(Békássy Lajos veszprémvármegyei birtokos, 1861-ben és 1865-ben
országgyülési képviselő. Nemzetsége ős régi, a hagyomány szerint a
honfoglaló Und vezértől származik. Nemzetsége a középkorban a rég kihalt
Pápay nevet viselte. Született 1824-ben, meghalt 1880-ban.)
Régi honvéd, régi bajtárs, régi képviselő, régi jó magyar ember. Egygyel
megint kevesebb ama férfiak serege, kik a régi magyar társadalmat
alkoták. Lassanként kihal, elpusztul majd valamennyi. A »régi«
Magyarország helyére az »uj« Magyarország lép és nekünk, e most izzadó
nemzedéknek, kik még ismertük a régit s küzködünk az ujért, olyan keserü
nyilallás támad szivünkben, valahányszor kidől egy-egy oszlop azok
közül, a kiken a »régi« Magyarország felépült ezer év előtt s fennállott
ezer évig.
Vajon kik lesznek és minő erősek lesznek az uj oszlopok?
Erős, hatalmas termet volt, széles vállakkal, domboru mellel, mint
Atlaszé; kemény homlokkal, hatalmas fővel, mint Danton. De nem az a
Danton, kinek, ha haragudott, villámot szórtak szemei s menydörgés szólt
le ajkairól, s nem is az a Danton, ki elindult az egyenes uton s ki nem
tért abból, habár ezerek kiomlott vérén kellett is átgázolnia.
Békássy Lajos magyar ember volt, a kihaló magyar nemesi osztálynak
kitünő képviselője. A magyar nemes csak lelkesülni tudott, haragudni
nem. Csak háboruban verte meg az ellenséget, de békében összeölelkezett
vele. Büszke volt e faj, mint az arab mén, mely leveti hátáról azt, ki
őt megnyergeli, de ha aztán a földön fekszik, nem tiporja le, nem lép a
nyakára.
Van Veszprémvármegyének egy sarka, mely e fajnak különösen jó termő
földje volt. Pápa vidéke, Somlyó hegye, Marczal melléke: az a rész, mely
Kemenesaljára dől s mely édes testvére e költőklakta, géniuszszentelte
szép magyar vidéknek.
Itt született, itt harsogtatá lantját Berzsenyi. Itt váltott testvéri
csókot a muzsával Dukai Takács Judit. Itt, e vidéket éneklé meg
Kisfaludy Sándor a nemesi élet költészetének azzal a bájával, mely már
talán örökre kihalt s melyet utána zengeni nem voltak képesek az utóbb
jövő nemzedék költő-fejedelmei sem.
Itt, a Marczal mellékén fekszik az a csendes falu, mely a Békássy
nemzetség ősi fészke.
Nagy nemzetség volt ez. Előkelő család, mely rokonságban áll Veszprém,
Győr, Sopron, Vas és Zalavármegye sok nagy és hires családjával, a
Berzsenyiekkel, a Kisfaludyakkal, a Bezerédyekkel, a Takácsokkal, a
Rohonczyakkal, a Rososokkal, melyeknek neveit hiressé tették Rákóczy
harczai, az utolsó nemesi fölkelés, a függetlenségi harcz, az
abszolutizmus alatti összeesküvések, a parlamenti küzdelmek s Kisfaludy
Sándor gyönyörű regéi.
E családok kebelében az ősi patriarchális élet, a női szendeségnek, a
gazda-szivességnek, a régi vendégszeretetnek s a rokoni és baráti
érzelem bensőségének nagy erényeivel együtt ép úgy fennáll még ma is,
mint fennállott azokban az időkben, a melyekről Somlyó, Csobáncz,
Badacsony, Szigliget őshagyományai emlékeznek.
