A Marsbeliek, megadva ezt a gyors leckét azoknak, akik a földi fegyverek
hatalmában bizakodtak, visszatértek eredeti helyzetükbe a horselli
mezőségre. A nagy sietésben, szétzúzott társuk romjait cipelve,
bizonyára nem egy oly félretévedt, jelentéktelen áldozat kikerülte
figyelmüket, aminő én voltam. Ha társukat ott hagyják s tovább
nyomulnak, ekkor még nem találtak volna egészen Londonig néhány
tizenkétfontos ágyúütegen kívül semmit és bizonyára közeledésük hírével
együtt érkeztek volna meg a fővárosba és oly váratlan, oly rettenetes,
oly pusztító lett volna megérkezésük, mint az a földrengés, amely száz
év előtt Lisszabont romokba döntötte.
De nem volt okuk sietni. Henger henger után röpült keresztül a bolygók
közti téren. Minden huszonnégy óra újabb erősödést jelentett. S ezalatt
a katonai és tengerészeti főemberek, akik most már teljesen tisztában
voltak az ellenség rémítő hatalmával, dühös erőfeszítéssel készülődtek.
Minden percben új ágyúkat állítottak fel, úgyhogy szürkület előtt a
külvárosi villák minden bokra, minden ösvénye zsákmányra éhes, fekete
ágyútorkot rejtegetett a dombos lejtőkön Kingston és Richmond között.
És az elszenesedett, kipusztított területen – mint egy húsz
négyzetmérföldnyi körzetben – amely körülfogta a Marsbeliek táborhelyét
a horselli réten, elszenesedett és rombadőlt falvakon át a zöld fák
között, a fekete és füstös boltozatokon keresztül, amelyek tegnap még
fenyvesek voltak, ide-oda mászkáltak az önfeláldozó őrszemek a
heliográfokkal, hogy idejében jelezhessék a tüzérségnek a Marsbeliek
közeledését. De a Marsbeliek most már tisztában voltak tüzérségi
erőnkkel és az ember közellétének veszedelmével. Most immár senki sem
merészkedhetett egyik henger közelébe sem, csak élete árán.
Az óriások a délután első felét valószinűleg azzal töltötték el, hogy
ide-oda járva, áthordtak mindent az addlestoni golfpályán fekvő második
és a Pyrfordban heverő harmadik hengerből a horselli réten levő legelső
üregükbe. Az üreg mellett a fekete réten a szanaszét heverő romhalmazok
fölött az egyik őrt állt, míg a többiek elhagyták óriási hadigépeiket s
leszálltak az üregbe. Keményen dolgoztak késő éjszakáig s a táborukból
felszálló toronymagasságú, sűrű, zöld füstoszlop ellátszott a merrowi
dombokig, sőt amint beszélik, Bansteadig és Epsomig is.
S mialatt mögöttem a Marsbeliek ekkép készülődtek a legközelebbi
támadásra, szemben velem pedig az emberiség gyülekezett a csatára, én
végtelen kínok és fáradalmak között törtem magamnak utat az égő
Weybridge tüzén és füstjén keresztül London felé.
Elhagyott, kis csónakot láttam jómessze lefelé haladni a folyamon.
Ledobva csaknem minden össze-vissza forrázott ruhámat, a csónak után
siettem, el is értem és ezen menekültem a pusztulásból. A csónakban nem
voltak evezők, úgyhogy amennyire összeégett kezeimtől tellett, kézzel
hajtottam a csónakot a vízfolyás irányában Halliford és Walton felé.
Szörnyű lassan haladtam, minduntalan vissza-visszatekintgetve. A folyóra
bíztam magamat, mert úgy gondoltam, hogy a víz legtöbb eshetőséget nyújt
a menekülésre, ha az óriások vissza találnak térni.
