre csak, amint
nekünk tetszett, végtelen hosszú idő mulva, távoli ágyúdörgéshez hasonló
hang rázkódtatta meg a levegőt. Majd újra dörgött közelebbről és még
közelebbről. S ekkor a Marsbeli mellettünk a magasba emelte csövét,
elsütötte, mint valami fegyvert, úgy, hogy erre a feleletre megrázkódott
a föld. A Staines felé álló Marsbeli rögtön válaszolt rá. Lobbanás, füst
nem látszott. Csak a dörgés hallatszott.
Ez a gyors egymásutánban következő heves tüzelés annyira felizgatott,
hogy elfeledkezve saját biztonságomról és leforrázott kezeimről,
felkapaszkodtam az árokból a sövényre és Sunbury felé bámultam. Hirtelen
újabb válasz következett s nagy lövedék zúgott el fejem fölött Hounslow
felé. Azt vártam, hogy legalább füstöt, tüzet, vagy valami más efféle
észrevehető nyomot fogok látni. De nem láttam egyebet, mint fölöttem a
sötétkék égboltozatot, egyetlen csillaggal s a földön lent a mindenfelé
szétterjedő fehér ködöt. Semmi recsegés nem hallatszott s elmaradt a
választadó dördülés is. A csend újra helyreállt. Minden perc háromszor
oly hosszúra nyúlt.
– Mi történt? – kérdezte a tiszteletes, felállva mellém.
– Isten tudja! – válaszoltam.
Egy denevér repült el mellettünk. Eltűnt.
A távolból kiabálás hallatszott; majd megszűnt. Újra a Marsbelire
tekintettem s láttam, hogy megindul kelet felé a part mentén, gyors,
gördülő mozgással.
Minden pillanatban azt vártam, hogy valami rejtett üteg fog rátüzelni;
de az estéli csendet nem törte meg semmi. A Marsbeli alakja mindig
kisebb lett, amint távolodott, s egyszerre csak a köd s a leereszkedő
éjszaka elnyelte. Önkéntelenül mind a ketten magasabbra kapaszkodtunk.
Sunbury felé sötét tömeg látszott, mintha hirtelen kúp-alakú domb támadt
volna, elrejtve előlünk a kilátást; messzebb, túl a folyamon, Walton
fölött egy második emelkedést vettünk észre. Ezek a domb-alakú tömegek
lelapultak és szélesebbek lettek, amint reájuk meredtünk.
Egy hirtelen gondolattól megkapatva, észak felé néztem és láttam, hogy
ott egy harmadik ilyen fekete felhős tömeg emelkedett.
Egyszerre minden teljesen elcsöndesedett. Jó messze délkeletről,
meg-megszakítva a csendet, hallottuk, hogy a Marsbeliek kiáltanak
egymásnak és újra megrázkódtatta a levegőt fegyvereik távoli, tompa
dördülése. De a földi tüzérség nem válaszolt.
Akkor nem tudtuk ezt megérteni; de később megtudtam, mi volt a
jelentősége azoknak a szürkületkor támadt végzetes emelkedéseknek.
Mindegyik Marsbeli, a nagy félkörben állva, amelyet leírtam, valami
ismeretlen jelre ágyúhoz hasonló csövéből óriási szelencét lőtt ki
minden szemben levő dombra, bokorra, házcsoportra, egyszóval mindenre,
ami csak ágyúkat rejthetett. Némelyik egyet lőtt, némelyik kettőt, mint
az is, akit láttunk. Az egyik Ripleyben, mint mondják, nem kevesebbet,
mint öt szelencét lőtt ki. Ezek a szelencék a földre vágódtak – nem
robbantak fel – és szakadatlanul rengeteg mennyiségű koromfekete, sűrű
gőzt okádtak, amely fölfelé gomolyogva, hatalmas felleget, gázzal telt
dombot alkotott. Ez a domb visszalapulva, lassan szétterjedt az egész
környéken. S ennek a gőznek az érintése, maró szálkáinak belehelése
megölte mindazt, ami lélekzett.
