(A magyar képviselőház Nestora, Madarász József született 1814 augusztus
27-én. Birtokos és ügyvéd, de soha nem ügyvédkedett. Ifjoncz korában egy
kötet költeménye látott napvilágot. Megirta emlékiratait is. E kis
czikket 1899. évi márcziusban irtuk róla. Istennek hála, még most is jó
egészségnek örvend.)
Szegről-végről rokonok is volnánk a czeczei rég kihalt vagy onnan
elköltözött ősi atyafiság valamelyik ága révén, de annak a rokonságnak
ágát-izét, származását én bizony hamarosan bebizonyitani nem tudnám. De
öreg barátom se tudná.
Úgy rémlik előttem, 1850-ben vagy 1851-ben láttam először. Haynau
uralkodott Pesten, valami rokonom volt akasztófára szánt politikai
fogoly az Ujépületben, apám azt látogatta meg, engem mint gyermeket is
magával hurczolt. A foglyok épen sétáltak kint a második vagy harmadik
udvarban. Apám a profoszhoz ment, én addig kint maradtam az udvaron a
foglyok között. A foglyok párosával sétáltak, Madarász, úgy emlékszem,
egy sánta előkelő fogolylyal volt együtt, ma már nem tudom, ki volt az.
Meleg volt, ki voltam izzadva, kalapom levettem a fejemről s kezemben
tartottam. Madarász csak oly nyalkán lépege tett akkor is, mint most.
Oda jött hozzám s rövidre nyirt hajamat fölborzolta.
– Jól van, fiam – szólt hozzám, – csak vedd le a kalapot ezek előtt az
urak előtt. Úgy sem sokszor s úgy sem sokáig veheted le már előttük.
Azt gondolta: azokat az urakat ugyis felakasztják vagy agyonlövik
nemsokára. De ezt meg nem mondta nekem.
Azután elmult néhány esztendő. Én Pápán tanultam a kollegiumban, ő meg
Josefstadtban, az elitélt államfoglyok börtönében. Ő többet tanult, mint
én, pedig én voltam a fiatalabb s nekem tanárom is több volt, mint neki.
De a tanrendben volt nagy különbség. Az övében ott szerepelt a lábvas, a
rabélelem, az örökös börtön s a fegyveres őr. A mi mind nem volt az
enyémben.
Egykor 1856-ban megint apámmal egy kedves somogymegyei rokonunkat
látogattuk meg Jákóban. Madarász Lajos előkelő birtokos volt e rokonunk.
Egyik estennen csendes pipaszó mellett beszélgetnek az öregek, egyszerre
nagy cserdités és kocsizörgés hallatszik az udvaron; nyilik az ajtó,
belép rajta valaki s megáll az ajtó előtt.
Hát bizony Madarász József bátyánk volt az. Azt gondolom, egyenesen
Josefstadtból jött s meg sem állt Jákóig. Harsány hangon bekiáltott:
– Adjon isten! Hogy vagytok?
Mintha csak a mezőről jött volna be a vacsorára. Öt esztendei
várfogságnak nyoma se volt rajta.
Hejh volt aztán szótlan ölelés, forró könyhullatás, szegény jó nénémnek
hangos zokogása. József bátyánk csak legénykedett, csak kiabált, csak
nevetett s csak könnyei hullottak vastag bajuszára, torzonborz
szakállára. Mert bajusza, szakálla akkor is csak olyan volt, mint most.
Meg szemöldöke. Talán-talán most negyvenhárom év mulva, mintha mégis
valamivel szürkébb volna. De erről nem vagyok egészen bizonyos.
Végre elállt a köny és megjött a szó.
– Ülj le már bátyám, honnan jösz, mi történt, hogy lettél szabaddá?
Száz kérdés egymás után.
Megfelelt József bátyánk minden kérdésre, de le nem ült. Pattogós
lépésekkel mérte végig százszor a szobát, – úgy megszokta a rabsétát.
Még ma is, nyolczvanöt éves korában, jobban szeret sétálgatni, mint
üldögélni. Még ma is egyenes a termete, mint a czövek. Még ma is
feltartott fejjel peczkesen jár és áll az emberek közt, mint kis gyerek
korában. Hangja még ma is oly érczes és harsogó, mint fél század előtt.
