A jó öreg Táncsics Mihályt látogattam meg ma az ó-esztendőnek utolsó
napján.
Ő is meg szokott engem látogatni, én is őt. Pátrióták is volnánk, vagy
mi, onnan Veszprém vármegyéből, honnan én távol vagyok nyolcz esztendő
óta, ő pedig távol van vagy hatvan esztendő óta. Én a Bakony déli
oldaláról, ő pedig északi oldaláról, hanem azért mégis csak egy
vármegyéből, noha a vármegyének e két része csak a mappából és a
statáriumból tudja, hogy összetartozik.
Meg kell jegyezni, hogy én a jó öreggel sohase voltam egy párton és egy
nézeten. Hanem azért tiszteletemnek ő mindig kiváló tárgya volt.
Ennek sokféle oka van. De legnagyobb oka az, hogy ő mindazt, a mit
hirdetett valaha, lelke legmélyebb meggyőződéséből merité s tanainak
nemcsak prófétája, hanem martirja is.
Azonban efféle dolgokról nem akarok most beszélni. A prófétákra rossz
idő jár, a mártirokról pedig csak a törvényszéki reporter emlékezik meg.
Táncsics bátyánk pedig kiállott szenvedéseiről soha se beszél, mint a
vén katona. Elméje még most, nyolczvanhárom esztendős élet után sem a
múlttal, hanem a jövendővel foglalkozik.
Fajának, nemzetének jövendőjével.
Ott lakik az Üllői uton a Köztelek mellett.
Szennyes lépcsőn felmegy az ember a második emeletre s rögtön elér egy
udvari lakást, mely áll három osztályból.
Konyha, mely egyúttal előszoba; aztán egy szoba és egy benyiló: ebből
áll az egész. A három lakrész épenséggel akkora, hogy mindegyikben
elférne egy kézi mángorló. Tisztes szegénységgel és kopott butorokkal
van tele mind a három lakrész. Pedig mind a hármat nem is a jó öreg
lakja, mert a benyilót albérletbe adja két fiatal embernek.
Talán nem is illenék mindezt így közhirré tenni, azonban van okom rá.
Jó Táncsics bátyánk szoczialista. Rochefort is szoczialista, mint
mindenki tudja. Csakhogy Rochefort olyan derék szoczialista, a ki ha
bajban van, szépen eltagadja politikai hitvallását, ha pedig a bajból
kimenekül: szépen összemarja azokat, a kik őt kimentették.
Táncsics bátyánk írt vagy harmincz könyvet, beszélt sokat, szerkesztett
lapot, volt képviselő; pártok ellen, elvek ellen küzdött rendíthetlenül
egész hosszu életen keresztül, de személyesen nem bántott soha senkit s
becsületében nem gázolt soha senkinek.
Más különbség is van köztük.
Rochefortnak palota kell, kényelem kell, uraság kell, százezerek
kellenek. Joly temetésére azért nem ment el, nehogy lapja ne legyen
kelendő s nehogy ezáltal 10–20 ezer frankot veszítsen egy hét alatt.
Pedig Joly védője, jóltevője, élete megmentője volt.
Táncsics bátyánknak nincs palotája, nincs kényelme, nincsenek százezrei.
Igazán szegény ember, a hogy az emberek rövid észszel beszélni szoktak.
Egész vagyona nem ér meg száz forintot.
És még sem szegény ember.
Egészsége vas, jókedve arany, szivének heve, ifjusága, honszerelme
törhetetlen, mint a gyémánt. Kincsesháza gazdagabb, mint a királyoké. Oh
hogy megáldá az isten ezt a nyolczvanhárom éves agg, ősz férfiut!
Deák Ferencz azt mondá neki egykor, vállára tevén mindkét kezét:
– Barátom, téged az isten már e földön megjutalmazott minden
szenvedésedért.
– Hogyan gondolod ezt?
– Úgy, hogy adott egy jó és hű feleséget.
Deák Ferencznek igaza volt. Jó Táncsics bátyánk könnyes szemmel elmondja
ezt barátainak akkor is, ha az »asszony« nem hallja.
Alkonyodott már, mikor a konyhából a kis szobába beléptem. A szoba
sötétes volt.
Ott állt az öreg az ablaknál s neje kis unokáját ringatva a szoba
közepén.
– Jó estét bátyám, ismersz-e?
– Hangodról megismerlek, a füleim még jók.
Leülünk, beszélgetünk. Persze közdolgokról és közférfiakról. Táncsics
Mihálylyal csak közdolgokról, csak a haza ügyeiről lehet beszélni.
– Rosszul megy az ország dolga bátyám, koldussá kell lenni minden
embernek, el nem tudom gondolni, mi lesz belőlünk.