Ily család kebelén nőtt fel Békássy Lajos s öröklé azt a szellemet, azt
a kedélyt, mely csak a magyar emberé, csak a régi nemesé lehet. Mely
minden bajt és szomoruságot megtart magának, de minden ismerőst és
ismeretlent részesévé tesz örömének. Mely áldomással köszönti fel az
élet minden viszonyát s mely kenyerét és borát el nem tudja költeni
jóizűn, ha azt meg nem oszthatja barátaival. Mely bánatot csak akkor
ismer, ha szerencsétlen a mi édes hazánk s mely az oltárra vinné
mindenét, ha a haza azt mondja fiainak: áldozzatok. Pedig e hon oly
sokszor szerencsétlen s jó fiaira oly sokszor rászorul.
Békássy, mint fiatal ember, szolgálta a vármegyét, a mint az 48 előtt
szokásban volt. Aztán honvéddé lett, végig küzdé a függetlenségi
harczot, ketté törte kardját Világosnál s elment az osztrákhoz
közvitéznek. Elment, mert vitték s a honvédszázadosból lett osztrák
közkatona.
De oda se nézett a bajnak. Soha, egy perczig sem hitte, hogy
Magyarország fel ne ébredjen ájultából és soha, egy perczig sem
kételkedett abban, hogy a magyar nemzet örökké él, örökké dicső marad.
Én nem ismertem ez időben. A vármegyének ellenkező pólusán laktam s
aztán kis gyermek voltam még akkor. De megismertem 1861-ben.
Ő akkor képviselő volt Veszprémvármegyéből. A határozati párthoz
tartozott s szentül meg volt arról győződve, hogy elérkezett az idő,
melyben le lehet ráznunk az osztrák jármot.
Jogász voltam. Jól emlékezem azokra az időkre. Csodálatos idők voltak
azok. A pártélet nem szaggatta szét még akkor a társaságot. Az alkotmány
nem ölte még ki a hazafiérzet nemes gerjedelmeit. Lelkesültünk
Napoleonért s félistennek tartottuk Garibaldit. Mi gyermekek, ha
megfoghattunk egy régi honvédet, a ki beszélt nekünk a nagy csatákról,
sirva csókoltunk neki kezet!
Békássy elvitt magával, bizalmas barátai körébe, vacsorára. Valami
ostoba verssel vagy toaszttal vontam magamra figyelmét. Akkor tájt
verték szét az országgyülést és a vármegyéket.
Vacsora után, czigányzene közben, poharak és felköszöntések zajában
félre szólitott, elővette kis tárczakönyvét, bele irta nevem s ezt
mondá:
– Öcsém, se jó kedvvel, se búbánattal, se nagy beszédekkel nem verjük
meg a németet. Honvéd kell oda, kétszázezer, de igazi. Ime, én most
beirtam neved az én ezredembe. Beaszentáltalak. Ha mikor majd jön az
idő, tőlem kapod a jelszót. Addig áldjon meg az isten.
Megölelt, megcsókolt, könyeit érzém arczomon.
– Jegyezd meg, öcsém, 48-ban hat ezer honvédet adott Veszprémmegye, most
tizezret kell adnia.
Három év mulva ujra találkoztunk, ujra komoly mondanivalója volt.
Akkor volt felettünk legsötétebb és legsúlyosabb a Schmerling-korszak.
Akkor tett fogadást százezer ifju és erőteljes magyar ember az osztrák
iga lerázására. Katonai törvényszékek üldözték a honfiakat a föld felett
s a honfiak szervezték a honvédezredeket a föld alatt.
Ezt a mozgalmat Almássy-összeesküvésnek nevezte a katonai biróság.
Békássy nekem átadá azt a proklamácziót, melyet a Turinban székelő
magyar függetlenségi bizottmány adott ki. Rajta volt e bizottmány
pecsétje is a nemzet czimerével.
Ez a proklamáczió egy kegyetlen hideg deczemberi hajnalon az ország
minden városában ki volt ragasztva a házak falain. Még a komáromi
sánczok oldalán is.
