Öcsém Londonban volt, mikor a Marsbeliek lezuhantak Wokingban.
Orvosnövendék volt. Ép vizsgára készült és szombat reggelig nem hallott
semmit a Marsbeliek megérkezéséről. A szombat reggeli lapokban, a
Marsbolygóról és a bolygókon levő életről szóló hosszú cikkek után,
rövid, homályos távirat jelent meg, amely rövidsége folytán csak még
megdöbbentőbb volt.
A Marsbeliek, akiket egy közeledő csoport fölzavart, gyorstüzelő ágyúval
megöltek egy csomó embert, így hangzott a történet.
A távirat e szavakkal végződött:
«A Marsbeliek, akik, úgy látszik, rettenetes lények, nem mozdultak ki az
üregből, amelybe belezuhantak s valószínű, hogy nem is képesek
kimozdulni. Lehet, hogy ennek oka a föld gravitációs energiájának
relatív erejében rejlik.»
A vezércikkírók nagyon bátorítóan terjeszkedtek ki a szöveg végső
soraira.
Természetes, hogy az előkészítő élettani osztályban, ahová öcsém aznap
elment, valamennyi tanuló érdeklődése fel volt csigázva; de az uccákon
nyoma sem volt szokatlanabb izgatottságnak. A délutáni lapok tele voltak
üres hírekkel, vastag címbetűk alatt, de nyolc óráig nem igen tudtak
mást mondani, mint hogy a mezőség körül katonaság foglalt állást s
Woking és Weybridge között lángokban áll a fenyőerdő. Ekkor a _St.
James’s Gazette_ külön kiadásban tudatta azt a puszta tényt, hogy a
távirati összeköttetés megszakadt. Mindenki azt gondolta, hogy az égő
fenyőfák lezuhanása szakította meg a vonalat. Ez éjjel semmivel sem
tudtak többet a küzdelemről. Ez volt az az éjszaka, mikor Leatherheadbe
s onnan vissza hajtottam kocsin.
Az öcsém nem aggódott miattunk, mert az újságok leírásából tudta, hogy a
henger jó két mérföldnyire volt a házamtól. Az volt a szándéka, hogy
este leruccan hozzám, mint mondta, azért, hogy lássa a Marsbelieket,
mielőtt megölik őket. Táviratot küldött, amelyet sohasem kaptam meg,
négy óra tájban, azután este hangversenyt hallgatott.
Szombat éjjel Londonban is vihar volt s az öcsém eljutott kocsin
Waterlooba. A perronon, ahonnan az éjféli vonat szokott indulni,
megtudta, némi várakozás után, hogy valami baleset következtében a
vonatok aznap éjjel nem juthatnak el Wokingba. A baleset mivoltáról
semmit sem tudhatott meg; a vasúti hatóságok sem tudtak még akkor semmit
határozottan. Az állomáson igen kis izgalmat keltett, mikor a vasúti
hivatalnokok, akik nem is képzelték, hogy Byfleet és Woking között más
történt egyszerű forgalmi zavarnál, a színházi vonatokat, amelyek
rendszerint Wokingon haladtak keresztül, Virginia Water vagy Guildford
felé indították. Sürögve-forogva intézkedtek, hogy megváltoztassák a
southamptoni és portsmouthi kiránduló vonatok útirányát is. Egy éjjeli
lap riportere, aki a forgalmi főnöknek nézte az öcsémet – hasonlított is
hozzá egy kicsit – orozva megrohanta őt és interjút próbált csinálni
vele. A vasúti hivatalnokokon kívül csak kevesen hozták összefüggésbe a
forgalmi zavart a Marsbeliekkel.
