(Zsoldos Ignácz született 1803 julius 24-én s meghalt 1885, szeptember
24-én. Követ, jogtudós, legfőbb itélő biró, akadémiai tag, tudományos
iró. Legnagyobb érdeme az, hogy Zádor Györgygyel együtt a magyar jogi
élet tiszta magyar nyelvét ő alapitotta, ő teremtette meg. Az utolsó
negyven évben irók, birák és ügyvédek sokat rontottak e nyelven.)
Zsoldos Ignáczról, az agg tudósról és táblabiróról akarok megemlékezni.
Régi ember, régi törvényhozó, régi publiczista, régi büszkesége a magyar
birói karnak, az ujra ébredt nemzet első gárdájának tekintélyes tagja.
Nagyon kis gyermek voltam még akkor, amikor őt nekem a 47-diki
követválasztás idején apám megmutatta. Őt és Zádort és Kocsi Sebestyén
Gábort és Hunkár Antalt, mint vármegyénk nagyjait.
Régi ember volt ő már akkor is. Már 1847-ben joggal mondhatta el, hogy
negyedszázad óta szolgálja a vármegyét, a közügyet, a tudományt, az
országgyülést. De én minderről akkor nem tudtam s mindebből nem értettem
semmit. Még alakját is elfelejtettem, még neve is ritkán jutott eszembe,
de ez az én bűnöm volt, nem az övé.
Húsz esztendeig nem láttam azután.
1867-ben egy deputácziót választott a vármegye, melynek szigorú
útasitásul adta, hogy menjen föl Pestre, látogassa meg a minisztereket s
különösen gróf Mikó Imrével értesse meg komolyan, hogy a vármegyének
vasutra van szüksége s hogy a magyar nyugati vasutnak, Fehérvárból
kiindulva, a vármegye kellő közepén kell végig vezettetni. Szentül azt
hittük akkor a vármegyén, hogy a vasútépités pusztán hazafias dolog,
mint a muzeum vagy a nemzeti szinház, hogy abból csak áldása lesz az
országnak s hogy ahhoz holmi konzorcziumoknak, gründereknek,
szindikátusoknak, filiszteusoknak semmi közük se lészen.
Ebbe a hazafias vasuti deputáczióba beválasztott a nemes vármegye engem
is, aki akkor fiskusa voltam, és Zsoldos Ignáczot is, aki már akkor is
és még akkor is első rangu büszkesége volt. Mellesleg szeptemvir volt a
kurián és Pesten lakott.
Elképzelhető, minő sajátságos érzelemmel vártam azt a pillanatot, midőn
vele megismerkedhetem. Első rangu publiczistánk a 40-es évek elejéről,
harmincz év óta tagja a magyar tudós társaságnak, több mint negyven év
előtt már országgyűlési követ s most szeptemvir, az országnak egyik
legmagasb birája. Mily alakká növeszté őt fel láttatlanban egy ifjú
megyei tisztviselőnek kegyeletes képzelete!
A főispánnál, báró Fiáth Ferencznél jöttünk össze, hogy onnan menjünk a
miniszterekhez. Eszterházy Pál, Waldstein János, Zichy Manó grófok,
Ányos István, Békássy Lajos, Nagy Ignácz képviselők, Késmárky viczispán
s a többiek. Ma már mindez, akiket itt fölemliték, elköltözött oda, a
hol nincs miniszter s a hová vasút nem jár.
Míg ott beszélgettünk: bejön közénk egy kis sovány, öreg emberke.
Halvány arcz, élénk szemek, még el nem deresedett bajusz, bágyadt
mozdulatok s kissé hajlott termett. Tisztes fekete, de viselt ruhában,
Zsedényi-féle egyszerüséggel öltözve. Nyakában egy hosszu bekecs,
boldogult Horváth István divatja szerinti szabással s lábain olyan
csizma, melyet bagariabőrből készitett valami régi divatu magyar
csizmadia s melynek mindegyik darabját fölváltva másik-másik lábán
szokta viselni naponként az ember hajdanában. Beköszöntött s aztán
keveset beszélt, igénytelenül, szerényen és csak akkor, ha valaki
egyenes kérdéssel fordult hozzá. Egyenesen rá lehetett volna fogni, hogy
egy derék, nyugalomba vonult falusi tanitó, ki ránk maradt ezelőtt ötven
esztendőről.
Zsoldos Ignácz volt. Tisztelettel néztem és hallgattam reá, de kissé
csalódva.
Mentünk a miniszterhez. Mikó miniszter hegyesre kifent bajuszával
ünnepélyesen fogadott bennünket, mellette ott sürgött államtitkárja,
Hollán Ernő, akkor még nem generális, hanem annál szemrevalóbb fiatal
ember.