Ez a gőz súlyos volt, súlyosabb, mint a legsűrűbb füst, úgy, hogy az
első erős fellökődés és szétömlés után lesülyedt a levegőben és
szétáramlott a földön, inkább folyékony, mint légnemű testhez hasonlóan.
A dombokat elhagyva, elborította a völgyeket, az árkokat, a
vízfolyásokat épúgy, mint a tűzhányó üregeiből kiözönlő karbonsavas gáz
szokta tenni. S ahol csak vízzel érintkezett, vegyi változások álltak
be; a víz tükrét hirtelen porszerű tajték lepte el, amely lassan
elmerült, hogy új tajtéknak adjon helyet. A tajték egyátalán nem
oldódott s tekintettel a gáz gyors hatására, különös dolog, hogy a víz
leszűrés után nem volt ártalmas. A gőz nem terjedt szét úgy, mint a
valódi gáz szokott. Egy csomóban maradt, renyhén lefelé ereszkedve a
lejtős talajon. A szél birkózva hajtotta maga előtt, míg végre szörnyű
lassan össze nem vegyült a köddel s a levegő nedvességével és por
alakjában le nem sülyedt a földre. Ez anyag természetéről ma sem tudunk
egyebet, mint azt, hogy a színképbontásban a kékszínben négy vonalból
álló csoportot mutatott s teljesen ismeretlen elemnek volt tekinthető.
Amint az első heves fellökődés véget ért, a fekete füst már a lecsapódás
előtt is oly alacsonyan lebegett a föld felett, hogy ötven lábnyi
magasságban, nagy házak tetején és felső emeletein, magas fákon,
teljesen meg lehetett menekülni a benne rejlő méregtől, amint már akkor
éjszaka is bebizonyosodott a cobhami és dittoni úton.
Az az ember, aki az előbbi helyen megmenekült, csodálatos történetet
mond el a göngyölődő folyós tömegről és arról, hogyan nézett le a
templom tornyáról és látta a falu házait kiemelkedni mint kísérteteket a
koromfeketeségből. Másfél napig ott maradt fáradtan, éhezve, a napon
perzselődve, a kék ég alatt és a távoli dombokkal szemben fekete bársony
takarónak látva a földet, piros háztetőkkel, zöld fákkal és később,
fekete fátyolos bokrokkal és kapukkal, pajtákkal, melléképületekkel és
falakkal, imitt-amott kiemelkedve a napfénybe.
De ez a cobhami úton történt, ahol a fekete gőz ott maradhatott, amíg
saját magától le nem sülyedt a földre. A Marsbeliek rendszerint, ha a
füst megtette szolgálatát, nyomban megtisztították a levegőt oly módon,
hogy belegázoltak a füstbe s gőzsugarat irányítottak reája.
Ezt tették a közelünkben emelkedő füsthalmokkal is, amint a
csillagvilágítás mellett egy elhagyott ház ablakából láttuk
Felső-Hallifordban, ahová visszatértünk. Innen láttuk, hogy a richmondi
és a kingstoni dombtetőn fényszórók mozogtak ide-oda s tizenegy óra
tájban megrázkódott az ablak és hallottuk azoknak a nagy ostromágyúknak
a dörgését, amelyek ott a dombokon voltak felállítva. Negyedóráig
időközökben megújult az ágyúdörgés. Találomra lövöldöztek Hampton és
Ditton felé a láthatatlan Marsbeliekre. Egyszerre csak a villamos fény
halvány sugarai eltűntek, fénylő vörös ragyogásnak adva helyet.
Ekkor zuhant le a negyedik henger, – ragyogó, zöld meteor, – amint
később megtudtam, a Bushey Parkba. Mielőtt a richmondi és kingstoni
dombvonal ágyúi megszólaltak, szaggatott ágyúzás hallatszott jó messze
délnyugatról. Azt hiszem, találomra ágyúztak, míg a fekete füst el nem
borította a tüzéreket.
