(Született 1819-ben, meghalt 1881 május 31-én. Nagy birtokos, iró,
miniszter, sok ideig a Deákpárt s később a szabadelvü párt elnöke. Mint
politikus, mindvégig ernyedetlen szabadelvü.)
Élőhalott volt már sok évek óta. Hosszu, fájdalmas, gyógyíthatatlan
betegség kötötte őt a magányhoz, a szobához, az ágyhoz. S a betegség
különösen kedélyét rombolta szét. A vidám férfiú komorrá, az előzékeny
szíves háziúr tűrhetetlenné lőn. Nem telt öröme már évek óta sem
politikában, sem irodalomban, sem a szellem vidám játékaiban. Csak
barátai vidámították fel, ha úgy néha-néha hozzá mentek csendes
beszélgetésre. Barátai, rokonai s ezek szelid bókjai adták az olajnak
cseppjeit, melyek néha-néha vidámabb fényre deriték hamvadó életének
lángjait.
Egykor kiváló alak volt politikai közéletünkben. Nem volt vezéralak, de
ott volt mindig a vezérek közelében. S gyakran jutott számára
kitüntetés, melyet a a politikusok legtöbbje az egész művelt világban
nagy kitüntetésnek tart.
Nagy örökség szállott rá őseitől. Főúri vagyonnak volt tulajdonosa s
okos élvezője. – Szerencse, hogy ifjukora a harminczas évek végére s a
negyvenes évekre esett. Arany korszak volt ez nemzetünk életében. Nagy
szellemek óriás harcza; nagy jellemek tündöklése; nagy nemzeti alkotások
kora; bölcs öregek, munkás férfiak, lánglelkü ifjak korszaka, kik eszmék
szerelmében éltek, közügyekért lelkesűltek s a honnak képe mint szent
eszmény állott lelkük előtt. Nem az a hon, mely hivatalt ád,
rendcsillagot szerez s melynek nevében üzleteket lehet kötni, hanem az a
hon, melyért fel kell áldozni kényelmet, tehetséget, vagyont, jövőt s ha
kell, az életet.
Ekkor nőtt, ekkor serdült, ekkor volt ifju Gorove is. S az ifju, kinek
jellemvonásai közül nem hiányzott a léhaság, a kényelemvágy, az élvek
hajszolása, a kor szellemének nemesítő hatalma alatt a közügyek iránti
érdeklődésnek engedé át lelkét s szentelé fel ifjuságát.
Tanult, mint nemesebb kortársai. A politikai tudományoknak alig volt
buzgóbb buvárlója, mint ő. Szemere, Pázmándy, Klauzál, Csengery, Eötvös,
báró Kemény, Szalay, Pulszky: ezek valának kortársai; a nagy
eszmeharczok áramlatába, mely e férfiakat magával ragadta, ő is
önkénytesen bele engedé magát sodortatni. Szerényebb tehetség, kevesebb
kezdeményezési ösztön, gyengébb irói képesség, mint amazok, de nem
gyengébb buzgalom, mint amazok bármelyike.
Utazott, mint Széchenyi nyomdokán majd minden kiváló ifju. Azután írt
egy röpiratot a nemzetiségi kérdésről, melyhez báró Wesselényi adá neki
az ötletet s ennek röpirata és Széchenyinek híres akadémiai elnöki
polemikus beszéde az alkalmat. De Gorove műve nem ébresztett akkora
figyelmet, mint a mekkora volt a kérdés nagysága s mint kortársainak
egyik-másik rokon természetü röpirata. Írt czikkeket is Kossuth
hírlapjába s később máshová is, de nagyobb figyelmet ezek se
gerjesztettek.
Ő mindamellett az elsők között az első sorban harczolt. Az akkori
szabadelvü nemzeti ellenzék benső bizalmas tanácskozásaiban ugyan,
melyek rendszerint Deák vezérlete alatt tartattak, nem igen vett részt,
de az ipari és közgazdasági kérdésekben már tevékeny szerepet vitt.
