Rég nem voltam öreg barátomnál. Sok gond, sok munka, gyakori és hosszas
távollét akadályozott abban, hogy meglátogassam. És akadályozott – miért
ne vallanám be – egy kis hanyagság is. Bízván bíztam abban is, hogy a
nemzet részvéte most már megmenti a nyolczvanhatéves aggastyánt a
fázástól és éhezéstől – nem szorul ő többé én rám.
1879-ben juliusban történt. Az öreg még akkor tudott járni. Eljött
hozzám az ő hajlott termetével s rokonszenves, de komor tekintetével.
– Barátom, – úgymond – öreg vagyok, beteg vagyok, szegény vagyok.
Feleségem is öreg már, nem tudunk megélni. A mit az irói segélyegylet
adhat: az csak lakásra futja ki. Kenyerünk, fánk nincs a télre, ruhából,
butorból kiszakadtunk, senki gondunkat nem viseli. Te ismerős vagy a
városi urakkal, segíts be engem és jó feleségemet a városi szegények
házába. Úgy se sokáig tart már.
Megdöbbentem, megriadtam erre a beszédre. A becsületes agg iró, a 48-iki
népképviselő, függetlenségi küzdelmünk hajnalának: a márczius
tizenötödikének első hőse, az üldözött sajtónak oly sokszor szenvedő és
soha nem csüggedő áldozata – a szegények házában!
A másik perczben elnyomtam fájdalmas megütközésemet s nagy önbizalom
szinlésével mondám:
– Nem úgy lesz az, öreg bátyám! Nem segítlek én be titeket a szegények
házába, hanem megkisértem, hogyan tudnátok ti tisztességesen, nélkülözés
nélkül megélni. Lakástokat fizeti a segélyegylet; ha a főváros ad
havonként tíz forintot, ha én is adhatok s ha barátaim is adnak tíz-tíz
forintot s ha valami jótékony alapból a kormány is ad ugyanannyit: ez
havonkint negyven forint. Csekély összeg, de azért megment a szegények
házától.
Az öreg megvígasztalódott, megrázta kezemet s ifjui ruganyossággal
távozott tőlem.
Közöltem a dolgot barátaimmal. Az »Egyetértés« munkatársai – pedig maguk
is szegény fiuk – havonként átadták krajczárjaikat. Lendvay József, Kun
Gyula, Bartók Lajos, boldogult Matolay Elek barátaim havonként átadták,
ha eszükbe juttatám, szives adományaikat. Gerlóczy Károly, nemes
gondolkozásu férfiu, a fővárosi jótékony alapból nemsokára kiutalt ötven
frtot s később két ízben is ugyanannyit. A következő új évben e lapok
hasábjain emlékeztem meg agg barátomról és derék nejéről. Volt egy kis
sikere. A szegény kis háztartás rég nem ismert jólétet élvezhetett.
Küldtek egy kis jó bort, néhány sódart, egy kis pénzt is.
Szabolcsmegyéből Kállay András küldött hozzám tíz forintot, Pécsről
ismeretlen szegény iparostól kaptam egy forintot, Irányi Dániel,
Madarász Jenő nem egyszer adtak át adományokat s ezelőtt egy vagy két
évvel veszprémi iparosoktól kaptam tizenkilencz forintot. Én is elvittem
a magam filléreit.
Nyilvános adakozásra nem hívtam fel a közönséget. Szegény öreg barátaim
szégyenlették volna ezt s bizony magamnak is fájt volna az ügyet
nyilvánosságra hoznom. Sőt nyilvánosan nem is számoltam a hozzám
beküldött vagy nekem átadott összegekről. Mert akkor még senkinek se
jutott volna eszébe az a szentségtörés, hogy valaki a nemzet jótékony
filléreit is hűtlenül kezelheti, hogy a hazafiság oltáráról is el lehet
lopni az edényt, melyben a legszentebb áldozat tartatik. Nyugtatót
szereztem az idegen pénzekről, a magam filléreiről pedig hallgattam.
De hallgatásomnak volt más oka is. Voltak öreg barátunknak adósságai
abból a rég elavult időből, a mikor még ő pesti háziúr, törvényhozó és
könyvet kinyomtató vala. A hol pedig adósság van, ott természetesen
prókátor is van, ehhez pedig már nagyon közel áll az ekzekuczió. Valami
hitelező neszét vette a dolognak s egy özönvíz előtt hozott itélet
alapján nyomban elkezdé lefoglalni a részvétnek és szeretetnek csekély
filléreit.
Az öreg épen betegen feküdt, midőn egyszer hozzámentem. Jó neje lázas
izgatottsággal vett elő egy kék papirost, melyen mindenféle hivatalos
számok, végrehajtási tételek s egyéb istentelen irka-firkák
foglaltattak.
– Nézd csak, nézd – mondá nekem a jó nő – ekzekválnak bennünket. Mig jó
emberek nem adtak segítséget: addig éheztünk, most volna egy kis
segítségünk, most pedig elragadják tőlünk.
Ezen is segítettünk valahogy. De egy másik hitelező követelése még ma is
fennáll, néhány nap múlva ezen is fogunk segíteni.
Pár év óta elhanyagoltam szegény öreg irótársunkat. Olvastam a lapokból,
hogy alakult egy Táncsics-bizottság, láttam, hogy e bizottság estélyeket
rendez s azt hittem, erős és biztos kézben van a könyörület ügye.
S nem is csalódtam, noha ennek daczára is fáj a mulasztás, melyet el
kellett követnem.
