(Született 1811 november 11-én, meghalt 1899-ben. Életének s jellemének
vázlata e czikkben.)
Katona, de forradalmi. Hevenyészett katona, de lángeszű. Rögtönzött
függetlenségi harczunknak minden tábornoka képzettebb katona volt, mint
ő. De többször egyik se ütközött, több csatát egyik se nyert. Igaz, hogy
vesztett is csatákat. Gerilla-csatározásra teremtette őt a gondviselés.
Csak a sors véletlene volt, hogy mindig sík földön csatázott. Ha a
magyar faj hegyek között lakik s ha a sors őt és seregeit hegyek közé
segíti: függetlenségi harczunk éveken, tán évtizedeken át tart.
Nemcsak verekedni tudott, hanem hadsereget toborzani, összeállítani s
fölszerelni is. Kettőt állított össze. Az elsőt 1848. évi szeptemberben.
Ezt elnevezte Zrinyi-csapatnak. A másodikat 1849-ik év tavaszán az orosz
betörés ellen. Erélye, vakmerősége, rajongó lelkesülése oly erős volt,
hogy hozzá senki se hasonlított. A mesés napkelet hősei rajongtak úgy
vallásukért s küzdöttek, véreztek s éltek-haltak úgy hitükért, mint ő a
szabadságért s hazánk függetlenségeért.
Rajongását be tudta oltani híveibe is. Midőn második seregét túl a Dunán
összetoborzotta: egy francziskánus barát volt toborzó segítsége. A
keresztes háborúk nem ismertek rajongóbb barátot. Gasparich Kilit volt a
barát neve. 1854-ben akasztották fel Pozsonyban. Mikor ez Zalában
toborzott önkényteseket Perczel részére, azt mondta a hallgatóknak:
– Két fiát küldte hozzánk az isten. Az egyik volt Jézus Krisztus minden
nemzet számára, a másik volt Perczel Móricz a magyar nemzet számára.
Most elviszlek benneteket ehhez, azután majd amahhoz.
Így tudta lelkesíteni embereit.
* * *
A katonai tudomány ma már nagy tudomány. Ha tábornok akar lenni valaki,
annak egész könyvtárt kell tudnia. És azonkívül egész ifjú- és
férfi-korát katonaságnál s hadi gyakorlatoknál töltenie. A hogy
hegedűvirtuóz senki nem lehet hamarosan: úgy nem lehet tábornok se.
Igaz: Perczel Móricz volt katona.
Tizenhat éves korában beadta apja a tűzérekhez s mint hadapród szolgált
ott tizenkilencz éves koráig. Mit tanulhat a gyerek tizenkilencz éves
koráig? Ha nagy Napoleon tizenkilencz éves korában elment volna valahova
falusi segédjegyzőnek vagy adóhivatali számtisztnek: lehetett volna-e
harmincznyolcz éves korában generális egyszerre?
Perczel 1811-ben született s 1830-ban már elhagyta a katonaságot. Azután
gazda lett, majd megyei esküdt, 1836-ban simontornyai szolgabiró,
1843-ban tolnamegyei követ, 1848 szeptemberben még táblabiró és
képviselő s októberben már generális. Október 7-én már Róth és
Philippovich osztrák tábornokok hadtestét körülkerítette, elfogta és
lefegyverezte egy harmadrésznyi ujonczsereggel, mint a mekkora az
osztrák sereg volt.
Így van megírva a történetben. De ezt már magam is láttam.
* * *
Az is érdekes: mért hagyta ott, mint tizenkilencz éves siheder, a
katonaságot.
Kiütött az 1830-iki lengyel forradalom. Perczel Móricz elkezdte
katonatársait először oktatni, azután lelkesíteni, azután összeesküvésre
felbujtani.
A lengyel hős nemzet és szabad, az orosz zsoldos és rabszolga. A lengyel
védi hazáját és szabadságát, az orosz eltiporja a népeket és azok
szabadságát. A világ minden nemzete elhagyta a lengyelt. Legyünk mi
különbek a világ minden nemzeténél. Mi magyarok vagyunk. Előre
bajtársak! Szökjünk ki a hős lengyelek segitségére. – Így beszélt.
Kétszáz ifjú katonát toborzott bajtársai között. De nem sikerült az
összeesküvés. Elfogták, haditörvényszék elé állitották, halálra itélték.
Hogyne itélték volna? Van-e katonának nagyobb bűne ennél? Kivált a régi
osztrák felfogás szerint.
Pestmegye közbelépett. A jó nádort, József főherczeget megrohanták.
Egyebek közt Fáy András is fölment hozzá könyörögni az ifjúért. Végre
megkegyelmeztek neki, de úgy elcsapták a hadseregtől, hogy oda többé a
lábát be nem tehette.
Az igaz, hogy nem is nagyon törekedett rá.
Volt egy Opitz nevü német tüzér-hadapród barátja és összeesküvő társa.
Ez már magas tüzértiszti rangban volt Szent-Tamás sánczai közt, mikor e
sánczokat Perczel Móricz elfoglalta. Opitz megsebesült s fogolylyá lett.
Perczel kegyetlenül kaszaboltatta a szerbeket, osztrákokat. Találkozott
a sebjében kínlódó Opitzczal egy ház előtt. Megismerte:
– Szervusz bajtárs! – kiáltott hozzá. – Míg meg nem gyógyulsz, barátom
maradsz s velem leszesz. A többit majd azután határozzuk el.