Midőn Kossuth a nemzeti védegylet igazgatói állomásáról lemondott s
családjával falura vonult: ő választatott meg utána és helyére.
Tagja volt a 48-iki nemzetgyülésnek s követte Kossuthot és a kormányt
Debreczenbe s általában a nagy függetlenségi harczot mint a nemzetgyülés
tagja és jegyzője szeplőtlenül küzdé végig. Halálra keresték s mint
bujdosónak, menekülőnek önkénytes számkivetés lőn sorsa.
De nem sokáig. Fejedelmi kegyelem visszaadá birtokait és szabadságát s ő
haza jött. Itthon Deák Ferencz mindennapi társaságában volt s ennek
figyelmét és barátságát élvezé. Az 1861-iki országgyülésen, mint Pest
egyik képviselője, a feliratra szavazott. Ez időtől kezdve változatlanul
a Deákpárthoz csatlakozott s e párt szabadelvübb elemeinek volt mintegy
patriarchális központja.
Az Andrássy-kabinetben tárczát vállalt. Azt a tárczát, melyre 1867-ben a
legkissebb figyelmet fordították, a mely körülménynek bizony sok rosszat
köszönhet Magyarország. A közgazdasági kérdések, a bankügy, a
vámszerződés kérdése s mindaz a mi ezzel összefügg, bizony kevés gondot
okozott a második alkotmányos magyar kormánynak. Tudja ezt mindenki, de
én egy különös esetből magától Gorovétől is sajátságosan tudtam meg.
A »Reform« 1873-ban egy csomó okiratot tett közzé, melyek a magyar
kormány, az osztrák kormány s a bécsi nemzeti bank közti tárgyalásokra s
az 1867-től 1870-ig terjedő időközre vonatkoztak. Ez okiratok eddig még
nem láttak napvilágot.
Ez okiratok közt volt a később hirhedtté vált vöslaui szerződés is,
melyről én a »Pesti Napló«-ban írtam, s melyről a többek közt az
állitám, hogy erről nem tudott 1867-ben még a minisztertanács sem.
Urvári Lajos barátomnak ez szeget ütött fejébe és Csengerynél
tudakozódott a dolog állása felől. Csengery, sőt Kerkapoly is azt
állítá, hogy én tévedek, mert erről a minisztertanácsnak tudnia kellett.
Sokkal fontosabb a dolog, mintsem az ignoráncziát szabad volna fel is
tenni.
Engem akkor Urvári barátom majd tűzre tett s lapjában mindenféle
helyreigazításra készen volt. Ekkor én egyenesen Gorovéhez fordultam s
határozottan megkérdezém: vajjon ő, mint reszszortminiszter, 1867-ben
tudott-e a dologról s ha igen, mily körülmények közt egyezett belé? Ő
nekem azt felelé:
– Nem emlékeztem az egész ügyre, átnéztem tehát a minisztertanácsi
jegyzőkönyveket, átnéztem saját naplójegyzeteimet: annyi bizonyos, hogy
én a te czikkeidből értesültem először a vöslaui szerződésről.
E részletet csak azért említem fel, hogy igazoljam vele az első kabinet
léhaságát s Gorove naiv jóhiszemét.
Mert ő jóhiszemü ember volt. Azok közé tartozott, kikről a világ azt
tartja: kedves emberek. Ő igazán előzékeny, szíves, figyelmes férfiu
volt s talán az egyetlen miniszter az Andrássy-kabinetből, a kit hevesen
soha még az ellenzék sem támadott. Még Mikót, még Wenckheimot is
többször s hevesebben támadták, mint őt.
