Mindama rendkívüli, csodálatos dolgok között, amik ezen a pénteken
történtek, legkülönösebb volt előttem az a látvány, hogyan olvadtak
egybe a mi társadalmi szervezetünk mindennapi szokásai azoknak az
eseményeknek kezdetével, amelyek e társadalmi rend teljes fölforgatására
irányultak. Ha valaki péntek éjjel öt mérföld sugarú kört írt volna le a
wokingi homokbányák körül, alig hiszem, hogy e körön kívül csak egy oly
emberi lényt is talált volna – eltekintve a mezőn halva fekvő Stentnek,
a három szegény kerékpárosnak és a többi londoni halottnak rokonaitól –
akinek kedélyére vagy szokásaira a jövevények, bár a legcsekélyebb
mértékben, zavarólag hatottak volna. Természetesen sokan voltak, akik
hallottak a hengerről s beszélgettek is róla a pihenés perceiben; de az
bizonyos, hogy a henger távolról sem okozott oly szenzációt, mint egy
Németországhoz intézett ultimátun okozott volna.
Szegény Henderson táviratát, a lövedék födelének fokozatos
lecsavarásáról, Londonban aznap este kacsának tartották; s az esti lap,
miután Hendersontól, akit megöltek, hiába kérte táviratilag – hiszen
Henderson meghalt – az első hír megerősítését, elhatározta, hogy nem ad
külön kiadást.
Sőt az emberek nagy többsége még az öt mérföldnyi körön belül is
teljesen érzéketlen maradt. Leírtam már annak a két férfinak s az
asszonynak a viselkedését, akikkel beszédbe ereszkedtem. Az emberek az
egész kerületben ebédeltek és vacsoráztak; a munkások kertjeikben
dolgozgattak a napi fáradalom után, a gyermekeket ágyba fektették, a
fiatalság szerelmeskedve sétált az uccákon, a diákok a könyveket bujták.
Lehet, hogy a falukban összedugták a fejüket az uccán az emberek, a
korcsmákban az új tárgyról folyt a vita s itt-ott egy hírhordó, vagy
éppen az eseménynek egy-egy szemtanúja izgalmat, lármát, futkosást
okozott; de az emberiség túlnyomó része époly nyugodtan végezte a
mindennapi munkát, az evést, az ivást, az alvást, mint máskor,
beláthatatlan évek óta, mintha a Mars bolygónak híre-hamva sem volna e
térben. Sőt még a wokingi állomáson, Horsellben és Chobhamban is így
volt.
A wokingi állomáson még késő éjszaka is vonatok érkeztek, indultak, vagy
tolódtak a melléksínekre, utasok szálltak ki és várakoztak; egyszóval,
minden a rendes kerékvágásban haladt. Egy gyerek kijött a városból s
kijátszva Smith monopóliumát, újságot árult, tele a délutáni hírekkel. A
poggyászkocsik lármája, a gépek éles füttye összevegyült kiáltásaival:
«Emberek a Marsról!» Kilenc óra körül izgatott emberek érkeztek az
állomásra, hihetetlen hírekkel; de néhány berugott ember nagyobb zavart
okozott volna. A London felé robogó emberek, kitekintve a kocsik
ablakából a sötétségbe, Horsell irányában fel-fellobbanó, elenyésző
szikrákat, vöröses fényt vettek észre; közelebb érve, magasba gomolygó
füstszalagot is láttak; de alig gondoltak komolyabb dologra, mint valami
pusztai tűzre. Csupán a mezőség szélei körül támadt egy kis zavar.
Öt-hat villa leégett Woking határában. A három szomszéd falunak a
mezőségre nyíló végén minden házban világosság volt s az emberek
hajnalig virrasztottak.
A chobhami és a horselli hídon egész éjjel kíváncsi tömeg nyüzsgött,
nyugtalankodva. Az emberek jöttek, mentek; de a két híd mindig tömve
maradt. Néhány merész egyén, amint később kiderült, a sötétségben a
Marsbeliek közelébe nyomult; de ezek többé nem tértek vissza, mert
hébe-korba a mezőséget, mint valami hadihajó fényszórójának világa,
fénysugár söpörte végig, melyet nyomon követett a hősugár. A tágas
mezőségen, amely egyébként néma volt és elhagyatott, a megszenesedett
holttestek egész éjjel és másnap egész nap ott hevertek. Sokan azt
mondták, hogy az üregből kalapácsütések zaja hangzott ki.
Így telt el péntek éjszaka. Középütt ott volt a henger, belefúródva,
mint valami mérgezett nyíl, megöregedett földünk kérgébe. De a méreg még
nem igen működött. A henger körül a néma, helyenként füstölgő mező; ezen
elszórva egypár sötét, homályosan látható, eltorzulva heverő alak.
Itt-ott egy-egy égő bokor vagy fa. Ennyi volt az egész. A mezőség szélén
volt némi izgalom, de a méreg által okozott gyulladás egyelőre nem
terjedt még tovább. A nagyvilágban úgy folyt tovább az élet, mint
beláthatatlan évek óta. A harci láz, amely csakhamar megakasztotta a
vérkeringést, megbénította az idegeket és összeroncsolta az agyat, most
még csak lappangott.
A Marsbeliek egész éjszaka kalapácsoltak és dörömböltek, álmatlanul,
fáradhatatlanul készítve gépeiket. Időnként újra meg újra zöldesfehér
füstgomolyok szálltak fel az üregből a csillagos égboltozat felé.
Tizenegy óra tájban egy század katonaság vonult át Horsellon s kordont
formálva, a mezőség szélén helyezkedett el. Később egy másik század
Chobhamon vonult keresztül s a mezőség északi oldalán állt sorfalat. Az
Inkermann-kaszárnya több tisztje ott járt a mezőségen már napközben.
Egyikök, Eden őrnagy, mint jelentették, elveszett. Az ezredes maga is
kiment a chobhami hídra éjféltájban és szorgalmasan kérdezősködött a
hídon álldogáló tömegben. A katonaság vezetői bizonnyal érezték a
helyzet komolyságát. A reggeli lapok azt ujságolták, hogy éjfél felé
Aldershotból egy század huszár, két Maxim-ágyú s a Cardigan-ezredből
mintegy 400 ember indult a mezőségre.
Éjfélután néhány másodperccel a chertseyi és wokingi úton nyüzsgő tömeg
egy csillagot látott az égből lehullani északnyugat felé a fenyő-erdőbe.
Zöldes fénnyel csapott le, nyári villámláshoz hasonló lobbanást okozva.
A második henger volt.