(Szalay József, 1848-ból és 1849-ből legnagyobb hőseink egyike,
nagy-kőrösi nemes és birtokos család ivadéka, most nyugalmazott
honvédtiszt. Született 1826-ban.)
Néhány év előtt kirándultam Nagy-Kőrösre Faragó József barátomat
meglátogatni s vele együtt a többek közt fölkerestük derék öreg
barátunkat, Gubody Sándort. Gubody tudatá velem rögtön, hogy a csonka
Szalay óhajtana velem beszélni s azért értesíteni fogja őt ittlétemről
azonnal. Úgy történt.
Kevés ideig beszélgettünk a szellős, vidám folyosón s jött a csonka
Szalay.
»Jött.«
Egy kis fekete toló kocsit mozgatott előre egy fiatal legényke s abban
ült az a férfi, a kit a köznép Nagy-Kőrösön úgy hí: csonka Szalay.
Hatalmas jupiteri fő, ős nemes arczjelleggel. Szelid vonások, erős
szemöldök és tömött bajusz; derült, jó, tiszta magyar arcz, a hatvan
körüli év daczára is feltünő szépséggel. Hangja érczes és csengő, szemei
üdék és fényesek: fiatal ember hatvan évvel.
Ült a toló-kocsiban. Lábain nagy kendő, kezei összetéve ölében, két
térdén keresztül fektetve pipája. Megdöbbenve láttam, hogy a szép,
erőteljes alak se kezét, se lábát nem tudja használni. Hatalmas férfi
törzse ő, végtagok nélkül. Csak arcza és szemei élnek lelkesen.
Beszédbe ereszkedtünk. Előkelő családbeli, mívelt és olvasott ember.
Honvéd volt s végtagjait mint honvéd vesztette el. Az volt óhajtása,
hogy nyugdíja emeltessék fel s én ez óhajtását közöljem Visontai Kovách
Laczival. Természetesen szives készséggel igértem s tettem meg ezt. De
nyomban közöltem aggodalmamat, hogy az óhajtás nehezen fog teljesülni,
hacsak ő maga személyesen nem jön Budapestre. Meg vagyok győződve –
mondám – hogy ha őt az illetékes férfiak itt a fővárosban személyesen
megismerik: óhajtása azonnal fog teljesülni.
– Én nem megyek többé Budapestre – mondá.
– Miért nem?
Kérdésemre elmondá történetét, melyet a magam szavaival fogok
elbeszélni.
* * *
Az 1849-ik év junius közepén kezdődik a történet. Jöttek az oroszok
ellenünk, hadseregük elözönlé a Kárpátok egész hosszát s hozták magukkal
a rettentő czárnak áldását, ki a Kárpátokig kisérte hadseregét s onnan
mutatá meg Magyarországot hadvezéreinek.
Kétszázezer orosz jött ötven mérföld szélességben s vele szemben állott
Dembinszky hadteste tizenötezer emberrel szintén ötven mérföld
szélességben. A mi azt jelenti, hogy ellenállásról szó sem lehetett.
Szalay is a felvidéki hadtestnél szolgált s Giráld környékén egy kárpáti
szorost kellett védelmeznie életre halálra.
Szemben állott vele Lobinzov orosz altábornagy s a szoros
megostromlására és bevételére kirendelte Selvan tábornok dandárát, a
Vladimir és Vologda gyalogezredeket, hat lovas századot a Charkov
dzsidásokból, fél doni kozákezredet és harminczkét ágyut. Összesen közel
tíz ezer embert.
Szalaynak volt vagy négyszáz embere s ez sem a legjobban fegyverezve. A
szoros se volt épen könnyen védelmezhető, istenkisértésnek látszott az
ostromot megállani. Csak a halál volt bizonyos, ha szemközt áll az
ellenséggel. Legtöbb társa a Kárpát többi szorosánál visszavonult a
húszszoros ellenség elől, ő is megtehette volna a fegyverbecsület
sérelme nélkül.
De a vezéri parancs az volt, hogy a szorost meg kell védelmezni az
utolsó emberig. S a jó katonának a parancs felett nem szabad okoskodni.
Szalay árkot huzatott a szoroson át s hatalmas kőtorlaszszal is
megnehezíté a keresztülhatolást. A szoros egyik oldalára felvitte
legénységét s kövek és fák védelme alatt tüzelt az ellenségre s állotta
ki annak iszonyu puska- és ágyutüzét. A szoros másik oldala járhatlan
volt.
Két nap, két éjjel védte az állást. Embereinek nagy része elhullott már
s a ki megmaradt: az az éhség, álmatlanság és örökös harcz miatt halálig
ki volt merülve. Néhányan sürgették a visszavonulást.
Szalay azt felelte a sürgetésre:
– Fiaim, utolsó emberig kell e helyet védelmeznünk s még vagyunk hozzá
egynéhányan. A ki utolsónak marad: csak annak szabad visszavonulni.