A forró víz onnan, ahol a Marsbeli felfordult, velem együtt lefelé
hömpölygött a folyón, úgyhogy vagy egy mérföldnyi úton nem igen láttam
egyik partot sem. Egy ízben azonban mégis észrevettem egy sor fekete
alakot, amely Weybridge felől jött sietve keresztül a mezőkön. Halliford
egész elhagyottnak látszott s több ház, amely a folyó felé nézett,
kigyulladt. Furcsa látvány volt ez a teljesen nyugodt, teljesen
elhagyott hely a forró kék égbolt alatt, amint füstfelhők és apró
lángnyelvek szálltak belőle fölfelé a délutáni hőségben. Sohse láttam
még égő házakat a megfelelő nézőtömeg kísérete nélkül. Egy kissé
távolabb a töltés száraz nádja füstölgött és izzott s egy tűzvonal
befelé húzódott lassan a partról egy réten keresztül.
Jóideig átengedtem magam a víz sodrának, oly nyomorult, oly kimerült
voltam az átélt heves izgalmak után. Iszonyú forróság volt. Majd erőt
vett rajtam újra a félelem és újból evezni kezdtem kezeimmel. A nap
perzselte csupasz hátamat. Végre, amint a fordulónál megláttam a waltoni
hidat, lázam és gyöngeségem felülkerekedett félelmemen. Kiszálltam a
middlesexi partra s halálosbetegen lefeküdtem a magas fű közé.
Négy-öt óra lehetett körülbelül. Nemsokára fölkeltem, mintegy ötszáz
lépéssel beljebb haladtam a partról anélkül, hogy csak egy lélekkel is
találkoztam volna s újra lehevertem egy sövény árnyékában. Úgy
emlékszem, hogy járás közben folyton önmagammal beszélgettem. Szörnyű
szomjas is voltam és szinte sajnáltam, hogy több vizet nem ittam. Furcsa
dolog, hogy feleségemre haragudtam; nem tudom miért, de iszonyúan
gyötört az a tehetetlen vágy, hogy Leatherheadba érjek.
Nem emlékszem világosan a tiszteletes megjelenésére. Valószínűleg
elszunnyadtam. Egyszerre csak kormos ingujjban ülő alakot vettem észre,
amint símára borotvált arccal fölfelé bámult a felhős égre, amelyen
gyönge lobogó visszfény táncolt. Az égbolt bárányfelhős volt, tele a
nyárközépi alkonyat fényében égő felhőfoszlányokkal.
Felültem, s a zajra, amelyet mozdulatom okozott, hirtelen reám
tekintett.
– Van egy kis vize? – kérdeztem tőle, minden bevezetés nélkül.
Fejét rázta.
– Egy óra óta vizet kér, – szólott.
Egy pillanatig némán ültünk, egymást vizsgálgatva. Elég furcsa figurának
találhatott. Nem volt rajtam egyéb, mint átázott nadrágom és harisnyám.
Össze-vissza voltam perzselve s arcom és vállam fekete volt a füsttől. A
tiszteletes arca csupa gyöngédség volt. Álla lelógott, göndör hajának
csaknem lenszinű fürtei homlokára hullottak. Nagy, halványkék szemei
kifejezéstelenül bámultak a levegőbe. Szaggatottan beszélt, a távolba
meresztve tekintetét.
– Mit jelent ez? – kérdezte. – Mit jelentenek ezek a dolgok?
Rábámultam és nem feleltem.
Kinyujtotta vékony, fehér kezét és csaknem siránkozva folytatta:
– Miért történt mindez? Micsoda bűnt követtünk el? A reggeli
istentisztelet után az országúton sétáltam, hogy rendbe szedjem
gondolataimat a délutánra és egyszerre – tűzvész, földrengés, halál
mindenfelé! Mintha Sodoma és Gomorrha lett volna! Minden munkánk oda
van… Mik ezek a Marsbeliek?
– Mik vagyunk mi? – kérdeztem, torkomat reszelve.
Kezét térdére tette s megfordult, hogy újra reám nézzen. Körülbelül
félpercig bámult reám hallgatagon.
– Az országúton sétáltam, hogy rendbeszedjem gondolataimat, – szólt
újra. – S egyszerre csak tűz, földrengés, halál mindenfelé!
Visszasülyedt a hallgatásba. Álla most majdnem térdére lógott.
Nemsokára újra kezdte a siránkozást, kezeit rázogatva.
– Minden munkánk – a vasárnapi iskolák! Mit vétkeztünk – mit követett el
Weybridge? Minden oda – minden elpusztult. A templom! Csak három éve,
hogy újra felépítettük. Odavan! Elsöpörték a föld szinéről! Miért?
