A magam meneküléséből csak arra emlékszem, hogy egy sereg fába
beleütődtem s kínosan bukdácsoltam keresztül a hangafüvön. Minden
növelte bennem a láthatatlan rémületet, úgy éreztem, hogy a Marsbeliek
könyörtelen hőkardja fejem fölött függve, láthatatlanul ide-oda lebeg,
mielőtt lecsap s életemet kioltja. Horsell és a keresztutak között
jutottam ki az országútra s ezen rohantam tovább a keresztutakig.
Végre nem bírtam már tovább szaladni; az izgatottság s a heves futás
annyira kimerített, hogy támolyogva lehulltam az út szélére, a gázgyár
csatorna-hídjának közelében. Elestem s fekve maradtam.
Jóideig kellett ott hevernem.
Végre felültem, teljesen összezavarodva. Egy pillanatig nem tudtam
világosan megérteni, hogy kerültem oda. A rémület levált rólam, mint
valami ruhadarab. Kalapomat elveszítettem s gallérom leszakadt
inggombomról. Néhány pillanattal előbb csak három dolgot éreztem
tisztán: az éjszakának, a térnek és a természetnek mérhetetlenségét,
saját gyöngeségemet és szorongattatásomat s a közeledő halált. Most,
mintha valami nagy változáson estem volna keresztül, hirtelen más
szemmel láttam mindent. A két lelkiállapot minden átmenet nélkül követte
egymást. Egyszerre csak újra visszanyertem mindennapi énemet; újra
tisztességes, rendes polgárember voltam. A mezőség néma csendjét, az
izgalmas menekülést, a feltörő lángokat mintha mind csak álmodtam volna.
Azt kérdeztem magamtól, valóban megtörtént-e mindez? Nem tudtam elhinni.
Felugrottam s ingadozó léptekkel fölfelé ballagtam a híd meredek
hajlásán. Tisztára oda voltam a csodálkozástól. Izmaim és idegeim
elernyedtek. Csak támolyogtam, mintha ittas lettem volna. A híd-ív
közepén egy fej, majd egy kosarat cipelő munkás alakja tűnt fel. Oldala
mellett kis gyermek szaladt. Mellém érve, jó éjt kívántak. Először meg
akartam szólítani őket; de aztán mégsem tettem. Dörmögtem valamit a
köszöntésre és folytattam utamat a hídon.
A Maybury-hídon fehér, világló füstgomolyokat eregetve, vonat robogott
keresztül délfelé. A kivilágított ablaksor hosszú hernyóhoz hasonlított.
Dübörögve, kattogva rohant, míg el nem tűnt. A villaszerű házakról
Napkeleti Terrasznak nevezett csinos uccácska egyik kapualjában egy
csoport ember beszélgetett. Oly eleven, oly barátságos volt minden. És
mögöttem! Csupa őrület, csupa fantasztikus dolog! – Lehetetlenség, –
mondogattam magamban.
Talán valami rendkívüli lelkiállapot rabja lettem. Nem tudom, ugyanazt
tapasztaltam-e, amit a többiek. Egy-egy pillanatra valami sajátságos
érzés nyomta lelkemet, mintha elszakadtam volna önmagamtól és a
körülöttem levő világtól; mintha valahonnan kívülről, megfoghatatlan
távolságból, a térből és az időből kiemelkedve, szemlélném e világnak
minden tragikus nyomorúságát. Ez az érzés egész éjszaka ólomsúllyal
nehezedett reám. Mintha álmom folytatódott volna.
De ez a zavar abból az ellentétből eredt, amely e derült világ és az
ettől alig két mérföldnyi távolban ide-oda röppenő gyors halál között
tátongott. A gázgyárból kihallatszott a munka zaja s a villamos lámpák
ide világítottak. A beszélgető csoporthoz érve, megálltam.
– Mi hír a mezőségről? – kérdeztem.
Két férfi és egy asszony állt a kapuban.
– Mi baj? – szólt az egyik férfi felém fordulva.
– Mi hír a mezőségről? – szóltam újra.
– Hát nem _onnan_ jön? – kérdezték a férfiak.
– Úgy látszik, az egész világ beleháborodott már a mezőségbe! – szólt
közbe a kapu alatt álló asszony. – Ugyan mi lehet ott?
– Nem hallottak a Marsbeli emberekről? – kérdeztem. – A Marsbeli
teremtményekről?
– Nagyon is sokat hallottunk már! – szólt újra az asszony. – Nem kérünk
belőlük! – s mind a hárman nevetni kezdtek.
Éreztem, hogy meg kell bolondulnom. Dühösködtem magamban. Beszéltem
nekik; de láttam, hogy hiába. Nem tudom megértetni velük, amit láttam.