A halálig kimerült legénység még elnevette magát. Hát hiszen a
kapitánynak igaza volt.
A következő éjen az orosz vadászok és árkászok átlopóztak a szoroson,
nyomukban áthatolt egy csomó kozák és dsidás s harmadnapra hajnalban a
kis csapat honvéd körül volt véve.
Nem adta meg magát, harczolt utolsó emberig. Az utolsó volt maga a
vezénylő tiszt Szalay. Összelőtték, összevágták, száz sebből vérezve
eszméletlenül dőlt össze egy szikla tövében.
Bizonyára az volt utolsó gondolata, bár sohase ébredne fel többé.
Kassán a katonai kórházban tért magához. Valami jószivű orosz orvos még
életet látott benne és csak úgy kiváncsiságból kisérletet tett vele, ha
vajjon megmenthetné-e? A kisérlet sikerült, az ifju honvédtiszt élete
megmaradt, de mindkét kezének s mindkét lábának használatát örökre
elvesztette.
* * *
Húsz év mult el e történet óta. A csonka hős ott élt Nagy-Kőrösön s ki
nem mozdult onnan. De társalgott és olvasott folyton s figyelemmel
kisérte a világ eseményeit s országunknak, nemzetünknek haladását.
Élénken érdeklődött a főváros épülése, szépülése iránt s szemén az
örömnek fénye csillogott, midőn a hírlapokban a főváros tündérszépségeit
olvasgatá.
Hiszen ő Budavár ostrománál látta utoljára igazán a fővárost, akkor
pedig tűz és bomba és szuronycsattogás és győzelmi zaj és zászlók
lobogása kötötte le a figyelmét s nem az utczák és paloták czifraságai.
A lánczhid egészen kiépült. A Duna gyönyörü kőpartok közé van fektetve,
mint az uri csecsemő a szép bölcsőben. Óriási hidak épülnek a
Margitszigetnél is, a tábori kórháznál is. Egyes utczák szépsége
vetekedik Bécscsel és Párissal. Mily szép a Vigadó, mily gyönyörü az
akadémia palotája! Most már az Üllői út se sáros és homokos többé, hanem
végig kövezett gyönyörü utcza palotákkal gazdagon beültetve. A király is
Budára jön lakni, a várkert is új és szép, a Margitsziget tündértanya és
a Dunasor palotáinak nincs párjuk az egész világon. Száz gőzös szeldeli
a Dunát s a korzó mindennél szebb, a mit csak el lehet képzelni. Palotái
szépek, fái árnyékosak, sétánya fényes és sima, másutt még a templom
padlata sincs oly szép és oly drága.
A csonka hős szive melegen dobogott az ország ifju szép fővárosáért,
mint a vőlegényé szép menyasszonyáért. Ellenállhatatlan vágy szállta meg
szivét, hogy meglássa Budapestet. Nem akart addig meghalni, míg e vágya
nem teljesül.
Egy szép tavaszi napon kitolatta magát a vasuti indóházhoz, magát és kis
kocsiját föltétette a vasutra s legényével együtt bejött Budapestre.
De mit nézzen hát meg? Ideje rövid, pénzecskéje kevés, jól kell
beosztani idejét és pénzecskéjét. Menjünk legelőször a korzóra; az a
legszebb s onnan lehet legtöbbet látni, legjobban gyönyörködni.
Szép, verőfényes délelőtt volt. Valami nagy ünnep, talán épen husvét. A
korzó tele volt szép úri néppel, fényes arczu vidám asszonyokkal és
szórakozó, csevegő férfiakkal. A legény a kis kocsin a vigadó előtt oda
tolta a csonka hőst a fényes nép közé.
Egyetlen perczig se volt még ott a csonka hős, midőn oda ugrik a rendőr
s rárivall a hősre és legényére.
– Takarodjatok innen, ilyen alakkal nem szabad itt botránykoztatni az
úri közönséget.
A hős meghallotta ezt.
Tehát koldusnak nézik őt s kiutasítják az úri nép közül, hogy csonka
testén meg ne botránkozzék senki!
Hiszen koldus, igaz. Ott hullott vére Budavár falán s hazájának
megszentelt határán. Hogy nem tudott kihullani ott egészen.
Most szép Buda vára, a főváros romjai most nem füstölögnek ágyú tüzétől
s most a hősnek látni sem szabad, a miért egykor vérezett.
– Takarodjatok innen! – rivallt újra rájuk a rendőr.
A legény ellenkezni akart.
A csonka hős szemeiből kicsordult a keserű köny. Oda szólt legényéhez:
– Fogadj szót fiam, vígy engem haza a pusztára, ott az én helyem örökké.
* * *
Ezt a történetet beszélte el nekem a csonka hős. S midőn végére jutott
azt kérdezé tőlem:
– Tanácsolja-e még most is öcsém uram, hogy bemenjek Budapestre?
– Soha!