Egy másik tudósításban ezekről az eseményekről azt olvastam, hogy
vasárnap reggel «egész Londont felvillanyozták a wokingi hírek». De ez
nem volt egyéb frázisnál. Londonban a legtöbb ember nem hallott a
Marsbeliekről a hétfő reggeli pánik előtt. És aki hallott, annak is
időre volt szüksége, hogy a vasárnapi lapok sebtében szövegezett
táviratainak a jelentőségét felfogja. Londonban a legtöbb ember nem is
szokott vasárnapi lapokat olvasni. De ettől eltekintve, a londoni
emberekben oly erős gyökeret vert a személyes biztonság érzete s annyira
megszokták a lapok riasztó híreit, hogy minden nyugtalanság nélkül
olvashatták a következőket:
«Tegnap este hét óra tájban a Marsbeliek kibujtak a hengerből és
ércpajzsok védelme alatt teljesen rombadöntötték a wokingi állomást a
környező házakkal együtt s a Cardigan-ezrednek egy egész századát
lemészárolták. A közelebbi részletek hiányoznak. A Maxim-ágyúk teljesen
használhatatlanoknak bizonyultak fegyverzetükkel szemben. A tábori
ágyúkat ártalmatlanokká tették. A huszárok vágtatva menekültek
Chertseybe. Úgy látszik, hogy a Marsbeliek lassan Chertsey vagy Windsor
felé vonulnak. West-Surreyben nagy félelem uralkodik és földsáncokat
hánynak, hogy megakadályozzák előrenyomulásukat London felé.»
Így írt az esetről a _Sunday Sun;_ a _Referee_-nek egy ügyes és
fölöttébb szellemes cikke pedig a Marsbelieket a faluban hirtelen
elszabadult állatsereglethez hasonlította.
Londonban senkisem tudott semmi bizonyosat a felfegyverzett Marsbeliek
mivoltáról, és általános volt még mindig az a rögeszme, hogy ezek a
szörnyetegek nehézkesen «csúsznak», «kínosan másznak» – így jellemezte
őket csaknem valamennyi korábbi tudósítás. Egyik táviratot sem küldhette
olyan tudósító, aki szemtanuja volt a Marsbeliek előnyomulásának. A
vasárnapi lapok külön kiadásokat adtak újabb hírekkel, egyik-másik újabb
hírek nélkül is. De voltakép nem is igen volt mit közölni az olvasókkal,
amíg késő délután a hatóságok át nem adták a sajtóügynökségeknek saját
híreiket. Megállapították, hogy Walton és Weybridge, valamint az egész
ottani vidék lakossága London felé özönlik az országutakon. Ennyi volt
az egész.
Öcsém reggel a lelencház melletti templomba ment, semmit sem tudva még
arról, mi történt előtte való éjszaka. A templomban, ahol célzásokat
hallott a támadásról, külön imát mondtak a békéért. Kijövet vett egy
_Referee_-t. Az újság hírei felizgatták s kiment újra a waterlooi
állomásra, hogy megtudja, megindult-e már újra a rendes forgalom. Az
omnibuszokat, kocsikat, kerékpárosokat és a sok ünneplőruhás járókelőt
látszólag alig érintette a furcsa szenzáció, amelyet a rikkancsok
terjesztettek. Legfölebb a környék lakosai miatt aggódtak. Öcsém csak az
állomáson tudta meg, hogy a windsori és a chertseyi összeköttetés is
megszakadt. A portások azt mondták, hogy korán reggel Byfleetből és
Chertseyből több fontos távirat érkezett az állomásról, de a táviratozás
hirtelen megszünt. Öcsém roppant kevés pontos részletet tudhatott meg
tőlük. «Harc folyik Weybridge körül», – ez volt minden, amit mondhattak.
A vasúti szolgálat most már roppant rendetlen volt. Az állomás körül
egész sereg ember álldogált, akik a délnyugati vasúti hálózatba tartozó
helyekről ismerősöket vártak.
Egy őszfejű öreg úr keservesen szidta öcsémnek a Délnyugati Társaságot.
«Pellengérre kell állítani!» – ismételgette.
Egy-két vonat érkezett Richmondból, Putneyból és Kingstonból egy napi
evező turára kirándult utasokkal, akik a zsilipeket zárva találták és
pánikot éreztek a levegőben. Egy fehércsíkos, kék flanellzubbonyos férfi
megszólította az öcsémet és furcsa híreket ujságolt neki.
– Tömegesen tódulnak az emberek Kingstonba, kocsikon, szekereken,
értékes holmival tömött ládákat hozva magukkal, – mondotta. –
Moleseyból, Weybridgeből és Waltonból jönnek és azt mondják, hogy
ágyúzást hallottak Chertseyben, heves tüzelést, és hogy lovaskatonák
szólították fel őket a gyors távozásra, mert jönnek a Marsbeliek.
– _Mi_ is hallottunk ágyúzást a hamptoncourti állomáson, de azt hittük,
hogy az ég dörög. Mi az ördögöt jelent mindez? Hiszen a Marsbeliek nem
tudnak kimászni az üregükből. Úgyebár?