Szaggatott mondataimra nevetéssel válaszoltak.
– Többet is fognak még hallani róluk! – szóltam végre s tovább
folytattam utamat hazafelé.
Oly zavarodott voltam, hogy feleségem, aki a kapuban várt, megrémült
tőlem. Bementem az ebédlőbe, leültem, ittam egy kis bort és amint
valahogyan összeszedtem magam, elmondtam neki, amit láttam. A hideg ebéd
már az asztalon volt; de míg beszéltem, egyikünk sem nyúlt hozzá.
– De nem szabad elfelejtenünk valamit! – szóltam, hogy rémüldöző
feleségemet megnyugtassam. – Sohasem láttam még náluk nehézkesebben
mozgó teremtményeket. Az üregben vannak s azokat, akik közelükbe mennek,
megölhetik; de az üregből nem tudnak kiszabadulni… De mily borzasztóak!
– Ugyan ne mondd, drágám! – szólt feleségem, homlokát összeráncolva és
kezét kezemre téve.
– Szegény Ogilvy! – sóhajtottam. – Gondolatnak is iszonyú, hogy ott
fekszik holtan!
Feleségem legalább elhitte azt, amit beszéltem. Mikor láttam, hogy arca
halotthalvány, hirtelen elhallgattam.
– Ide jöhetnek! – mondogatta újra meg újra.
Belekényszerítettem egy pohár bort s aztán megpróbáltam bátorítani.
– Alig tudnak mozogni! – szóltam.
Elkezdtem vigasztalni őt is, meg magamat is, ismételve mindazt, amit
Ogilvytól hallottam, aki kifejtette előttem, mily lehetetlenség, hogy a
Marsbeliek ide telepedjenek a földre. Főleg a gravitációs nehézséget
hangsúlyoztam. A föld felszínén háromszor akkora a gravitáció, mint a
Marson, úgyhogy a Marsbeli ember, ha izomereje ugyanaz maradna is, itt a
földön háromszor súlyosabb volna. Saját teste úgy lenyomná, mint valami
ólomköpenyeg. Valósággal ez volt a közvélemény. Például a _Times_ és a
_Daily Telegraph_ is ugyanezt hangsúlyozta másnap reggel. Egyikük sem
vett észre, éppen úgy, mint én, két nyilvánvalóan módosító körülményt.
A föld légkörében sokkal több oxigén és sokkal kevesebb argon van, mint
a Marséban. Ennek a nagymennyiségű oxigénnak a frissítő hatása
mindenbizonnyal jórészt ellensúlyozta a Marsbeliek megnövekedett testi
súlyát. És másodszor elkerülte mindannyiunk figyelmét az a körülmény,
hogy a Marsbeliek mechanikai tudása oly fejlett, hogy szükség esetén
izomerőkifejtéssel is tudnak magukon segíteni.
De ekkor még nem vettem tekintetbe e szempontokat, úgyhogy hiába
okoskodtam azon, mi lesz a támadókkal. Az étel és a bor, bizalmas
otthonom és az a kényszerűség, hogy feleségemet meg kellett nyugtatnom,
fokról-fokra növelte bátorságomat és biztonságérzetemet.
– Bolondok voltak! – szóltam, fölemelve boros poharamat. –
Veszedelmesek, mert a rémület, úgy látszik, eszüket vette. Talán az
remélték, hogy itt nincsenek élő lények, vagy ha vannak is, bizonyára
értelemnélküliek. A végső esetben egy bomba valamennyiüket megöli az
üregben.
Az izgalmas események hatása alatt érzékeim kétségkívül betegesen
érzékenyek voltak. Most is rendkívül elevenséggel emlékszem még erre az
ebédre. Drága nőmnek édes arca, amint a vörös lámpafényben aggodalommal
telve tekint rám, a fehér abrosz az ezüst service-szel és az üvegekkel,
– abban az időkben még a bölcsészek is megengedhettek maguknak egy kis
fényűzést, – bíborpiros borral telt poharam fényképszerű éles
tisztasággal áll előttem most is. Ott üldögéltem az asztal mellett,
cigarettára gyujtva, ebéd után; sajnálkoztam Ogilvy hamarkodásán s
bosszankodtam a rövidlátó ijedtségen, amelyet a Marsbeliek okoztak.
Nagyon hasonlíthattam valami tiszteletreméltó mauritiusi dodo-madárhoz.
Ez is úrnak érezte magát fészkében s a vadhúsra éhes, kegyetlen
hajóscsapat megérkezéséről beszélgetve bizonyára így szólt feleségéhez:
– Agyonvagdaljuk őket holnap csőrünkkel, kedvesem!
Nem tudtam még, hogy nagyon sok rendkívüli, borzalmas nap elteltéig ez
volt az utolsó civilizált ebédem.