(Született 1822 május 3-án. Köznemes, de előkelő birtokos családból.
1848-ban képviselő, később bujdosó. Somogy vármegye egykori
főszolgabirája, képviselő, igazságügyminiszter, képviselőház elnöke,
miniszterelnök, Deák Ferencz benső baráti köréhez tartozott.)
Széll Kálmán becsületes munkát végzett, mikor azt ajánlotta a királynak,
hogy Bittó Istvánt a főrendiház tagjává, örökös törvényhozóvá nevezze
ki. Meg kellett volna ezt már tenni tizenöt év előtt, a mikor először
kimaradt a képviselőházból. A mikor az uj főrendiház először megalakult.
Ha már ily alkatában áll fenn ez a főrendiház: ki lehetne annak inkább
tagja, mint a ki miniszterelnök volt? Tisza Kálmán kislelküsége,
Szápáry, Wekerle és Bánffy feledékenysége volt oka az eddigi
mulasztásnak. És főleg az, hogy Bittó a boldogtalan nemzeti párthoz
tartozott. Ugy vélekedtek: a főrendiháznak nincs szüksége nemzeti párti
férfiura. Pedig én nem egyszer úgy szerettem volna, hogy e párt minden
tagját oda szállitsák át. A zionisták azt hiszik, a zsidóknak
Jeruzsálemben van helyük; én azt hiszem, a nemzeti pártiaknak a
főrendiházban lett volna helyük. Úgy is oda jutnak utóbb mindannyian. A
nemzeti muzeum kerek palotájába.
Széll Kálmán, ha későn is, helyre hozta a furcsa mulasztást. Minden
miniszterelnök főrendiházi törvényhozó immár. Szlávy és Wekerle
méltóságuknál, Szápáry grófságánál fogva. Bánffy háromféleképen is az.
Bárósága, méltósága s kálvinista főgondnoksága czimén. Tisza Kálmán is
az lehet, mihelyt akarja. Ő a legrégibb kálvinista főgondnok.
Huszonötödik éve, hogy megszünt a Deák-párt. Utolsó három évében három
miniszterelnöke volt. A nagy betegnél gyakran változtatják az orvosokat.
A Deákpárt utolsó orvosa Bittó István volt. Ő is fogta be szemeit. Ő is
temette el.
Pedig nem volt épen rossz orvos. Csak szerencséje nem volt.
* * *
Bittó Istvánt nagyon kevesen ismerték igazán. De a kik igazán ismerték:
azok igazán szerették. És őszintén becsülték. Ezt nem gátolta se nemzeti
párti volta, se 67-es meggyőződése. Mert igaz, jó és erős magyar volt
minden izében. Erős magyar érzületben a miniszterelnökök közt talán csak
Bánffy közelitette meg. Felül nem multa egyik se.
Én szép példákat tudok erre.
Mikor huszonöt évvel ezelőtt a második választási törvényt hoztuk, úgy
láttuk szükségesnek, hogy az erdélyi czenzust hagyjuk meg változatlanul,
nehogy román-ajku atyánkfiai dako-román képviselőkkel áraszszák el az
országgyülést. Ellenünk volt gróf Szápáry belügyminiszter, ellenünk volt
a balközép s ellenünk voltak a Deák-párt radikális elemei Gorove István
és Horváth Boldizsár által szervezve. De ellenünk voltak a felvidéki
deákpártiak is, kiket a vén Justh, a »tót király« vezetett.
Szegény báró Kemény István kétségbe volt esve. Szentül hitte, hogy
elbukunk és szentül hitte, hogy akkor elvesztjük Erdélyt. Mi azonban
csülökre álltunk, a központi bizottságban győztünk s a Deákpárt
értekezletén addig viaskodtunk, mig ott is ki nem csikartuk a néhány
szónyi többséget. Egyuttal pártkérdéssé tettük javaslatunkat.
Hátra volt azonban a főrendiház. Ott már mi semmit nem segithettünk, a
belügyminiszter pedig berendelte a főispánokat, hogy ellenünk a kormány
eredeti javaslatát szavazzák meg.