Az öcsém erre nem tudott mit felelni neki.
Később észrevette, hogy az ijedelem határozatlan érzése átterjedt a
földalatti vasút utasaira is és hogy a vasárnapi kirándulók rendkívül
korán szállingóznak vissza a délnyugati mellékvonalakról – Barnesból,
Wimbledonból, Richmond Parkból, Kewból; de egy teremtett lélek sem
tudott egyebet mondani kósza híreknél. Akinek csak kapcsolata volt a
pályaudvarral, mind rosszkedvűnek látszott.
Öt óra tájban szörnyű izgatottság szállta meg az állomáson nyüzsgő
tömeget, mikor megtudta, hogy megnyitották azt a közlekedési vonalat,
amely a délkeleti és a délnyugati állomások között csaknem állandóan el
volt zárva. A tömeg izgatottsága csak fokozódott, mikor látta, hogy
hatalmas ágyúkkal megrakott vagónok és katonákkal zsúfolt kocsik
vonulnak tova. Az ágyúkat Woolwichból és Chathamból küldték Kingston
fedezetére. Megkezdődött a tréfálkozás is:
– Felfaljuk őket!
– Megszelidítjük a fenevadakat! – és így tovább.
Nemsokára rendőrök érkeztek az állomásra, hogy eltávolítsák a tömeget a
perronokról s öcsém újra az uccára ment.
A harangok vecsernyére kongtak-bongtak s egy csoport leány az Üdv
hadseregéből vonult végig énekelve a Waterloo úton. A hídról egy csapat
ácsorgó nézett figyelmesen valami furcsa barna tajtékos tömeget, amely
foltokban sodródott lefelé a folyamban. A nap éppen lehanyatlóban volt s
a Tower és a parlament két háza a legbékésebb égbolt felé tornyosodott,
amely csupa arany volt hosszú, bíborvörös haránt felhősávokkal.
Beszéltek egy úszó holttestről is. Az egyik ember, amint mondta,
tartalékos, azt mondta az öcsémnek, hogy látta nyugat felé a heliográf
villogását.
A Wellington-uccában egy csomó markos fickóval találkozott az öcsém,
akik a Fleet-utcából rohantak ki, kezükben még nedves hirlapokkal s
kiabáló plakátokkal.
– Rémes katasztrófa! – kiabálták egymásnak, végig a Wellington-uccán. –
Ütközet Weybridge mellett! Részletes leírás! A Marsbelieket visszaűzték!
London nagy veszedelemben!
Öcsém vett egy lapot három pennyért.
Ekkor, de csakis ekkor, kezdett valami képet nyerni e szörnyetegek
óriási hatalmáról és rettenetességéről. Megtudta, hogy nem apró, esetlen
teremtmények, hanem hogy hatalmas géptesteket irányító értelmes lények,
gyorsan mozognak s oly erővel képesek lecsapni, hogy a legnagyobb ágyúk
ellenállása is semmivé törpül velük szemben.
Úgy írták le őket, mint «roppant pókszerű gépeket, amelyek csaknem száz
láb magasak, az expreszvonat sebességével haladnak és forró hősugarat
tudnak kilőni». Leplezett ütegeket, főleg tábori ágyúkat, állítottak fel
a horselli rét körül, legtöbbet a wokingi kerület és London között. Öt
gépezetet láttak haladni a Themze felé és egyet, a véletlen szeszélye
folytán, elpusztítottak. A lövedékek a többi esetben célt tévesztettek s
a hősugarak egy szempillantás alatt megsemmisítették az ütegeket. A
katonaság súlyos veszteségeiről is említést tett a távirat, amelynek
hangja azonban egyébként optimista volt.
A Marsbelieket visszakergették; a Marsbeliek nem sebezhetetlenek.
Visszavonultak abba a háromszögbe, melyet a Woking körül vont körben
hengereik alkotnak. Heliográfos jelzőőrszemek cirkálnak körülöttük
minden oldalról. Ágyúkat szállítanak nagy gyorsasággal Windsorból,
Portsmouthból, Aldershotból, Woolwichból, sőt még északról is; egyebek
közt kilencvenöt tonnás, hosszú sodronyágyúkat Woolwichból. Összesen 116
darab van már fölállítva, vagy közeledik gyorsan, főleg London
védelmére. Sohasem összpontosítottak még Angliában ily gyorsasággal
ekkora katonai erőt.
