Csemegi politikai szereplése ama hét-nyolcz év alatt, mig képviselő
volt, nem volt jelentékeny. Vagy legalább nem volt feltünő. Ő
törvényalkotó, tudós és szakember hirében állt s méltán állt abban. Az
ilyen férfiut a mi törvényhozóink, politikusaink, diplomatáink nagy
politikai szerephez nem bocsátják. Sok tudós és szakember közmondásos
félszegsége a tudósok és szakemberek tekintélyét nagyon megcsökkentette.
De azért Csemeginek ugyis, mint államtitkárnak, ugyis, mint
törvényalkotónak, sokszor volt alkalma a legfontosabb kérdésekben nagy
szolgálatot tenni hazánk javára.
A nemzetközi jogba tartozó kérdéseket ő intézte és sok kérdésben csak az
ő erélye és nagy tudása mentette meg államiságunk elismerését. A közös
kormánynyal és az osztrák kormánynyal nem egy összeütközése volt e
miatt. Minden összeütközésből diadallal hozta haza lobogónkat.
A büntető törvénynél is szép alkalma volt erre. Állami önállóságunkat
Ausztriával szemben s államunk egységét a társországokkal szemben a
jámbor és habozó Pauler és a szolgabiró müveltségü Perczel sohase tudták
volna megvédelmezni Csemegi nélkül.
Még se becsülték meg eléggé vezető államférfiaink. Néhány példát mondok
el erről.
A magyar büntető-törvénykönyvet, Csemegi művét a franczia kormány
lefordittatta franczia nyelvre, olasz jogtudósok pedig leforditották
olasz nyelvre. Néhány olasz egyetemen kiváló tudósok külön előadási
tárgyul is választották. A mi természetes. A mi törvényünk volt húsz év
előtt általánosságban a müvelt világ legjobb, legkorszerübb büntetőjoga.
Vagyontalan volt. Minden vagyonát könyvtára képezte. Mit ér egy
szakkönyvtár? A ki igazán használja: annak mérhetlen kincs. Másnak
szemét. Báró Baldácsy tizezer kötetes könyvtárát, melyet három nemzedék
gyüjtött össze, hatszáz forinton vette meg Simor primás. Az ószeresek se
adtak volna többet érte. Csemegi könyvtára e mérték szerint alig érne
többet pár száz forintnál. Pedig többe került tizezer forintnál. Erre
költötte minden nélkülözhető, minden megtakaritható pénzét.
Tehát szegény volt.
Annyival nagyobb kötelességük lett volna nemzedékünknek és
kormányainknak, hogy nagy müvét a mű becséhez és nemzetünk nagyságához
mérten jutalmazzák.
Vajjon mennyivel jutalmazták volna?
A kis Belgium egyik jeles törvényalkotójának, a büntető törvények csak
pótló átdolgozásáért, tehát nem is alapmunkájáért pár százezer frank
jutalmat adott. Csemegi emberfölötti munkát végzett öt év alatt:
legalább, de legalább százezer forintot megérdemelt volna.
Hajh, de ő nem volt se lófuttató, se bankigazgató, se vasuti engedélyes.
Nem adtak neki semmit. Nem adtak ez óriási műért egy fillért. A
Tisza–Szápáry–Wekerle- és Bánffy-kormányok igazságügyminiszterei mintha
sejtelemmel se birtak volna a munka becséről s a ráforditott lángész és
életölő fáradság nagyságáról.
Perczel Bélának mégis eszébe jutott, hogy a hálátlanság csunya dolog.
Fölkereste Csemegit.
– Barátom, szólt hozzá, még se viselhetem el lelkemen, hogy nagy munkád
tiszteletdíj nélkül maradjon. Megfelelő összeget a költségvetésbe föl
nem vehetek, de kodifikáczionális átalányomból kiszakithatok hatezer
forintot. Ezt szives készséggel fölajánlom.
Jól tette Csemegi, hogy e koldusalamizsnát kereken és rögtön
visszautasitotta.
– Inkább vesszek éhen, mint ezt elfogadjam.
Igaza volt! Hat ezer forintot középméretü ügyvéd szokott kapni nagy
pörben egyetlen jóravaló replikáért.
Én magam két igazságügyminisztert zaklattam, hogy tegyenek valamit s
nemzedékünkről az undok hálátlanság vádját háritsák el. Hiába volt. De
talán később már el se fogadta volna Csemegi.
Csemegi megteremtette a magyar büntető jogot, Kozma megalkotta a magyar
korszerü büntető eljárást. Mind a kettő egész életét szánta feladatának
becsületes megoldására. Szegényül élt, szegényül halt el mind a kettő.
Mikor én az eszlári pörben a védelmet vezettem: azon a nyáron Csemegi
egyik külföldi fürdőn együtt volt Schmerlinggel és Glaserrel, korunk e
két nagy jogászával. Mint mindenütt a művelt világban, ugy e három
férfiu közt is minden nap az eszlári pörről s az én – jó vagy rossz – de
mindennapi szereplésemről folyt a tárgyalás. A két osztrák államférfi
gondosan kikérdezte Csemegit, hogy én hol születtem, hol tanultam, ki
volt mesterem, kik voltak tanáraim? Mikor pedig Szeyfertt elejtette a
vádat: akkor kikérdezték Szeyfertt felől is. Csemegi minden jót
elmondott, a mit csak tudott róla is, rólam is.
