Valóságos csoda még most is, mi módon tudnak a Marsbeliek oly gyorsan és
oly nesztelenül gyilkolni. Vannak, akik azt gondolják, hogy valami
úton-módon, oly térben, amely teljességgel nem hővezető, intenzív
meleget képesek előállítani. Ezt a meleget párhuzamos sugarakban vetítik
bármely tetszésök szerinti tárgy felé, csiszolt, parabola-alakú tükör
segélyével. E tükör szerkezetét nem ismerjük. A mi világító-tornyaink
tükrei csak fénysugarat tudnak vetíteni. De nem volt egyáltalán véve
senki sem, aki ezeket a részleteket igazolni tudta volna. Annyi
mindenesetre bizonyos, hogy a dolog lényege valami hősugár. Láthatatlan
hő, látható fény helyett. Minden gyulékony anyagot az első érintésre
lángra lobbant, az ólom folyni kezd, mint a víz, a vas meglágyul, az
üveg ropogva megolvad és a víz, ha hozzáér, rögtön gőzzé változik.
Az éjszakában mintegy negyven ember feküdt a csillagok világa mellett az
üreg körül, megszenesedve s a fölismerhetetlenségig eltorzulva; a
mezőség Horselltől Maybury-ig egész éjjel lángokban ragyogott,
elhagyatva.
A mészárlás híre valószínűleg egy időben jutott el Chobhamba, Wokingba
és Ottershawba. Wokingban az üzleteket csukogatták, mikor a tragédia
történt és sok ember, kereskedők és mások, akiket vonzottak a hallott
események, sétált keresztül a horselli hídon s a mezőségre vezető
országúton a sövények között. A fiatalság, pihenve a napi munka után,
ürügyül használta ezt az újdonságot – de ezt tette volna bármi más
ujsággal is – és vígan sétált párosával, szokás szerint incselkedve,
pajzánkodva. Az esti szürkületben csevegők hosszú sora lepte el az egész
országutat…
Wokingban természetesen ekkor még csak kevesen tudtak arról, hogy a
henger megnyílt, bár Henderson kerékpáros hírnököt küldött a
postahivatalba, külön távirattal egyik újság számára.
A kettesével, hármasával sétálók a szabadban izgatottan beszélgető kis
csoportokkal találkoztak. Mindenki a homokbánya fölött forgó tükörre
bámult kiváncsian s bizonyos, hogy az újonnan érkezőket is csakhamar
hatalmába kerítette az izgatottság.
Félnyolc tájban, mikor a küldöttség elpusztult, több mint háromszáz
ember nyüzsgött ezen a helyen azokon kívül, akik az országútról letérve
közeledtek a Marsbeliek felé. Három rendőr is volt ott; az egyik lovon
ült, s minden tőlük telhetőt megtettek, Stent utasítása folytán, hogy az
embereket visszatartsák s elijesszék attól, hogy a hengerhez
közeledjenek. Némelyek kiabáltak is azok közül az ingerlékeny üresfejűek
közül, akiknek minden csoportosulás lármára és durvaságra szolgáltat
alkalmat.
Stent és Ogilvy, gondolva minden eshetőségre, Horsellből nyomban, amint
a Marsbeliek felbukkantak, egy század katonaságért sürgönyzött a
kaszárnyába, hogy ezeket a furcsa teremtményeket minden erőszakosságtól
megoltalmazzák. Azután visszatértek, hogy azt a boldogtalan véget ért
küldöttséget vezessék. Pusztulásuk részleteit, a három zöld füstgomolyt,
a mély morgást és a lánglobbanásokat, a tömeg épúgy írta le, mint én.
De ez a néptömeg sokkal nehezebben menekült meg nálam. Pusztán az a
véletlenség mentette meg őket, hogy egy hangafűvel benőtt magaslat
felfogta a hősugár alsó részét. Ha a parabola-alakú tükör néhány yarddal
nagyobb magasságban forog, nem maradt volna életben senki közülök
hírvivőnek. Látták a lobbanásokat és a hanyatt vágódó embereket s mintha
valami láthatatlan kéz gyujtotta volna fel sorra a bokrokat, feléjük
rohanva a szürkületben. És aztán az üreg dübörgéséből kihangzó
süvöltéssel éppen fejük fölött surrant át a hősugár, felgyujtva az
országutat szegélyező bükkfák ormait, széthasogatva a cserepeket,
bezúzva az ablakokat, lángba borítva az ablakrámákat s darabokra
roncsolva a sarokhoz legközelebb fekvő ház homlokzatának egy részét.
Amint a fák hirtelen kigyulladtak, a megrémült tömeg pár pillanatig
tétovázva állt a ropogó-sziszegő lángok között.
Égő gallyak s lángcsomókhoz hasonló levelek potyogtak sziporkázva a
földre. Sok kalap és ruha is tüzet fogott. Rémes ordítás hangzott a
mezőről.
Sikoltozás, jajveszékelés támadt. Hirtelen egy lovasrendőr vágtatott
keresztül a zűrzavaron, kezét feje fölé kulcsolva és kiabálva.
– Jönnek! Jönnek! – sikoltott egy asszony. Egyszerre mindenki megfordult
és szorítva a hátul állókat, utat igyekezett törni Woking felé. Oly vak
iramodásba kezdtek, mint valami megriasztott juhnyáj. Ahol az országút a
magas töltések között szűk és sötét, a tömeg összegabalyodott s
kétségbeesett küzdelem támadt. Nem is menekült meg mindenki; legalább
három embert, két asszonyt és egy kis gyereket, összetapostak s ott
hagytak haldokolva, holtra rémülve a sötétségben.