(Született 1814 okt. 14-en, meghalt 1882-ben. Plébános, 1861-ben
képviselő, később kultuszminiszteri osztálytanácsos, majd szombathelyi
püspök. Jeles egyházi szónok és népies egyházi iró,)
Jó ember volt és jó egyházfejedelem volt. Hivei szerették, lelkésztársai
becsülték, a főpapok nagy része azonban mintha kicsinylette volna őt. A
minek egyik oka az volt, hogy a szombathelyi püspöki beneficzium sem nem
fényes, sem nem gazdag; – a másik oka pedig az volt, hogy ő akkor is, a
mikor már püspökké lett, megmaradt a maga jó természetében, mintha csak
jó falusi plébános volna, semmi más. Magas hivatali gőg tömjénével nem
vette körül magát, udvarában a kedélyesség uralkodott s egykori
káplántársai és plébános-társai csak oly bátran mentek és csak oly
gyakran mentek a szombathelyi püspöki asztal vendégszeretetét és
hatalmas adomáit élvezni, mint tették akkor, a mikor ő még szerény
iszkázi plébános vala. Magas állása soha sem szédité el annyira, hogy
törekedett volna a »nagy« urakhoz dörgölődzni s hogy el tudta volna
hanyagolni régi barátait.
A mult évben, juniusban meglátogattam őt. Éppen akkor jött haza
bérmálási körutjából. A hatalmas terjedelmü püspöki rezidenczia szerény
udvarmestere, midőn azt kérdeztem tőle, hol van a püspök ur – azt
felelé: »A kertben.«
– És mit csinál a kertben?
– Sétálgat és tisztogatja a gyümölcsfákat.
Hm. Ez nem a legjobb mulatság juniusi melegben, – gondolám. S mentem a
kertbe.
A kert ott van a püspöki palota mellett. Nem nagy, nem is nagyszerű,
főuri parkhoz bizony nem hasonló. Szabályos négyszögekre van felosztva,
az utak melléke gyümölcsfákkal beültetve, a gyümölcsfák közeiben
burgonya, czukorrépa, zöldség, bab. Jó gazdának haszonhajtó konyhakertje
s nem egyházfejedelemnek mulatója ez. Egyetlen fenyő-ültetvény egy
mesterséges kerek domb tetején és oldalában s a domb tetején kerti padok
és kerek-asztal: ime ebből állt a kertnek egész fényüzése.
Itt sétálgatott a püspök törődött testtel, de hatalmas kedélylyel egy
képviselő barátom társaságában, ki őt bérmáló körutjából kisérte haza.
Találgatta: mennyi lesz idei gyümölcstermése s miként diszlenek az ifju
ültetvények, a tavaszi oltoványok.
Jó ember az, a ki szereti a gyerekeket, az állatot és ültet fát az
utókor számára. Ha apa cselekszi ezt gyermekei kedvéért: még az is szép
dolog. Hát a mikor püspök cselekszi, a ki eltölthetné idejét olyan
mulatsággal, melyet élő világ különb mulatságnak tart, mint a
kertészkedést.
Meg is tettem elismerő észrevételemet.
– Lássa barátom, mondá, én most már könyvet nem olvasok, de nem is irok.
Hivatalos dolgom abból áll, hogy jó keresztyént és jó hazafit akarok
nevelni az ifju nemzedékből, pihenésem pedig abból áll, hogy ültetek és
oltok és nemesítek. A ki utánam jön, az veszi majd hasznát.
Beszélgettünk régi ismerőseiről, régi barátairól, a veszprémmegyei
viszonyokról. Tudtam, hogy a megyére, szülőföldjére, hosszu
lelkészkedésének szinhelyére kegyelettel emlékezik. Aztán áttértünk
egyházmegyei híveire, a kik közt sok a vend és horvát. Kérdeztem: miként
érintkezik ezekkel, hogy bérmálja őket, holott nem tud beszélni
nyelvükön.
– Dehogy nem tudok, sőt nagyon is tudok – úgymond. – Lássa barátom,
mikor én tíz évvel ezelőtt ide jöttem püspöknek, igaz, egy szót se
tudtam vendül, horvátul, de rögtön elhatároztam, hogy megtanulok csak
azért, hogy vend és horvát híveimet tanithassam a magyar nyelvre. Első
dolgom volt megtanulni a miatyánkot és üdvözletet. Azután egy
prédikácziót. Végre egy csomó közbeszédi mondatot, a mit a szegény nép
használni szokott s különösen egy furcsa beszédet, melyet legelső
bérmálásom alkalmával elmondtam már minden horvát és vend faluban. Ez
pedig így szól:
»Édes fiaim! Én a Bakony mellett nevelkedtem, a hol a magyar ember azt
sem tudja, hogy van-e horvát a világon. Lássátok, én püspök vagyok,
Istennek szolgája ugyan, de azért hozzátok képest mégis nagy ur. És a ti
nyelveteket én mégis megtanultam, pedig én ti rátok nem szorulok s ti
nekem nem adhattok semmit. Lássátok, ti rászorultok az édes magyar
hazára, az ád nektek békességet, nyugodalmat és mégsem tudtok édes
hazátok nyelvén beszélni. Vegyetek példát én rólam. Ha én megtanultam
öreg létemre a ti nyelveteket: a ti fiaitok is megtanulhatják a haza
nyelvét. A haza a mi édes anyánk és mi az ő gyermekei vagyunk. A mely
gyermek pedig anyját érteni nem akarja, azt jobb volna a falhoz vágni,
semmint fölnevelni.«
– Ezt a szót, – úgymond – nagyon jól megértették az én vendjeim és
horvátaim és istennek legyen hála, az ifjuság magyarosodása szépen halad
előre. Az igaz, hogy egyik-másik faluban azt is megmondám az
előljáróknak, hogyha mikor még egyszer eljövök s akkor sem tudnak
magyarul semmit: püspöki botomat töröm össze hátukon.