Hatalmasabb hangja senkinek sincs a törvényhozók között.
Akkor is olyan hangja volt, mikor a fogságból haza jött. Bámultam
erélyét, vidámságát, törhetlenségét. Emlékszem egyik adomájára
várfogsága idejéből. Ott mondta el Jákóban.
Olvasnivaló könyvet kért a várparancsnoktól.
– Csak a szentirást adhatom – felelt a várparancsnok.
– Jó lesz az is.
Adtak neki bibliát ékes német nyelven.
– De én magyar bibliát kérek.
– Azt nem adunk.
– Nohát vigyék a német könyvüket. Én a szentirást se olvasom el német
nyelven.
Adtak azután neki e szóért hetenkint egy napi bőjtöt. Még se olvasott
németül.
*
Az isten is ellenzéknek teremtette. Mindegy ő neki akármilyen az a
kormány, ő minden kormánynak ellenzéke. A Batthyány–Kossuth-kormány már
csak elég nemzeti, elég magyar és elég radikális kormány volt 1848-ban,
de ő annak is hatalmas ellenzéke volt.
A véderővita alatt 1889-ben arról ábrándoztunk, hogy ha egyszer
függetlenségi pártunk többségre jut: ki melyik miniszterséget fogadja
el. József bátyánkat is kérdezték, melyik tárczára vállalkozik.
– Egyikre se. Nem akarok kormány lenni. Ha többségre juttok: válasszatok
meg a népképviselet elnökének. Az elnökséget elvállalom s betöltöm.
Be is töltötte becsülettel. Bizonyitja ezt a mult évi deczembertől máig
tartott korelnöksége. Erély, szellem, tiszta látás, éberség és elvhüség
volt elnökösködése. Pedig azóta ujabb tíz év telt el.
*
Magyar falusi gazdaember mai napság nem nagy különbséget lát abban, hogy
ki, miért, mikor, mennyi időre volt becsukva. Arra meg épen nem
emlékezik már, hogy ötven év előtt miért zártak el annyi jóravaló magyar
embert. Hanem aki be volt egyszer csukva, azt azért, hogy be volt
csukva, nem igen dicséri.
Egyszer az enyingi kerületben együtt voltunk korteskedni. Bealkonyodott
már, mikor Lepsényben a faluháza előtt beszédre került a sor. Én is
beszéltem, József bátyánk is beszélt. S beszédében hivatkozott
ötesztendei várfogságára is.
Beszéd után bementünk a tanácsterembe egy szóra s ott kérdezi a birót:
– No biró uram, hogy leszünk a szavazókkal a mai beszéd után.
– Nagyon szép volt a beszéd, nagyságos uram, nagyon köszönjük is, hogy
falunkat megtisztelte vele. Csak már ne tetszett volna fölemliteni, hogy
be is volt csukva. Nem tudtak arról itt az emberek semmit. Csak az a
szerencse, hogy egy kissé már besötétedett, nem ismerték föl nagyságos
uramat.
József bátyánk azt mondta magában e beszédre: »cseszkó.« Az a szokása,
hogy minden kormánypárti kortest és minden bolond embert cseszkónak hi.
*
József bátyánk biztos arról, hogy ő halhatatlan. Arról én is biztos
vagyok. Elveihez hívebb embert nem szült még magyar föld. Hatvanöt év
előtt már mint jurátus ott volt az 1832-iki országgyülésen. Már ott
disputába keveredett Deák Ferenczczel. És mindig disputált vele. Deák
már huszonhárom éve halott, azért ma is disputál vele. S közjogi elvei
ma is változhatatlanul ugyanazok, mint voltak 1832-ben. Három nemzedék
kihalt már mellőle. Három király alatt védte már az alkotmányt. Hiába
volt 1848, hiába 1867, az ő elvei most is a régiek s azokra most is
akkora szükség van, mint hatvanöt év előtt. Hogy ne lenne ő halhatatlan!
Választó kerülete is az.