Azt remélték, hogy minden újabb hengert egyszerűen el lehet pusztítani a
magasban szétrobbanó lövedékekkel, amelyeket gyorsan gyártottak és
szétosztottak. Kétségtelen, folytatta a közlemény, hogy a helyzet
rendkivüli és nagyon komoly, de a közönségnek nincs oka a rémüldözésre.
Tagadhatatlan, hogy a Marsbeliek szörnyű félelemgerjesztők; de végre is
legföljebb huszan lehetnek, szemben az emberek millióival.
Az illetékes tényezők a hengerek nagyságából arra a következtetésre
jutottak, hogy egy-egy hengerben legfölebb öt, összesen tehát tizenöt
Marsbeli lehet. És egyet – esetleg már többet is – el is intéztek már. A
közönség óvakodjék a veszély közelébe jutni. Részletes intézkedések
történtek a fenyegetett délnyugati külvárosok lakosságának védelmére. Ez
a kiáltványféle azzal végződött, hogy ismételten hangsúlyozta London
biztonságát s azt a körülményt, hogy az illetékes tényezők bíznak abban,
hogy a nehézségeket legyőzik.
Mindez rikító nagybetűkkel volt nyomtatva, oly frissiben, hogy a papiros
még nedves volt s látszott, hogy egy szó magyarázat hozzáfűzésére sem
volt idő. Különös volt, mondta az öcsém, hogy a lap egyéb közleményeit
milyen kiméletlenül megnyirbálták, csakhogy helyet szorítsanak a
kiáltványnak.
Végig a Wellington-uccán izgatottan olvasták az emberek a rózsaszínű
lapokat; a Strandot az előfutárok nyomában egyszerre egész csapat
rikkancs lármája verte fel. Az emberek tolakodva ugráltak le az
omnibuszokról egy-egy újságért. Bizonyos, hogy ezek a hírek felrázták az
embereket eddigi apátiájukból. A Strandon egy térképkereskedés redőit
lebocsátották, mesélte az öcsém, s a kirakat tábláján keresztül
látszott, amint egy ünneplő ruhás férfi citromsárga keztyűs kezével
gyorsan Surrey térképeit erősítette rá az üvegre.
Öcsém, amint kezében az újsággal végigment a Strandon a Trafalgar-térre,
látott néhány menekülőt West-Surreyből. Egy férfi volt feleségével, két
gyerekkel s néhány bútordarabbal zöldséges kocsin. A Westminster-híd
felől hajtott s nyomában szénásszekér döcögött, amelyen öt-hat jobbmódú
ember ült ládák és batyuk között. Valamennyinek arcán zavar és ijedtség
tükröződött és egész megjelenésük feltűnő ellentétben állt az
omnibuszokban ülők vasárnapi külsejével. Divatos ruhákba öltözött
emberek kandikáltak rájuk hintóikból. A menekülők megálltak a téren,
mintha nem tudnák, merre menjenek s végül kelet felé fordultak a Strand
mentén. Nyomukban nemsokára egy munkásruhás férfi jött régi divatú
triciklin, kis előkerékkel. Az arca piszkos és sápadt volt.
Öcsém Victoria felé folytatta útját és egy csomó ilyen emberrel
találkozott. Azt gondolta, hogy talán meglát köztük engem is.
Szokatlanul sok rendőr őrködött a forgalomra. Néhány menekülő új híreket
kiáltott át az omnibuszokban ülőkhöz. Egyik azt mondta, hogy látta a
Marsbelieket.
– Lábakra állított gőzkazánok, ha mondom, s úgy lépkednek, mint az
emberek!
A legtöbb közülök izgatott volt az átélt különös dolgok miatt.
Victorián túl minden kocsma tele volt ilyen jövevényekkel. Az
uccasarkokon az emberek csoportokba verődve újságokat olvastak,
izgatottan beszélgettek, vagy ezekre a szokatlan vasárnapi látogatókra
bámészkodtak. Mindig többen és többen érkeztek, amint esteledett, míg
végre az országút, mint öcsém mesélte, az epsomi országúthoz hasonlított
a Derby napján. Öcsém többeket megszólított a menekülők közül; a
legtöbbjétől ki nem elégítő feleleteket kapott.