Újra szünet következett. Majd megint kifakadt, mint valami tébolyodott.
– Az égő templom füstje fölfelé száll szakadatlanul! – kiáltott.
Szeme lángolt és sovány újjával Weybridge felé mutatott.
Ekkor kezdtem már tisztába jönni vele. Az a szörnyű tragédia, amelyet
keresztül élt, – láttam, hogy Weybridgeből menekült, – az őrülés szélére
sodorta.
– Messzire vagyunk Sunburytől? – kérdeztem közönyös hangon.
– Mitévők legyünk? – kérdezte. – Ott vannak ezek a teremtmények
mindenütt? Ezentúl övék lesz a föld?
– Messzire vagyunk Sunburytől?
– Ma reggel még reggeli istentiszteletet tartottam…
– A dolgok megváltoztak, – mondtam nyugodtan. – Ne veszítse el a fejét!
Van még remény!
– Remény!
– Igen, remény bőségesen – e pusztítás ellenére is!
Kezdtem kifejteni neki véleményemet helyzetünkről. Eleinte rám figyelt,
de mikor tovább beszéltem, szeméből újra kilobbant az érdeklődés fénye,
tekintete megmerevedett és elfordult tőlem.
– Ez bizonyosan a vég kezdete! – szólt, félbeszakítva szavaimat. – A
végé! Az Úr rettenetes nagy napja ez! Mikor az emberek a hegyekhez és a
sziklákhoz könyörögnek, hogy szakadjanak rájuk és rejtsék el őket –
rejtsék el őket annak ábrázata elől, aki a trónuson ül!
Kezdtem tisztába jönni a helyzettel. Abbahagytam rábeszélésemet, talpra
ugrottam s melléje állva, vállára tettem a kezemet.
– Legyen férfi, – szóltam. – Szedje össze magát. Mi jó van a vallásban,
ha a szerencsétlenség idején erőtlen? Gondoljon arra, mennyi földrengés
és vízözön, háború és tűzhányás sujtotta már az embereket. Azt hitte,
hogy Weybridgezsel kivételt tesz az Úristen?… Az Úr nem biztosítási
ügynök, szerencsétlen!
Egy ideig üres hallgatásba merült.
– De hogy menekülhetünk? – kérdezte hirtelen. – Megsebezhetetlenek,
könyörületet nem ismerők…
– Nem áll sem az egyik, sem a másik, – feleltem rá. – És mennél
hatalmasabbak, annál józanabbul és óvatosabban kell minekünk eljárnunk.
Az egyiküket megölték amott, még három órája sincs.
– Megölték! – szólt, körülbámészkodva. – Hogy lehet megölni az Isten
szolgáit?
– Láttam, hogy megölték, – folytattam. – Mi véletlenül belekerültünk a
nagyobbik veszedelembe. Ez az egész!
– Mi az a csillámlás ott az égen? – kérdezte hirtelen.
Megmondtam neki, hogy a heliográf jelzése – hogy emberi segítség és
erőfeszítés jele az égen.
– Benne vagyunk a bajban, – mondtam, – akármilyen nyugodtnak látszik is
a vidék. Az a csillámlás a magasban a közeledő vihart jelzi. Amott a
Marsbeliek vannak és London felé, ahol azok a dombok emelkednek Richmond
és Kingston körül és a fák fedezéket nyujtanak, sáncokat hánynak és
ágyúkat állítanak föl. A Marsbeliek nemsokára megint erre fognak jönni…
Még beszéltem, mikor a tiszteletes talpra ugrott és intett, hogy
hallgassak el.
– Csend! – kiáltott.
Az alacsony dombok mögül, keresztül a vizen, távoli ágyúk tompa dörgése
és valami messziről jövő különös kiáltás hallatszott. Majd minden
elcsöndesült. Egy cserebogár dongott keresztül a sövényen és mellettünk
röppent el. Nyugatra magasan feltűnt a sápadt félhold Weybridge és
Shepperton füstje és az alkonyat forró, tiszta ragyogása fölött.
– Jobb, ha tovább megyünk észak felé ezen az úton, – szóltam.