E közben helyet foglaltunk a fenyő grupp közepén a kerek asztal mellett.
És ott az élemedett, a béna férfiu, kinek élete egy hétig se volt már
biztos, egész gyermeki lelkesedéssel ábrándozott arról, hogy ő, bár
legszegényebb a magyar püspökök között, mennyi jót tehet és tesz még a
köznevelés érdekében.
Már régóta gyöngélkedett. Már 1874-ben érte őt egy veszedelmes bénulás,
melyből gyökeresen kiszabadulni soha nem tudott, noha azért nem igen
látszott meg rajta.
A keszthelyi Héviz volt az ő fürdője, hol megjelent minden nyáron.
1875-ben ott is találkoztam vele. Gyulai Pál, Salamon Ferencz, Szilágyi
Sándor és Nagy Miklós barátaimmal fölkerestük őt, midőn meghallottuk,
hogy ott van. Elpanaszlá jó humoros anekdoták közben nyavalyáját, mire
Gyulai azt kérdé tőle:
– Miért nem konzultál nagyhirű orvosokkal s miért nem próbál külföldi
fürdőt?
– Hja barátom, makacs vén bolond vagyok én ahhoz. Ki nem tudom verni a
fejemből, hogy ha én itthon meg nem gyógyulok, engem a külföldi fürdő
ugyan soha meg nem gyógyit. Már ha felrugok is: csak maradok én itthon.
Ekkor már és ezóta alig lehetett rajta észrevenni, minő hatalmas
népszónok volt ő egykoron.
Pedig csakugyan az volt.
Mikor először megválasztották képviselőnek: akkor ismertem meg
népszónoki ékesszólásának nagy hatalmát.
Pápán volt ez 1861-ben. Pápán rendszerint két követjelölt szokott lenni.
Az egyiket a plébánia jelöltjének, a másikat a kollégium jelöltjének
szokták nevezni. Amaz mindig katholikus, emez mindig református Amaz
mindig győzni, emez mindig bukni szokott. S a kollégium ifjai
természetesen mindig hazaárulónak szokták tartani a győzedelmes párt
jelöltjét.
Ennélfogva természetes dolog, hogy akkor én is a kollégiumi jelölt
pártjához tartoztam és pedig annál nagyobb elkeseredéssel, miután még
akkor szavazatjogom se lehetett. Igaz, hogy Szabó Imrét még addig
sohasem láttam, de engem is elragadott akkor az a szent meggyőződés,
hogy egy plébános semmiképen se lehet derék ember és jó hazafi.
Ilyen hittel mentem el a fáklyás-zenét meghallgatni.
Egy állvány volt készítve a nagy téren. Ezt fogta körül a fáklyás sereg
s az óriási néptömeg. A fáklyák fényénél a sötét estén tündéri fenségben
tünt fel előttünk az a szép nagy templom, melynek homlokzata előtt az
állványról beszélt a »pápista pap.«
S miként beszélt: sohasem feledem el. Férfias, szép termete; hatalmas,
erős, érczes hangja még most is fülemben cseng. Meghatottan mentem haza
s meggyőződtem arról, hogy a »pápista pap« is csak oly jó hazafi lehet,
mint bárki más a legjobbak közül.
És Szabó Imrét imádta a nép, melyet ő oly mélységesen szeretett. Erre
fényes, noha borzasztó bizonyiték van felirva Veszprémvármegye
annalisaiban.
A somlyóvásárhelyi kerületben 1865-ben két jelölt állott szemközt
egymással. Pap János 48-iki képviselő, később deákpárti és Békássy Lajos
ellenzéki. Békássy pártjának zömét a marczalmelléki protestáns nemesség
tette s ennek útja, midőn ment a választás szinhelyére, Iszkázon, Szabó
Imre plébániáján vezetett keresztül.
Midőn a választók nagy tömege a kicsiny falun keresztül vonult: néhány
éretlen legénykének henczegése miatt az iszkáziak és marczalmellékiek
között némi tettleges bántalmazás fejlődött ki. A zaj közben az a hír
szárnyalt végig Iszkázon, hogy a papot, Szabó Imrét akarja az ellenpárt
bántalmazni. Erre annak a kis falunak népe elkeseredve, hogy kedves
lelkészét megvédelmezze, megrohanta azt a nagy választó tömeget. S
kifejlődött egy oly éktelen harcz, melyben épen annyi magyar vér folyt
el és magyar ember halt meg, mint a pákozdi csatában.
Az aztán a pap, kit ennyire szeret, kiért meghalni kész népe. Pedig
Szabó Imre nem babonával hóditá meg azt a jó és értelmes népet, hanem
valódi emberszeretettel.
Ilyen főpapot adjon a gondviselés minél többet e szegény hazának.