Egyikük sem tudott újságot mondani Wokingról, egy férfin kívül, aki azt
állította, hogy Woking teljesen elpusztult mult éjszaka.
– Byfleetből jövök, – mondta; – egy kerékpáros ember érkezett oda korán
reggel s kapuról-kapura rohanva, figyelmeztetett bennünket, hogy
távozzunk. Majd katonák jöttek. Kimentünk az uccára és füstfelhőket
láttunk délfelé – semmi mást, csak füstöt és egy lélek se jött azon az
úton. Azután hallottuk az ágyúzást Chertsey mellett és emberek érkeztek
Weybridgeből. Én is bezártam hát a házamat és eljöttem hazulról.
Ezidőtájt nagyon zúgolódtak az uccákon az emberek a hatóságok ellen,
hogy nem képesek végezni a támadókkal s tűrik ezt a nagy felfordulást.
Nyolc óra tájban nagy tüzelés hallatszott tisztán London egész déli
részében. Az öcsém nem hallotta a főútvonalak forgalma miatt, de mikor a
csendes mellékuccákba fordult be a folyam felé, ő is tisztán hallotta a
lövöldözést.
A Westminstertől visszasétált lakásába a Regent’s Park közelében. Most
immár nagyon aggódott miattam és izgatta őt a nyilvánvalóan igen nagy
veszedelem. Ő is a katonai részleteken tépelődött, úgy, mint én
szombaton. Elképzelte a némán várakozó ágyúkat, a hirtelen pusztasággá
lett vidéket. Megpróbálta elképzelni a százláb magas, «lábakra állított
gőzkazánok»-at.
Egy-két szekérnyi menekülő az Oxford-uccán vonult végig és több más a
Marylebone-úton; de a hírek oly lassan terjedtek, hogy a Regent-ucca és
a Portland-út tele volt a rendes vasárnapesti sétálókkal, noha most
csoportokban beszélgettek, s a Regent’s Park szélén sohasem tanyázott
több szerelmes pár az elszórt gázlámpák alatt. Az éjszaka meleg és
csendes volt és egy kicsit nyomasztó. Az ágyúzás újra meg újra
megkezdődött s éjfél után délen mintha villámok fényébe borult volna az
égbolt.
Öcsém újra meg újra elolvasta az újságot s attól tartott, hogy engem
nagy szerencsétlenség ért. Hazament, de vacsora után újra kiment
kószálni. Mikor visszatért, vizsgajegyzeteivel próbálta figyelmét
másfelé terelni; de hasztalanul. Éjfél után lefeküdt s hétfőn a kora
reggeli órákban ajtócsapkodás, az uccáról behangzó futkosás, távoli
dobolás és harangzúgás riasztotta fel valami zavaros álomból. A
mennyezeten vörös visszfény lobogása táncolt. Egy pillanatig nem tudta,
nappal van-e, vagy a világ bolondult-e meg. Majd kiugrott az ágyból s az
ablakhoz rohant.
Magasan lakott s mikor kidugta fejét az ablakon, végig az uccán
mindenfelé nyitogatták az ablakokat, amelyeken az éjjeli rendetlenség
minden fajtájában bővelkedő fejek jelentek meg.
– Mi az? Mi történik? – hangzott a kérdezősködés.
– Jönnek! – kiáltott egy rendőr, zörögve a kapun. – A Marsbeliek jönnek!
– s rohant a legközelebbi kapuhoz.
A dobolás és trombitálás az Albany-uccai kaszárnyából hangzott. Ami
templom csak volt a közelben, mind iszonyú vészharangozással iparkodott
kiverni az álmot a szemekből. Folytonos ajtónyitogatás hallatszott s a
szemben fekvő házakon egyik ablak a másik után ragyogott ki hirtelen
sárga megvilágításban a sötétségből.
Az uccán zárt kocsi közeledett. Dübörgése, amint a sarkon befordult,
erősödni kezdett, az ablak alatt csattogássá fokozódott s távozóban
lassacskán elhalt. Mingyárt rá egypár könnyű kocsi száguldott,
előhirnökei egy hosszú sor menekülő járműnek. Legtöbbje a chalk-farmi
állomáshoz hajtatott, ahonnan az északnyugati különvonatok indultak.
Öcsém hosszú ideig merően kibámult az ablakon, elképedten figyelve a
kapuról-kapura bezörgető rendőrt és megfoghatatlan üzenetét latolgatva.
