(Náray Imre birtokos, ügyvéd, kamaraelnök, függetlenségi országos
képviselő, jeles miveltségü férfiu, 1848-ban vitéz honvéd s azután
üldözött hazafi, született 1822-ben, meghalt 1882. évi juliusban.)
Akkor találkoztam vele először, mikor képviselővé lett s a törvényhozó
kötelességének teljesítésére feljött az ország fővárosába. Azelőtt nem
láttam soha.
Tudtam, hogy ő is küzdött, ő is szenvedett azért a fenséges álomért,
azért az örök vágyért, azért a biztosan bekövetkező dicső jövendőért,
melyet független Magyarországnak nevezünk. De hiszen kétszázezer ifjú
küzdött, szenvedett és halt meg azért s nem is annyira nagy érdem volt
ez, mint inkább egy szent kötelességnek becsületes teljesítése.
Tudtam, hogy hírneves ügyvéd s elnöke egyik ügyvédi kamaránknak. Ez is
jelentett valamit, de még ez sem sokat. Hiszen Magyarország ügyvédi
karában sok jeles tudós, sok kitünő jellem, sok derék hazafi van.
Különös érdemnek babérkoszorujára nem pályázik az, ki százak és ezerek
közt csak egyike azoknak, a kik ő hozzá hasonlók.
Mondották, hogy Aradon és vidékén általános tisztelet s minden ember
becsülése környezi személyét. Mondották, hogy a mely pillanatban
elfogadta pártunk képviselőjelöltségét: azon pillanatban biztosítva volt
pártunk diadalma. A diadal bekövetkezett s én elhittem minden jót és
minden szépet, melyet az aradi új képviselőről hallottam. De az én hitem
nagyon könnyen megképződik, ha ismeretlen emberről nekem jót mondanak;
csak akkor vagyok nehéz fejü, ha olyan emberről, a kit nem ismerek,
rossz dolgokat beszélnek én előttem. A minthogy az emberekben minden jót
én veszek észre tán legelőször s minden rosszat én veszek észre tán
legutoljára. Több hasznát venném talán, ha megfordítva volna.
Elvégre összejöttünk, személyesen találkozánk.
Megjelenésében nem volt semmi feltünő. Közép magas termete, nyugodt
arcza, ajkai körül az emberszeretet mosolygó vonásai; kék szemei
sajátságos fényüek, mintha kissé lázban égnének, de szelidek; öltözete
változatlanul örökké fekete és gondos. Hangja csendes, beszéde lassu s
kissé akadozó, észrevételei szerények, csaknem mindennapiak, de mindig a
társalgás tárgyaira vonatkozók. Az egész ember szerény, igénytelen,
kisvárosi polgár benyomását gyakorlá rám az első pillanatban.
És mégis rögtön feltünt két dolog.
Az egyik az, hogy önmagáról nem beszélt soha. S a másik az, hogy akár
közdolgok felett tanácskoztunk, akár magán viszonyokról társalogtunk:
teljes figyelemmel hallgatá meg mások beszédét s mások beszédébe bele
nem vágott soha.
A jellemnek ezt a sajátságát kevésre becsülik napjainkban s társadalmunk
mostani szokásai közt. Pedig a valódi férfijellemnek ez egyik legszebb s
legvalódibb vonása. Önmagáról nem beszélni s másokat figyelemmel
meghallgatni. Csak magas és valódi míveltség, csak bölcs és hosszú
élettapasztalat vagy csak gyöngéd, emberszerető lélek képes erre.
Nárayban meg volt mind a három: míveltség, bölcseség s gyöngéd lélek.
Szinte kirítt parlamentünk újabb alakjai közül. Először azért, mert oly
szerény volt, hogy senki se akarta észrevenni s másodszor azért, mert
oly gyöngéd és figyelmes volt, hogy senki se félt tőle. Épen azért
nagyon soká kellett volna élnie s a parlamentben működnie, hogy a
parlamentnek modern erkölcsei mellett politikai állást vívhasson ki
magának.
Furcsa erkölcsök ezek.