Szónokunk elmondá a maga beszédét ékesen, czifrán, szónoki figurákkal
bővelkedve, szokott hazafias frázisokkal s a miniszter felelt rá
hidegen, egyszerüen, jóakaratáról biztositva szokott hivatalos
frázisokkal. Vettem észre, hogy ebből a párbeszédből alig lesz nekünk
vasutunk.
De előállott Zsoldos Ignácz s mikor a hivatalos beszédnek vége lett, azt
mondá a miniszternek:
– Kegyelmes uram, miniszter ur! A mi ide jövetelünk nem puszta formaság.
Mi azt követeljük, hogy az ország tuladunai részének jövendője s anyagi
és szellemi jólléte minden módon biztosittassék. A miniszter uraknak az
ország minden részéről gondoskodni kell ugyan, de vegye tudomásul
exczelencziád, hogy az ország tuladunai része nem ismer idegen
nemzetiséget, nem ismer nemzetiségi kérdést, mi magyarok vagyunk és
magyarok maradunk; a német ellen és nyugat ellen mi védelmezzük fajunkat
és országunkat, a mi kérelmünket se elutasitani, se halogatni nem
szabad. Én, miniszter ur, öreg vagyok már és beteg ember, de fiatallá és
egészségessé leszek, ha az én imádott magyar fajomnak, nemzetemnek
jólléteért kell viaskodnom. És én azért viaskodni fogok, a mig én élek,
ezt a miniszter ur jegyezze meg magának jól.
A kis ember görnyedt termete kiegyenesedett, hangjában ércz volt és erő
s szemeiben villogott az érzés és a köny.
Ezt a hangot megértette a miniszter. Az ő bágyadt szemeiben is el
kezdett csillogni valami, némán szoritott velünk kezet, de a Zsoldos
Ignácz kezét két kezével szoritá meg.
– Én is öreg ember vagyok, méltóságos uram – úgymond a miniszter – de én
erdélyi vagyok, én ismerem a nemzetiségi kérdést az én hazámból, de én
is viaskodom fajomért és nemzetemért; méltóságtok akarata teljesitve
lészen, vagy én sem leszek miniszter.
S a vasut meglett azonnal.
* * *
Ez volt első találkozásom Zsoldos Ignáczczal. Csodálattal és
tisztelettel néztem őt. Nem a régi bekecs és régi csizma, hanem a régi
sziv és régi érzés állott ezentul előttem. Ha mi fiatalok úgy tudnánk
érezni, mint a régi gárda öreg táblabírái!
* * *
Legnagyobb és legbecsesebb munkája két vaskos kötetben e czim alatt
látott napvilágot: »A szolgabirói hivatal«. A közigazgatás kézi-könyve
akart ez lenni a szolgabirák és esküdtek számára és lőn e könyv a
közigazgatás egész elméleti és gyakorlati tankönyve két nemzedéken át az
egész ország számára. Olyan tudományos könyv, mely a gyakorlati
közéletben ehhez hasonló elterjedést nyert s ehhez hasonló hatást
gyakorolt volna, magyar nyelven még nem iratott mind maiglan.
A harminczas és negyvenes években a fölébredett nemzeti öntudat a megyei
élet, a megyei közigazgatás és igazságszolgáltatás terén is szükségesnek
tartá már a közállapotok javitását. A társadalmi élet bonyolódott, a
vármegyék feladata napról-napra nehezebbé vált s a külföldön utazott
ujabb irói nemzedék gunynyal kezdé már ostromolni Széchenyi nyomdokin a
táblabirák és szolgabirák more patrio gazdálkodó rendszerét. Azonban a
táblabirák és szolgabirák megtették volna kötelességüket, ha az ujabb
korszak minden reformigénye egyszere nyakukba nem szakad s ha lett volna
valamely rendszeres és világos szakmunka, mely nekik az ujabb
feladatokra irányt adhat.
Érezték ezt a vármegyék maguk is. Pestvármegye hires főjegyzőjének,
Nyáry Pálnak keze által készittetett 1840-ben tisztviselői számára
rendszeres eljárási utasitást. Zalavármegye is deputácziót küldött ki e
czélra még 1839-ben s Biharban is megpendité az eszmét Beöthy Ödön.
Azonban Deák Ferencz, bár saját vármegyéje is dolgozott ily művön,
Zsoldos Ignáczot, ifjukori benső barátját beszélte rá, hogy fogjon bele
ily mű alkotásába.
– Minden vármegye – úgymond – csak a maga viszonyai szerint, a maga
számára fog eljárási utasitást késziteni s egyik vármegye a másikét
valószinüleg nem fogja elfogadni már csak localis rivalitásnál fogva
sem. Ha azonban egy ember ir derék munkát: azt az egész ország
elfogadja, miként Verbőczyt elfogadta. Fogj hozzá barátom s ird meg te.