Egy szép augusztusi napon reggeli hat órakor beront hozzám báró Kemény
István, lerántja rólam a takarót s fülemnél fogva fölczibál.
– Gyere, gyere, öltözz hamar, menjünk Bittóhoz deputáczióba!
Átkozottul álmos voltam.
– Hány óra?
– Siess, siess, mindjárt hat óra lesz.
– Az öreg apám se járt deputáczióba miniszterelnöknél hajnali órában.
Nem hagyott békét, felöltöztem, kocsiba ültünk, mentünk Jeney József
erdélyi székely képviselőhöz, őt is fölvettük s hajtattunk lóhalálában
föl Budavárába, a miniszterelnöki palotába.
Portásra, komornyikra rárontottunk: keltsék föl azonnal a
miniszterelnököt. Futott mindegyik a belső szolgákhoz és szolgálattévő
frájokhoz. A miniszterelnök, bár szürkülő legény, nem régi házas volt.
Fölverték. Elhitették vele, hogy a tatárok törtek be az országba.
Jött ki hozzánk az elfogadó-terembe papucsban, barnavörös hálókabátban,
vörös házi sapkában. Mint egy török basa.
– No mi baj ilyen kora reggel?
Én voltam az első szónok. Elmondtam a czenzusveszedelmet. A
belügyminiszter gonosz praktikáit. Tizennyolcz berendelt főispán
veszedelmes szándékát. Vagy segitsen, vagy elbukunk! Holnap lesz a
szavazás.
Jó báró Kemény István folytatta a panaszt.
De panasza közben mély érzés fogta el szivét. Eszébe jutott, hogy még
van jó magyar Erdélyben s hogy azok számára meg kell menteni azt az
országot. Ha pedig már azok is elfogynának…
Mikor ide jutott panaszával, elfuladt a hangja. Valami szoritotta a
torkát. De Jeney szeméből is kicsordult a köny. Jeney fejezte be a
mondókát.
– … de mi azt már nem akarjuk megérni!
Bittó István a miniszterelnök azt felelte:
– Köszönöm szives fáradságtokat. Nem tudtam a dologról. Mindjárt
intézkedem. Mig én a kormányon leszek: a magyarságnak hátraszorulni nem
szabad.
Oly keményen beszélt a főispánokkal, hogy tizennyolcz közül tizenöt
velünk szavazott és csak Ormós temesi gróf, Kis Miklós jász-kun
főkapitány s még egy harmadik – neve nem jut eszembe – szavazott
ellenünk. Győztünk!
Ilyen fura deputáczió se járt azóta a miniszterelnöki palotában. De
talán azelőtt se.
Bittó alatt nyujtott be az igazságügyminiszter egy uj perrendtartási
javaslatot, melyből hiányzott az, hogy más nyelven, mint magyar nyelven
semmiféle iratot benyujtani nem szabad. Figyelmeztetésünkre Bittó
azonnal visszavonatta a javaslatot s utasitotta a szakminisztert, hogy
pótolja ezt a hiányt. Kora bukása miatt czélhoz nem juthattunk. Azóta
negyed század telt el s a czélhoz ma se jutottunk el. Pedig minő óriási
következménye lett volna annak, ha állami biróságaink csak magyar
okiratot fogadhattak volna el!
* * *
Volt Bittó igazságügyminiszter is. Ő szervezte 1871-ben a királyi
biróságokat. Ismeretlen elemekből harmadfél ezer birót egyszerre
kinevezni! Azt a protekcziós bucsujárást kellett csak látni, a melylyel
őt három hónapon át folyton ostromolták.
Szelid modorban, de hajlithatlan keménységgel állt ellent. Még maga gróf
Andrássy Gyula miniszterelnök se tudta egyik gazdatisztjét
börtönfelügyelőnek nála beajánlani. Nem is hagyta a dolgot megjegyzés
nélkül:
– Teringette Pistikája, az ember sehogy se boldogul vele.