Békássy ujra lelkemre köté a szabadulás ügyét s én akkor úgy éreztem,
hogy csak napok választanak el attól az időtől, a mikor megharsan a
harczi riadó életre-halálra.
S alig mult el két hét, én már fogoly voltam Komárom kaszamátáiban. –
Nevemet igy vezették be valami protokollumba: »veszélyes törekvésü
politikai fegyencz.« Pedig bizony ártatlan dolog volt az, a miért engem
sánczba vittek.
Békássy naplója – hova nevem beirta – mégis sokszor eszembe jutott.
Kivált mikor Almássyt és társait elfogdosák. Huszonkét éves korral nem a
haláltól féltem, hanem a besoroztatástól.
Aztán más világ jött.
A következő évben már követet választottunk. Engem jó vagy rossz sorsom
a Deák-pártra hajtott. Békássy maradt engesztelhetetlen.
Magasra csapkodtak 68-ban és 69-ben a politikai szenvedély hullámai. A
két nagy nemzeti párt úgy állott szemközt egymással, mint két keserü
ellenség. Békássynak gyöngéd szive ekkor sem tudott haragudni. Elvei
mellett megmaradt rendithetetlenül, de a politikai szenvedélynek
szemetes harczaiban nem akart többé részt venni. 1869-ben már nem
vállalt mandátumot.
Nem volt ő államférfi, nem volt ő politikus. De csatatéren és
parlamentben becsülettel tölté be a hős közkatona szerepét.
Visszavonult a magánéletbe, visszavonult a gazdaságtól is s bement
Pápára lakni. Ott alkotott magának egy kis társaságot, melyben még évek
előtt, ha tagjai összejöttek, sikerült elfelejteni egy pillanatra e
nyomoruságos idők nyomoruságait.
A fuzió utáni évben találkoztam vele utoljára. A két nagy párt
egyesülését helyeselte, hanem az soha sem ment a fejébe, hogy Tisza
Kálmán és hivei miként felejtkezhettek meg ama nagy elvekről, melyek
megszerzék nekik a nemzet bizodalmát.
Az utolsó két évben aggodalmas napjai is voltak. Rossz emberek
behizelegték magukat bizalmába s visszaéltek ezzel. De azért jó kedvét
nem veszté el, noha az ritkábban lobogott fel, mint hajdanában.
Most már nem fogom látni többé. Csak sirját és emlékét fogja áldásom
látogatni.
Ha kérdi valaki, mi volt benne nagy, mi volt benne méltó arra, hogy
hosszu czikkben emlékezzem meg rá, azt felelem: hazafi volt.
Nem tartott a parlamentben fényes szónoklatokat, ő csak hazafi volt.
Nem állt ki a publikum elé saját sebjeit mutogatni mások érdemeit
leránczigálni: ő csak hazafi volt.
A mit áldozni lehetett a hazáért: azt ő mind meghozta áldozatul s a mit
adhatott a haza a közügy bajnokainak: abból ő se nem kért, se el nem
fogadott semmit. Hagyta azt másnak. Ő csak hazafi volt.
Nemes ember a régi korból. A ki szerette az embereket, mert szabadságban
nőtt fel. A ki előtt a haza nem konvenczionális fogalom, nem közös
jólléti részvénytársaság, nem államközegek rendszeres müködési
gyártelepe volt. Hanem volt az ideál, melyért élni-halni, s melynek
örömében és bánatában részt venni kell. Kell, mert részt nem venni
lehetetlen.
A régi gárda egyik nemes tagja.
Kihalóban már ez. A vármegyék kiváló alakjai, az ős magyar szellem
letéteményesei egymás után dőlnek ki.
És mi nézzük, és mi látjuk, miként rombol a kor. Mint a szarvas nézi és
látja, miként pusztul körülötte szálanként és pagonyonként az ősi erdő.
– Az utolsó pagonynyal ő is el fog tünni bizonyára.