A meggyőződés mélysége és tisztasága mellett szükségessé teszik a
taktikai ügyességet. Náray pedig csak mély és tiszta meggyőződéssel
rendelkezett.
Sőt a taktikai ügyesség nagyobb hatással szokott szerepelni s
hasonlíthatlanul nagyobb eredményeket felmutatni, legalább külsőleg és
pillanatnyilag, mint bármily nagy ereje az elmének s szilárdsága a
jellemnek. Az elmeerő s a jellemszilárdság csak olyan a politikusnál,
mint az alaknak delisége s a hangnak tisztasága a drámai szinésznél. Nem
e kettőtől függ a szinész sikere, hanem az alakítás ügyességétől. E
nélkül szinész előtt s politikus előtt egyaránt zárva van a jövendő.
A taktikai ügyességet részint a születés adja, részint a gyakorlat s
rendszerint mind a kettő. Az ügyességhez természetesen a tehetség, a
tanulmány s a fölmerülő kérdések változékonyságához való alkalmazkodás
az alapföltétel. Ezek nélkül jellemnek megmaradhat mindenki, de korára
hatást gyakorló államférfivá nem fejlődhetik senki.
De nem felődhetik ezzé alkotmányos viszonyok közt az sem, ki magának
követőket, politikai barátokat szerezni nem képes. Ennek pedig három
módja van.
Az egyik módja az, ha a politikus egyéniségének hódító varázsával a
szeretet és bizalom kapcsán szerzi meg barátait. Ez volt Deák ügyessége.
A másik módja az, ha a politikus a félelem és legyőzhetetlenség érzetét
tudja maga iránt felkölteni s ekként szerzi meg mindazokat, kik vele a
hatalomban osztozni akarnak s azokat, kik a különbeni eltiportatástól
rettegnek. Ez rendszerint a zsarnokok és a nagy forradalmárok ügyessége.
A francziáknál Robespierre, a poroszoknál Bismarck, nálunk Görgey s
részben Tisza Kálmán ez ügyességnek köszönik a hatalmat.
A harmadik módja az, ha a politikus a szeretetnek és bizalomnak, de
egyuttal a félelemnek hatalmával is meg képes hódítani magának a
parlamenti uralomhoz szükséges elemeket. Ez volt nálunk Kossuth
ügyessége.
Elhunyt barátom emlékét istenért se sérteném meg azzal, hogy őt e nagy
alakokhoz hasonlítsam. Sőt ezek csak azért jutottak eszembe, hogy őt
hozzájuk ne hasonlítsam. – Ő a politikában nem vezéralaknak, ha nem
közlegénynek született. Hanem ha egy pártnak minden közlegénye olyan
volna, mint ő: akkor annak a pártnak nem volna szüksége pártvezérre s a
pártvezérnek nem volna szüksége taktikai ügyességre. Az a párt a nélkül
is meghódítaná magának a nemzetet s a nemzetnek a boldog jövendőt. Az a
párt volna igazán Plátó isteni köztársasága.
Azért pótolhatatlan, azért határtalan a veszteség, melyet halálával
szenvedtünk. Az ő szerénysége, komolysága, az ügy iránti zajtalan
lelkesedése, modorának finomsága, zajos tanácskozásainkat kibékítő,
elcsitító szelídsége, műveltségének jótékony, üdítő befolyása nagy erőt
képviselt. Ez erő szállt el közülünk s ezt a mi gyöngeségeink sem külön
állva, sem összefogódzva nem pótolhatják.
Politikai erkölcseink meg vannak rezzenve, kissé el vannak vadulva. Sok
az új és ifjú elem a nemzet törvényhozásában s az új és ifjú elemek nagy
része korlátlanúl engedi lelkében kifejlődni az önzésnek földhöz ragadt
vagy a szapora nagyravágyásnak felhőkben úszó érzetét. Mind a kettőre
szükség van mértékkel és mérséklettel. Hiszen a hazaszeretetnek is egyik
parányát az önzés képezi s az egészséges haladásnak is egyik mozgatója a
nagyravágyás. De mérték és mérséklet kell mind a kettőhöz.