– Ne félj barátom – mond az öreg – megváltozik minden, lesz még jó dolga
a magyar nemzetnek.
Neje felsóhajt és közbeszól:
– Dehogy lesz, dehogy lesz!
Az öreg tűzbe jön, ráüt az asztalra, felugrik.
– De lesz, én mondom azt, hogy lesz s nektek azt el kell hinni. Hogy
lehet olyat beszélni? Meglehet, én nem érem meg, öreg ember vagyok, de
ti megéritek. Magyarország dicső lesz és boldog.
Ha bennünk, a kik fiatalabbak vagyunk, ily erős, ily lángoló lenne a
hit!
Másra terelem a beszédet s kérdem tőle, vajjon felkeresik-e,
meglátogatják-e őt régi barátai, irótársai, pártfelei a régi
balközépből, a régi szélső balról?
– Senki. Senki engem meg nem látogat, senki az ajtót rám nem nyitja.
Senki meg nem emlékezik rólam. Jókai azelőtt gyakran meglátogatott,
egyszer, mikor lapom miatt megbüntettek, ő kisegített s letette
helyettem a bírságot, de egy forint híjával, azt mondván: »Látod öreg,
egy forinttal kevesebbet adok, hogy adósod maradjak és hogy adósságomról
el ne felejtkezzem.« De most már ő se jön hozzám, mióta nagy úrrá lett.
Most már miniszterek az ő barátjai.
– Úgy van az bátyám, párszor meg is mentette a miniszterek életét.
– No ezért talán nem áldja meg az isten!
Az öreg nagy oppoziczió most is.
Fölszólít, hogy gyujtsak rá, ha van nálam szivar. Mert neki nincs. Ő
csak pipáz. Pipájának kupakja, pipaszárának szopókája nincs, hanem azért
jól esik neki.
Előjött a szó az életmódról.
Jó neje maga végez minden munkát. Főz, vizet hord, piaczra jár, konyhát,
szobát tisztogat, befűt, ha kell; lakóira mos, beteg leányát ápolja, kis
unokáját mulattatja, dédelgeti, munkás férjének írni segit. Cselédje,
segítsége senki.
A jó nő hetven éves.
– Az a szerencsénk, – mondja az öreg, – hogy most már nem vacsorálunk s
ezzel kevesebb gondja van az asszonynak. Ha az ember nem vacsorál: az
jót tesz egészségének.
– Meg az erszényének, – teszi hozzá a jó nő.
– Hát egy pohár borocska jól esik-e még?
– Jól esnék, jót is tenne nekem, de nagyon drága most már a bor, nem
győzöm. Kell az árendára.
– Hát adósságod van-e bátyám?
– Adósságom nincs, szegény embernek nem való az.
Fájt már a beszéd, fogtam a kalapom, kivántam boldog új évet s indultam
kifelé.
– Megállj csak, mondok valamit, egyszer meg kell nézned azt a munkámat,
melyben bebizonyítom, hogy a magyar nemzet legrégibb a világon. Már
befejeztem e munkát.
Gondoltam valamit. Gondoltam azt, hogy az a munka lenne csak derék
munka, melyben az lenne bebizonyítva, hogy a magyar nemzet legtovább
tart a világon. De ezt nem mondtam el az öregnek.
Hanem elmondok itt mást.
A francziák a Bastille lerombolásával kezdték a forradalmat, mi pedig
azzal, hogy Táncsics Mihályt kiszabaditottuk a fogságból. A francziák a
forradalom első napján megöltek pár száz embert, mi pedig visszaadtuk
egynek szabadságát és nem vettük el életét egynek sem.
Táncsics ötven éves iró s műveit az egykori jobbágyságnak ma már kihalt
nemzedéke úgy ismeré, úgy olvasá, mint a bibliát. Egykor jobbágyfiu,
aztán mesterlegény, később iró, politikai fogoly, képviselő, üldözött
bajnoka a szabadságnak, nemes és nagy lélek, nemesebb, mint százan és
ezeren azok közül, kiket mint a társadalmi eszmék bajnokait világszerte
emlegetnek.
A francziák évenként megünneplik a Bastille lerombolásának évfordulóját.
Jól teszik, becsületükre válik, pedig az csak hitvány épület volt.
Mi pedig elfeledtük azt a napot, melyen Táncsics Mihály kiszabadíttatott
börtönéből. Pedig nagy nap volt az!
És Táncsics Mihály ma, nyolczvanhárom éves korában meggyőzhetlen
fényűzésnek kénytelen tekinteni azt a naponkénti egy pohár bort.
Neki ez becsületére válik. És nekünk?