A Marsbeliek, oly rendszeresen járván el, mint mikor az ember
darázsfészket akar kifüstölni, elárasztották ezzel a különös fojtó
gőzzel az egész vidéket London felé. A sarló szarvai lassan széjjelebb
terjedtek, míg végre Hanwelltől Coombeig és Maldenig értek. Romboló
csöveik egész éjjel működtek. Attól a perctől kezdve, mikor St. George’s
Hillben egyikük felbukott, egyetlen egyszer sem nyujtottak alkalmat a
tüzérségnek hatásos működésre. Ahol csak ágyúk lehettek előttük
elrejtve, mindenütt új meg új fekete gőzszelencét lőttek ki s ahol nyilt
mezőn voltak felállítva az ágyúk, a hősugarat hozták működésbe.
Éjfélkor a Richmond-Park lejtőin lobogó fák s a Kingston-domb ragyogása
fekete füsthálóra vetették fényüket, amely elborította az egész
Themze-völgyet s szétterjedt mindenfelé, ameddig a szem ellátott. A
hálóban két Marsbeli gázolt lassan, ide-oda irányítva sziszegő
gőzsugaraikat.
A hősugarat akkor éjszaka nagyon kímélték, meglehet azért, mert a
hősugár előállításához szükséges anyag csak korlátolt mennyiségben állt
rendelkezésükre, vagy azért, mert nem akarták a vidéket elpusztítani s
megelégedtek azzal, hogy az ellenállást, amelyet támasztottak, leverjék
és megfélemlítsék. Ezt az utóbbi céljukat tökéletesen elérték. Vasárnap
éjszaka véget ért előnyomulásukkal szemben minden szervezett
ellentállás. Oly reménytelen vállalkozásnak bizonyult velük szemben a
harc, hogy ez éjszaka után emberi csapat nem is állt többé útjukba. Még
a gyorstüzelő-ágyúkkal fölszerelt torpedó-naszádok és rombolók
legénysége sem akart közelükben időzni. Valósággal lázadozni kezdtek s
vissza is fordultak a Themzén. Ez éjszaka után az emberek már csupán
arra szorítkoztak, hogy aknákat és vermeket ástak vad kétségbeeséssel.
Az Esher felé álló ütegeknek a sorsát, amelyek oly feszülten várakoztak
a szürkületben, kiki elképzelheti úgy, ahogy tudja, mert senki sem
maradt meg a szemtanúk közül. Elképzelhetjük a feszült várakozást, a
résen álló fürge tiszteket, a készen álló ágyúkat, a kéznél lévő
felhalmozott municiót, az ágyútaligás tüzéreket a lovakkal és
szekerekkel, a polgári ruhás nézőket, akik oly közel álldogáltak
csoportosan, amily közel csak megengedték nekik, az esti csöndességet; a
tábori kórházkocsikat és sátrakat, a weybridgei összeégett halottakkal
és sebesültekkel; majd a tüzelő Marsbeliek lövéseinek tompa visszhangját
és a formátlan lövedékeket, amint a fák és házak fölött hömpölyögtek és
a szomszédos mezőkre lecsapódtak.
Elképzelhetjük azt is, amint a feszült figyelem hirtelen másfelé
fordult: afelé a tekergő, duzzadozó feketeség felé, amely gyorsan
közeledve a magasba tornyosult, tapintható sötétséggé változtatva a
szürkület homályát, különös, ijesztő ellentéteül a gőznek, amely
elborította áldozatait; amint közelében az emberek és lovak elmosódva
futkostak, sikoltoztak, elvágódtak, kétségbeesetten kiabáltak, az ágyúk
hirtelen magukra maradtak, az emberek fuldokolva vonaglottak a földön s
a sötét füstkúp egyre magasabban szétterpeszkedett. Majd beállt az
éjszaka és a pusztulás – semmi más nem látszott a vidéken, csak a
halottakat rejtő, áthatatlan gőz néma tömege.
Virradat előtt a fekete gőz szétáradt Richmond uccáin s a kormányzat
széthulló szervezete végső erőfeszítésében nem tehetett egyebet, mint
hogy London lakosságát menekülésre szólította fel.