Mikor 1869-ben Jókai megbuktatta őt a választások alkalmával a
terézvárosi kerületben, egészen elérzékenyült s mély izgatottságban azt
mondá a Deákkörben nagy társaság előtt: lemond a miniszterségről, lemond
a politikáról s visszavonul a magánéletbe. Csak Deák komoly szavai s
drasztikus anekdotái tudták komoly szándékától eltériteni.
De azután nem is sokáig volt miniszter. Nem szerette a miniszterkedést.
Az az örökös hajsza, örökös sürgetés, melyek közt az ügyeket vezetnie
kellett, nem illett az ő természetéhez. Táblabiró természete volt a régi
jó világból, s halálosan gyötörte őt az a gondolat, még a gondolat is,
hogy neki naponként néhány óráig ülni s néhány száz elintézést aláírni
kelljen, a nélkül, hogy azokat csak el is olvashatná. Némely ügynek
iratait aztán tanulmányozás végett magához vette s miután az örökös
parlamenti harczok is sok időt vettek igénybe, gyakran az így
visszatartott ügyek későcskén nyertek elintézést. A gonosz nyelvű
Kecskeméthy Aurél ezért ezt irá róla: »Gorove ráül az aktákra; nem
egyéb, mint valóságos Briefbeschwerde.«
Mikor a miniszterséget lerázhatta magáról: akkor élte második ifjuságát,
mint nekem mondá. S valóban, ha valaki megfordult a Deákkörben s tanuja
volt az ottani viharos vitáknak, melyek alatt komolylyá lett minden
arcz, ha jött krach, aszály, kholera, rozsda, deficzit, drága kölcsön,
örökös kabinet-válság s több efféle: volt ott egy nyugodt, mosolygó,
szíves arcz, mely előzékenyen fogadott mindig s melyről az állandó
mosolyt el nem tudá törölni semmiféle nyomoruság, még Deák rideg,
haragos szemöldöke sem, – és ez az egyetlen arcz Gorove Istváné volt.
A Deák-párt Deák betegsége alatt az utolsó években apróbb töredékekre,
apróbb pártokra bomlott szét. Egyike volt ezeknek a Gorove-párt is. Gróf
Ráday és Urvári voltak legbensőbb tagjai, de Horváth Bódi, Hodossy Imre
s többen is nagy rokonszenvet tápláltak e kis árnyalat iránt. Ez volt az
úgynevezett »szabadelvü« árnyalat. Furcsán esett aztán, hogy mikor a
»szabadelvü párt« virágjában volt, e férfiak nagy része hagyta azt el
legelőször.
Gorove nem hagyta el nyiltan, de négy év óta nem ment feléje sem, pedig
kezdetben még nem gátolta betegsége. Tisza Kálmán politikájának sok
részlete bizony ép úgy nem tetszett neki sem, mint igen soknak, de a
kormánypárt állandóan udvarolt neki, ő őszintének tartá a ragaszkodást s
fájt volna neki a kilépéssel oly sok jó barátot elkedvetlenítenie.
Hanyatló szelleme sem ösztönzé már ily erélyre.
Tiszteletre méltó férfiu s becsületes politikus volt Tehetsége csak
kiváló közlegény számára volt alkalmas, de nagy vagyona, jó asztala,
finom modora, míveltsége, tiszta multja s barátainak roppant befolyása
őt előkelő politikai helyzetbe álliták. Maga a király is kétszer
hallgatá meg tanácsát, mikor már ő nem volt egyéb, mint egyszerü
képviselő. De van egy nagy érdeme is, mely biztosítja számára a jók
tiszteletét. Állásának, politikai helyzetének előnyeit önző czélokra
soha fel nem használta s a világszédelgés ama romlott korszakában, mely
Amerikától Európán át Ázsia belsejéig oly sok kormányzót és törvényhozót
tisztességtelen üzelmekre tántorított: Gorove megállott rendületlenül.
Megállott oly tisztán, mint a minőnek ifjukora eszményképei közt képzelé
az igazi államférfit.
Áldás legyen emlékezetén.