– No lám, – mondotta Schmerling, – nem hiába kitünő férfiu az a
Szeyfertt, ő az én tanitványom.
– Eötvös pedig az enyém, – felelte Csemegi nagy magyar önérzettel. S
hozzá tette: Exczellencziátok is intézkedhetnének, hogy az osztrák
egyetemeken is a jogászok oly behatóan sajátithassák el a törvényszéki
orvostant, mint a magyar egyetemeken.
Beismerték s az osztrák kormány még azon évben intézkedett s intézkedése
indokául a magyar ügyvédi kar magas jogi műveltségét hozta fel.
Én ugyan se egyetemi hallgató nem voltam, se Csemegi tanitványa nem
voltam, de jól esett ez a kis szóváltás, melyet Csemegi haza jöttekor
azonnal közölt velem.
Itthon mindig szidott bennünket. Birót, ügyvédet, jogtanárt,
törvénykészitőt egyaránt. De a mikor külföldi notabilitásokkal
találkozott, azok előtt a magyar jogélet férfiait a világ első jogászai
gyanánt mutatta föl. S a ki a magyar jogászt ócsárolni merte: annak ugy
ment neki, mint az oroszlán. Pedig német, olasz, franczia nevezetes
férfiakkal gyakran találkozott, kik közül őt, mint korunk legnagyobb
kodifikátorát, tisztelgés végett gyakran és sokan fölkeresték.
Az eszlári pör befejeztével pihenni Balaton-Füredre mentem; első dolgom
volt őt felkeresni. Megölelt, megcsókolt s azt mondotta:
– Ne volnék csak ilyen vén bolond, ott hagynám a kuriai tanácselnökséget
s odamennék irodádba ügyvédtársadnak.
Minő nemesnek látta s minő magasra becsülte ő az ügyvédi hivatást!
Minden nagyravágyása abból állott: bárha ő állhatna egyszer az
igazságügyi kormányzat élére! Vágya nem teljesült.
1875-ben, mikor a Wenckheim–Tisza-kabinet alakult, egy este Széll Kálmán
megszólitott, menjek el hozzá, beszéljük meg: ki lenne a legjobb
igazságügyminiszter. Széll Kálmán akkor már kijelölt pénzügyminiszter
volt. A Bittó-kabinetnek Pauler volt igazságügyminisztere, de ezt Tisza
nem szerette, mert valami kanári madár miatt egy interpelláczióban
Tiszát csak nem rég nagyon ledisputálta. Széll az egyetem-téren lakott,
nála lakott Deák Ferencz is. A házat már lebontották.
Ott összejöttünk többen. A házigazdán kivül ott volt Perczel Béla
házelnök, Szeniczey Ödön, Visontai Kovách László s még vagy ketten.
Horváth Lajost szerettük volna megnyerni, de istenért se vállalkozott.
Táviratoztunk Miskolczra is pártjához, hogy az is biztassa őt. Meg is
tette, az se használt.
A mint tanácskozunk s keressük az alkalmas embert, Perczel Béla föl és
alá járkál a szobában, szokása szerint hátratett kezekkel. Ránézek s oda
szólok:
– Hát te Béla nem vállalkoznál rá?
– Ha parancsoltok velem: én szivesen megteszem.
Eddig volt. Széllnek tetszett, másnap közölte Tiszával s harmadnap
Perczel igazságügyminiszter volt.
Évek mulva elmondtam e jelenetet Csemeginek.
– Hát én rólam nem volt szó? – kérdezé.
– Az igazat megvallva, nem jutottál eszünkbe.
– No barátom, ha jogász embernek, ha magadforma embernek se jutok
eszébe: akkor mit várjak én?
Keserü szemrehányást tett az egész világnak. S igaza volt. Hiszen még az
akadémia se választotta tagjává!
Talán nem lett volna a legjobb igazságügyminiszter. Talán nem volt a
legjobb biró sem. Birói felfogása ellen egyszer-másszor én is hevesen
érveltem magántársalgások közben. Birótársai közt is sokan voltak, kik
vele nem rokonszenveztek.
Modora érdes. Nagy tudásával nagy fölényt tudott gyakorolni. S nem is
mérsékelte magát ebben minden alkalommal. Komoly összeütközésbe s mély
jogtörténeti vitába keveredtem vele magam is az egyházpolitika heves
napjaiban. S azóta alig találkoztam vele néhányszor.
De minő semmiség ez mind az igaz érdem ama piramisa mellett, melyet
életével és munkásságával megszerzett! Nagyobb fia, mint ő, volt
nemzetünknek az ő korában. De egész életének minden munkáját, egész
lángelméjének minden erejét hazája javára ugy, mint ő, senki fel nem
áldozta.
Szegény kenyeret kapott érte, a mig élt. Halála után életének s
emlékezetének dicsőségét zengeni fogják a századok.