Kis termete miatt bizalmas körben csak Pistikának neveztük.
* * *
Deák Ferencz nagyon szerette és becsülte.
Az 1872-iki országgyülésen elnököt kellett választani. Sokan Somssich
Pált akarták, a mult 1869-iki képviselőház elnökét. Sokan Gorovét, a
párt elnökét. De mások is voltak jelöltek. A Deák-párt kebelében hosszu
vitára voltak készen. Akkor még nem a kormány jelölte ki a képviselőház
elnökét, a ház élénken óvta e nagy jogát. Akkor még nem is volt a
képviselőház elnöke »kegyelmes ur«, hanem csak az otthoni czime volt.
Én is deákpárti voltam akkor. Körhelyiségünk a Hungáriában volt. Ott
jöttünk össze a képviselőházi elnökben megállapodni.
Gorove István pártelnök megnyitja a tanácskozást s jelenti, hogy az
elnökjelölés kérdéséhez Deák Ferencz óhajt először szólani.
Deák Ferencz jobb kezét az asztalra teszi s balkezében szivarját tartja
aláfelé. S szól:
– Elnökválasztásról, személyi kérdésről van szó. Az elnöki tiszt nagyon
fontos és gyakran nehéz. Meg kell fontolnunk higgadtan s szabadon kell
tanácskoznunk, kit válasszunk ez állásra. Mindenki mondja meg nyiltan
véleményét.
S ekkor erős hangsulyozással tette hozzá:
– Én Bittó István igazságügyminiszter urat óhajtom a képviselőház
elnökének!
– Éljen! Éljen!
Azonnal vége lett a tanácskozásnak. Lehetett is azután már tanácskozni,
a mikor Deák Ferencz megmondta a véleményét. De úgy elhallgatott ott
minden más árnyalat, mintha más se lett volna a világon, mint Bittó
István.
Igy lett a ház elnöke.
De még czifrábban lett miniszterelnök.
Szlávy Józsefnek teste-lelke megunta már a miniszterelnökséget, pedig
alig volt egy év óta abban a méltóságban. Szabadulni akart minden áron.
A király sok embert megkérdezett: ki legyen a miniszterelnök. Akkor
hallgatta meg először Ghyczy Kálmánt és Tisza Kálmánt is. Meghallgatta
Bittót is, a ház elnökét. S egyszer csak azt mondja neki:
– Önt bizom meg a minisztérium megalakitásával.
Hejh a ki adta! Most ijedt meg már igazán Bittó István. Hát hiszen az
igaz, hogy ő házelnök volt, igazságügyminiszter is volt, Somogy
vármegyének főszolgabirája is volt s a függetlenségi harcz után bujdosó
is volt, de elvégre mégis csak táblabiró volt. Hogy lehessen ő
miniszterelnök?
– Fölség, köszönöm kegyességét. Fölséged parancsának engedelmeskedem is,
de azt Fölséged se parancsolhatja, hogy arabul beszéljek, mikor én
arabul nem tudok.
Mosolygott a Fölség.
– Csak próbálja meg kedves Bittó, tud ön még arabul is.
Igy lett miniszterelnök.
* * *
Pedig még se igen tudott arabul.
A bosnyák politikát például határozottan ellenezte.
E miatt kellett meg is buknia. Nemcsak neki, hanem a Deák-pártnak is.
Ennek elbeszélése azonban már a magas politika körébe tartozik.
* * *
Nem szónok. És nagyon szerény ember. E két körülmény örök akadálya volt
annak, hogy vezérszerepet állandóan vigyen.
Egyszerü, tiszta, magyar és nemes táblabirói eszejárása van. Kisebb
társaságban, magántársaságban felfogása, érvelése, nemes modora mindig
hatalmas befolyást gyakorol. Szabadelvü a negyvenes évek régi tisztes
táborából. Vannak eszményei s még tud lelkesülni.
Az egyetlen miniszterelnök, a ki átment az ellenzékre.