Ötvenegy esztendő óta ugyanazt a kerületet képviseli. Fehérvármegye
sárkereszturi kerülete az. El ne felejtse nevét jóravaló magyar ember.
Mindenki a föld alatt fekszik már, a ki először rá szavazott s ma több
mint félszázad mulva egyetlen választó sincs, a ki másra szavazna.
És sohase került a választás egy krajczárjába se. Se neki, se
választóinak. Léptettek föl ellene népszerű embert, léptettek föl nagy
urat, elköltöttek ellene százezreket: választói megmaradtak mellette
rendületlenül.
Egyszer, most nemrégen, valamelyik választásnál egy választó azt mondta
József bátyánknak, hogy mégis jó lenne talán, ha egy kis zászlót adna a
választásra.
Rettentő tűzbe jött József bátyánk e hallatlan követelésre.
– Mit? Zászlót? Utóbb még majd kocsit is? Nem szégyenlenék magukat ily
borzasztó korrupczió miatt?
Alig lehetett lecsillapitani.
– Mit szólna, ha sirjából föl találna kelni apád, öregapád, ősapád, a ki
mind zászló nélkül adta rám szavazatát?
Erre aztán csakugyan nem tudott megfelelni az a telhetetlen ember.
Hetvenkét éves volt József bátyánk akkor, a mikor Balaton-Füreden vett
egy puszta telket. Régen volt ez már. Megkérte egy ottani ura-öcscsét,
hogy akáczfadugványnyal ültesse be azt a telket.
– Aztán mit akar ott urambátyám? Oroszlánt akar ott azon a pusztaságon
tenyészteni?
– Nem én öcsém. Hanem ha szépen felnőnek, meglombosodnak a fák és én ott
hagyom az országgyülést, akkor egy nyugalmas hajlékot akarok ott épiteni
s öreg napjaimat ott akarom eltölteni.
– Aztán mikor akarja bátyám az országgyülést ott hagyni?
– Majd ha a kisebbik fiam harmincz éves lesz s helyemet ott betöltheti.
Kisebbik fia most tizennyolcz éves. Tehát József bátyánk 1911-ig akar
akkori szava szerint képviselő lenni. Még hátra van tizenkét esztendő.
De én nem hiszem, hogy akkor is visszavonuljon. Mert úgy látom, hogy az
alkotmányt még akkor is védelmezni kell. József bátyánk pedig
honfikötelességét el nem mulasztja.
*
Több éven keresztül jó Herman Ottóval, szegény gróf Károlyi Gáborral s
egyéb barátainkkal külön függetlenségi pártot alakitottunk s Madarász
Józsefet választottuk meg pártelnökké. Hogy is választhattunk volna más
elnököt, jobb elnököt?
Programmot kellett csinálni.
József bátyánk kurucz ellensége a pragmatica sanctiónak. Ő ez alapon
programmot nem csinál. Elvégre természetes uton kihalhat a Habsburgok
családja s az esetre a Rákoson választunk nem uj királyt, hanem esetleg
köztársasági elnököt. Ezt a jogot fel nem adhatjuk s erről a programmban
gondoskodnunk kell jó előre.
Azt mondja valamelyikünk:
– József bátyám, hiszen hetvenhét élő tagja van a királyi családnak,
ötszáz év előtt ez ki nem hal.
– Nos igen. Szól tehát programmunk ötszáz esztendőre.
Jó Károlyi Gábor, isten nyugtassa meg, fölpattan e szóra:
– Én ötszáz esztendőre való programmot alá nem írok. Hogy tartom én azt
meg?
József bátyánk nem akart engedni. De minthogy békeszerető ember, utóbb
is a pártegység kedvéért megegyeztünk valami százötvenesztendős
programmban.
József bátyánk most is e mellett tart.
De én is.
*
Bizony halhatatlan maradsz te örök ifju öreg barátom! De ha mégis
megtörténnék veled valami emberi dolog – úgy jó későn, a mikor mi már
nem leszünk, – ha nemzetünknek oly fiai lesznek, a minő te voltál és te
vagy: halhatatlan marad nemzetünk.