Egyszerre csak kinyílt háta mögött az ajtó s belépett rajta a
lépcsőfordulón túl lakó szomszédja, ingben, nadrágban és papucsban. A
nadrágtartója a derekán lógott s a haja kócos volt a párnától.
– Mi az ördög az? – kérdezte. – Tűz van? Micsoda zenebona!
Mind a ketten kidugták fejüket az ablakon s erőlködtek, hogy meghallják,
mit kiált a rendőr. Emberek bukkantak elő a mellékuccákból s a sarkokon
csoportokba verődve megálltak beszélgetni.
– Mi az ördög lehet ez? – szólt az öcsém szomszédja.
Az öcsém határozatlanul felelt neki valamit és nyomban elkezdett
öltözködni. Minden ruhadarabbal az ablakhoz ugrott, hogy el ne mulasszon
semmit az uccákon növekvő izgalom részleteiből. Egyszerre szokatlanul
korán újságárulók kezdtek kiabálni az uccákon:
– Londont megfulladás fenyegeti! Kingston és Richmond elveszett! Szörnyű
mészárlás a Themze-völgyben.
És öcsém körül mindenütt – lent a szobákban, a házakban mind a két
oldalon és lent az úton és hátul a Park terraszain és a száz többi
uccában Marylebone-nak ezen a részén és a Westbourne Park kerületben és
St. Pancrasban, és nyugaton és északon Kilburnben és St. John’s Woodban
és Hampsteadben, és keleten Shoreditchben és Highburyben és
Haggerstonban és Hoxtonban, egyszóval London egész rengetegében
Ealingtől East Hamig – az emberek a szemüket dörzsölték, kinyitották az
ablakokat, hogy kibámuljanak, és céltalanul kérdezősködtek, és gyorsan
öltözködtek, mikor a közelgő tűzvihar első lehellete végigfújt az
uccákon. Megvirradt a nagy pánik napja. London, amely kábultan és
tétlenül feküdt le aludni vasárnap éjjel, hétfőn korán reggel a
veszedelem eleven érzésére ébredt.
Öcsém, mivel az ablakból lehetetlenség volt megtudnia, mi történt,
lement az uccára, éppen mikor az égboltozat hajnali rózsaszínben kezdett
ragyogni a házak között. A gyalog- és kocsiutakon menekülő emberek száma
percről-percre növekedett.
– Fekete füst! – hallotta kiabálni az embereket. – Fekete füst!
Természetes, hogy az általános félelem érzete mindenkire átragadt.
Mialatt öcsém tétovázva állt a kapuban, egy újságárús közeledett feléje.
Sietett lapot venni. A rikkancs tovább futott, futás közben adogatva el
lapjait, példányonként egy shillingért. Furcsa keveréke volt ez a
jelenet a nyerészkedésnek és a rémületnek.
Az újságból öcsém a katonai főparancsnok következő vészes sürgönyét
olvasta:
«A Marsbeliek rengeteg mennyiségű fekete mérges gőzfelleget képesek
rakétaszerűen lövöldözni. Ütegeinket megolvasztották, Richmondot,
Kingstont és Wimbledont elpusztították és lassan London felé nyomulnak,
elpusztítva mindent, ami útjukba kerül. Lehetetlen őket megállítani. A
fekete füsttől nem véd meg más, csak a gyors menekülés.»
Ennyi volt az egész; de ennyi is nagyon elég volt. A nagy város hat
milliónyi lakossága nyüzsgött, forrongott, szaladgált; nemsokára
tömegekben özönlött észak felé.
– Fekete füst! – kiabáltak mindenfelé. – Tűz!
A szomszédos templom harangjait félreverték. A házakban sápadt sárga
fény lobbant ki itt is, ott is, és nem egy kocsinak lent az uccán még
mindig világított a lámpása. És fönt a magasban a virradat egyre
ragyogóbb lett a derült, nyugodt égboltozaton.
Öcsém léptek dobogását hallotta a szobákban s fel és le a lépcsőn a háta
mögött. A kapuban megjelent a háziasszonya, pongyolában és sállal; az
ura kiabálva nyomon követte.
Öcsém, amint kezdett tisztába jönni a történtek jelentőségével,
felsietett szobájába, ami készpénze volt – tiz font lehetett
össze-vissza – zsebébe tette s kisietett megint az uccára.