Őrt állított melléje, hogy ne bántsák. Nem is bántották. Perczel, ha
Opitz felgyógyul, át akarta őt téríteni. De meghalt sebjeiben.
Perczel maga beszélte ezt nekem 1868-ban.
* * *
Három testvérbátyja volt: István, Imre és Sándor. Nagy költőnk,
Vörösmarty Mihály eleintén ezeknek volt házitanitójuk. De utóbb Móriczé
is volt. Apjuk, az öreg Perczel Sándor jó barátságban volt Fáy Andrással
s egyszer megkérte Vörösmartyt, hogy ehhez vigye el a gyerekeket.
Egyszer aztán nyár közepén 1820-ban Vörösmarty elvitte a
Perczel-gyerekeket országot-világot látni Budára, Pestre, Fóthra,
Péczelre, Gödöllőre, Abonyba, Kecskemétre, Nagy-Kőrösre, Alpárra.
Útba ejtették Tetétlent is. S megmutatta a halmot a fiúknak, a melyen
állott egykor Árpád.
… Árpád pedig álla magasban
Egy kis domb tetején. Vala ékes párducza vállán.
Így szól a vers Zalán futásában. Itt fogamzott meg a nagy nemzeti
hősköltemény gondolata. Perczel Móricz jelen volt a fogantatásnál. S a
mint készültek a remek sorok egymás után: úgy mutatta és magyarázta meg
azokat a költő tanítványainak. A hősköltemény fölséges alakjainak
társaságában nőtt fel Perczel Móricz.
Lehetett-e mássá, mint a mivé lett?
E részleteket Szüts Antal táblabirótól, egykori barátomtól s
mező-szentgyörgyi birtokostól tudom, ki a költővel barátságban s nejével
rokonságban állott s velük 1850–53-ban Baracskán és Nyéken naponta
együtt volt. Neki Vörösmarty maga beszélte el.
* * *
Láttam Perczel Móriczot 1848-ban is, de ezt az alakját elfeledtem. Hanem
húsz év mulva ujra láttam.
Akkor ő már úgy jelképileg föl is volt akasztva. Mint bujdosó, megjárta
Kis-Ázsiát, nyugati Európa országait s részt vett nem egy háboruban és
összeesküvésben, melyet a 60-as évek folyamán Ausztria ellen terveztek
és végrehajtottak. Végre haza jött s képviselővé választották. Balközépi
lett, Tisza-Ghyczy táborához tartozott, de a mint a függetlenségi
harczban, itthon az alkotmányi küzdelemben se ismerte a fegyelmet.
Eljött 1868-ban Veszprémbe is. Körútra indult Kossuth ellen. Csapongó
szelleme hajtotta rá. Körútja nem volt előttünk rokonszenves, de a mit
netalán élő szavával hibázott: annak árnyéka nem homályosította el dicső
tetteit.
Kimentünk elébe fogadni őt a város végén. Ifjú hévvel ugrott le
kocsijáról s fogott velünk kezet.
Alacsonyabb termet, mint Béla és Miklós testvérei. De egyenes gerincz.
Hátraszegett merész fej. Szürkésvörös, de nem ősz haj, bajusz és szakál.
Nyilt, határozott tüzü, de szelid szemek s magasan álló szemöldök.
Katonás mozdulatok s pattogó beszéd akkor is. Ha katonaruhában van: úgy
tünt volna föl, mintha teljes életében nem lett volna egyéb, mint
generális. Pedig csak tíz hónapig volt az húsz év előtt.
Ez az alakja maradt meg emlékezetemben. Ennek már harminczegy
esztendeje. Láttam még néhányszor, de húsz év óta egyszer se.
Kossuth elleni körútja nem végződött jó sikerrel. Kossuth Lajost még
Perczel Mórnak se volt szabad súlyosan birálni. Mikor Pestre visszajött,
meglátogatta Deák Ferenczet s azt mondta neki:
– Örülhetsz bátyám, utamban két ellenfeledet tönkre tettem.
– Kik azok?
– Az egyik Kossuth Lajos, a másik Perczel Móricz.
– Nem örülök, – felelt Deák, – pedig az egyikben aligha sok kárt nem
tettél.
A tűzlelkű tábornok talán nem is jött rá hamarjában, hogy annak az
egyiknek Deák nem Kossuth Lajost gondolta.
* * *
Többé nem is vállalt képviselői megbizást.
Az Andrássy-kabinet hazafias készséggel ajánlott fel neki tisztes
honvédtábornoki nyugdíjat, mely az anyagi gondoktól megmentette. Azóta
elvonult a nyilvánosság elől s élete történetét írta meg.
Emlékirata mikor lát világot: családja dönti el. Mekkora irói
képességgel jön elénk emlékirata: nem tudjuk. De nem is az a fődolog.
Hanem az, hogy az az emlékirat az egész század sok nemzeti történetét
állítja elénk s menti meg a feledékenységtől.
De ő neki nincs erre szüksége.
Legdicsőbb harczunk kohótüzében született meg, nőtt fel s lett nagygyá
az ő történelmi alakja. S az ő alakja eltünhetett, a mint az a tűz
kialudt. Alakjának foltjait sűrű ködbe temeti el a feledés, de hős
lelkének, rajongó honszerelmének s fékezhetlen szabadságvágyának nagy
tetteit örök emlékezetükben tartják a nemzedékek, melyek büszkén
gondolnak rá mindaddig, míg áll a világ s él a mi nemzetünk.