Korszakunk nemzeti élete hozzá van nőve az alkotmányossághoz. De az
alkotmányos élet egészséges fejlődését a sötét önkényuralom a nagy
nemzetbukás után ketté szakitotta. Az alkotmányosság uj korszakába
bejött egy csomó forradalmi szellem, melynek a csaták terén volna igazi
helye s bejött egy csomó hivatalnoki szellem, melynek a miniszterek
előszobáiban volna igazi helye. E két szellem surlódik, forr, pezseg a
pártokon és a parlamenten belől tizenöt év óta, gyűlölködik egymással s
teszi napról-napra vadabbá az erkölcsöket és a szenvedélyeket. A
forradalmi szellemnek a nemzeti ügyhöz való ragaszkodás rendületlen
kötelességérzetévé s a szabadelvü haladás ellenállhatatlan vágyává
kellene nemesülni a parlamentben, a hivatalnoki szellemnek pedig a
törvényhozáshoz szükséges valódi szakértelemmé kellene átalakulni.
Többség és kisebbség, kormánypárt és ellenzék így egészítené ki egymást
s nemzetünk haladásának szent ösvényén így fejlődnének üdvösen előre az
ellenkező pártok, elvek, törekvések és intézmények.
De a kegyetlen fátum nehezedik ránk. A költő Zrinyinek jelmondata
megfordítva: sors mala, nil aliud.
Azoknak a férfiaknak, a kik közé Náray is tartozott, volt rendeltetésük
a 48 előtti erkölcsöket beoltani a 67 utáni közszellembe. Kibékíteni a
két nemzedéket s a szellemekből elenyésztetni azt az iszonyú űrt, mely
49 és 67 közt tátong. A negyvenes évek meggyőződésének tisztaságát,
jellemeinek férfiasságát s lelkesedésének füst nélküli izzó tüzét
elhozni az uj nemzedékhez s párosítani ennek élelmességével, önzésével,
lázas kapkodásával és eszmejátékaival.
Ám azok a férfiak lassanként kidőlnek közülünk. Ha végig nézek a
parlamenten: tagjainak alig tizedrésze, melynek szivében a nagy idők
szellemének őrtüzei még ki nem alvának.
Te is kidőltél, elhunyt nemes barátunk.
Későn jöttél, korábban kellett volna közibénk jönnöd. Korán eltávoztál,
bár késtél volna még köztünk évtizedekig.
Értékedet nem ismertük eléggé, míg köztünk voltál. Most ismerjük, most
siratjuk már, mikor elvesztettünk.
Sokat veszt benned a parlament, még többet veszt pártunk, legtöbbet az
ifjú nemzedék. A férfias jellemnek, a valódi honfinak voltál igaz
mintaképe; hozzád mérni magát, életed példáján nemesülni, olyanná
fejlődni, a minő te valál: olyan szükséges lett volna az ujabb
nemzedékre, a haza jövendőjére. Az igaz emberek száma fogyott meg
eltávozásoddal.
Nagy műveket nem hagytál emlékül magad után. Csak jó lelkednek, nemes
szivednek, lángoló honszerelmednek emlékezetét. Mérnök ezt meg nem méri,
festő meg nem alakítja, költő meg nem énekeli, történetiró föl nem
jegyzi. Én, legkisebb barátod, följegyzem azt, pedig tudom, hogy én is
csak egy nappal tudom megnyujtani emlékezeted világát. Aztán kialszik az
a nemzet előtt s csak a mi szivünkben él még fénye, a míg mi is utánad
nem megyünk a te utadon.
De a mig mi küzdhetünk, a mig szegény hazánk jobblétéért küzdenünk lehet
és kell: vissza-vissza térünk emlékedhez s lelked nemességéből s abból a
rendületlen hitből, melylyel hazád jövendőjéhez ragaszkodtál, merítünk
ujabb erőt a küzdelemhez. E forrás nem apad el soha, vajha mi se unnók
meg soha a küzdelmet, míg csak czélt nem érünk.
De ha czélra jutunk, ha szabad és boldog lesz ez ország: még akkor is
visszaemlékezünk te rád. Hiszen szabadságának és boldogságának te is
egyik legnemesebb, legbátrabb katonája voltál.
Áldásunk veled.