Ezt 1838-ban nyáron Füreden mondá Deák Zsoldosnak és a jó tanács annál
szivesebben meghallgatásra talált, mert ily mű megirásának eszméje már
Zsoldosnál is önként megérlelődött s az adatokat és tanulmányokat kezdé
is már hozzá gyüjteni.
Zsoldos Ignácz 1823-ban lépett Veszprémvármegyében tiszteletbeli
hivatalra. Az 1825-iki országgyülésen mint távollevők követe volt jelen
s mindvégig feszült figyelemmel kisérte a köztanácskozásokat. 1827-ben
szolgabiróvá s később főbiróvá választatott megyéjében s 1834-ig
mintaszerű szolgabirája volt a megyének, kinek nevét s eljárását
példának okáért emlegették még a szomszéd vármegyékben is. Ezután
főjegyző lett s a 43-iki országgyűlésen a vármegyének első követe.
Volt hát gyakorlata elég. A nagy mű megirását 1838. évi szeptemberben
kezdette meg s 1840-ben fejezte be. Egyes részeit időnként megmutatta
Deák Ferencznek s műve tárgyairól külön is adott ki előzetesen jól
megirt dolgozatokat. Ezért az akadémia már 1839-ben tagjává választotta.
A mű 1842-ben jelent meg teljes kiadásban.
Csodálatos sorsa volt e műnek. Először is Pestnek, Zalának hasonló
tárgyu munkálatait teljesen leszoritá a térről, úgy hogy ezekre alig
emlékezik már valaki. És azután mint gyakorlati munka, közel félszázad
alatt, háromszor ment ki a divatból, de a vármegyék három szor
visszafolyamodtak hozzá.
1848-ig Zsoldos könyve volt a vármegyék és szolgabirák bibliája. Az
önkényuralom rendszere alatt a könyv elhallgatott. De a mikor 1861-ben
visszaállitottuk a vármegyéket, a Reichsgesetzblattok lomtárba lökött
foliánsai helyett megint Zsoldos könyve lett a közigazgatás tudományának
forrásává. Schmerling rendszere ismét leszoritá a térről, de 1865-ben az
alkotmányosság kezdetekor megint minden szolgabiró és esküdt első
feladatának tartá Zsoldos könyvét megszerezni. Tisza Kálmán
kormányzatának mai rendszere alatt ismét elnémult a könyv, de sokan
hiszik még az öregek közül, hogy eljövend az idő, a mikor az igazi
vármegyék feltámadnak egykoron s a mikor Zsoldos könyve ismét életre
kel, mint az alvó leányzó.
* * *
Zsoldos Ignácz egész életén át beteges külsejü s halvány arczszinű volt,
ép úgy, mint megyei tiszttársa s követtársa Sebestyén Gábor. Egykor az
országgyülésen azt mondá valaki: »Csodálatos, hogy a püspökkel és sok
katholikussal bővelkedő Veszprémvármegye két kálvinistát is választ
követévé.« Zsoldost értették és Sebestyént.
– Elég jó pápista szinben vannak azok, – mondá Bezerédy Miklós.
Zsoldos sohase hitte, hogy hosszu életkort érjen. Nagy művét Deák
Ferencznek ajánlá s hozzá negyvenöt év előtt ezt irta:
»Fogadd kérlek szivesen, szeretett barátom, e parányi
gondolatgyüjteményt, melyet, mig te a haza dolgaiban fáradoztál,
hivatásom sokkal kisebb körében gyüjtögettem. S ha egykor azon helyre
jövendesz, hol a kifáradt gyüjtő, hogy egy ujabb munkás életet
kezdhessen, nyugalmát pihenni fogja: lépj közelébe ama kis dombnak s
mond barátidnak: Ismertem őt, nem volt benne rossz az akarat. – S ez a
sirhantokat, hidd el, könnyitendi.«
És Zsoldos Ignácz még él és Deák Ferencz már tíz év óta pihen a kerepesi
temetőben.
* * *
Veszprém városának piaczán áll egy dupla tetős régi ház egy magaslaton.
Kevés ház van a városban, a mely régibb volna, mint ez. Ebben lakik s
innen jár ki naponkint sétálni s közdolgokról barátival elbeszélgetni a
ház öreg gazdája: Zsoldos Ignácz. Kevés ember van az országban, a ki
idősebb volna, mint ő, érdemesebb egy sincs.
Régi ház, régi gazda, legöregebb táblabiró: egyaránt a köztisztelet
tárgya mind a három.