Táncsics már nem volt régi lakásán, az Üllői uton. Régi szobáját
megnéztem, uj lakója azt sem tudja, ki az a Táncsics. A soroksári úton
egy kis ház belső udvarának földszinti szobájában találtam meg szenvedő
barátomat.
Ült az ágyban; merev szemeivel nézte a reggeli napot. Alakomat se ő, se
áldott neje nem ismerte meg rögtön, de hangom mindakettő. Bizony öregek,
s bizony betegek mindaketten. És elhagyatottak.
Egyik leányuk meghalt régen, negyed század előtt, hajadon virágkorában.
Ott van egy kép, az öreg ágya fölött. A képen egy koporsó, a koporsóban
ifju szüznek liliomtermete, a koporsó lábánál az apa és anya ölelik
egymást s roskadnak össze az iszonyu fájdalomtól. Az apa lábain bilincs,
az ajtóban porkoláb és katonák. Börtönbe vitték az apát honszerelme
miatt; gyermeke viruló hajadon volt akkor. A hű nő és jó anya megosztá
szerelmét a férj közt, ki börtön fenekén szenvedett s a leány közt,
kinek arczán a halál sorvasztó szellői lengtek. Az anyát nem ereszték
férjét meglátogatni, az apát nem ereszték haldokló leányát vigasztalni.
Hanem mikor meghalt a leány s koporsóba tették: akkor katonák vasban öt
perczre oda vitték a ravatalhoz. Férj és nő, apa és anya hosszú idő óta
ott találkoztak előszőr – gyermekük hamva fölött. E jelenetet ábrázolja
a kép.
Az apa volt Táncsics, az anya volt neje.
Volt egy másik leányuk is. Ez férjhez ment, boldog volt, anya lett,
korán elhalt. A kis unokát az apa messze vitte, a két öregnek nincs most
senkije.
Két rozzant ágy, egy kopott pamlag, egy kis asztal, egy régi fiókos
szekrény s egy zöldre festett láda képezi a kis szoba egész butorzatát.
Régi minden és elnyűtt, mint gazdája.
Elkérdezősködtem tőlük a házi dolgok felől. Egészség, cseléd, éléskamra,
zsebpénz, ruházat felől.
– Minek nekünk ruházat? – szólt keserüen az asszony. – Én nem mehetek ki
a szobából, ő nem jöhet ki az ágyból.
S könnyező szemekkel nézett »ő« rá.
A kis szoba falai telvék régi képekkel. Ott van Táncsics képe abban az
alakban, a mint az ifjuság márczius 15-én kiszabaditá börtönéből.
Rongyos felöltőjében rajzolta le Barabás. Ott van nejének olajba festett
képe Szamossy Ede által. Alatta szent Terézia istenes ábrázata. Ott van
Teleky Lászlónak, Héderváry Kontnak, az utolsó Zrinyinek arczképe. Az
egyik, a mint szembe száll a királylyal, a másik, a mint börtöne fenekén
rothad. Egyik képen az elárult Hunyady László búcsuzik arájától, a másik
képen az utolsó Zrinyi és Frangepán búcsuznak egymástól. Magasra van
akasztva egy képcsoportozat, mely az 1830-iki lengyel fölkelés hőseit és
vértanuit ábrázolja; – egy másik képen osztrák katonák tekéznek a leölt
lengyel nemesek fejeivel. A magyarnak és a lengyelnek legszomorubb
emlékei együtt.
– E képek, – mondá a nő – az én jegyajándékomat képezték.
A kályhasarokban egy kardnak aranyczifrázata villog.
– Micsoda kard az? – kérdezém.
– A pesti ifjuság ajándéka 1848-ból, márczius 15-ének emlékére.
Hüvelyének vasát megette a rozsda. Földbe volt eltemetve sok éven át,
hogy az osztrák el ne kobozza.
Ily emlékek közt szenved és nélkülöz a két aggastyán.
Elmentem a Táncsics-bizottság elnökéhez. Meg akartam tudni, van-e egy
kis pénzünk s megbízható kezekben van-e?
Bizony becsületes kezekben van. Bokros József uram szegény kézműves,
maga is, neje is fiatalok még, családjuk nincs, a Táncsics-párt akarták
magukhoz venni családnak. A nő barátnéja volt Táncsics leányának. Innen
ered a részvét. És szivük nemességéből. Az egész bizottság mind a
tizenkét tagja szegény kézműiparos. Név nélkül, befolyás nélkül és mégis
sikerrel, mert szeretettel karolják fel a hazának elaggott gyermekeit,
kikről nem emlékezik meg a haza.
De mégis – nem akarok véteni a könyörülő jó lelkek ellen. E hó 15-én
csak pár sorban emlékeztem meg e lapok hasábjain a két szenvedőről és
azóta vagy háromszáz forint gyült össze ez ország minden részéből
számukra.
De ez még mind nem elég. Kényelmes és egészséges lakás kellene, egy kis
rendes ápolás és tápláló eledel. Havonkint csak hatvan forint erejéig.
Mily csekélység ez, ha elő akarjuk teremteni!!
Alkonyodóban van már a két öreg fölött az életnek napja. Hosszu nap
volt, nehéz munkával, keserü szenvedésekkel tele – a hazáért, a
meggyőződésért, népünk jólléteért.
Néhány hét, néhány hónap, legföljebb pár év s az élet napja leáldozik
örökre. Most is alig sugárzik már, felhők boritják sugarát. Az
aggságnak, a betegségnek, a nélkülözésnek felhői. Oly sok nemes lélek,
oly sok könyörületes szív van e hazában: áldozó részvétük aranyozza meg
az alkonynak felhőit.